15 Példabeszéd az elveszett bárányról 1 A vámosok és bűnösök is mindnyájan odamentek hozzá, hogy hallgassák. 2 A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: »Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.« 3 Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: 4 »Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? 5 Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, 6 hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: `Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!' 7 Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.

Példabeszéd az elveszett drachmáról 8 Vagy ha egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e lámpát, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? 9 Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédait, hogy elmondja nekik: `Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elvesztettem!' 10 Mondom nektek: hasonló öröm lesz Isten angyalainak színe előtt egy megtérő bűnös miatt.«

Példabeszéd az apa két fiáról 11 Azután így szólt: »Egy embernek volt két fia. 12 A fiatalabb azt mondta apjának: `Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!' Erre szétosztotta köztük vagyonát. 13 Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. 14 Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. 15 Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. 16 Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. 17 Ekkor magába szállt, és azt mondta: `Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. 18 Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! 19 Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!' 20 Föl is kerekedett, és elment apjához.

Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. 21 A fiú így szólt hozzá: `Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.' 22 Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: `Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! 23 Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, 24 mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.' Aztán elkezdtek vigadozni.

25 Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. 26 Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. 27 Az így válaszolt neki: `Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.' 28 Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. 29 Ő azonban ezt mondta apjának: `Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. 30 De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.' 31 Ő azonban azt mondta neki: `Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. 32 De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.'«

 

Ha valaki hívő családban nő fel, a szülei arra nevelik, hogy a tízparancsolat szerint éljen. Aztán ahogy egyre nagyobb lesz és kezdi látni maga körül a világot, azt tapasztalja, hogy mások nem a tízparancsolat szerint élnek, és egyre vonzóbbnak tűnik számára ez a szabadság. Aztán eljön a felnőtté válás pillanata, amikor az ember maga dönti el, hogy melyik életet választja.

Sok kérdést vet fel számunkra ez a jézus példabeszéd: Kik vagyunk mi magunk? Elmenni és elveszni, aztán visszatérni és megtaláltatni, kötelességből maradni … Megkérdezhetjük, hogy mi hová is tennénk magunkat a példabeszédben szereplő személyek közül:

Az irgalmas apa nyilvánvalóan Isten, ő nem lehetünk.

A tékozló fiú lennénk? Azt mondhatjuk, hogy azok sem vagyunk, hiszen itt vagyunk a templomban, nem hagytuk el az Egyházat. De vajon valóban itt vagyunk, vagy csak testben? Vajon tényleg lélekben is Jézushoz tartozunk? Vajon kamatoztatjuk, gyümölcsöztetjük azokat a lelki kincseket, amelyeket a keresztségben ránk bízott, szentségre törekszünk, ahogy az írások mondják:

„Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48).

„Az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,28-30).

„Mert kiválasztott minket őbenne
a világ megteremtése előtt,
hogy szentek és szeplőtelenek
legyünk előtte a szeretetben.
Eleve arra rendelt minket,
hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által,
akaratának jóságos tetszése szerint,
és magasztaljuk dicsőséges kegyelmét,
amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában” (Ef 1,4-6).

„Isten a halálból az életre vezet És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben jártatok egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan ezek között forgolódtunk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokat gyakoroljuk” (Ef 2,1-10).

„A Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: »Szentek legyetek, mert én szent vagyok!” (1 Pét 1,15-16).

Ahogy sokadszor átelmélkedem az irgalmas apáról és a fiairól szóló jézusi példabeszédet és magunkra tekintek, szomorú a mérleg. Isten sok lelki kinccsel halmozott el bennünket életünk során, mindent megkaptunk ahhoz, hogy szentek lehessünk, de bizony nagyon is távol vagyunk ettől. Üres kézzel állunk Isten előtt, mint a tékozló fiú, csak az Atya irgalmas szeretetében reménykedhetünk. Pedig Isten mindnyájunkat arra rendelt, hogy szentekké váljunk. Vagyis bizony, akik ugyan itt vagyunk a templomban, és nem vagyunk szentek, tékozló fiúk és tékozló leányok vagyunk. De amikor szembesülünk összetörtségünkkel, mégsem kell kétségbe esnünk. Matta el Meszkín atya szerint a bűnbánat a hit második győzelme és egy új tanúságtétel:

 

„A bűnbánat

A bűnbánat a hit második győzelme és egy új tanúságtétel

Az emberiség örült a hit kezdetének amelyet mint a hit pecsétje, a mártírság hitelesített: most még a bűnbánat korszakára vár, ami egyike lesz a legvirágzóbb lelki korszakoknak és nem kevésbé örömtelibb és dúsan virulóbb az előző századoknál.

A bűnbánat nem egyéb, mint a hit második győzelme és egy új tanúságtétel. A visszatérés a hithez egy olyan időt foglal magába, melynek öröme szinte nagyobb, mint az első megtérésé. Gondoljatok az asszony örömére, amikor megtalálta az elveszett drachmáját (Lk 15,8-10); gondoljatok a pásztorra, aki jobban örül az újra megtalált elveszett báránynak, mint a másik 99-nek (Lk 15,4-7). Az Úr azt tanítja nekünk, hogy annak az embernek a visszatérése Jézus kebelére, aki megbánta bűneit, vagyis újra az egyház aklában van, az erő és megbecsülés, ami egyenlő az örömmel.

Isten kétszeres tisztességgel, örömmel, és boldogsággal akarta összehangolni a bűnbánatot, úgyhogy nem kell a bűnösnek elcsüggednie vagy félnie attól, hogy visszatérjen Krisztus karjai közé, mert a kereszt dicsősége többet ér, mint a bűn gyalázata, és Isten jósága mindig kész igazzá tenni a hitetlent és meg tudja dicsőíteni. Akkor is, ha a bűnbánó bűnös nehezen tud megszabadulni a világ szemében bűnének bélyegétől, a Biblia azt állítja, hogy az égben örömmel fogadják a bűnbánó bűnöst, és örvendeznek, amikor valaki megigazul. A bűnbánat a legnagyobb amit az emberiség tud adni, mert aki megbánja bűnét, válaszol Isten megbocsátó és igazzá tevő hatalmára, és a bűnbánat révén elnyeri Istentől a kereszt gyümölcsét, a megszentelődését. Gondoljátok csak meg: Egy bűnbánó ember bűnbánatával meg tudja örvendeztetni az égieket és Isten szívét!

Amikor a szentek felfogták, hogy a töredelmes bűnbánat milyen nagy tisztességben részesül az égben – ami eredetileg a megtérő bűnösöknek, házasságtörőknek és igaztalanoknak járt ki -, maguknak is meg akarták ezt szerezni, és teljes komolysággal és megfontoltsággal alávetették magukat a bűnbánat szigorú tudományának, mintha ők is házasságtörők lennének. Emiatt aztán az emberek kezdték azt gondolni, hogy nekik nem feladatuk a bűnbánat, hanem csak a szenteké és igazaké.

Milyen nyomorultak vagyunk, amikor azt gondoljuk, hogy a mi igaz voltunk visz közelebb Istenhez, hogy az erényeink, a műveltségünk, a kultusz a cél, ami garantálja számunkra az égiekkel való közösséget. Nem fogjuk fel, hogy „13minden mezítelen és fedetlen annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (vö. Zsid 4,13), hogy semmink nincs, hogy jól tudjunk Istenhez közeledni: „»Nincs egy igaz ember sem; (Róm 3,10), és hogy „5 mint a szennyes ruha, olyan minden igazságunk” (Iz 64,5).

Csak hogy ha megismertük, hogy Krisztus azért jött, hogy „5 Annak ellenben, aki nem visz végbe tetteket, hanem hisz abban, aki megigazulttá teszi a bűnöst” (Róm 4,5), és hívja „Aki nem népem, azt népemnek fogom hívni, és a nem kedveltet kedveltnek« {Óz 2,25k}” (Róm 9,25).

Ha valóban biztosak lennénk ebben, akkor, mint bűnös dologról, lemondanánk a hamis jámborságunkról és mint istentelen dolgot, abbahagynánk minden erőltetett hivalkodást. Többé nem ítélnénk a bűneinket olyan túl súlyosnak, mert Krisztus vére tisztára mosott bennünket, és nem ítélnénk a tisztátalanságunkat túl súlyosnak az ő szeretetéhez képest.

Nem a mi dolgunk, nem is tudjuk, hogy megítéljük a bűneinket: Ez egy égi dolog, egy természetfölötti képesség, ami elérhetetlen marad számunkra. Az ég gazdagsága, amely kiáradt a szívünkbe Jézus Krisztus vére által. Az ajándék gazdag és nagylelkűen bőkezű. Isten jósága egyesül a könyörülettel és mérhetetlen szeretettel, egészen addig a pontig, hogy önmagát feláldozva, túllépve az isteni mivoltán, nem irgalmazott önmagának, hanem feláldozta magát a kereszten a bűnösök iránti irgalmából.

„Kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.
Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,7-8).

A bűn megítélése isteni misztérium, az üdvösség egyik legmélyebb misztériuma. Elég lenne, ha hinnénk abban, hogy Isten képes igazzá tenni a bűnösöket: ez a hitünk önmagában helytálló lenne és elég ahhoz, hogy meg legyünk győződve arról, hogy ha bűnösségünket beismerő emberként közelítünk Istenhez, igazzá és szentté válunk Isten hatalma által. Ha ez valóban megtörténne, az azonnal az üdvösség felfoghatatlan misztériumába sodorna bennünket…

 

Jézus Krisztus a gyengék megmentéséért jött

„Mint összetört edény, olyanná lettem.
Mert hallottam sokak szidalmazását,
az iszonyatot mindenfelől” (Zsolt 31,13-14).

„Undorodom! Nem kívánok tovább élni!” (Jób 7,16)

A bűn megosztja az akaratot, elcsúfítja a személyiséget és szétzilálja a lélek szilárdságát: nem vagyunk többé abban a helyzetben, hogy ellenálljunk a bűn zsarnokságának, és csalárd ígéreteinek.

Valóban, mint az egér, amikor a macska karmai közé esik, szinte lebénul a meglepetéstől, úgy a bűnösnek is minden ereje szertefoszlik, amikor a bűn gödrébe zuhan; mint ahogy az antilop szíve megdermed az oroszlán látványától, és holtan esik a mancsai közé, úgy esik a bűnös a rossz gondolatok fogságába.

Valahányszor elhatározza, hogy ellenáll az elesésnek, valahányszor megígéri, hogy nem fog többé hibázni, igazából már nem tud bízni magában. Kétségbe vonja azt, hogy még képes a jóra. Elveszti az Istenbe vetett reményét és azt, hogy valaha is felkelhet, és olyanná válik, mint a polyva, amit tehetetlenül széthord a szél, mint akinek nincs több reménye a földön.

Amikor az ellenség így megkötözi a lelket a félelemmel – saját bűnének félelmével – úgy vonszolja egyik bűnből a másikba, ahogy akarja. A lélek képtelen, hogy fellázadjon ellene és szinte ellenvetés nélkül követi, már gyámoltalanná vált akarattal, önbecsülését vesztve, sebzett érzelmekkel és zavart lelkiismerettel, anélkül, hogy ereje lenne a felálláshoz, vagy hogy ne essék el többé.

Ó, szegény lélek! Nem emlékszel első teremtésed dicsőségére és a te Teremtődre? Saját képére formált téged, bátorságban, igazságban és szentségben.

De vajon Isten valóban ismeri, hogyan válik az ember a bűn és ugyanakkor a kín és szorongás prédájává?

Erre a kérdésre hallgassuk meg Krisztus válaszát, aki azt mondta: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41). „Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?… Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!” (Jn 8,10-11) „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6)

Krisztus öröktől fogva számon tartja a mi gyengeségünket és nyomorúságunkat és azért jött, hogy szolgálatára legyen a bűnösöknek és veszteseknek. Éjjel-nappal azon munkálkodik, hogy elűzze a rettegést és félelmet a bűnösök szívéből, hogy megőrizze őket és a Szentlélek lakhelyévé és templomává formálja szívüket.

A bűn által felbomlasztott személyiség helyreállítódik a Szentlélek által; a gonosz lélektől megalázott lelket - a kigúnyolt tekintélyt és semmivé tett akaratot - megérinti Krisztus kegyelme, és ennek következtében feltámad, megújul és újjáéled.

Péternek elég egy pillantás Krisztusra, hogy kiemelkedjen a saját gyengeségéből, és a szolgák és szolgálók előtt elszenvedett vereségéből és visszanyerje bátorságát és visszaszerezze az akaratát, ami szétmorzsolódott, mint az összetört agyagedény, addig a pontig, hogy a lelke elveszítette a tartását a fenyegetéssel szemben. Krisztus tekintetében Péter megtalálta a bűnbánat erejét, annak köszönhetően visszanyerte saját csorbítatlanságát.

Krisztus most is körbejár a bűnösök között, meggyógyítva a lélek minden gyengeségét és betegségét. A Szentlélek mindig kész arra, hogy az ingadozókat eltöltse a magasságból jövő erejével. A kegyelem mindennap jelen van, hogy szilárdságot adjon a remegő kezeknek és a rogyadozó térdeknek. És Krisztus szeretete, amikor egy bűnbánó szívben fellobban, átformálja a félénk szívet vértanúvá. Hányszor formálta át a bűnbánat a gyengeséget, és a vereséget, és alakította tanúságtevővé, ami erősíti és hirdeti az evangélium igazságát! Az előzmények, a lélek irtózatának, az elkeseredés csődjének emléke Krisztus irgalmában tanúságtétellé változik. A csüggedés ereje, ami a bűn és a vétek motorja, szétfoszlik, mint a füst, a rossz társaságába becsalt elnyomott rabszolga ünnepélyes kihirdetés bejelentőjévé válik.

Ily módon a gyávaság képe összetörik és Krisztus keze nyomán egy új képet kap. Így azok, akik gyengék, gyávák, félénkek, legyőzöttek, és akik semmiben nem urai többé maguknak, a Mindenható szájából hallják az ígéretet:

„Íme, én ma megerősített várossá tettelek téged,
vasoszloppá és ércfallá…
nem bírnak veled;
mert én veled vagyok,
– mondja az Úr –,
hogy megmentselek téged” (Jer 1,18.19).

„Senki sem tud majd ellenállni nektek életed egész folyamán… nem maradok el tőled és nem hagylak el téged. Légy erős és bátor” (Józs 1,5.6).

 

A bűnbánat ereje szüntelen harcot jelent, hogy megőrizzük magunkban a Szentlelket, ami a Krisztusban való élet

„De más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van. Ó, én szerencsétlen ember!” (Róm 7,23-24)

„Visszatér a kutya a hányadékához” (Péld 26,11), és:

„A megfürösztött disznó újra a sárban hempereg” (2 Pét 2,22).

„Mikor ébredek fel, hogy a bort ismét felkeressem?” (Péld 23,35)

Amikor a lélek felfedezi, hogy hiába valók az ismételt próbálkozások, eskük, ígéretek, és a bűnbánat könnyeinek áradata a bűn pimasz makacsságával, konokságával szemben, elkapja a levertség és szomorúság nyomasztó örvénye, és nagy szorongás és aggodalom lesz úrrá rajta, hogy az előbb felsoroltak nem járnak semmi haszonnal. Valóban érvényes a szentség törvénye, amelyet Isten keze vésett minden ember szívébe, amely szüntelenül megszólal minden lélek mélyén: nincs se vigasz se megnyugvás, csakis a tisztaságban, és nincs más öröm és béke, csakis a bűn visszautasítása! Minden, ami eltér ettől a törvénytől azonnal súlyos konfliktust gerjeszt a lelkiismeretben, ellentétet a saját életével, nézeteltérést a Lélekkel, elidegenülést a teremtés céljától, elveszést a gondolatok sötétségében, az egyensúly hiányát a dolgok természetének mérlegelésében, lázadást az igazsággal szemben és következésképpen a Teremtő törvényével való szembekerülést. Mindazonáltal megtörténik, hogy az ember – oktalan a lelkesedése hevében – meggondolatlanul hozzáfog, hogy közvetlenül ő maga leszámoljon a bűnnel. De micsoda fájdalom, amikor szembesül a saját csököttségével és gyengeségével és azzal, hogy mekkora hatalma van a bűnnek! Ez a tapasztalat a lelkesedésből hirtelen az elkeseredésbe taszítja az embert, és megrendülve áll annak felfedezésével szembesülve, hogy a Sátán rémképe testesül meg a bűn hátterében, elrejtőzve azokban a szervekben, amelyeket hatalmába kerített, és a mélyben ő mozgatja testet amely által uralkodik a lélek képességein; mindez régóta tudott volt, így meggyökeresedett és törvénnyé vált. Végül – igen, valóban a legvégén – amikor az ember már minden erőforrását kimerítette és minden ravaszságát és ötletét latba vetette, az ember meggyőzi magát, hogy minden hiába. Könnyebb a vizet megtartani egy zsebkendőben, összegyűjteni a szelet egy arasznyi tenyérben, vagy felsétálni az égbe, mint ellenőrzése alatt tartani a bűn törvényét a saját akaratával szemben vagy hatalmat gyakorolni a rossz hatalma fölött, ami a tagjait mozgatja a mélyben.

Ezen a ponton avatkozik közbe Krisztus működése; egyedül ő kárhoztatta el a bűnt a testben!

„Mert a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Ami ugyanis lehetetlen volt a törvénynek, mert a test erőtlenné tette, azt Isten megtette. Elküldte a bűn miatt saját Fiát a bűn testéhez hasonló testben, és kárhoztató ítéletet hozott a bűn ellen a testben” (Róm 8,2-3).

A bűnbánat ereje abban áll, hogy folytonosan harcolunk azért, hogy a Krisztusban való élet Lelkét megőrizzük, ahol a kegyelem eszközével a testnek meg kell megszabadulnia a bűn törvényétől. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kegyelemmel bírunk, képesek vagyunk az utolsó csepp vérünkig harcolni a bűn ellen, bizonyos, hogy a kegyelem erejével mi leszünk a győztesek: „Tudom, kinek hittem” (2 Tim 1,12).

A bűnbánatnak nem az a célja, hogy a lelkiismeret furdalás, a penitenciák külső cselekedeteinek megtétele révén és a test sanyargatásával igazzá váljunk Isten előtt; a bűnbánatnak az a célja, hogy valóban szentté váljon a bensőnk Jézus Krisztus Lelke által – „hogy a bűn teste elpusztuljon” (Róm 6,6) - és a lelkiismeret mélye megszabaduljon a bűneinktől. Hogy a bűn hatalma és a félelem erejét veszítse és a kegyelem lehessen a vezetője a lelkiismeret indításainak, hogy féken tudja tartani a test cselekedeteit, ellenőrzés alatt tudja tartani a feltámadó gondolatokat, fegyelmezni tudja az aszkézist, vegyítve a szigorúságot a fájdalom megédesítésével.

A kegyelem belső működése az emberben nem egyszerűen a bűn megbocsátása, nem ez a végső célja a Krisztusban való hitnek; hanem a bűnbánat és a hit célja, hogy a bűnt tagjainkból gyökeresen kitépje, hogy vége legyen a hatalmának, és a bűn törvénye eltűnjön a természetünkből; ezt jelenti a kegyelem óriási ereje.

„És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűneinket” (1 Jn 3,5).

A kereszten Krisztus megsebződött az oldalán, hogy abból vér és víz folyjék ki mindazokra, akik hisznek és hozzá jönnek: víz, hogy lemossa a bűn tisztátalanságát, és vér, hogy megsemmisítse a bűn hatalmát.

Valóban áldott a nap, amelyen Krisztus oldala át lett szúrva a kereszten, azért hogy a bűnös megtalálhassa a saját igaz voltát, szentségét és megszabadulását.”

(Matta el Meszkin: Közösség a szeretetben)

 

Vágvölgyi Éva