§20 Az üres sír felfedezése *1 Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. *2 Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« *3 Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. *4 Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. *5 Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. *6 Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat *7 és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. *8 Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. *9 Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból. *10 A tanítványok ezután ismét hazamentek.
„Még sötét volt” (1)
A Nagyböjt negyven napján keresztül a keresztutat járva a szenvedő Krisztussal, szembesülünk azzal, hogy a mi bűneink miatt, „a mi bűneinket maga hordozta testében a fán” (1 Pét 2,24).
„Őt a mi vétkeinkért szúrták át,
a mi bűneinkért törték össze” (Iz 55,5) - minden rossz gondolatunk, rossz tettünk újabb tövis, ostorcsapás és kereszt a számára.
Sötétben botorkálva, fájdalommal szembesülünk a saját gyengeségünkkel és azzal, hogy micsoda hatalma van a bűnnek. Amikor az ember újra és újra elesik, nem csak az önbizalmát veszíti el, hanem az Istenbe vetett reményét is, hogy valaha is felkelhet, akarat nélkül, erőtlenül, tehetetlenül sodródik egyik bűn után a másikba. „De más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van. Ó, én szerencsétlen ember!” (Róm 7,23-24)
„Amikor az ellenség így megkötözi a lelket a félelemmel – saját bűnének félelmével – úgy vonszolja egyik bűnből a másikba, ahogy akarja. A lélek képtelen, hogy fellázadjon ellene és szinte ellenvetés nélkül követi, már gyámoltalanná vált akarattal, önbecsülését vesztve, sebzett érzelmekkel és zavart lelkiismerettel, anélkül, hogy ereje lenne a felálláshoz, vagy hogy ne essék el többé…” (Matta el Meszkín: Közösség a szeretetben)
Megrendülve fedezzük fel, hogy ki rejtőzik a bűn hátterében, elrejtőzve azokban a szervekben, amelyeket a hatalmába kerített, hogy a mélyben ki mozgatja a testet, amely által uralkodik a lélek képességein. A sötétség erőit meglátva, hajlamosak vagyunk, hogy feladjuk a küzdelmet, mert azt tapasztaljuk, hogy tehetetlenek vagyunk velük szemben. Beletörődünk, hogy sikertelen minden kísérletünk, hogy a rossz fogságából kiszabaduljunk.
Az evangéliumok tanúsága szerint a tanítványok és az asszonyok a teljes elveszettség, reménytelen sötétség állapotában vannak. Akit követtek, akiben hittek, akit szerettek, nincs többé. A szép új kezdet és jövő el van temetve vele együtt a sírba.
A feltámadás első tapasztalata, hogy a sír üres. Jézus holtteste nincs a sírban. Csak egy tanítványról írja azt a János evangélium, hogy amikor bement az üres sírba, „látta és hitt” (8). Egyedül ő az, aki az üres sír láttán hitte, hogy megvalósult Jézus jövendölése, hogy „megölik, de harmadnapra föltámad” (Mk 10,34)
Az üres sír látványa mindenki másban csak fokozza a kétségbeesést, hogy még holtában se hagyják békében nyugodni a Mestert, még a holttestét is megsemmisítették, még az emlékét is ki akarják törölni, akik elvitték a holttestét. Ebbe a kapaszkodó nélküli semmibe zuhanásba, amikor már mindent elveszítettek, lép be váratlanul a feltámadt Jézus. Nem számítanak rá a félelmükben bezárkózott tanítványok, nem számítanak rá a reményt vesztett, csalódott, Emmauszba igyekvő tanítványok. De nem számítanak rá a sírhoz igyekvő asszonyok és Mária Magdolna se.
Ahogy a János evangélium mondja, „még sötét volt” (1).
És akkor a feltámadt Krisztus belép a gyengék, gyávák, félénkek, legyőzöttek kinyithatatlannak tűnő börtönébe, azokhoz is, akik semmiben nem urai többé maguknak. Elűzi szívükből a rettegést és félelmet és a Szentlélek lakhelyévé és templomává formálja.
„A bűn által felbomlasztott személyiség helyreállítódik a Szentlélek által; a gonosz lélektől megalázott lelket - a kigúnyolt tekintélyt és semmivé tett akaratot – megérinti Krisztus kegyelme, és ennek következtében feltámad, megújul és újjáéled…
A kereszten Krisztus megsebződött az oldalán, hogy abból vér és víz folyjék ki mindazokra, akik hisznek és hozzá jönnek: víz, hogy lemossa a bűn tisztátalanságát, és vér, hogy megsemmisítse a bűn hatalmát.
Valóban áldott a nap, amelyen Krisztus oldala át lett szúrva a kereszten, azért hogy a bűnös megtalálhassa a saját igaz voltát, szentségét és megszabadulását.” (Matta el Meszkín: Közösség a szeretetben)
A feltámadt Krisztus belép az életünkbe. Amikor már beletörődtünk a tehetetlenségünkbe, áttöri a falat, amely a bűneink iránti közönyünkből épült, és ott áll előttünk testén a szeretet sebeit viselve: „Nézd, mennyire szeretlek!” És ebben a szeretetben új életre kel bennünk és körülöttünk minden, a feltámadt Jézussal együtt mi is feltámadunk.
„Magam előtt látom az Urat mindenkor,
mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak.
Ezért örvend a szívem,
és ujjong a nyelvem,
sőt testem is békében nyugszik el,
mert nem hagyod lelkemet az alvilágban
s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.
Megmutatod nekem az élet útját,
és színed előtt örömmel töltesz el engem” (Csel 2,25-28)
Jézust keresztre feszítették, rászögezték a keresztfára és halála után eltemették. Értünk szállt alá a sötétség, a holtak birodalmába, hogy kivezessen bennünket a bűneink sírjából. A régi ember ott marad a sírban. A Krisztusban újjászületett ember feltámadva a halálból új életre kel:
„Amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele. Hisz tudjuk: a régi embert bennünk azért feszítették meg vele együtt, hogy a bűn teste elpusztuljon, s ne szolgáljunk többé a bűnnek. Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól” (Róm 6,4-7).
„Isten a halálból az életre vezet És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben jártatok egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan ezek között forgolódtunk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokat gyakoroljuk” (Ef 2,1-10).
„Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket őáltala a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődtünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki által most elnyertük a kiengesztelődést” (Róm 5,6-11).
„Mert a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Ami ugyanis lehetetlen volt a törvénynek, mert a test erőtlenné tette, azt Isten megtette. Elküldte a bűn miatt saját Fiát a bűn testéhez hasonló testben, és kárhoztató ítéletet hozott a bűn ellen a testben, hogy a törvény által megkövetelt igazságosság beteljesedjék mibennünk, akik nem élünk test szerint, hanem Lélek szerint” (Róm 8,2-4).
„Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét is, s beteljetek Isten egész teljességével.
Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! Ámen” (Ef 3,16-21)
Keresztény életünk középpontja Krisztus halálának és feltámadásának ünnepe. Krisztus halálával és feltámadásával olyan esemény történt Isten és ember között, amely minden korra, minden életre kihat.
Hogyan tudom átélni a feltámadás örömét, hogy ne csak szemlélője, hanem átélője legyek az ünnepnek? Hogyan ragyog fel a szívemben a feltámadt Krisztus fénye? Elindulok az ünnepre, a szívemben a hétköznapok szürkesége uralkodik, sötétben vagyok. Sötétben vagyok, mint Mária Magdolna, azzal a különbséggel, hogy az ő szívét a gyász és fájdalom tölti be, az enyémet a közömbös szürkeség. Ahhoz, hogy Mária Magdolna találkozhasson a feltámadt Jézussal oda kellett mennie a sírhoz. Ha csupán otthon siratja Jézust, nem történik benne semmi, marad a sötétség. Ahogy Mária Magdolnát a gyász és fájdalom ellenére Jézus iránti szeretete odahajtotta a sírhoz, nekem is minden ürességem ellenére el kell indulnom, oda kell mennem, ahol Jézust megtalálom, a keresztény testvéreim közé a templomba. Mind odamegyünk, fény nélküli, üres szívvel. És ott megtörténik a csoda, a közösségben, a szertartás során ezek az üres szívek megnyílnak, megtelnek örömmel és elárasztja őket a feltámadt Jézus fénye, a húsvéti örömhír: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, hanem feltámadt” (Lk 24, 5-6). Az élet nem fogja többé a halálnak. Az én életem sem, egyikünk élete sem. Az üresség, a szenvedés és a halál sötétségén átragyog a fény. Jó dolog együtt örülni, hogy Jézus legyőzte a sötétséget és a halált. Örömünk megsokszorozódik egymásban és szívünkben megszületik az ünnep. „A feltámadt Jézus eljön, hogy élővé tegye az ünnepet” (Roger testvér). Van szenvedés, van halál, nem lehet, nem tudunk előle elmenekülni. De Jézus legyőzte és Jézusban mi is le tudjuk győzni.
Vágvölgyi Éva
