November 7. Évközi 32. Vasárnap Mk 12,38-44

Az írástudók megfeddése *38 Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: »Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni, *39 a zsinagógákban az első helyeken ülni, a lakomákon pedig a főhelyeken. *40 Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!«
Az özvegyasszony adománya *41 Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. *42 Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két fillért, ami egy krajcár. *43 Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: »Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. *44 Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.«

Az írástudókat, a papokat és a farizeusokat nagy tisztelet övezte. Ők voltak a nép vezetői. A papok mutatták be a templomi áldozatokat, ami az Istennel való kapcsolatot biztosította számukra, a farizeusok pedig értelmezték és magyarázták számukra a mózesi törvényeket. És ez jól is volt így, a népnek, egy közösségnek szüksége van vezetőre. Az evangélium azt írja, hogy a nép mégis olyan volt, mint a pásztor nélküli juhok. Vagyis, ahogy már a próféták is írták, a nép vezetői rossz pásztorok voltak, de a prófétai ígéretekben már elhangzik a jó pásztor alakja is:
„Maguk a pásztorok sem tudnak figyelni;
mindnyájan a maguk útjára tértek,
mindenki a maga nyereségéhez, vég nélkül” (Iz 56,11).
„Sok pásztor pusztította szőlőmet,
eltiporták osztályrészemet;
drága osztályrészemet
puszta sivataggá tették.
Pusztává tették,
gyászol előttem pusztaságként;
elpusztult az egész ország,
mert nincs senki, aki szívére venné” (Jer 21,10-11).
„»Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm nyáját! – mondja az Úr. – Ezért így szól az Úr, Izrael Istene a pásztorokról, akik legeltetik népemet: Ti szétszélesztettétek nyájamat, elűztétek, és nem tartottátok számon őket. Íme, én számon kérem rajtatok tetteitek gonoszságát – mondja az Úr. – Magam gyűjtöm össze nyájam maradékát mindazokból az országokból, ahová elűztem őket; visszahozom őket legelőikre, ahol szaporodni és sokasodni fognak. Támasztok föléjük pásztorokat, akik majd legeltetik őket; nem félnek többé, és nem rettegnek, számba sem kell venni őket – mondja az Úr. –
Íme, jönnek napok – mondja az Úr –,
amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak;
királyként uralkodik majd, és okosan cselekszik,
jogot és igazságot szolgáltat az országban.
Napjaiban megszabadul Júda,
és Izrael biztonságban lakik;
ez lesz a neve, amelyen szólítják:
Az Úr a mi igazságunk.
Azért íme, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor nem mondják többé: `Él az Úr, aki felhozta Izrael fiait Egyiptom földjéről!', hanem: `Él az Úr, aki felhozta és elvezette Izrael házának ivadékait észak földjéről és minden országból', ahová elűztem őket; és a saját földjükön fognak lakni” (Jer 23,1-8).
„Elveszett nyáj volt a népem, pásztoraik tévútra vitték, a hegyeken félrevezették őket; hegyeken-halmokon jártak, elfeledkeztek pihenőhelyükről. Aki csak rájuk talált, evett belőlük, és ellenségeik így szóltak: `Nem fogunk megbűnhődni, mivel vétkeztek az Úr ellen, az igazság hajléka és atyáik reménysége, az Úr ellen” (Jer 50,6-7).
„Akkor az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: »Emberfia, jövendölj Izrael pásztorairól; jövendölj, és ezt mondd a pásztoroknak: Így szól az Úr Isten: Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették! Vajon a pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük? A tejet megettétek, a gyapjúval ruházkodtatok és a hízott állatot leöltétek, de nyájamat nem legeltettétek. A gyengét nem erősítettétek és a beteget nem gyógyítottátok; a sebesültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem hoztátok vissza és az elve-szettet nem kerestétek; hanem keménységgel és erőszakkal uralkodtatok rajtuk. Juhaim pedig elszéledtek, mert nem volt pásztoruk; prédájává lettek a mező minden vadjának és elszéledtek. Ott bolyongtak juhaim minden hegyen és minden magas dombon; a föld egész színén elszéledtek juhaim, és nem volt senki sem, aki velük törődött volna, nem volt, mondom, aki velük törődött volna.
Ezért, pásztorok, halljátok az Úr igéjét! Életemre mondom, én, az Úr Isten: Mivel nyájaim prédává lettek és juhaim a mező minden vadjának eledelévé, mert nem volt pásztoruk – pásztoraim ugyanis nem törődtek nyájammal –, mert a pásztorok önmagukat legeltették, de nyájaimat nem legeltették, azért, pásztorok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az Úr Isten: Íme, én magam fordulok a pásztorok ellen; kezükből követelem nyájamat és végzek velük, hogy ne legeltessék tovább a nyájat, és a pásztorok ne legeltessék többé önmagukat. Kiszabadítom nyájamat szájukból, és az nem lesz többé eledelük” (Ez 34,1-10).
„A jó pásztor Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat. Amint a pásztor gondját viseli nyájának azon a napon, amelyen elszéledt juhai között van, úgy viselem majd én is gondját juhaimnak, és kiszabadítom őket minden helyről, amerre elszéledtek a felhő és a sötétség napján. Kihozom őket a népek közül, és összegyűjtöm őket az országokból; a saját országukba viszem, és Izrael hegyein legeltetem őket a patakok mentén és az ország minden lakott helyén. A legdúsabb legelőkön legeltetem őket, és Izrael magas hegyein lesznek az ő legelőik; ott fognak megpihenni zöldellő füvön, és kövér legelőkön legelnek majd Izrael hegyein. Én magam legeltetem juhaimat, és én pihentetem meg őket! – mondja az Úr Isten. – Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és az erőst meg-oltalmazom, és igazságosan legeltetem őket.
A messiási ország Egyetlen pásztort állítok majd föléjük, szolgámat, Dávidot, hogy legeltesse őket; ő legelteti majd őket, és ő lesz a pásztoruk. Én pedig, az Úr, leszek az ő Istenük, és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelem közöttük; én, az Úr, szóltam. A béke szövetségére lépek velük, és kiirtom a fenevadakat az országból, úgyhogy ők biztonságban lakhatnak majd a pusztaságban és alhatnak az erdőkben. Áldássá teszem őket az én halmom körül, és esőt adok a maga idejében; áldásos esők lesznek. A mező fája meghozza majd gyümölcsét, a föld meghozza termését, és félelem nélkül laknak majd országukban. És megtudják, hogy én vagyok az Úr, amikor majd összetöröm igájuk láncait, és kiszabadítom őket zsarnokaik kezéből. Nem lesznek többé prédájává a nemzeteknek, és a föld vadállatai sem fogják őket felfalni, hanem biztonságban laknak majd, minden félelem nélkül. Nagyszerű termést adok majd nekik, számukat nem csökkenti többé az éhínség az országban, s nem kell továbbra is eltűrniük a nemzetek gyalázkodását. Akkor megtudják majd, hogy én, az Úr, az ő Istenük, velük vagyok, és ők, Izrael háza, az én népem – mond-ja az Úr Isten. – Ti emberek, juhaim vagytok, legelőm juhai vagytok, én pedig, az Úr, a ti Istenetek vagyok – mondja az Úr Isten” (Ez 34,11-31).

Na, de ki is a pásztor, aki a nyájat legelteti, kik is a nép vezetői? A nyáj nem a pásztor tulajdona. Ő csak meg van bízva, hogy legeltesse, gondozza a nyájat, és évenként el kell számolnia a nyáj gazdájának a juhokkal.
Kik is a nép vezetői? Az Ószövetség szerint a választott nép az Úré, szemben más népekkel, ahol a nép az uralkodó tulajdona. Az Ószövetség szerint a nép nem a vezetők tulajdona, ők csak meg vannak bízva a népről való gondoskodással.
A jó pásztor fáradságot nem kímélve éjjel-nappal a nyáj jólétén fáradozik. A próféták szerint a jó vezetőnek is ilyennek kell lennie.
A rossz pásztor zsákmánynak tekinti a nyájat, nem is a farkasok és más vadállatok a nyáj legfőbb pusztítói, hanem ők maguk.
A nép rossz vezetője ugyanígy zsákmánynak tekinti a rábízottakat, kifosztja őket, ellehetetleníti az életüket, ahelyett, hogy a jólétükön fáradozna.

Jézus szavai nem csak a korabeli írástudóknak szóltak, hanem mostani pásztorokhoz, mostani vezetőkhöz is, hogy egyszer majd el kell számolniuk, hogy milyen pásztorok voltak.

Hát jól van, mondhatja az átlag ember, az átlag hívő, mi közöm van nekem ehhez, milyen feladatot jelenthet ez számomra a mindennapi életemben? Én nem vagyok vezető, nem vagyok pásztor. Ha nem is vagyunk egy nép vagy egy vallási közösség pásztorai, mindnyájunkra rá van bízva a teremtés egy kis darabja. Kérdés az, hogy minek tekintem azt a rám bízott részt, a teremtett világ egy kis részét, a másik embert magam mellett, zsákmánynak, amit felélek és kifosztok vagy gondozandónak és gyarapítandónak.
A Biblia teremtéstörténete szerint az ember a teremtés utolsó, összefoglaló teremtménye, ahogy mondani szokták, a teremtés koronája, aki istenképisége miatt a teremtés fölé van rendelve és minden lényen uralkodik:
„Majd azt mondta Isten: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön!«
Megteremtette tehát Isten
az embert a maga képére;
Isten képére teremtette őt,
férfinak és nőnek teremtette őket.
Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!” (Ter 1,26-28)
Hamvas Béla azt írja, hogy minden ősi mitológia tud egy aranykorról, a Zend Avestától Peruig, amikor az ember a természetnek apja volt, és a rá bízott teremtett világ felvirágoztatásán fáradozott:
„Az atyai szellem realizálása teremtette meg a föld szépségét, a közösség bé-kéjét, a város intenzitását, a magatartás szelídségét.”
De amikor az ember a bűnbeesés, az Istentől való eltávolodás miatt már nem apja többé a természetnek akkor bekövetkezik, hogy ennek a paradicsomi, aranykori állapotnak a vége:
„Az ember az atyai szellemet nem realizálja többé, szükségképpen a természet rablója lesz. Rablója lesz nemcsak a földnek, nemcsak az erdőket írtja ki, nemcsak az állatokat mészárolja le, nemcsak a hegyek mélységeit fosztja ki, hanem rablója lesz nép a népnek, osztály az osztálynak, rablója lesz szülő a gyermekének, gyermek a szülőjének, férfi az asszonynak s az asszony a férfinak, rablója lesz a paraszt a polgárnak, a polgár a munkásnak, az uralkodó osztály a szolgálónak. Az ember a földnek vagy apja, vagy rablója – mondja Zarathustra. És ha nem apja, akkor nem a szeretet szellemét realizálja és a földet nem a szellem nevében műveli – akkor szükségképpen haramia, aki a földet, mint a zsákmányra éhes bandita kifosztja, tekintet nélkül arra, hogy milyen nép vagy osztály. A rablás ösztöne teremtette meg a népek harcát, a világnézetek harcát – röviden, azt a harcot, amit létért való küzdelemnek hívnak. Az őskor a létről való gondoskodást ismerte, a létért való küzdelmet nem. Mert az őskor embere a természet fölött állott mint a természet ura és apja, aki a világon mint a jó király uralkodott…”
És ha az ember apja többé a természetnek és a szeretet szellemét nem tudja realizálni, akkor: „A földet nem is műveli többé, hanem módszeresen vagy módszertelenül, de fosztogatja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességeinek sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság, de zsákmány lett számára a másik ember, a másik nép, a másik faj, zsákmány lett a kő, a víz, a föld, a levegő, amit mind kifosztott, hogy Énjének körébe vonja – ezalatt egy-re szegényebb lett, egyre vadabb, egyre durvább, gyűlölködőbb, zártabb, keményebb, sekélyebb,ostobább, primitívebb és gonoszabb…
A középpontba az anyagi természetet, a természetbe anyagi Énjét állítja és az egész világot anyagi Énjének szolgálatára kívánja rendelni. Neki kell, hogy szolgáljon a szellem, a lélek, az értelem, ahogy neki kell, hogy teremjen a föld, neki kell, hogy virágozzék a rét s neki ragyogjanak a csillagok. A világegyetem a nagy zsákmány, azért van, hogy az ember belőle azt, amit akar, felfalja és eleméssze.”
Talán soha nem voltak ennyire aktuálisak Hamvas Béla gondolatai.
Jézus Krisztusban elkezdődött egy új teremtés, amikor a Jézus arcú ember újra apja és nem kizsákmányolója lesz a teremtésnek:
„Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak” (Róm 8,19).
Mindnyájunkra vár a feladat, hogy a teremtésnek azt a kicsi darabját, ami ránk van bízva, a teremtett világ egy kis részét és a másik embert a szeretet szellemében gondozzam, gyarapítsam és felvirágoztassam.

Vágvölgyi Éva