Az írástudók megfeddése *38 Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: »Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni, *39 a zsinagógákban az első helyeken ülni, a lakomákon pedig a főhelyeken. *40 Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!«
Az özvegyasszony adománya *41 Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. *42 Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két fillért, ami egy krajcár. *43 Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: »Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. *44 Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.«
Jézus a következő módon jellemzi a farizeusokat:
Képmutatók
Hosszú köntöst viselnek, ami jelzés a környezet felé, fel akarnak tűnni, ruhájukkal akarnak kitűnni a többi ember közül, nem pedig a kedvességükkel, szívjóságukkal.
Köszönés: A köszöntés az áldások különböző formáját tartalmazza, ilyen köszöntőformulák például: Az Úr legyen veled! Áldjon meg az Úr! Az Úr áldása szálljon rád! Aki elvárja, hogy köszöntsék, elvárja, hogy áldást mondjanak rá.
Főhely: A zsinagógában a Tóra ereklyetartójával szemben, a lakomákon pedig azt tiszteli meg legjobban a házigazda, akit maga mellé ültet, az a főhely. Tőle lefelé, rangja szerint kap helyet a többi vendég, minél távolabb ültetik őket a házigazdától, annál kevésbé számítanak fontos embernek.
Látszólagos jámborság
Az ima célja az ember Isten felé irányulása. Amikor valaki látványosan, magamutogató módon imádkozik és ezzel az emberek tetszését keresi, akkor a természetfölötti helyett visszafordul evilági dimenzióba, földi célok felé.
„Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat.
Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.
Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat” (Mt 6,1-5).
Szent Pál is figyelmezteti híveit:
„Ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát! Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! Tudjátok, hogy mindenki, aki valami jót tesz, annak jutalmát megkapja majd az Úrtól, akár szolga, akár szabad” (Ef 6,6-8).
„Úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot. Nem mint olyanok, akik az emberek tetszését keresik, hanem Istenét, aki vizsgálja szívünket {Jer 11,20}. Egyáltalán nem szokásunk a hízelgő beszéd, amint tudjátok, sem a kapzsiság alkalmának keresése – Isten a tanúnk erre. Az emberek elismerését sem kerestük, sem a tiéteket, sem másokét. Bár rátok támaszkodhattunk volna, mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek, úgy, ahogyan a dajka gondozza a gyermekeit. Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket. Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívők lettetek. Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket” (1 Tessz 2,4-12).
Isten szemében csak az érdek nélküli, tiszta szeretetnek van értéke és az abból fakadó tetteknek. Mindaz, amit hiú dicsőségvágyból teszünk, Isten előtt értéktelen.
A farizeusok nem Isten iránti szeretetből olyan nagyon vallásosak, hanem a külsőségekkel és a feltűnő viselkedésükkel a környezetük előtt akarnak kitűnni és megbecsülést kivívni.
A hívők többféle módon járultak hozzá a jeruzsálemi templom fenntartásához. Elsősorban a mózesi törvények által előírt tizeddel, amelyek minden termésből és az állatok elléséből egy tizednyi rész befizetésére kötelezték a híveket. A kultikus célú beszolgáltatás azon a gondolaton alapult, hogy a földön minden az Istené, ezért megilleti az első termés és mindennek a legjava. Az, hogy mit és miből mennyit kellett beszolgáltatni, változott, ezért az adatok is eltérők. MTörv 12,6.11.17; 14,22 kk.; Tób 1,6; Jud 11,13: a föld és a gyümölcsfák termésének (gabona, must és olaj) tizedét a központi szentélynek kellett adni; de pénzzel is meg lehetett váltani (MTörv 14,22–27). Jézus korában a farizeusok a legkisebb növények terméséből is szedtek tizedet (Mt 23,23; vö. Lk 11,42; 18,12). A hozzájárulás másik formája volt, amikor önkéntes adományokkal járultak hozzá a templom és a kultusz fenntartásához. Erre a célra tizenhárom trombita alakú (alul szélesedő) persely állt a jeruzsálemi templom belső területén, az asszonyok előudvarában. Tehát különbséget kell tennünk az adó és az adomány között. Az egyiknek megszabott mértéke van és kötelező, a másik önkéntes, és az egyéni nagylelkűség, bőkezűség szabja meg.
A nagylelkűség, bőkezűség ellentéte a szűkmarkúság, fösvénység, fukarság. Azt nevezzük fösvénynek, aki görcsösen ragaszkodik az anyagi javakhoz, nem szívesen ad, szűken mér.
Jézus ott ült az egyik ilyen perselynél és figyelte, hogy ki mennyit dob a perselybe. Egymás után jönnek a legkülönfélébb emberek, hogy bedobják adományukat a perselybe. Megkérdezhetjük, hogy Jézus honnan tudja, hogy az a szegény asszony, aki csak két fillért dob a perselybe, az egy özvegyasszony. Jézus korában a megözvegyült asszonyok özvegyi ruhát öltöttek. Ha volt gyerekük, az gondoskodott róluk, ha nem, akkor visszatértek a szülői házba, ha még léteztek a szülei. Mentőövet jelenthetett számukra a sógorházasság intézménye vagy egy második házasság, de egyébként a társadalom perifériájára kerültek, nem volt mellettük egy férfi, aki képviselje az érdekeiket, kiszolgáltatottá váltak, lesüllyedtek a szegények társadalmi rétegébe, ahol az árvákkal és az idegenekkel kerültek egy sorba. Sokszor nyomor várt rájuk. Védelmükre és segítésükre felszólítanak a törvények és a próféták, hiszen ők is Isten népéhez tartoznak. Jézus szemére veti a farizeusoknak, hogy hivalkodó viseletük, hamis gesztusai és színlelt jámborsága mögött sokszor másokat kihasználó, pénzsóvár kapzsiság rejtőzik.
A gazdagok által bedobott fémpénzek szépen csengtek, amikor a perselybe dobták őket, a szegény özvegy két fillére szinte hangtalanul tűnt el, amikor bedobta. „Öt verebet ugye két fillérért adnak?” (Lk 12,6)
A két fillér, amit az asszony a perselybe dobott, tehát ennyit ér. Öt veréb ára, szinte semmi. Jézus mégis azt mondja, hogy „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését” (43-44). Ebből az evangéliumi részletből látszik, hogy relatív, hogy mi a sok és mi a kevés. Az özvegy valóban nagyon szegény, de mégis adományt akar adni a Templom javára, adományt akar adni Istennek. És a két fillér odaadásával bőkezűbb, mint a gazdagok, akiknek sok pénzük van.
Mi magunk is hozzájárulunk anyagilag az Egyház működéséhez. De ennél sokkal fontosabb, hogy Isten országának megvalósulásához mennyit adunk oda az életünkből. Csak annyit, amennyit kötelező? Ahogy a zsidóknál volt a kötelező templomadó, számunkra is vannak kötelező előírások a vasár és ünnepnapi misehallgatással kapcsolatban, stb. De vajon a kötelezőn kívül mennyit adok oda az életemből, mennyit teszek, hogy Isten országa itt és most épüljön, megvalósuljon? Semmit, valamit, mindent?
Szent Pál bőkezűségre biztat bennünket:
„Azt mondom: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenséggel vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti {Péld 22,8G}. 8 Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok” (2 Kor 9,6-8).
Isten bőkezű, nagylelkű. A teremtés kezdete óta elhalmozza az embert ajándékaival. Azok a gyermekei, akik szeretik őt, és hozzá akarnak hasonlítani, ugyanilyen bőkezűek és nagylelkűek (Róm 10,12). A szegény özvegyasszony mondhatná azt is, hogy én olyan szegény vagyok, épp hogy megélek, adjanak adományt a gazdagok, akiknek sok van. De nem így tesz, azt a keveset, amije van, nem őrizgeti magának, nem gondol a holnapra, hanem Isten iránti szeretetből mindenét odaadja. Hát ez könnyelműség, sőt őrültség, ellentmond a józanésznek, mondhatnánk. Igazán furcsa, hogy Jézus ilyen példát állít elénk. De az igazság az, hogy Jézus példája még tovább megy, még őrültebb a józanész számára. Ő nem csak mindenét, hanem az életét adta oda értünk. Igen, ez a szeretet „őrülete” a józan észt meghaladó mértékű szereteté. És ez a minden mértéket felülmúló szeretet, amit megismertünk, - ahogy Szt. Pál mondja: „Krisztus szeretete ugyanis sürget minket” (2 Kor 5,14) - arra ösztönöz bennünket is, hogy merjünk „őrültek” lenni, merjünk ilyen túlzó módon, méricskélés nélkül szeretni.
„Isten a szeretet Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.
Félelem és szeretet Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben. Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Az a parancsunk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is” (1 Ján 4,7-21).
Isten elsősorban a szívünket akarja, nem a pénztárcánkat. Hogy alkalmasint a pénztárcánk is megnyílik, az csak ennek az Isten és az emberek iránti szeretetnek a következménye és bizonyítéka.
Vágvölgyi Éva
