46 Azt mondta nekik: »Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. 47 A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. 48 Ti tanúi vagytok ezeknek. 49 Én majd elküldöm nektek azt, amit Atyám ígért. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.«
50 Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. 51 Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. 52 Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. 53 Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.
A megtestesüléssel, amikor a Fiú személyén keresztül Isten a világba lépett, elkezdődött egy új teremtés, amellyel újabb és újabb kapuk tárultak fel. Az új teremtés első korszaka Jézus halálával véget ért. A feltámadt Jézus jelenléte övéi számára egy átmeneti időszakot jelentett, amely a mennybemenetellel lezárult. Pünkösddel kezdődött el az új teremtés harmadik korszaka, amely mind a mai napig tart.
Jézus, bár megígérte „íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig” (Mt 28,20), úgy tűnik, hogy a mennybemenetellel eltávozik tanítványai köréből. Ezt a tapasztalatot mondja el el a mennybemenetel eseménye.
A menny, az égboltozat egyrészt egy konkrét hely az ember világról alkotott elképzelésében, másrészt teológiai mondanivalója van, minden vallásban és mitológiában az istenek lakóhelye. Az Ószövetség is úgy beszél a mennyről, mint Isten lakásáról:
„Lenéz az Úr a mennyből az emberek fiaira,
hogy lássa: van-e okos, aki Istennel gondol?” (Zsolt 14,2)
„Áldjad, én lelkem, az Urat!
Uram, én Istenem, te mindennél magasztosabb vagy!
Fenségbe és ékességbe öltöztél,
a fényességet, mint köntöst vetted magadra.
Kifeszíted az égboltozatot, mint a sátorponyvát,
és az égi vizek fölé építed hajlékodat” (Zsolt 104,1-3).
„Az Úr az égben állította fel trónusát,
és királysága mindenen uralkodik.
Áldjátok az Urat, angyalai mind,
ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek szavát,
mihelyt parancsának hangját meghalljátok.
Áldjátok az Urat, seregei mind,
szolgái, akik akaratát megteszitek.
Áldjátok az Urat, művei mind,
mindenütt, ahol uralkodik.
Áldjad lelkem az Urat!” (Zsolt 103,19-22)
„Szent templomában van az Úr,
áll az egekben az Úr trónusa” (Zsolt 11,4).
Az égboltozat Isten lakását jelöli, sőt egy idő után három eget különböztettek meg:
„Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2 Kor 12,2-4).
Már Izajás, a nagy messiásjövendölő próféta így fohászkodik:
„Bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál!” (Iz 63,19)
Krisztus föllépésekor megnyílt az ég:
„Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51).
Az új ég és az új föld Krisztus második eljövetelkor fog teljesen megvalósulni:
„Mi azonban – az ő ígérete szerint –új eget és új földet várunk {Iz 65,17}, ahol igazságosság lakik” (2 Pét 3,13).
„Ekkor új eget és új földet láttam {Iz 65,17}, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet {Iz 52,1} Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt {Iz 61,10}. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: »Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük {Ez 37,26-27}. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet {Iz 25,8}, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás {Iz 35,10}, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.«
A trónon ülő így szólt: »Íme, megújítok mindent!” (Jel 21,1-5)
Lukács a Cselekedetekben írt arról, hogy Jézus feltámadása után eltelt negyven nap, amikor a mennybemenetel megtörtént. Nem véletlen a negyvenes szám. Mózes negyven napig volt a Hóreben az Úrnál, hogy elkészítse a törvény két kőtábláját, a választott nép negyven évig vándorolt a pusztában, míg megérkezett az ígéret földjére. Aztán Illés próféta negyven napig vándorolt a pusztában a Hórebig, hogy az Úrral találkozzon. Az Újszövetségben Jézus megkeresztelkedése után negyven napig böjtölt a pusztában a nyilvános működésének megkezdése előtt. És most, egy újabb negyvenes szám. Ha a megelőző negyvenes számmal jelölt időszakot megnézzük, mindegyik előkészületet jelent. A feltámadt Jézus tanítványaival töltött időszakának is ez a fő vonása: negyven napig készítette fel a tanítványokat az elmenetelére. A feltámadás fényében láttatta velük az átélt eseményeket, így fordult át bennük a tragédia örömmé:
„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)
Itt a 46-48 versekben foglalja ezt össze az evangelista:
„Azt mondta nekik: »Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek”
Azt írja Lukács, hogy Jézus mennybemenetele után sem szomorkodtak, hanem telve voltak a várakozás örömével, hogy beteljesedjen Jézus ígérte és eltöltse őket a Szentlélek.
A megtestesülésben a Fiú „ott hagyja az Atyát”, bár lélekben egyek maradnak, de a fizikai testben élő Fiú és az Atya között ott az emberi test. Jézus földi küldetésének befejezésével visszatér az Atyához, visszaáll köztük a teljes egység: ”Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához” (Jn 16,28).
„Testben kinyilvánította magát,
a Lélek által igazolást nyert,
bemutatták az angyaloknak,
a nemzetek között hirdették,
világszerte hittek benne,
s fölment a dicsőségbe” (1 Tim 3,16).
Természetesen Isten számára van átjárás a két világ között, számára nem ütközik nehézségbe, hogy valamilyen fizikai valóságban megmutassa magát az embernek, tehát Jézus is alkalmanként megmutatkozik, de már nem ebben a világban van.
Amikor Mária Magdolna találkozik a feltámadt Jézussal, Jézus azt mondja neki, hogy „ne tarts fel engem” (Jn 20,17). Mária Magdolna szereti Jézust, ragaszkodik a hangjához, a tekintetéhez, gesztusaihoz, ahhoz a fizikai valósághoz, ahhoz a földi személyhez, akit megismert. Úgy tűnik, hogy ezt a valóságot el kell veszítenie, bármennyire is szeretné belekapaszkodva itt tartani.
A világ csak a fizikai érzékszervein keresztül, a szemével lát. Ez a világ nem fogja többé látni Jézust: „A világ többé már nem lát engem” (Jn 14,19).
Kik látják a Feltámadt Jézust?
Bár Jézus jelen van, nem látható bárki számára, csak övéi látják: „Még egy kis idő, és a világ többé már nem lát engem. De ti láttok engem” (Jn 14,19) „Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem” (Jn 16,16).
Mint ahogy az exponált filmhez kell valami, ami láthatóvá teszi a képet, az előhívó folyadék, úgy Jézus esetében is szükség van valamire, hogy láthatóvá váljon számunkra. Ez a valami a Jézus iránti szeretet: „Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki”. (Jn 14,21) „Újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem”. (Jn 16,22-23)
„Jól csak a szívével lát az ember” (A. de Saint-Exupéry)
A későbbiekben is az egyháztörténelem folyamán azoknak jelenik meg, akik nagyon szeretik. És ez a megjelenés nincs egy alakhoz kötve, hol ilyen, hol olyan alakban jelenik meg nekik.
Jézus mennybemenetelének képszerű ábrázolásával kapcsolatban az evangéliumban a mai ember számára problémák adódnak, mivel az akkori, ptolemaioszi világkép alapján mondják el a szent írók. János evangelista szavai sokkal közelebb állnak a mai emberhez: „A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, bár szerette övéit, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1).
Lukács evangelista kétszer is leírja ezt az eseményt, egyszer itt a 24. fejezetben, egyszer pedig Cselekedetek 1. fejezetében. Mindkét helyen Jézus utasítja a tanítványokat, hogy maradjanak Jeruzsálemben (Lk 24,49 és Csel 1,4), a városban, ahol majd Isten beteljesíti ígéretét: ez biztosítja az üdvtörténet folyamatosságát.
A Szentlélekkel való keresztség ígérete (Lk 24,49 és Csel 1,8): a Pünkösd előkészítése.
A mennybemenetel eseményének leírásában (Lk 24,50-52 és Csel 1,9-11) Lukács a keresztény örömhírt az akkori olvasók elképzeléseit figyelembe véve, akkori eszközökkel mondja el, különösen a Cselekedetekben gazdag eszköztárt felhasználva fejti ki: A negyvenes szám, mint szimbolikus jelentésű szám a Szentírásban, a mennybemenetel, mint a parúziavárás (Krisztus második eljövetele) ellenképe, a tanítványoknak nem az eget kell kémlelniük, tétlenül, hanem tanúságot tenni ebben az időben, ennek a világnak, amint megkapják az Atyától a megígért Szentlelket. Tehát most vannak az egész világra küldve (pogány misszió).
A feltámadás utáni események leírása bemutatja számunkra a földi és a megdicsőült Jézus közti folyamatosságot, ugyanakkor egy cezúrát, választóvonalat is jelent Jézus ideje és a Pünkösd utáni idő, az Egyház ideje között.
A megdicsőült Jézus küldetését befejezve visszatér az Atyához. De a Jézussal megkezdett megváltás műve tovább folytatódik a világban, övéin, az Egyházon keresztül. A folyamatosságot Lelkének jelenléte biztosítja majd, akiben Pünkösdkor részesednek a tanítványok. Figyelemre méltó, hogy míg a feltámadt Jézus egyes személyeknek is megjelent, a Lélek ígérete csak a közösségnek szól.
Ahogy az emberiség társa Istennek a teremtésben, úgy társa az Egyház a megváltás művében, az új teremtésben:„Örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára” (Kol 1,24).
Lukács evangéliuma azzal fejeződik be, hogy Jézus mennybemenetele után a tanítványok nem szomorkodtak, hanem „nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe” (Lk 24,52).
A megtestesülésben a Fiú jelenléte a világban térben és időben korlátozott volt. De halála, és feltámadása után kilépett a fizikai test korlátai közül, jelenléte nem volt egy bizonyos testhez kötve. A Szentlélek által megtestesülhet bárkiben, ugyanúgy, ahogy Máriában, megtestesülhet benned és megtestesülhet bennem, ha befogadjuk a Szentlelket. Csak a megtestesülés mértéke más bennünk, mint Máriában, mert mi az eredeti bűn miatt nem tudjuk magunkat teljes mértékben átadni neki, úgy, mint ahogy Mária tette, túl sok bennünk az „én” és az „énünkhöz” való ragaszkodás. Minél inkább szabaddá tudjuk tenni a lelkünket ezektől a ragaszkodásoktól, minél inkább átengedjük magunkat a Szentléleknek, annál teljesebben testesül meg bennünk Krisztus. A farizeusok úgy gondolták, hogy az Úr akkor van minél inkább köztük, ha minél több szabályt, minél szigorúbban megvalósítanak. De Isten nem csak velünk akar lenni, hanem bennünk, az emberi szívben akar lakni a Lelke által, közösségben akar lenni velünk a szeretet által. Jézus azt mondja, hogy: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Mi soha nem jutunk el erre a teljes egységre, de ha beengedjük és hagyjuk működni magunkban a Szentlelket, az örökkévalóságig folytatódhat számunkra ez a szent szeretet-kaland.
A világ szemében ellentmondás:
Elment, hogy velünk maradhasson
Itt hagyott bennünket, hogy bennünk lehessen.
Vágvölgyi Éva
