Jézus színeváltozása ²⁸ Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre imádkozni. ²⁹ Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó. ³⁰ És íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés, ³¹ akik dicsőségben megjelentek, és beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. ³² Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét, és a két férfit, akik ott álltak vele. ³³ És történt, hogy amikor eltávoztak tőle, Péter ezt mondta Jézusnak: »Mester! Jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!« Nem tudta ugyanis, hogy mit mond. ³⁴ Amíg ezeket mondta, felhő szállt le, és elborította őket. Amint a felhőbe jutottak, félelem fogta el őket. ³⁵ A felhőből szózat hallatszott: »Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok« {MTörv 18,15; Iz 42,1}. ³⁶ Mikor a szózat elhangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem szóltak azokban a napokban mindarról, amit láttak.

Amikor úgy hitték, hogy az ég az istenek lakóhelye, a különféle vallásokban a hegyek különös jelentéssel bírtak. Mint az éghez legközelebb eső helyei a földnek, az istenekkel való találkozás helyének tartották a hegyeket. Az Ószövetségben a választott nép legfontosabb hegye a Hóreb, ahol Mózes találkozott Istennel és megkapta a kőtáblákra írt tízparancsolatot. Illés, az ószövetségi próféták legnagyobbika is a Hóreben találkozott az Úrral.

Az evangéliumokban három fontos hegy van: A Nyolc boldogság hegye, ahol Jézus meghirdeti Isten országának új törvényét, a Tábor hegye, ahol megmutatja isteni dicsőségét, és a Golgota, ahol küldetése beteljesedik a kereszten.

A hegyen kívül több ószövetségi utalás van a szövegben. Mózes és Illés megjelenése, a sátrak, a felhő. A hegyre fölmenve Jézus a három kiválasztott tanítvány számára kinyilvánította isteni dicsőségét. De Jézus alakja mellett megjelenik két ószövetségi alak is, Mózes és Illés. Mint az Ószövetség két legnagyobb alakja, ők az ószövetségi tanúi Jézus isteni mivoltának kinyilatkoztatásakor. Lukács evangéliumában Mózes és Illés a Jézusra váró jeruzsálemi eseményekről beszélgetnek Jézussal, vagyis a rá váró szenvedésről.

A színeváltozáskor Jézus égi dicsőségben mutatkozik meg a tanítványok előtt. Péter és a másik két tanítvány a színelátáskor már elővételezik az égi boldogságot és abban szeretnének maradni. Ezért Péter felajánlja Jézusnak, hogy készít három sátrat, egyet Jézusnak, egyet Mózesnek, egyet Illésnek. Az őket beborító felhő szintén az isteni jelenlétre utal. A pusztai vándorlás során (Kiv 40 35) felhő borította be a kinyilatkoztatás sátrát. És ahogy itt, úgy Mózesnek is felhőből beszélt az Úr a Hóreben (Kiv 24,16).

Többször is említi az evangélium, hogy Jézus imádkozott, de mindig magányosan, félre vonulva. Háromszor viszi magával a három kiválasztott tanítványt, Jairus leányának feltámasztásakor, itt a színeváltozáskor és a Getszemáni kertben. A színeváltozáskor és a Getszemáni kertben imádkozni viszi magával őket. Mint a magot rejtő gyümölcs, úgy rejti magában a Jézus dicsőségének kinyilvánulása a rá váró keresztet. Ahogy a Messiás alakja, úgy a megtestesülés is csak a kereszttel együtt értelmezhető helyesen, ezért beszélget az isteni mivoltát kinyilatkoztató Jézus a két ószövetségi tanúval a rá váró szenvedésről.

A tanítványok itt a dicsőségének lehetnek a szemtanúi, a Getszemáni kertben a kínlódásának. Csúsztassuk egybe a két képet, a dicsőséges és a gyötrődő Jézust, vajon mi jön ki belőle? Mert hogy számunka, bennünk, egyszerre van jelen mindkettő és később a tanítványokban is egyszerre volt jelen mindkettő. Nem választódott bennük szét a keresztre feszített, és a feltámadt és megdicsőült Krisztus. Szenvedő arc, megdicsőült arc… Megdicsőülésben szenvedő és szenvedésben megdicsőülő. Kereszt a fényben és fény a keresztben. A ragyogás mögött fölsejlik a kereszt árnyéka, a kereszten átragyog a fény.

A két szöveg egymással ellentétes képei:

Hegy – völgy

Világosság – sötétség

Dicsőség – gyötrődés, összetörtség

Ezeket az ellentéteket az ész nem tudja összehangolni csak az élet. Az ész számára akkora ellentmondás, hogy nem tud mit kezdeni vele. Van a valóságnak egy dimenziója, ami az ész számára megközelíthetetlen, aminek az egyidejűsége az ész számára felfoghatatlan? Mintha az ész csak a valóság alsó régiójában botorkálna.

A három kiválasztott tanítvány fölment a hegyre Jézussal és megláthatta a dicsőséges Istenarcot. Mi az a hegy, ahová fel kell mennünk, hogy megláthassuk Őt? Jézus imádkozni ment a hegyre, ahová vele mehettek a tanítványok. Az imádság hegyére kell felmennünk, hogy megláthassuk a dicsőséges Istenarcot.

Amikor elindulsz fölfelé egy hegyre, könnyedén haladsz, szépség vesz körül, csupa élvezet. Aztán egyre meredekebb a hegyoldal, elfogynak a virágok, fárad a láb. De még jól győzöd, szaporán lépdelsz. Még mindig élvezed. Aztán nehezedik a terep, gyorsabban szeded a levegőt, de nem állsz meg. Megcsúszol, felsebzed a térded, most már a fáradtsághoz égő fájdalom is társul. Már nem öröm, hanem küszködés. Néha színes karikák táncolnak a szemed előtt, alig látod hová lépsz, lihegsz, a szíved dübörög a bordáid mögött. Talán leülnél kicsit, talán pihennél, de nincs hová. Csak a mászás van. Majd akkor lehet megpihenni, ha felérsz a csúcsra, de ami egyre elérhetetlenebbnek látszik. Már nem vonz az ott fenn rád váró kilátás szépsége, csak hogy vége legyen, már csak az visz előre, hogy ott fönn lefekhetsz.

Először, amikor elindulunk az imádság hegyére, nem is látszik olyan nehéznek. Csak abban csalódunk, hogy nem mutatkozik meg rögtön a ragyogó Istenarc számunkra. Van, aki emiatt abba is hagyja az imát, visszafordul a régi életéhez, megelégszik a vasárnapi misehallgatással, stb., vagyis az átlagos keresztény életével. De vannak, akik nem adják fel, mert olvasták a Szentírásban, szentek életében, hogy a dolog lehetséges és vágy ébredt bennük, hogy ők is megtapasztalhassák. Ahogy a hegymászó számára semmi haszonnal nem jár, hogy felkínlódja magát egy több ezer méter magas hegycsúcsra, úgy az imádkozó számára se hoz az ima semmi evilági hasznot. Egyszerűen csak találkozni szeretne Istennel, egyre közelebb szeretne jutni hozzá. Akinek az imái csak abból állnak, hogy mindenfélét kér Istentől, hasznot akar magának, annak nincs valódi kapcsolata vele. És ez meg is mutatkozik rögtön, ha nem teljesülnek a kérései, ha bajok, nehézségek következnek be, csalódottan hátat fordít Istennek. Mint minden önzésen alapuló kapcsolatban, ahogy az emberi kapcsolatokban is: Ha megadod nekem, amit akarok, akkor szeretlek, ha nem, akkor nem szeretlek.

Minden hívő ember szeretne találkozni azzal, akinek megtapasztalta szeretetét és irgalmát, vagyis Istennel, szeretne egyre jobban a közelében lenni. Ahhoz, hogy Isten megmutatkozzék számunkra, fel kell mennünk a hegyre. Az evangélium szerint ez a hegy az imádság. Minél magasabb szintre jutunk az imában és az elmélkedésben, annál közvetlenebb ez a találkozás.

Origenész azt mondja, hogy Isten mindenkinek megmutatkozik, de nem egyformán:

„Szívének szemével meglátja Krisztus átváltozását. Isten igéjének ugyanis különböző alakjai vannak, s mindenkinek, ahogyan tudja, hogy megfelel az őt látónak, úgy jelenik meg, és senkinek sem mutatja meg magát a felfogóképességét meghaladó módon. Ezért nem egyszerűen azt mondta, hogy elváltozott, hanem előttük változott át. Az evangéliumokban ugyanis Jézust egyszerűen ismerik meg azok, akik nem jutottak föl a szellemi igék ösztönzésére a bölcsesség magas hegyére; azonban azok, akik ide feljutottak, már nem test szerint ismerik meg, hanem megértik, hogy ő Isten és Ige. Tehát ilyen emberek előtt változik el Jézus és nem pedig azok előtt, akik lent, a földi életmód szerint élnek”

Az Istennel való találkozás eltölti az ember egész lényét, átragyog rajta, ahogyan Mózesen:

„Amikor aztán Mózes leszállt a Sínai hegyéről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt. Áron és Izrael fiai azonban meglátták, hogy sugárzik Mózes arca, ezért féltek a közelébe menni. Ő azonban hívta őket. Erre Áron is, a gyülekezet fejedelmei is odamentek hozzá. Miután velük már beszélt, odamentek hozzá Izrael fiai is mindnyájan, és ő megparancsolta nekik mindazt, amit az Úrtól a Sínai hegyén hallott.

Amikor aztán befejezte beszédét, fátyolt borított az arcára. Ezt mindig levette, ha bement az Úrhoz, hogy beszéljen Vele, addig, amíg ki nem jött. Akkor aztán elmondta Izrael fiainak mindazt, amit az Úr parancsolt neki. Amikor kijött, látták, hogy sugárzik Mózes arca, ő azonban ismét eltakarta arcát, amikor hozzájuk szólt” (Kiv 34,29-35).

És bár az élmény átadhatatlan, akik átélték, mégis megpróbálják másokkal is megosztani, megpróbálnak beszélni róla, de igazából nem találnak rá szavakat:

„Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba” (2 Kor 12,2-4).

A későbbi korokban a szentek életében is találkozunk ilyen rendkívüli eseménnyel. A Színeváltozás történetét olvasva feltehetjük a kérdést, hogy mi hogyan részesedhetünk ebben, hogyan mehetünk fel az Istennel való találkozás szent hegyére? A Színeváltozás történetéből, de a többi szentírási hely alapján is úgy tűnik, hogy az Istennel való találkozás, az istenlátás nem a mi vágyunktól vagy igyekezetünktől függ. Ahogy a szentírási szövegekből is látszik ezt Isten az ő választottainak adja meg. Hogyan válik valaki az Úr kiválasztottjává? A szívében fellobbant Isten iránti lángoló szeretet teszi azzá. Meszkín atya azt mondja, hogy az ima és az elmélkedés tárja ki szívünket a Szentlélek számára, hogy lángra gyújtsa benne az Isten iránti szeretetet. Az imának és az elmélkedésnek különböző fokai vannak, Matta el Meszkín az Atyákkal együtt azt mondja, hogy a szemlélődő imában történik meg legteljesebben a lélek önátadása:

„Imádkozzam lélekben, de imádkozzam értelemmel is.”(1 Kor 14,15)

Kevesen veszik a fáradtságot, hogy idejük egy részét annak szenteljék, hogy megtapasztalják Isten jelenlétét, de még kevesebben vannak azok, akik Isten kegyelméből elérkeznek arra, hogy belső életükben a szemlélődés áldásainak örvendjenek. Pedig az imádság ezen formája által, amely a lelkiélet gyümölcse, az ember visszatér Ádám eredeti lelkiállapotának szépségéhez.

Már beszéltünk az elmélkedésről, mint a belső ima első állomásáról. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az elmélkedés és a szemlélődés között nincs jól meghúzható határvonal, sőt inkább átjárhatóság van. De azért azt pontosítani tudjuk, mint ahogy ezt majd az Atyák szavai bizonyítják, hogy az elmélkedés az alap, amire a szemlélődés támaszkodik, vagy még pontosabban, az elmélkedés egyfajta gyakorlat, egy tréning, hogy eljussunk a szemlélődéshez. Ha az elmélkedést a lélek lendületével az olvasás vagy más gyakorlat által gyakorolja, akkor a szemlélődést ugyanazzal a lendülettel, erőfeszítés nélkül éli meg az ember. Amíg az első lépésben a képzelőerő és a gondolkodás képességéért tett erőfeszítés van a középpontban, a második lépés szinte erőfeszítés nélküli. A befelé tekintő lélek és a szív nyugalma megpihen Istenben.

Téves az az elgondolás, hogy a szemlélődő élet nélkülöz minden külső tevékenységet. Ha így lenne, csak az aszkéták, és remeték életformája lenne. Valójában a szemlélődés nem kiváltsága senkinek, hanem az elmélkedő ima mindenki számára hozzáférhető állomása, világinak és szerzetesnek, házasoknak és cölibátusban élőknek, fiataloknak és öregeknek egyaránt.

Amíg az elmélkedés inkább a megértésben való elmélyülést követeli meg és következésképpen a gondolkodás és az értelem megnövekedett tevékenységét jelenti, addig a szemlélődéshez az értelmi erőfeszítésektől és a gondolatok rabságától mentes teljes nyugalom szükséges, mert míg az elmélkedésben az értelem kutatja az igazságot, hogy meghatározza azt, addig a szemlélődésben maga az igazság kezdi elfoglalni és betölteni a gondolatokat. Ami az isteni igazságból felragyog benne, az nyugalmának és csendjének mértéke szerint megvilágosítja és átformálja őt.

A szemlélődés lelki tapasztalata semmiben sem haladja meg a lélek eredeti, nyugodt állapotában való természetes képességét. Az első teremtéskor a lélek eredeti természete szerint képes volt csendben és nyugalomban állni Teremtője előtt és ez az állapot megfelel az isteni igazságok szemlélése állapotának. A lélek rendes, természetes állapotához nem szükséges, hogy pozitív vagy negatív legyen, nem szükséges semmilyen erőfeszítés, hogy méltóvá váljon az isteni igazságok befogadására. Egyszerűen csak nem kell hagyni, hogy a jelentéktelen dolgok, az aggodalmak és szenvedés elválasszák Istentől, mert különben nem lesz a képes arra, hogy befogadja az isteni igazságokat.

A lélek a saját természetes állapotában, szabadon a gondolatoktól és aggodalmaktól a belső éberség és megfontoltság állapotát élvezi, amelyet az Atyák „józanságként” (népsis) határoznak meg. Semmi sem foglalkoztatja, és a szív az éberség és a virrasztás állapotában van, amit az Atyák a „szív figyelmének” (hč kardiakč prosochč) neveznek.

Ez az állapot a szemlélődés alapja, amely az embert az isteni igazság befogadójává és szemlélőjévé teszi. Hogy a lélek elérkezett ide, annak az a jele, hogy ugyanakkor megszerzi a megbízható ítélet és a helyes viselkedés tudását, amelyet az Atyák a „megkülönböztetés képességeként” (diákrisis) határoznak meg.

Ennek ellenére az elmélkedés legyen egyszerű, és kizárólag a nyugalomtól és a minden észbeli és lelki tevékenységről való lemondástól függjön - legyen az akár pozitív vagy akár negatív – nem követelve mást a lélektől és az értelemtől, mint hogy maradjon készen és álljon rendelkezésre: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem” (vö. Zsolt 57, 8) -, mégis sokaknak nehézséget jelent, hogy megszakítsák pszichológiai és intellektuális tevékenységüket, és megszerezzék ezt az egyszerűséget és belső nyugalmat. Ilyenkor a léleknek gyakorlásra van szüksége, hogy alkalmassá váljon a szemlélődő állapotba való eljutásra.

Ez a tréning már önmagában a szemlélődés egy formája, amelyet „akaratlagos szemlélődésnek vagy gyakorlásnak” avagy „tanult szemlélődésnek” nevezünk.

A szemlélődés különböző fokainak részletezése előtt még egyszer megerősítjük, hogy az ima minden osztályozásának érvénye relatív: a különböző lépcsőfokok átjárhatók és a Lélek szabadon jár-kel fel-le egyikből a másikba pontos szabályok megkötöttsége nélkül. Az ima különböző fázisai rávilágítanak a lélek Isten előtti helyzetére, de semmilyen módon nem utalnak sem Isten velünk kapcsolatos magatartására, sem arra, hogy mennyire fogadja szívesen imánkat. Ezek mindössze emberi életünk során szerzett tapasztalatok és nem az üdvösség elengedhetetlen állomásai.

Az akaratlagos szemlélődés

Ez az, amit közelebbről megvizsgálunk, mert az ebben való előre haladásnak az akaratunk az alapja. Emiatt kezdetben az emberi erőfeszítés körül forog, ám a folytatáshoz szüksége van a kegyelem segítségére.

Mielőtt a szemlélődésnek erről a fokáról beszélünk, még egyszer el kell ismételnünk, hogy a szemlélődés, minden formájában és bármilyen állapotában, nem realizálható pusztán az ész tevékenységéből kiindulva, nem lehet csak az emberi akaratra alapozni. Mindenekelőtt megkívánja a lélek és az értelem belső készségét, hogy kész legyen arra, hogy hatékonyan befogadja az isteni igazságoknak a lelkére és az értelmére gyakorolt befolyását.

Emiatt egyedülálló, objektív módon meg kell határozni az akaratlagos vagy tanult szemlélődést, a belső nyugalom és a szellemi derű egy bizonyos szintjét, amely azonos a valódi szemlélődésre való alkalmassággal. Más meghatározás szerint a tanult, akaratlagos szemlélődés olyan tevékenység, amely elvezet a valódi lelki szemlélődés, a theoría, állapotának befogadásához.

A szemlélődésnek ez a gyakorlata, amely elvezet a lelki theoría állapotához, egy nagyon ősi patrisztikus hagyományhoz nyúlik vissza, amelyet gyakran megtalálunk az elsők tanításaiban: Nagy Szent Makariosz a Szkétiszben vagy Izsák atya Nitriában, akiknek Johannes Cassianus egy hosszú és részletes leírásban ezt a lelki tapasztalatot tulajdonítja *2.

*2. Johannes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítása (Collationes Patrum) IX. X. fejezet (Pannonhalma – Tihany 1998)

Végül is úgy foglalhatjuk össze, hogy értelmünket egy rövid szentírási versre, formulára koncentráljuk - itt monológhistosnak (egy szavasnak) nevezzük – és ezt az ember szünet és félbeszakítás nélkül állhatatosan ismétli mindennap, hosszú órákon át, értelmét a kis vers szűk jelentésére rögzítve, azaz a koncentráció tárgya egy bizonyos Jézushoz intézet fohász – ebben az esetben onomatolatreianak (a Név hódolatának) nevezzük – melyet abból soha ki nem zökkenve ismétel. Valahányszor a gondolatok elkalandoznak ettől, visszaparancsolja őket. Végül megszokja, megszűnik szétszórtsága, elcsendesül és megnyugszik. Az első Atyák idejétől fogva lelki tapasztalat, hogy ez az egyszerű gyakorlat belső csendet teremt, amely elvezeti az embert a tiszta szemlélődéshez, a lelki theoríához. A későbbi bizánci hagyomány ebből egy önálló imaformát csinált, a Jézus imát, amelyben a szavakat és a módot precízen - komoly teológiai viták során - rögzítették. Az imának ez a formája napjainkig is fennmaradt, és tekintélyes fontosságú a bizánci és az orosz egyház és más keleti egyházak lelkiségében.

Jelenleg ebben a lelkigyakorlatban az a képesség a fontos, amely csodálatos gyorsasággal békíti ki a lelket, az érzelmeket és a gondolatokat és az ő uralma alatt az értelem működése az ima határai közé korlátozódik.

Ennek a gyakorlatnak az elsődleges célja, hogy belépjünk a lelki derű és belső csend és béke, a hesychía állapotába. Ezért van, hogy az Atyák a hesychíát, a csend imájának nevezik. Megjegyezzük, ez az imamód, amiről beszéltünk, teljesen alkalmatlan az olvasáshoz, elmélkedéshez, dicsérő énekhez és minden más pozitív lelki tevékenységhez.

Az Atyák néhány tapintatos útmutatással és ajánlással szolgáltak ahhoz, hogy a külső magatartás hogyan tudja megkönnyíteni a belső derű állapotára való eljutást: ennek módja, hogy egy csendes helyen ülünk, mozdulatlanul, értelmünk befelé tekintve a szívünkre koncentrál, úgy hogy az imában a szívhez társul és aztán lecsillapodva aláveti magát a szívnek, átadva neki a fennhatóságot.

Ezek útmutatások, melyeknek egyetlen célja van, hogy a személyt felszabadítsa azoktól a külső és belső tényezőktől, amelyek uralmuk alatt tartják a lelket és az értelmet, elválaszthatatlanná teszik az emberi tevékenységtől, amely mint második természet, megfosztja az embert az emberi lélek természetének eredeti alkotóelemétől, a csendtől és a lélek nyugalmától.

Ily módon az imának ez a formája, amely az első Atyák szabályai szerint Jézus nevének ismétléséből vagy egy rövid szentírási versből állt, segíteni akarta az ember lelkét és értelmét, hogy vissza tudjon térni eredeti természetes állapotához: a lelki nyugalomhoz, amely lehetővé teszi az embernek, hogy meghallja Isten hangját, meglássa szívében az ő fényét, vagyis a valódi lelki szemlélődés állapotához.

Kétség kívül ez az Úr Jézus végső akarata, amikor arra buzdít bennünket, és azt mondja, hogy állhatatosan imádkozzunk: „Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” (vö. Lk 18,1) és ugyanebben az értelemben mondta Pál apostol: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1 Tessz 5,17).*3

*3 vö. A szüntelen imádságról rész

Az akaratlagos vagy tanult szemlélődés mindenkinek elérhető, hivatásától függetlenül, egyházi személyeknek vagy laikusoknak egyaránt. A szemlélődés az „erős torony” (vö. Péld 18,10), amely megvédi élet és munkakörülményeiket a károsodástól. Növeli az akaratot, megtermékenyíti a személyiséget és ellátja az elmélyülés magas fokú képességével, éleslátással, és a megkülönböztetés képességével, ezzel alkalmassá téve az embert, hogy másokat vezessen.

Ez az oka, hogy a buzgóság megtartása a szemlélődésben a lélek formálásának és építésének leghatékonyabb eszköze, ami képessé teszi arra, hogy azt minden szinten felelősen alkalmazza.

A szemlélődés megkezdése

Ahhoz, hogy a lélek megkezdje a valódi és gyümölcsöző szemlélődést, néhány alapvető körülmény szükséges:

a) Szabadnak lenni a küzdelemre. Nem szükségszerű, hogy az ember a földi gondoknak, a hibáinak és rossz szokásainak a rabszolgája legyen. Szabadnak kell lennie a bűnnel való küzdelemre. Ez az út azoknak könnyű, akik megtapasztalták és gyakorolják az elmélkedést, mert az Istennel való párbeszéd az eszközök közül a legfontosabb és leghatékonyabb, amely megszabadítja az embert, elégeti a bűnöket, legyőzi vonzerejüket és hatalmukat, ahogy ezt megtudjuk Szír Szent Izsák elmélkedésről mondott szavaiból.*

*4 vö. Az Atyák mondásaiban 30. 36. 37.

Emlékezzünk vissza és ismételjük meg az elmélkedés gyakorlásának fontosságát és a megtérés szükségességét ahhoz, hogy Isten kegyelméből elérkezzünk a tisztaság állapotára, hogy elkezdjük a szemlélődést, amelyben színről színre találkozunk Istennel, ahogy Szent Ágoston mondja. Az előkészület útját két szóban összefoglalhatjuk: a cél érdekében lemondani önmagunkról és legyőzni a vágyakat és a szenvedélyeket.

A lélek megszabadítása a vágyak és szenvedélyek rabszolgaságából az aszkézis (áskesis) része. Az aszkézis általában a lélek pozitív tevékenysége, ellentétben a negatív tevékenységgel. Egyedül az erénygyakorlatok - ahogy az Atyák nevezik, a prâxis - képesek lekaszálni lábunk alól a bűnök és rossz szokások füvét.

Aszkézis és az erények elsajátítása érdekében tett erőfeszítések nélkül lehetetlen valódi sikert elérni a szemlélődésben vagy általában a lelkiéletben. Johannes Cassianus ezt mondja: „Hiába törekszik Isten szemlélésére az, aki nem kerüli a bűn szennyét”.*5

*5. Johannes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítása (Collationes Patrum) XIV. fejezet 2. (Pannonhalma – Tihany 1998)

b) Uralni a gondolatot. Az, aki már leigázta saját énjét és legyőzte a bűnt, a szenvedélyeket és azok vonzerejét, az könnyen uralja a gondolatait is. A szemlélődés megkezdésének fontos összetevői a szétszórtság megszűntetése és a belső nyugalom. Nagy Szent Gergely azt mondja: „(A lélek) semmiképpen nem tud magába mélyedni, ha előtte nem tanulja meg, hogy eltávolítsa szeme elől az emlékezet árnyképeit (phantasmata), a földi és égi dolgokról való képzelgéseket, hogy távol tartsa és eltiporja mindazt, ami gondolatait a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás, az ízlelés részéről éri, hogy tőlük szabadon belül keresse önmagát… (A lélek számára) az első kis lépés, hogy elmélyedjen önmagában, a második az önmagára tekintés ebben az elmélyedt állapotban, a harmadik, amikor önmaga fölé emelkedve, az értelemmel együtt aláveti magát a Teremtőről való szemlélődésnek.*6

­*6 Nagy Szent Gergely: Homilae in Hiezechihelem 2,5,9.

A szemlélődés kezdetének és Isten látásának lényeges állomása az értelem elmélyülése, mert csak a lélek mélységén keresztül lehet elérkezni Istenhez. Igaz, Isten mindenütt jelen van, de ez az ő természetére vonatkozik, amely betölti a világegyetemet, nem a velünk való kapcsolatra. Ebben a tágas világban azonban nincs olyan hely, ahol Istennel találkozhatnánk, egyetlen helyet kivéve: a lelkünk belsejét. Ő ott várakozik ránk, ott tudunk találkozni vele, beszélni hozzá és ő is ott szól mihozzánk. Szt. Ágoston istenkeresése során tanúságot tesz arról, hogy csak önmagunk legmélyén tudjuk megtalálni Istent:

42. Ámde hol vagy emlékezetemben, hol rejtőzöl benne én Uram? Micsoda hajlékot emeltél ott magadnak? Milyen szentélyt építettél magadnak benne? Hogy benne légy, te adtad ezt a méltóságot emlékezetemnek. És most kutatom, hogy melyik részében tartózkodol.

Míg reád emlékeztem, túlhaladtam az állatokban is megtalálható részein, mert ezekben a részekben, az anyagi dolgok képei között, meg nem leltelek.

Más részeibe irányítottam magamat. Ezekre bíztam lelkem érzelmeit, de ott sem találtalak. Majd beléptem lelkem emlékezetemben levő székhelyébe, mert hiszen magára is emlékszik a lélek, téged azonban nem találtalak. Amint ugyanis nem vagy testi kép, éppen úgy nem lehetsz bennünk hullámzó emberi érzelem: öröm, szomorúság, vágyódás, félelem, emlékezés, felejtés és más egyéb hasonló.

Azonban lelkem sem az Isten, hiszen te vagy lelkem Ura Istene. Mindez változó valami, te pedig változatlan vagy mindenek fölött és mégis méltónak tartottad Uram, hogy emlékezetemben végy lakást, amióta megismertelek.

Mit is keresgélem, hogy melyik részében lakozol te, mintha valóban helyek volnának ottan? Annyi bizonyos, hogy benne lakozol, mert emlékezem reád, amióta megismertelek és megtalállak abban, ha eszmélődök rólad …

Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: s későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül és kint kerestelek. Szépséges világodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned. (Szent Ágoston, Vallomások 10, 25.36, 27.38. Ecclesia 1974.)

c) A szeretet szükségessége

A szeretet kell, hogy a szemlélődés ösztönző ereje legyen: Nagy Szent Gergely ragaszkodik hozzá, és elengedhetetlenül szükségesnek tartja a szeretetet a szemlélődés elkezdéséhez. Ezt ajánlja: „Mielőtt valaki a szemlélődésnek szándékozik szentelni magát, vizsgálja meg magát, hogy megtudja mekkora benne a szeretet. Aztán a szeretet erejéből, amely olyan, mint egy darumadár, amely a világon kívülre törekszik, a magasság felé emelkedik”*7

*7 Nagy Szent Gergely: Moralia in Job 2,6,58.

És még azt is mondja: „A szemlélődés nagy adományát csak azok kapják meg, akik szeretnek”. *8

­*8 Nagy Szent Gergely: Homilae in Hiezechihelem 2,5,17.

Ezeken kívül látni fogunk még az „Atyák mondásaiban” egy figyelemre méltó szakaszt Dalyathata Szent Jánostól a szeretetről.

A szemlélődés, avagy a tiszta ima adománya

A felszabadult, nyugalmába visszatalált lélek, hogy Istenhez közeledjen, elhagyja az aggodalmakat és lemond arról, hogy önmagára és a saját értelmére hagyatkozzon. Imája nem forog többé az emberi ész erőfeszítése vagy valamiféle lelki tevékenység körül. Egyszerű, csendes jelenlétben és nyugalomban van Isten előtt. Ott a lélek befogadja a valódi isteni igazságokat, kutatás, fáradozás, és az értelmük keresése nélkül. Az Atyák ezt tiszta imának (proseuchč kathará) nevezik, ami meg van tisztítva az értelem minden képzetétől. Szír Szent Izsák ezt lelki imaként határozza meg. Az emberi fáradozás és aszketikus erőfeszítés sikerének a legbiztosabb próbája a tiszta imához való eljutás, mert a tiszta imához való elérkezés azt jelenti, hogy a lélek bizonyosan megszabadult a rossz tevékenységtől, semmilyen bilincs nem tartja megkötve és leigázva.

Amikor az ember elkezdi a szemlélődést gyakorolni, nem azonnal jut el a tiszta imához. A tiszta ima a szemlélődés utolsó állomása és végső erőfeszítés arra, hogy megszabaduljon az ész tevékenységétől, ami meghamisítja a lelki megismerést és deformálja az igazságot. Ez után az állomás után a szemlélődés valóban tisztán lelkivé válik.

Kétségtelenül az embernek hosszú időszakokon kell keresztülmennie, amelyekben az emberi gondolkodás belekeveredik az istenibe. Azonban az állhatatosságnak, az egyszerűségnek és a szeretet hevének köszönhetően az értelem tevékenysége lassan-lassan lecsendesül, és megáll, szabad teret engedve az isteni igazságoknak azért, hogy azok fölébe kerekedjenek az emberi értelemnek: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32).

Míg az értelem van túlsúlyban, tevékeny és hatékony, az akaratnak nem sikerül megszabadulnia. Mivel az akarat az értelemhez van kötve, az emberi természet befolyása alatt marad. De abban a pillanatban, hogy az értelem kezd elcsendesülni és abbahagyja tevékenységét, az akarat lassan-lassan felszabadul és a kegyelem közvetlen befolyása alá kerülve határozottan Isten felé irányul. A lélek ekkor a szellem területére lép. Gondolatai, és imája lelkivé válik. Elárasztja őt a béke és az isteni nyugalom, amit az Atyák a szív csendjének, hesychiának neveznek: A lélek akkor, ahogy Szír Szent Izsák mondja, a Szentlélek hatása alatt mozog.

Nyilvánvaló tehát, hogy a szemlélődés tiszta és tökéletes formájában nem az értelmi tevékenységen alapul, hanem pont ellenkezőleg, arról lemondva belső nyugalom és csend kíséri és igen nagy egyszerűség és boldogság. Ahogy az ember lelki életének folyamán kipróbálja, nincs megnyugtatóbb és vidámabb, mint a szemlélődés, amelyről néhány Atya úgy beszél, mint az Országról*9, az erős boldogság és hallatlan öröm miatt, amikor a lélek Istennel találkozik, és őt megízleli.

*9 mennyek országa

A szemlélődésnek ez a formája elejétől végig a kegyelem tiszta ajándéka, nem követel semmit az ember részéről: nem kell rendkívüli állapotba kerülnie, nem kell erőfeszítéssel, buzgalommal vagy akarattal megszereznie. Kizárólag a kegyelem műve, úgy és amikor Istennek tetszik, választásának és óhajának mértéke szerint. Ez a fajta imádság aztán bele tud torkollni imán túli állapotokba: eksztázis, látomás, kinyilatkoztatás, a prófétálás ajándéka, és nagyobb karizmák, mint a csodatétel és a betegek gyógyítása.

A spontán szemlélődés

Annak számára, aki gyakorolja az elmélkedést, elérkezik egy pillanat, amikor érezni kezdi, hogy megszabadul annak szükségétől, hogy újraélessze a saját belső lelki figyelmét. Amikor belsőleg az imádságra készül, rögtön az ima mélységének közepébe találja magát, az érzései koncentrálódnak és az értelme is összpontosul. Így érkezünk el a szemlélődés küszöbéhez, ahol nem szükséges többé erőfeszítéseket tenni az olvasásért, a képzeletért vagy más gyakorlatért… Az ima természetessé válik, nincs szüksége többé arra, hogy felfrissítse a körülményeket az új kezdéshez. Isten jelenlétének érzésével ez a gyors behatolás az ima mélységeibe azt jelenti, hogy Istennel való kapcsolatunk megszilárdult, és az elmélkedés alatt már nem csak rövid pillanatokban érezzük a jelenlétét, hanem ezek a percek megszaporodnak, és immár végig lefedik az egész szemlélődésre szánt időt. Azt is jelenti, hogy elkezdtünk egy az előzőknél egyszerűbb új imaformáját. Mindössze az a nehézség, hogy meg legyünk győződve arról, hogy ez valóban egyszerű. Attól a naptól fogva, hogy meg leszünk győződve erről és megszabadulunk attól a tévhittől, hogy ez túl nehéz számunkra, nagy előrehaladást teszünk e felé az imamód felé.

Ez a gyakorlat könnyű és egyszerű, ugyanakkor egyszerű lelket kíván, az előrehaladás képességét anélkül, hogy kérdezgetnénk hol, hogyan csináljuk. Hasonló és párhuzamos állapot azzal, amikor sötétben megyünk egy úton, egyszerű, ösztönös hittel, miközben nem állnak szolgálatunkban sem az érzékek, sem a gondolatok, sem a képzelet. Mint egy vak, akit arra hívtak, hogy menjen egy úton, ahol nincsenek se csapdák, se veszélyek, kevés az akadály és jobbra és balra nincs korlát. Ha a vaknak egyszerű szíve van, nyugodt a lelkiismerete, nyugodtak a gondolatai és a képzelete ellenőrzés alatt van, bizalommal fog menni, problémák nélkül, biztos léptekkel, nem lehet megkülönböztetni őt a látóktól. De ha a vak egy bonyolult lelkű filozófus, akinek mindennel szemben kétségei vannak, és túláradó képzelete, botjával óvatosan tapogatva fog menni, árkokat, csapdákat és akadályokat képzelve, meg fog botlani járás közben, és legszívesebben megállna. Ilyen a szemlélődés útja is, egyszerű és úgy irányítja az egyszerű lelkeket, hogy hitük legyen egyszerű, és bizalommal éljék az életüket.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a lélek megnyugszik az imában, az érzékek összpontosulnak, az értelem összeszedetté válik, a lélek lassan-lassan felszabadul az érzékek hatása és az ész nyugtalanító tevékenysége alól, mintha a test fölé emelkedne, nem a tér egy bizonyos látható pontjára, hanem a létezés szintjén. Látja önmagát, amint egy lelki igazságot vagy isteni tulajdonságot követő úton „új dolgokkal” találkozik, rendkívüli igazságokkal, amelyekből néhány megközelíthető az értelem számára, miközben mások nem azok. Az embert elárasztja egy gyönyörű érzés, az öröm, a csodálkozás és boldogság keveréke. Érzi, hogy méltónak találtatott arra, hogy behatoljon az igazságba és a rejtett misztériumokba. Növekszik a hit, és vele a bizalom. Az érzés intenzitása lángra gyújtja a szívet, nő a remény, a szellem tevékennyé válik, és erőfeszítést tesz a továbbhaladásra ezen a könnyű-nehéz úton, míg végül közeledik a fény forrásához, ami ezt a mozgást és a vele való találkozást inspirálta. Ebben a találkozásban hirtelen megáll az értelem, az érzékek lebénulnak és a lélek eksztázisban megy ahhoz, akit Szent Ágoston úgy ír le, mint az Egyedül Változatlan: Isten.

De ha egyszerű és könnyű útján az ész megáll, hogy egy neki megmutatkozó igazságot tanulmányozzon, hogy azt a velejéig kikutathassa, a szemlélődés abban a percben megáll, és ennek az állapotnak vége. Ilyenkor hasztalan azzal próbálkozni, hogy folytassuk a szemlélődést. A szellem intenzitása lanyhul, az érzések összezavarodnak, és minden káoszba süllyed.

Ezért, amikor az elmélkedéssel vagy szemlélődéssel elkezdjük imánkat, abban a pillanatban, amelyben a lelkünk lángra lobban a szeretettől és elárasztja a kezdés öröme, félre kell tenni minden eszközt, amit az imában használtunk, ne akarjuk többé használni ezeket – olvasás, megfontolás, zsoltározás vagy leborulás –, ne is gondoljunk rájuk, hogy ne tudják lefékezni a lélek lendületét és késleltetni belépését a szemlélődésbe, és figyeljük, csendben, nyugalomban és boldogságban a lélek lendületét.

Íme eljutottunk egy magasabb rendű imához, mint az érzelmi vagy az értelmi ima, amikor a szavainkkal és érzéseinkkel beszélünk Istenhez. Most Isten előtt állunk, hogy ő beszéljen hozzánk, nem szavakkal és mondatokkal, hanem szavakkal ki nem fejezhető módon, amelyeket fül nem hallhat, szem nem láthat, ami ember szívébe föl nem hatolt, ahogy Pál apostol mondja (1 Kor 2,9), amikor megélte a szemlélődés legmagasabb fokát. Bennünk ez az érzés van: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem” (vö. Zsolt 57,8)

Lassacskán előre haladunk a szemlélődésben, és élvezetes és megszokott dologgá válik, hogy minden, az értelmünk, az érzékeink és a szívünk rendelkezésre áll a szemlélődéshez, könnyen és erőlködés nélkül összeszedettek vagyunk. Így az imádságunk a buzgóságon kívül a szeretettől és a heves vágytól lángolóvá válik. Isten jelenléte minden másnál inkább érzékelhető valósággá válik a lélek számára annyira, hogy néhányaknak ezen a szinten rendkívüli érzékeléseik vannak, de ezeknek módja homályban marad. Mindazonáltal az kétségbevonhatatlan, hogy Isten jelen van előttünk, és mi hozzásimulunk, akkor is, ha az érzékeinkkel nem tudjuk Őt teljesen felfogni,. Világosan érződik a lélekre gyakorolt hatása. A lelket egyedülállóan mély megrendülés tölti el. Az érzelmek, és gondolatok működése megáll, a szellem félbeszakítja kalandozását, minden megnyugszik, és elcsendesül annak várásában, aki jön.

Miközben a lélek várja szerelmesét, úgy mintha távolról jönne, és ég a vágytól, hogy közeledni lássa őt, íme hirtelen érzi, hogy már ott is van, őbenne, és eltelik boldogsággal és édes érzéssel. Próbálja akkor jobban megnézni szerelmesét, de nincs abban a helyzetben, hogy lássa, mert az, mintha szemére tenné a kezét. Mégis érzi őt és felhevül a szerelemtől és boldogságtól, bizonyos abban, hogy Ő az, maga Isten. Mindebből próbál megérteni valamit, de az ész megállt, nem képes megérteni. Az érzékek mintha elaludtak volna, nem fognak fel semmit. A lélek figyel, befogadva mindazt, ami történik, de fél, hogy elveszti ezt a kimondhatatlan boldogságot.

Miközben ebben az állapotban van, egy könnyű fátyol különválasztja az őt körülvevő világtól az embert, és ha körülötte történik valami, például ha valaki szólítja őt, hallja a hangot, de csak nehezen, nagy erőfeszítés árán tud válaszolni. Olyan, mintha be lenne csukva egy szent hesychíába, amiből nem tudna, és nem is akarna kijönni.

Szemlélődése békéjében a percek és az órák anélkül múlnak el, hogy ő észrevenné…

Az Istenben való eksztázis tapasztalata nem függ meghatározott értékektől, melyekhez Isten, mint feltételhez kötné kinyilvánulását, kizárólag ahogy a parancs mondja, csak az egész szívéből és egész lelkéből fakadó mély emberi szeretettől függ. Az Istenben való eksztázis tapasztalatának próbája ez az alapvető viszonyulás ehhez a heves, túlzó szeretethez. Valójában mindazok, akik megismerték az eksztázist Istenben, azok voltak, akiknek szíve telis-tele volt Isten iránti szeretettel.

Amikor a szív szeretetének forrósága elér egy bizonyos intenzitást, akkor válik kiinduló pontjává az eksztázis megkezdődésének. Emiatt az eksztázist néha-néha elragadtatásként (vagy lelki elragadtatásként) határozzuk meg. Érdemek vagy előkészület nélkül, váratlanul is meglepheti az embert az eksztázis, és elárasztja őt az Örökkévaló szeretete, amire annyira vágyakozott, és miközben elveszti szabadságát és öntudatát, elmondhatatlan boldogsággal és tudással halmozza el. De a kegyelem előfeltétele minden körülmények között az Isten iránti nagy szeretet.

Íme, amiért nem tudjuk úgy tekinteni az eksztázis tapasztalatát, mint ami azoknak az osztályrésze, akik lelkileg előbbre vannak. Néhány atya, mint Simeon, az Új Teológus, hajlanak arra, hogy azt tartsák az eksztázisról, hogy olyan tapasztalat, ami javára lehet a kezdőknek, amiatt, mert hiányzik belőlük az isteni fény belső megtapasztalása, és ki vannak téve az elmondhatatlan fény ragyogása hirtelen és heves hatásának. Ez közvetlenül megfosztja őket a tudatuktól, úgy, mint amikor egy ember, aki sötétséghez szokott, hirtelen erős fénnyel kerül szembe.

Ezzel együtt úgy gondoljuk, hogy a kezdők nem azért tudják megismerni az eksztázist, mert nincsenek az isteni fényhez szokva, hanem sokkal inkább az első tapasztalat heve és intenzitása miatt, ami meghaladja pillanatnyi belső tudásukat és megértésüket. (Erről beszél a Jelenések könyve, amikor az efezusi egyház szemére veti, hogy elhagyta első szeretetét, vö. Jel 2,4). Tapasztalatból tudjuk, hogy az új élettel való első találkozás idején a kezdők Krisztus iránti lobogó szeretetének forrósága eléri a csúcsot, a legmagasabb szinteket. A személyisége átalakul, mintha egy folyamatos elragadtatásban, örömben és lelki eufóriában lenne, ami kiemeli a környező világból, sőt saját tudatából.

A legöregebb atyák is erről beszélnek, hogy az embernek meg kell őriznie magában azokat az érzéseket, ugyanazt a lelki tüzet, szeretetet, mint ami az Istenhez való visszatérésük első napján fellobogott bennük, amikor elhagyták a világot.

Sokan az atyák közül megtapasztalták, hogy lehetséges a szeretet kezdeti tűzével, egyfajta eksztázisban élni, mint ahogy Nagy Szent Makariosz, akiről Palladiosz tanúsítja, hogy „egy titokzatos látomástól folyamatosan olyan volt, mint a részeg”

Dionüsziosz Areopagitész szerint az eksztázis nem akaratlagos tevékenység, „amelynek eszközével az ember Istenhez közeledik”, amely kárpótolja őt a világtól való eltávolodásért. Amilyen mértékben veszít, talál, amilyen mértékben meghal, él. Az eksztázis ténylegesen megköveteli, hogy az ember kiszolgáltassa magát Istennek, olyan teljesen, ahogy a halálban kiszolgáltatja magát Istennek.

Szellemi tekintetben az eksztázis általában egy fejlődési folyamatot valósít meg, az emberi természet misztikus haladását egy magasabb szintű állapot felé, amelyre teremtésétől fogva meg van hívva. Mert az ember arra van hívva, hogy a magasság felé törekedjen, és egy szellemi átváltozásban Istenhez közeledjen. De az eksztázis öntudatlansága nem az egyedüli útja ennek a fejlődésnek, az emberi természet misztikus haladásának és Istenhez közeledésének. Vannak olyan érzékeny, mély szellemiségű és nyitott lelkek, akik erősen értelmi beállítottságúak, és akik erős értelmi kényszerítéssel teljes tudatuknál el tudják érni az önmaguktól való szabadulás olyan fokát, hogy a saját tudatuk belső egyensúlyi állapotában az isteni igazsággal és Krisztus arcával találkozzanak. Ők a képességeik teljességében, a lelki és intellektuális energiájukban, az érzékenységükben találják szembe magukat Istennel, és abban a pillanatban a lélek belép a valódi szeretet egy felsőbb szintjére. Ez tudatos tapasztalat abban a folyamatban, amelyben a lélek színről színre találkozik Istennel, jóllehet legyen bár mély, intenzív és eredeti, kevesebb tiszteletet kap az eksztázisnál és az öntudatlan és érzékekkel föl nem fogható lelki elragadtatásnál. Mindent megfontolva olyan tapasztalat, ami jobban kötődik az imaélethez és reálisabb a lelki élet virágzásával kapcsolatban: a lélek a Szentlélek legédesebb örömeit és vigasztalásait ízleli, és ott úgy érzi magát, mint a tudat mámorának állapotában.

A Biblia több helye leírja a mámoros állapotot (vö. például Zsolt 104,15; Péld 9,2; Én 1,2-4; 2,4; 5,1; Mt 26,19; Csel 2,15; Ef 5,18), amelyek hasonlítanak arra, ahogy a Szentlélek hat a lélekre. Ahogy az alkohol hat az észre, az nem egyéb, mint illusztrációja az eksztázis hatásának a különböző tudat és önkívületi állapotaiban, pontosan úgy, ahogy bekövetkezik a különböző fokain az alkohol tudatra gyakorolt hatásának.

 

AZ ATYÁK MONDÁSAI

Szent Ágoston szerint három fajtája van az érzékelésnek: a fizikai érzékelés, a képzelet és a tiszta értelem. A képzelet szintjére való felemelkedéshez szükség van a fizikai érzékelésen való felülemelkedésre, mert a képzelet és a fizikai érzékelés két különböző dolog. Ugyanilyen módon, hogy eljusson a tiszta szellemi érzékelésre, le kell vetkőzni mind a fizikai érzékelést, mind a képzeletet, hogy végül érzékelje az Igazságot, világos módon, az érzékek vagy a képzelet meghamisító működése nélkül. Másképp megfogalmazva érzékelni az Igazságot, ahogy valójában van, nem úgy, ahogy a képzelet mutatja.

Az ember fizikai érzékelésén és képzeletén való egyidejű felülemelkedést úgy határozzuk meg, hogy „eksztázis”. Szent Ágoston ezt az állapotot az álomhoz és a halálhoz hasonlítja:

54. Rendes körülmények között akkor beszélünk eksztázisról, amikor az értelem figyelme kialszik, és elragadtatásban van, kívül a fizikai érzékelésen, Ilyenkor, bár nyitva van a szeme, a személy nem látja az ott lévő tárgyakat, és bár jelen van, egyáltalán nem hall egyetlen szót sem … a lélek az érzékelésen kívüli elragadtatásban van …olyan létállapotban van, hogy teljesen ki van vonva a fizikai érzékelésből – jobban, mint ahogy rendes körülmények között álmában lenne, de kevésbé, mintha meghalt volna . (Szent Ágoston, De Genesi ad litteram 12,12.25 és 26.53)

Másutt leírja, hogy az értelem hogyan lép túl az érzékek korlátain: Az eksztázis az, amikor az értelem eltávozik, ahogy ez néha a megfélemlítés hatására történik, vagy amikor a fizikai érzékeléstől távol, az észtől megfosztva kap kinyilatkoztatást, hogy a lélek fel tudja fogni, mit mutattak neki (Zsolt 68).

Szembe találjuk magunkat a kérdéssel: Hogy lehet különválasztani a lelket a fizikai érzékeléstől? Elhagyja a testet? Ha így van, akkor a test a tényleges halál állapotában van? Hogy megvizsgálja a problémát, Szent Ágoston elmondja Szent Pál látomását:

55. Nem tudta (Pál), hogy a harmadik égig való elragadtatása alatt testben volt-e – hogyan van az ember lelke a testben, amikor azt mondják, hogy a test él, de a lelke el van idegenedve a fizikai érzékeléstől, miközben éberen, alva vagy eksztázisban van – vagy valójában a testen kívül volt-e oly módon, hogy az halott maradt, amíg - ennek a látomásnak a végén – a lélek újraegyesült élettelen tagjaival. Ebben az esetben nem úgy ébredt volna fel, mint aki álmából felébred, nem úgy mintha visszatért volna a saját érzékeinek az érzékeléséhez, mintha az eksztázis elragadtatása után lenne, hanem mintha azután, hogy meghalt, valóban visszatért volna az életbe… Ő azonban bizonytalan volt, hogy a testen kívüli elragadtatása alatt valóban elhagyta halott testét, vagy a lelke valamilyen módon mindig jelen volt, minthogy a teste mindvégig élt, míg az értelme elragadtatott látni és hallani a látomások elmondhatatlan titkait. Íme lehet, hogy ezért állítja: „Testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja”. (Szent Ágoston, De Genesi ad litteram 12,5-14)

A kérdést felelet nélkül hagyva, Szent Ágoston az elragadtatás vagy eksztázis két formáját sejteti.

Az eksztázis első formája az értelem elragadtatása távol a fizikai érzékeléstől, miközben a test egyesülve marad a lélekkel. Ebben az esetben a test minden külső ingerére az értelem vezetése nélkül, de bizonyos értelemben ösztönösen reagál. Lát, hall, de az elragadtatás állapotában, nem tud válaszolni.

Szarovi Szent Szerafim ezt mondja erről:

56. Mikor az embert a szemlélődés során belsőleg magába szívja az Örök Világosság, az értelme tiszta és meg van fosztva mindentől, amik az érzékelhető dolgokat képviselik. Teljesen magába szívja az Örökkévaló elmondhatatlan szépségének szemlélése, elfelejti mindazt, ami az érzékekhez van kötve, nem óhajt látni semmit, önmagát sem. El akar enyészni a föld mélyén, csak egyetlen dologtól nem akarja, hogy megfosszák, a valódi tápláléktól, Istentől. (Szarovi Szent Szerafim)

57. Az elragadtatásban az értelmet a Szentlélek vezeti, hogy az Örök Fény Óceánjában úszhasson. Egy testvér azt mondta nekem: „Mielőtt eksztázisba esnék, az elmémet elragadják ezek a felfoghatatlan látomások, látom, hogy gondolatom az élet óceánjára irányul, úszik a fény mélységében, belélegzi illatát, és a nagy örömben átlényegül az eksztázistól. Fénybe öltözik és erősen remegve a szeretet és a boldogság hatására… átváltozik egy csodálatos sugárzásban, maga körül angyalok seregeit szemléli, boldog és nyugodt velük és közöttük. Részt vesz a Szentet dicsérő csodálatos énekükben, amikor magukkal ragadják, hogy lakja velük a magas fény szféráit, elragadva és rabul ejtve a fény ragyogásának szépségétől… Ott az értelem a Szentlélek akarata és az ajándék időtartama szerint el tud időzni egy percet, egy órát, egy teljes napot vagy éjszakát”. (Dalyatha Szent János, Homília a theoríáról, ami megtisztítja az értelmet a világtól)

Dionüsziosz Areopagitész az értelem elragadtatásának tárgyáról azt állítja:

58. (Az értelem) behatol a nemtudás valóban misztikus homályába. Benne maradva becsukja minden érzékszervét és belép oda, ahol minden láthatatlan és megfoghatatlan: akkor hogy valóban túl van mindenen, senkivé lesz, senki magának és senki másoknak. Minden megismerési törekvéssel felhagyva, a lehető legjobban (képességei szerint) egyesül az ismeretlen minden dolgok Kezdetével és pontosan, mert nem tud többé semmit, saját értelmét meghaladóan ismer.(Dionüsziosz Areopagités, De mystica theologia 1,3)

Erről a tárgyról ezt mondják még a szentek:

59. Ő (az aszkéta) elfelejti saját magát, elfelejti saját természetét, és olyanná válik, mint a bolond. Abszolút nem emlékszik többé erre a világra. Szünet nélkül arról gondolkodik és elmélkedik, amit Isten nagysága kinyilatkoztatott számára, és azt mondja: „Dicsőség az ő isteni mivoltának!” Folyamatosan ezekben a csodákban élve, megrészegülve az elragadtatástól olyanná válik, mint amilyen az ember a feltámadás után lesz.(Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 35.)

Az eksztázis második formája a lélek teljes felszabadulása a test hatása alól. A lélek elválik és felszabadul a test minden kötelékétől, az kimerülten, a halálhoz hasonló állapotban, képtelenül arra, hogy reagáljon a külső ingerekre, oly érzéketlen, hogy akár valamelyik tagját is levághatnák! Akkor a lélek társa az istenszemlélésben az értelem. Az ember addig marad ebben az állapotban, amíg a lélek újra egyesül a testtel. Kétségkívül ez volt az esete Szent Pál apostolnak, amikor elragadtatott a harmadik égig, és visszatérve nem tudta, hogy testben volt-e vagy testen kívül.

Ezt írja Szent Ágoston:

60. A lélek elragadtatásában a teljes alanyt a fizikai érzékeken kívülre kiragadják és felemelik Istenhez… aztán visszahelyezik halott tagjaiba. (Szent Ágoston, Sermones 52,16)

61. Nem hihetetlen dolog, hogy néhány szent, akik még nem haltak meg egészen, de olyanok voltak, mint egy eltemetett holttest, megkaptak bizonyos magasztos kinyilatkoztatást (magának Istennek a lényegéről). (Szent Ágoston, Epistulae 143,31)

Ezeken a szavakon keresztül Szent Ágoston tompítja azt az állítást, miszerint a test az eksztázis eme formája alatt halott lenne, és a lélek, ami az élet forrása, teljesen elhagyta volna. Ő abban hisz, hogy a test bizonyos értelemben életben marad.

62. Az az ember, akinek az eksztázisban öröme telik, a szemlélődésben (theoría) egy lélegzet nélküli testté válik. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 22.)

63. Amikor a Fiú Lelke az emberben lakik, a benne lévő Szentlélek az Atya felé fordul, ahogy Isten Fiában teszi. Akkor az emberben nincs többé emberi gyengeség, nincs többé se ima, se kérdés, se kívánság, se gondolat, se változatos emberi élet, se az idelenti dolgok felidézése, sem a túlvilágiaké. Teljes az egység a Fiú Lelkével, aki beszél az emberben és tudja, hogy egészen Isten Fia, és mint ilyen, családiasan tud beszélni a saját Apjával. Ő már nem az, aki imádkozik, hanem aki befogadja az imát… Ó, milyen megfejthetetlen ez a titok!… Kezem nem tudja felfedni az írással, amit érzek! Bárcsak maga a Teremtő tudná megmagyarázni ezt a titkot… Aki elérkezett erre a fokra, többé már nem azokért imádkozik, akik megkérték rá, hanem egyszerűen az irgalom serkenti részvétre mindenki iránt, aki szükséget szenved és a Szentlélek, aki benne van, aki eggyé vált vele, ő gyógyítja meg őket bűneikből és gondoskodik róluk minden szükségükben… Annak időtartama alatt, amikor ez a karizma munkálkodik az emberben, ha a teremtést teljesen feldúlná a válság és zavar, akkor sem sikerülne magához téríteni őt a belső tűzből és eksztázisból. (Dalyatha Szent János, Homília a bizonyosságról, amit Isten szolgái megszereznek)” (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Vágvölgyi Éva