A tanítványok visszatérése; a kenyérszaporítás 10 Az apostolok visszatértek, és elbeszélték neki mindazt, amit cselekedtek. Azután velük együtt elvonult külön egy Betszaidának nevezett város közelébe. 11 Amikor a tömeg ezt megtudta, utánament. Ő magához engedte őket, beszélt nekik Isten országáról, és azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük, meggyógyította. 12 A nap azonban már lemenőben volt, ezért a tizenkettő odament hozzá, és azt mondták neki: »Bocsásd el a tömeget, hogy a környékbeli falvakba és tanyákra menjenek, szállást vegyenek és ennivalót keressenek, mert itt pusztaságban vagyunk.« 13 Ő azonban azt mondta nekik: »Ti adjatok nekik enni!« Azok ezt felelték: »Nincs több, mint öt kenyerünk és két halunk, hacsak nem megyünk el mi, és nem veszünk élelmet ennek az egész népnek.« 14 A férfiak ugyanis mintegy ötezren voltak. Ekkor azt mondta tanítványainak: »Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban!« 15 Úgy is tettek, és letelepítették valamennyit. 16 Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat, az égre tekintett, megáldotta, megtörte, és tanítványainak adta, hogy adják a tömegnek. 17 Mindnyájan ettek és jóllaktak. Azután fölszedték, amit meghagytak: tizenkét kosár kenyérdarabot.
A 78. Zsoltár tömören összefoglalja a Kivonulás könyvében elbeszélt csodáit az Úrnak, hogy a pusztai vándorlás során hogyan gondoskodott népéről minden szükséghelyzetben. Így szól a zsoltár arról, amikor éheztek:
„Ekkor ő parancsot adott fenn a fellegeknek,
és megnyitotta az egek ajtóit.
Ennivalóként mannát hullatott nekik,
és mennyei kenyeret adott:
angyalok kenyerét ette az ember;
bőségesen küldött nekik ennivalót” (Zsolt 78,23-25).
Ez az esemény további helyeken is felbukkan az Ószövetségben:
„És mennyei kenyérrel lakatta jól őket” (Zsolt 105,40).
„Népedet viszont angyalok eledelével tápláltad,
és fáradság nélkül készült kenyeret adtál nekik az égből,
amely minden gyönyörűséggel teljes, és minden íz édessége” (Bölcs 16,20).
„Én tápláltalak téged a pusztában,
a kietlen földön” (Óz 13,5).
Az evangélium is szükséghelyzetről számol be. A Jézust követő tömegre ráesteledik egy puszta, elhagyott helyen. A tanítványok bölcs emberi előrelátással figyelmeztetik Jézust, hogy küldje el őket lakott helyre, hogy ennivalóhoz és szálláshoz jussanak. De Jézus azt akarta, hogy az emberek ebben a szükséghelyzetben megtapasztalják Isten gondoskodó szeretetét, nem engedi elküldeni őket. Megismétlődhetett volna a pusztai vándorlás csodája, hogy Isten valami rendkívüli természeti jelenség nyomán lakatja jól az embereket. De itt valami egészen más történik. Jézus bevonja a csodába az embert. Azt mondja a tanítványoknak, hogy „ti adjatok nekik enni” (13). A tanítványok azt válaszolják, hogy mindössze öt kenyerük és két haluk van és az is kilátástalan, hogy ők menjenek és vegyenek ennivalót ötezer embernek. Szóval lehetetlen, amit Jézus kér: „Ti adjatok nekik enni.” (13) A szükség nagyságához mérten az ami rendelkezésre áll, az öt kenyér és két hal, a tizenkét tanítvány szinte semminek számít. Jézus utasítására azonban csoportokra osztják és leültetik az embereket. És akkor megtörténik a csoda. A csoda nem az embertől függetlenül, Jézus szavára, de nem Jézus keze által, hanem a tizenkét tanítvány kezében történik. A semminek látszó öt kenyeret és két halat elkezdik osztani a tömegnek, és mindenkinek jut, mindenki jóllakik.
A János evangéliumban a csodálatos kenyérszaporítás után jelenti ki magáról Jézus:
„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.
Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,48-51.53-58).
A mindennapi eledelül szolgáló kenyérből az utolsó vacsorán valóban Jézus teste lesz, amelyet szétoszt a tanítványoknak és meghagyja nekik, hogy majd ők is ugyanígy tegyenek:
„Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék. Mert mondom nektek: többé nem eszem belőle, amíg be nem teljesedik az Isten országában.« Azután fogta a kelyhet, hálát adott, és így szólt: »Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek: mostantól fogva nem iszom a szőlő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.« Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik” (Lk 22,15-20).
Ahogy a kenyérszaporításkor a csoda a tanítványok keze által történik, úgy a kenyér és bor a pap keze által változik át Jézus testévé és vérévé. A kenyérszaporításkor a tanítványok kenyeret osztottak az éhes tömegnek, a pap az Eucharisztiában magát Jézust adja a híveknek.
Mindnyájan arra vagyunk meghívva, hogy szavainkkal, tetteinkkel Jézust adjuk a világnak, mindnyájunknak szól a felszólítás: „Ti adjatok nekik enni.” (13) De csak a pap van abban a kiváltságos helyzetben, hogy Jézus felhatalmazása nyomán valóságosan az Ő testét és vérét nyújtsa az emberek számára.
„Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben” (MTörv 30,14).
Az eucharisztikus lakomában, a szentmisében válnak teljessé a Második Törvénykönyv szavai.
Kindelmann Győző szép dala is erről beszél, hogy Jézus magához enged bennünket, egészen közel van hozzánk:
„Ne félj, mert megváltottalak,
Neveden szólítottalak,
Karjaimba zártalak,
örökre enyém vagy!
Viruló réteken át, hűs forrás felé vezetlek,
pásztorod vagyok, elveszni senkit nem hagyok!
Karom feléd tárom, kiárad áldásom!
Nem rejtőzöm el, szívem a szívednek felel,
amikor úgy érzed, nyomaszt az élet!
Nem taszítalak el, amikor vétkezel,
irgalmat lelsz a szívemben, örök feléd a hűségem,
amerre jársz, védlek, nyomodba lépek!
Nem rejtőzöm el, szeretet-lángom átölel,
ne félj, ha éjben jársz, hidd, hogy a Fény vár rád!”
Annyira közel enged bennünket magához, hogy eggyé válik velünk, amikor magunkhoz vesszük a szentostyában és a borban, a szájunkban tarthatjuk, lenyelhetjük, és a szívünkbe hatolnak szavai. Beleépül testünkbe, lelkünkbe, egészen közel van hozzánk, a szánkban és a szívünkben (vö. MTörv 30,14). Jézus feltétel nélkül hív és vár mindenkit. Nem csak az erőseket, az egészségeseket és a törvény betartóit, hanem a gyengéket, a betegeket, a bűnösöket, sőt leginkább őket, hiszen ők szorulnak legjobban a segítségére. Irgalma átölel és felemel, nem hagy a sárban, nem hagy veszni senkit. Bizalommal és félelem nélkül hozzá mehet mindenki, nála leteheti testi és lelki terheit:
„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30).
„Jézusomnak szívén, megnyugodni jó,
elmerülni benne, csendes, tiszta tó.
Földi, bútól, bajtól, szíved enyhülést ad.
Te nálad lelkünk megpihen, ki sírva sírt, vigad.”
(Harangi László, Szent vagy Uram 154.)
Mostanában sokat beszélünk az Eukarisztia tiszteletéről. A főparancs nem tiszteletről beszél, hanem szeretetről, Jézus sem azt akarja, hogy tiszteljük, hanem, hogy szeressük. Közel akar lenni hozzánk, a szánkban és a szívünkben. Nem azt akarja, hogy leboruljunk előtte, hanem, hogy vegyük magunkhoz, vegyük a szánkba, engedjük be a szívünkbe. Engedjük, hogy szent teste, szavai és Lelke által formáljon és alakítson bennünket magához hasonlóvá.
A II. Vatkáni Zsinat Dei Verbum konstitúciója szerint a hívek a szentmisében az Ige és az Eukarisztia kettős asztaláról táplálkoznak. A kenyérszaporítás csodájának leírása egybecseng az utolsó vacsora történetével, mintegy előképe annak és egyben előképe a mai szentmiseáldozatnak. A szentmisében is, ugyanúgy, mint ebben az evangéliumi részletben, Jézus először tanítja, igéjével táplálja a hozzágyűlt embereket. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” –mondja a Második Törvénykönyv (MTörv 8,3). Mind a tanítás, mind a kenyérszaporítás csodája a hitet akarja felébreszteni a kereső emberben. Mint ahogy a horgony biztos pontot ad a hullámokon vergődő hajónak, úgy ad az embernek biztos pontot az Istenbe vetett hit horgonya. A hívő ember hite nem egy statikus valami, nem arról szól, hogy egyszer csak hinni kezdünk és ez változatlan állapotban marad bennünk, hanem a valódi, az élő hit fejlődik, változik, mélyül. A szövetségkötés a pusztában csak a kezdete volt a választott nép hitének, a negyven éves vándorlásban vált valóban élő hitté. A mi Istennel való kapcsolatunk, hitünk is változik, mélyül az évek során és egyik fő táplálékforrása a szentmise, az Ige és az Eukarisztia kettős asztaláról való táplálkozás. A teremtéstörténetben Isten az emberre bízza a teremtett világot, mintegy munkatársává fogadja. A kenyérszaporítás során Jézus is bevonja tanítványait a csodába, Jézus áldó szavai után az ő kezük nyomán történik meg a csoda, az ő semmi kis készletükből lakatják jól az ötezer embert. Hihetetlen, csodálatos dolgot élnek meg, nem csak szemtanúk. A szentmisében is a pap számára is újra és újra hihetetlen, csodálatos dolog, hogy az ő szavai által, az ő kezében változik át a kenyér és a bor Jézus testévé és vérévé. Közreműködőjévé válik a csodának. Isten minden kicsisége, gyengesége, méltatlansága ellenére újra és újra meghívja az embert, hogy társként, közreműködőként vegyen részt a teremtés csodájában, a kinyilatkoztatás művében.
Az egyházatyák szívesen adtak a történetnek allegorikus értelmet. Beda szerint az öt kenyér Mózes öt könyvére utal, a tizenkét kosár a tizenkét apostolra, a két hal pedig a zsoltárkönyvre és a prófétákra vagy az Evangéliumra és a Cselekedetekre (Újszövetség). Íly módon a lakoma a törvényt evangéliummá, a régit új szövetséggé változtató világegyház átfogó képévé válik, amelyben az apostolok Krisztus megbízásából osztják az embereknek az igehirdetés kenyerét. Ebben az értelmezésben az eucharisztia gondolata háttérbe szorul.
Acquinói Szent Tamás himnuszaival fejezzük be elmélkedésünket:
Dícsérd Sion (Sík Sándor fordítása)
Dícsérd Sion, Üdvözítőd,
Jó pásztorod, hű segítőd,
Áldja hangos éneked.
Himnuszt mondj, egész szíveddel,
Szóddal úgyis nem érhedd el,
Méltón nem dícsérheted.
Nagy dologról szól az ének;
Élet élő kútfejének,
A Kenyérnek hódolunk.
Estelén a Vacsorának
A tizenkét tanítványnak
Mit kiosztott Krisztusunk.
Hangosan hát fönnesengjen,
Ujjongjon és égre csengjen
Zengő lelkünk hangja ma.
Mert mit ajkunk most magasztal:
Amaz ünnep, amaz asztal,
Amaz első lakoma.
Ott új Húsvét napja támadt,
Új kötése új királynak,
Régi Húsvét bételett.
Új világtól fut az óság,
Árnyat oszlat új valóság
Fényesség űz éjfelet.
S amit ott tett önkezével:
Emlékére nyilt igével
Hagyta Krisztus végzenünk,
Szent igéktől megoktatva,
Üdvösséges áldozatra
Kenyeret s bort szentelünk.
Ágazatja szent hitünknek:
Testté, vérré lényegülnek,
Bor s kenyér mi volt előbb.
Régi rend itt újnak enged,
Szárnya lankad észnek, szemnek,
Élő hitből végy erőt.
Színében bor és kenyérnek
(Jel csak ez, de más a lényeg!)
Drága nagy jók rejlenek.
Vér bár a bor, test az étel,
Egy is Krisztus, semmi kétely!
Két szín Őt nem osztja meg.
Aki veszi, meg nem osztja,
Meg nem töri, nem szakasztja,
Mindenek épen veszik.
Veszi egy és ezrek veszik,
S minden egyenlőn kapja részit,
Mégis: nem fogyatkozik.
Veszi jó és veszi vétkes,
Ám gyümölcse vajmi kétes:
Élet vagy elkárhozás.
Rossznak átok, üdv a jóknak:
Lásd, az együtt áldozóknak
Végük milyen szörnyü más!
S ha megtört az áldozatban,
Kétség, tudd meg, nincsen abban:
Úgy van ott minden darabban,
Mint a teljes szín alatt.
Őt törés nem törheté meg,
Csak a jelnek (köntösének!)
Színe tört meg, ám a lényeg
Változatlan egy marad.
Imhol angyaloknak étke,
Vándorútunk erőssége,
Édes fiak vendégsége!
Ebeknek oda ne vesd!
Ősi manna ezt mutatja,
Ezt Izsáknak áldozatja,
Bárány vére csordulatja
Képpel írja régen ezt.
Kegyes pásztor, igaz étek:
Édes Jézus! kérünk téged,
Te legeltesd; védd a néped,
Te mutasd meg kegyességed,
Fönn az élők közepett.
Mindenható fejedelmünk,
Éltünk, éltetőnk, szerelmünk,
Engedj asztalodra lelnünk,
S testvérül engedd ölelnünk
Odafönn a szenteket.
Ezen a szent
Ezen a szent napon örvendjünk, emberek,
Szívben és ajkakon himnuszok zengjenek.
A régi múljon el, újúlnak mindenek,
Szó és a tett, szív és kebel.
A végső vacsorát ünnepli e sereg,
Hol az Úr Krisztus ád bárányt és kenyeret
Testvérei elé, amint a régiek
Szentelt törvénye rendelé,
Bárány a lakomán amikor elfogyott,
Az előkép után testet és vért adott
Apostolainak, és egyformán jutott
Egy-egynek és mindannyinak.
Testét így adta át gyengék falatjakép
Búsaknak így borát, vérének serlegét,
„Amit nektek adok” – hozzájuk így beszélt
„Vegyétek mind és igyatok.”
E Szakramentomot ekként alapítá,
S egyedül a papok kezére bízta rá.
Előbb a pap vegye, hogy majd kiosztaná,
Mit rábízott Krisztus kegye.
Emberek étke lett az angyali kenyér,
Az előkép-jelek sora itt véget ér.
Ó milyen csodaszép, hogy Istenéből él
Szegény nyomorult szolganép!
Hármas-egy Istenünk, hozzád fohászkodunk
Urunkul tisztelünk, jőjj és légy gyámolunk.
Vezess ösvényeden, hová iparkodunk:
A fénybe, mely körülvesze
Vágvölgyi Éva
