8 Jézus és a házasságtörő asszony 1 Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. 2 Korán reggel ismét megjelent a templomban, ahol az egész nép köréje sereglett. Leült, és tanította őket. 3 Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, 4 és azt mondták Jézusnak: »Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. 5 Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?« 6 Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. 7 Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.« 8 Aztán újra lehajolt, és írt a földre. 9 Azok pedig ennek hallatára egymás után elmentek, kezdve a véneken, s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal. 10 Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: »Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?« 11 Az erre így szólt: »Senki, Uram!« Jézus ekkor azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!«
Hammurápi törvényeiből tudjuk, hogy a Kelet jogrendjei sokféle vétséget büntettek halállal, bizonyos tulajdon, család, testi sérthetetlenség, házasságtörés, gondatlanság esetében szabtak ki halálbüntetést. Ezzel szemben az ószövetségi jog csak akkor szabott ki halálbüntetést, amikor az emberi élet szentsége, az ember szabadsága és erkölcsi méltósága vagy a vallás tisztasága került veszélybe. Az ószövetségi halálbüntetés egyik fajtája volt a megkövezés, amelyet főként vallási eltévelyedés esetén szabtak ki, pl.halottidézésért, jövendőmondásért (Lev 20,27), istenkáromlásért (Lev 24,16), bálványimádásért (MTörv 17,2-5), a szombat megszegésért (Szám 15,35), tehát csupa Isten elleni vétség esetében, de ezenkívül az eltévelyedett fiút is megkövezték (MTörv 21,21), és a házasságtörőket is (Lev 20,10).
„Házasságtörés Ha valaki paráználkodik másnak a feleségével és házasságtörést követ el felebarátja feleségével: halállal lakoljon a házasságtörő férfi is, a házasságtörő asszony is” (Lev 20,10)
A megkövezést az elöljárók vagy a közösség tagjai hajtották végre, de az egész közösség részt vett benne, hogy együtt irtsák ki a közösségre nehezedő bűnt. Abban a városban zajlott le a megkövezés, ahol a bűnöst tetten érték. A büntetést a városfalon kívül hajtották végre. Az első követ a tanúk vetették ( (MTörv 17,7) és addig dobálták az elítéltre a köveket, amíg azt el nem takarták a rá dobott kövek.
János evangéliuma szerint a felháborodott írástudók Jézust is meg akarták kövezni istenkáromlás miatt:
„Jézus azt felelte nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.« Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból” (Jn 8,58-59)
Szt. István diákonust, az első vértanút is istenkáromlásért kövezték meg (Csel 7,57).
Szt. Pált is megkövezték istenkáromlásért Lisztrában (Csel 14,19), de túlélte és folytatta első missziós útját.
A házasságtörő asszony esetében feltűnő, hogy nincs ott a társa, akivel a házasságtörést elkövette, a törvény szerint mindkettőjüket el kellett volna ítélni, mindkettőjüket meg kellett volna kövezni. De nem ő a valódi főszereplője a történetnek, ő csak ürügy, hogy az írástudók tőrbe csalják Jézust ezzel az esettel. A házasságtörő asszony Jézus elé hurcolása provokáció akart lenni. Bárhogy is dönt, nem tud jól dönteni.
Ha hű a mózesi törvényhez, akkor halálra kell ítélnie az asszonyt. Akkor viszont vét a római törvény ellen, mert a megszállók elvették a zsidóktól a halálbüntetés jogát, a zsidók nem hozhattak halálos ítéletet csakis a helytartó: „Pilátus azt mondta nekik: »Vegyétek át ti őt, és ítéljétek el a törvényetek szerint.« A zsidók azt felelték neki: »Nekünk senkit sem szabad megölnünk” (Jn 18,31). Vagyis fel lehet jelenteni a helytartónál, aki el fogja ítélni.
Ha nem ítéli el az asszonyt, akkor pedig a mózesi Törvényt szegi meg, azért méltó a halálra.
Azt gondolták, hogy ebből a csapdából nem lehet kimászni, ma úgy mondanánk, hogy a huszonkettes csapdája.
De ekkor különös fordulatot vesz a történet, Jézus azt válaszolja:
„Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ. Aztán újra lehajolt, és írt a földre” (7-8)
A prófétáknál a porba írt név Isten ítéletét jelenti, a megsemmisülést: „A tőled elpártolókat a porba írják, mert elhagyták az élő vizek forrását, az Urat” (Jer 18,13). Talán ezt idézi Jézus számukra, hogy ők, akik nem élnek Isten törvénye szerint, akiket Isten ítélete fog súlytani, ők akarnak más fölött ítéletet mondani?
A szóbeli válasz és az írás összetartozik. Jézus valami olyasmit írt a homokba, ami a vádlókat valami közösen elkövetett bűnükkel szembesítette, csak találgatni tudunk, hogy mi lehetett az. Az asszony valóban halált érdemelne, csakhogy nem egyedül, hanem azzal a férfival együtt, akivel házasságot tört. Nyilván a társát valamiért elengedték, talán valami érdekük fűződött hozzá. Talán pénzt adott nekik. Talán Jézus először pont azt az összeget írta a porba, amivel megvesztegették őket, aztán meg az erre vonatkozó törvény helyét írta a porba (MTörv 27,25). A törvény szerint, aki megvesztegetésül ajándékot fogad el és úgy ad halálra valakit, szintén halált érdemel, ugyanúgy, mint egy házasságtörő. Így aztán az írástudók, mint a megvert kutya, eloldalognak. Mert nem úgy általában van bűnük, mint minden embernek, hanem pont ezzel a történettel kapcsolatban, méghozzá ugyanolyan halált érdemlő bűnük, mint az asszonynak. Csak ők nem a házasságtörésben vétkesek, hanem a megvesztegethetőségben.
Az ÓSzövben, Dániel prófétánál van egy történet egy asszonyról, akit igaztalanul vádol be két gonosz, kéjsóvár vénember házasságtöréssel. Talán Zsuzsanna történetét idézi fel az asszony vádlói számára, akik saját maguk is beleestek ebbe a bűnbe?
Nyilván annyira meg vannak döbbenve attól, amit Jézus a porba ír, hogy eszükbe se jut vitázni, némán elkotródnak. Valami olyasmi történik itt, mint Natanael esetében. Jézus valami titkos dolgot tud róluk, amit a porba írva a tudomásukra hoz, és meg vannak döbbenve, hogy honnan tudja.
„Jól tudta ugyanis, hogy mi lakik az emberben” (Jn 2,25).
Jézus nem csak a jövő, hanem a múltbeli eseményeket is látni tudta, ahogy Natanael igaz emberségét:
Vagy itt is az történik, mint Natanael meghívásakor: ”Natanael megkérdezte: »Honnan ismersz engem?« Jézus azt felelte: »Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.« Natanael azt válaszolta: »Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!« Jézus erre így szólt: »Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél.« Aztán hozzátette: »Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött „(Jn 1, 48-51) Csak itt negatív eseményről van szó, hogy Jézus valami olyat tud a törvény buzgó őreinek múltbeli életéből, amely mint a csontváz, ott lapul a szekrényben, és most Jézus porba írt szavai nyomán kezdenek kipotyogni a csontok? Talán neveket, időpontokat, helyeket ír a porba, amiről az érintett rögtön tudja, hogy miről van szó?
Bár a farizeusok eleinte nem tágítanak, nagyon szeretnék Jézusból kicsikarni, hogy halálos ítéletet mondjon a nyilvánvalóan bűnös asszony fölött, most mégis megszégyenülten egymás után elsomfordálnak, holott a törvényben nincs olyan megkötés, hogy a bűnös fölött csak bűntelenek mondhatnak ítéletet: „Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ. Aztán újra lehajolt, és írt a földre. Azok pedig ennek hallatára egymás után elmentek, kezdve a véneken, s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal"”(7-9).
Jézus kettesben marad az asszonnyal. Bár az asszony nem mutat bűnbánatot, a történet mégis szinte folytatása az elveszettek és megtaláltak példabeszédeinek.
Jézus nem tart neki erkölcsi prédikációt, szavai a súlyos bűn alól való feloldozást jelentenek, azzal bocsátja el, hogy figyelj, most megúsztad, kaptál egy esélyt egy új életre: „Menj, és többé már ne vétkezzél!” (11)
Az asszony megszabadult a halál torkából. Vajon az ember tudatában van annak, hogy a bűneivel a halál torka felé sodorja magát? Csak Jézus képes megszabadítani a hittel hozzá fordulókat a halál torkából, amikor azt mondja, hogy: „Bűneid bocsánatot nyertek” (Mt 9,2). Micsoda öröm lehetett ennek a szerencsétlen asszonynak, aki már el volt készülve a halálra, hogy visszakapta az életét. Nekünk is milyen nagy öröm, hogy a bűnbocsánat által új életet kapunk, akik már halálra szántak voltunk a bűneink miatt, Jézusban új életet nyerünk. Isten milyen nagylelkű velem szemben! Vajon én is tudok nagylelkű lenni az ellenem vétővel szemben?
Csak szívből remélhetjük, hogy az asszony élni tud az új élet lehetőségével. Mint ahogy szívből reméljük, hogy minden megtérő bűnös, első helyen mi, saját magunk, élni tudunk az Isten irgalmából kapott új élet lehetőségével.
Jézus magatartása a bűnösökkel szemben számunkra is példát mutat. Nem ítélkezés a dolgunk, Jézus arra küld minket, hogy segítséget adjunk a megtérésükhöz. Ahogy már az előző elmélkedésben már mondtuk, a megtérés csak az első lépést jelenti az Istenhez vezető úton. Fontos tudnunk, hogy ha valakit hozzásegítünk ennek az első lépésnek a megtételéhez, nem szabad elengednünk a kezét, segítenünk kell őt a továbbiakban is:
„Egyszer s mindenkorra felelős lettél, amit megszelídítettél” (Antoine de Saint-Exupéry: Kis herceg)
A Szt. Pál-i levelek a legszebb tanúságai annak, hogy az apostol milyen gyöngéd szeretettel szívén viseli az általa alapított közösségeknek az életét.
„Az Úr Jézus kegyelme legyen veletek! Szeretetem mindnyájatokkal Krisztus Jézusban” (1 Kor 16,23-24).
„Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is. Ha szorongatást szenvedünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalásban van részünk, az is a ti megvigasztalásotokért van, amely erőt ad ugyanazoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amelyeket mi is elszenvedünk. Szilárd a reménységünk titeket illetően, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is” (2 Kor 1,3-7).
„Hiszen szívemnek nagy szorongattatásából és aggodalmából írtam nektek sok könnyhullatás közepette, nem azért, hogy szomorúságot okozzak nektek, hanem hogy megismerjétek, milyen szeretettel vagyok elsősorban irántatok” (2 Kor 2,4).
„Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét is, s beteljetek Isten egész teljességével” (Ef 3,16-19).
„Hálaadás és könyörgés Valahányszor megemlékezem rólatok, hálát adok Istenemnek, és mindig, minden imádságomban örömmel könyörgök mindnyájatokért, mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában az első naptól kezdve mindmáig. Bízom is abban, hogy aki megkezdte bennetek a jó művet, teljessé teszi azt Krisztus Jézus napjáig. Illő is, hogy így gondolkozzam mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, akik a bilincseimben, valamint az evangélium védelmezésében és megerősítésében mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek. Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Azért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék megismerésben és teljes megértésben, hogy meg tudjátok ítélni, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, telve az igaz életnek Jézus Krisztus által szerzett gyümölcsével Isten dicsőségére és dicséretére” (Fil 1,3-11).
„Az elmaradt látogatás Testvérek, mi rövid időre elszakadtunk ugyan tőletek és egymás látásától, de nem a szívünkkel! Ezért nagy vágyódásunkban annál jobban igyekeztünk arra, hogy színről színre lássunk titeket. El akartunk ugyanis menni hozzátok, kiváltképpen én, Pál, egyszer is, másszor is, de a sátán megakadályozott. Mert ki a mi reménységünk, örömünk, vagy dicsőségünk koszorúja? Nem ti, a mi Urunk Jézus előtt, amikor eljön? Igen, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk!” (1 Tessz 2,17-20)
Vágvölgyi Éva