10 A hetvenkét tanítvány küldetése 1 Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. 2 Azt mondta nekik: »Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. 3 Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. 4 Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. 5 Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: `Békesség e háznak!' 6 Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. 7 Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. 8 Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. 9 Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: ` ' 10 Ha pedig egy városba betértek, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki az utcára, és mondjátok: 11 `Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa.' 12 Mondom nektek: Szodomának könnyebb lesz a sorsa azon a napon, mint annak a városnak.
17 Amikor a hetvenkettő visszatért, örömmel mondták: »Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!« 18 Ő azt felelte nekik: »Láttam a sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből. 19 Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek. 20 De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyekben.
Palesztinában a földművelés 7000-8000 éves múltra tekint vissza. Az ásatások nyomán 3000-4000 éves, téglából épült gabonaraktárak kerültek elő. Egy Gézerben előkerült naptár szerint április-május volt az árpa aratásának ideje és május-júniusban aratták a búzát és a tönkölyt. Tehát az aratás a Földközi-tenger mellékén és a Jordán vidékén kb. három hónapig tartott. Sarlóval arattak. Mivel a learatott gabona biztosította az elkövetkező év megélhetését, az aratás vége örömünnep volt, kezdetben a Pünkösd, a három főünnep egyike ilyen aratási ünnep volt:
„Tartsd meg ezenkívül munkád zsengéinek, szántód minden veteményének aratási ünnepét, – és az évet záró ünnepet, amikor betakarítod minden termésedet a mezőről” (Kiv 23,16)
Ünnepi összejövetelen adtak hálát Jahvénak a búzatermésért. A későbbiekben történeti jelentést is kapott, a Sínai hegyen történt szövetségkötés ünnepe is volt.
Az aratás az ígéretek beteljesedésének jelképévé vált a Bibliában, az Újszövetségben Isten országának elérkezését jelképezi:
„Emeljétek föl szemeteket, és nézzétek a szántóföldeket, mert megértek már az aratásra. Az arató megkapja a jutalmát, és termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örvendjen a vető az aratóval” (Jn 4,35-36)
„Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!« Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által” (Gal 4,4-7).
Jézus ebbe az aratásban hívja meg tanítványait:
„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek!” (2-3)
Sokan várnak a jó hírre. Jézus munkatársakat választ maga mellé, akik szétviszik a jó hírt. Megszabja számukra hogyan induljanak útnak, a legteljesebb szegénységben egészen Istenre bízva magukat.
Jézus előre vetíti milyen veszélyek várnak rájuk a küldetés során, mintha csak bárányként mennének a farkasok közé.
Előírja hogyan kell majd viselkedniük a befogadó házakban, városokban.
Mint Jézus születésekor az angyalok, a béke hírnökeiként mennek a világba, Isten békéjének jó hírét viszik a jóakaratú embereknek.
Tevékenységüket párhuzamba állíthatjuk az aratással:
Amikor elérkezik az aratás ideje, el kell kezdeni, nem lehet halogatni, mert ha nem időben kezdik el az aratást, a gabonaszemek elkezdenek kipotyogni, üres kalászokat fognak aratni. Maga az aratás nehéz fizikai munkát jelent a tűző napon, a forróságban. Az aratómunkás a sarlón kívül semmi más, fölösleges terhet nem visz magával. Mozdulatai célirányosak, megvan a rendje és ritmusa, ahogy előre haladnak a búzatáblában: lépés, suhintás, lépés, suhintás. Teljes figyelmét a munkára kell összpontosítania, nem csapkodhat össze-vissza a sarlójával, mert kárt tenne a gabonában, de veszélyes is lenne, az éles sarló megvághatná őt magát, vagy a mellette haladó aratómunkást.
Helyezzük mellé Jézusnak a tanítványoknak szóló szavait:
„Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek” (4)
Vagyis semmit se vigyetek magatokkal ebbe a munkába, csak egy valamitek legyen, az örömhír, amit meg kell hirdetnetek. Minden más csak teher, akadályozná a munkát:
„Azt mondta nekik: »Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!« Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt” (Mt 4,19-20)
Az apostolok, Isten munkatársai az aratásban nem azért hagynak el mindent, családot, tulajdont, mintha ezek értéktelen, rossz dolgok lennének, hanem hogy teljes valójukat, teljes szívüket ennek a munkának tudják szentelni.
„Az úton senkit se köszöntsetek” (4).
Különösnek hangzik a mai fülnek Jézus felszólítása. Ahhoz, hogy megértsük, ismerni kell a keleti szokásokat. A keleti ember életében mind a mai napig sokkal több szertartásosságot megőrzött, mint a nyugati kultúrák. A régi keleten az emberi kapcsolatok szinte minden vonatkozásának megvolt a maga szertartása, így a köszöntésnek is. Tiszteletlenség volt, sértés, ha valaki nem szállt le a lováról közben, a másik semmibe vételének számított. A köszöntést gyakran kísérték meghajlások, sőt akár leborulás is. A köszöntésben szóvirágok, jókívánságok, áldások hangzottak el, tehát megadták a módját, nem csak úgy futtában odaköszöntek egy jó napot, ahogy mi szoktuk manapság. Természetesen ehhez idő kellett, de a keleti ember az időt nem másodpercekben, percekben sőt még csak nem is órákban méri, nem ismeri a nyugati ember rohanó életmódját. Érdekes módon ezen kívül a jézusi felszólításon kívül ti. hogy az úton senkit se köszöntsetek még egy helye van a Szentírásnak ahol hasonló felszólítás hangzik el, a Királyok Második könyvében, Elizeus szavai:” Erre ő azt mondta Giezinek: »Övezd fel derekadat, s vedd kezedbe botomat, s menj el. Ha találkozol valakivel, ne köszöntsd, s ha köszönt téged valaki, ne válaszolj neki, s tedd botomat a gyermek arcára”( 2 Kir 4,29). Ez a szentírási hely segít megérteni számunkra, mit is mondott Jézus ezzel a felszólítással a tanítványoknak. Mint már mondtuk, a köszöntés időigényes szertartás. Elizeus azért parancsolja meg szolgájának, Giezinek, hogy ne köszöntsön senkit és ne is fogadja senkinek a köszöntését, hogy minél előbb odaérjen a sunámi özvegy halott gyermekéhez, hogy feltámassza a próféta botjának érintésével. Jézus is azért parancsolja meg a tanítványoknak, hogy útközben ne álljanak meg, mert azt akarja, hogy siessenek. Itt az aratás ideje, az aratni való sok, de a munkás kevés, ne vesztegessék az idejüket hosszadalmas udvariassági szertartásokkal.
De térjünk még vissza az aratás képéhez. Az aratás nemcsak abból állt, hogy sarlóval levágták a lábon álló gabonát. Az aratómunkást marokszedők követték, akik összegyűjtötték és kévékbe kötötték a levágott gabonát, aztán a szérűn kicsépelték és megrostálták. A tiszta, megrostált búza került elraktározásra. Az aratómunkás mellett sokféle ember együttműködésének gyümölcse a magtárba kerülő gabona.
Ugyanígy nemcsak „aratómunkások”, apostolok fáradoznak Isten országáért. Sokan, sokféle módon, tehetségük szerint tudnak részt venni ebben a munkában. Mindenkinek jut feladat benne. Csak egyvalami a fontos, ne nézők legyünk, hanem közreműködők!
„Mondjátok nekik: Elközelgett hozzátok az Isten országa” (Lk 10,9)
Mondjátok! Mondjátok szavakkal és tettekkel, mondjátok egész lényetekkel.
Kiről, miről beszélnek a szavaim, a tetteim, az életem, egész lényem? Istenről vagy valami, valaki másról?
Miről beszél az életem, a pénzről, a sikerről, az érvényesülésről? Kiről beszél az életem, az önzésemről, a kishitűségemről?
Mit jelent Isten országának közelségét hirdetni? Győzködni másokat, hogy van Isten, higgyenek Istenben? De rögtön visszakérdeznének, hogy mivel bizonyítod, hogy van, miért kellene hinnünk benne? Miért lenne jó nekünk a tudás, hogy van Isten, miért lenne jó nekünk, ha hinnénk benne? És akkor mit tudnék mondani nekik, mit tudnék letenni eléjük?
„A város, ez a leírhatatlan káosz, állandóan ezt a kérdést teszi fel a kishitűeknek: „Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,4)
Rendetlenség, erőszak, az ősi hagyományok elhagyása dörömbölnek kapujukon és a fülükbe ordítják: „Hol van a te Istened?”
De a Zsoltáros így folytatja:
„Miért vagy szomorú, lelkem,
miért háborogsz bennem?
Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt,
arcom üdvösségét, az én Istenemet!” (Zsolt 42,6)
Nehéz ma hinnünk. Ez korunk elvitathatatlan jele…
Apokaliptikus időket élünk, és János Jelenések könyve imádságunk korszerű szövege:
Azt mondja az Úr:
„Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából” (Jel 21,6)…
Csak egy út van: amelyet ő tesz meg, hogy kinyilatkoztassa magát, és ez ugyanaz az út, amelyen mi igyekszünk Őt keresni.
És ugyanolyan - sem kisebb, sem nagyobb – mértékben találjuk meg, amekkora a hitünk. Hidd el nekem, ezen senki sem tud változtatni. Többször elgondolkodtam már, vajon nincs-e könnyebb, észrevehetőbb, hihetőbb mód erre. Egyet sem találtam. Nem létezik. Isten úgy rendelte, hogy a beszélgetés Vele csak hitben jöhessen létre, hogy a Benne való növekedésünk csak a reményben történhessen, és jelenléte számunkra a szeretetben nyilvánuljon meg…
Isten megjelenik annak, aki tiszteli az életet, aki a fényre vágyik, aki a szeretetet keresi. Mindenkor, ha kitágítod életedet, ha igazat cselekszel, ha szeretsz, Isten lép napvilágra tetteidből.”
(Carlo Carretto: Városban pusztai magányod)
Máshol Jézus azt mondja, olyanok vagyunk, mint a lámpások:
„Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van” (Mt 5,14-15)
Csak hát ahhoz, hogy egy lámpás világítson, olajra van szükség, lásd az okos és balga szüzekről szóló példabeszédet (Mt 25,1-13). És az sem mindegy, hogy milyen az a lámpás.
„Minden ember láng, akit azért teremtett az Úristen, hogy fényt vigyen a világba. Minden ember lámpás, akit azért alkotott, hogy világítson. Aki lámpást vesz a kezébe, azért teszi, hogy világítson vele a sötétben. A lámpás arra szolgál, hogy fényével beragyogja a sötétséget.
Az ember-lámpások azonban csak a küllemükkel törődnek: kiszínezik és díszekkel ékesítik fel üvegeiket, amiket Isten vékonynak és átlátszónak alkotott, hogy őrizhessék a lángot és átragyoghasson rajtuk a fény. Mostanra azonban vastaggá és homályossá váltak, eltakarják a fényt – és a világ sötétségbe merül.
A lámpások, akiket Urunk a világ világosságának hordozóivá tett dísztárgyakká lettek. Szépek és színesek ugyan, de fényt már nem sugároznak. Mi haszna az olyan lámpásnak, amely nem világít a sötétben? Még a legszebb lámpás is csak akkor látszik a sötétben, ha világít!
Bármily díszes is legyen egy lámpás, a fénye sokkal szebb nála. A világ sötétben tévelyeg – legyél hát te a világossága! Tedd újra tisztává és átlátszóvá a lámpásod üvegét, hogy a világ világossága lehess, és elérd célodat, amelyre Isten teremtett!”
(Szent Charbel)
Vágvölgyi Éva
