Az Emberfia eljövetele *25 Jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt. *26 Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a világmindenséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. *27 Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel {Dán 7,13}.

*28 Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.«

*34 Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. *35 Mert mint a csapda, úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. *36 Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.«

A perikópából három gondolatra fűzzük fel az elmélkedésünket:

„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (Lk 21,28).

„El ne nehezedjen szívetek… az élet gondjai között” (Lk 21,34).

„Virrasszatok…, minden időben imádkozzatok” (Lk 21,36).

 

Mint egy tarkónkra nehezedő súlyos kéz, annyi minden van, ami lekényszeríti a tekintetünket, bajok, gondok, vagy éppenséggel az örömök és sikerek kötik le a figyelmünket.

Jézus megszólít:

„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok”

Jézus hív, rázzátok le magatokról ezt a súlyos kezet, keressétek az én arcomat, tekintsetek rám.

Az a kérdés, hogyan tud a tekintetünk Jézuséba kapcsolódni, mi a recept rá? Hogy tudom megcsinálni? Ő keresi az enyémet, de én hogyan találom meg az övét?

„Buzdulj tehát föl, és térj meg. Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele étkezem, és ő énvelem” (Jel 3,19-20).

„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek {Jer 6,16}. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30).

Az iga: Az Ószövetségben a kocsirúd végén keresztbe helyezett fa, amelyet az igavonó állatoknak, ökörnek vagy ritkábban tehénnek, illetve harci szekér esetében lovaknak a nyakára helyeztek és alul megkötötték. A képes beszédben, ahol olykor vasiga is előfordult, jelenthet függőséget, kierőszakolt meghódolást, vagy fenyítéket, a legtöbbször mégis leigázottságra, elnyomásra utal. (vö. Haag Bibliai lexikon)

Amíg az evilági terhek ránk nehezednek, földre nyomnak, Jézus azt mondja, hogy az a teher, amit ő tesz, ránk felüdít, nem hajszol, hanem nyugalmat nyerünk általa.

A Jézusban való lét, a tanítása szerinti élet is kötöttséget jelent, de ez a kötöttség nem elnyom, leigáz, hanem szabaddá tesz:

„Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,31-32).

 

Egy vihar utáni nyári délután egy házaspár állt az utcasarkon, arcát az ég felé fordítva. Sokan elsiettek mellettük, mentek haza a munkából, mentek vásárolni, mentek a dolgukra, kikerülték őket. Én a sietésből lelassítottam és odanéztem, ahová ők: Egy gyönyörű nagy széles szivárvány ragyogott az ég alján. A csodálatos tünemény ott ragyogott a város fölött, de rajtuk kívül alig vette észre valaki, mert előre szegezett tekintettel mindenki célirányosan loholt a dolga után.

Ez a sok rohanó ember úgy érzi rengeteg tennivalója van. Azt hiszi, hogy ő tartja kezében a dolgokat, ő alakítja az életét, mindenfélét csinál, mindenről tudni akar. Tennivalót tennivalóra, információt információra halmoz, és nem veszi észre, hogy közben már rég nem ő, hanem a tennivalói, a sok dolog diktál számára, nem veszi észre, hogy a sok információ tartja őt kézben, azok irányítják.

 

Most, Advent első vasárnapján Jézus megszólít bennünket: Elég volt a leszegett tekintetű rohanásból, „egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok”.

Valami sokkal gyönyörűbb és csodálatosabb ragyog fel számunkra annál, mint egy szivárvány a nyári égbolton, de mi nem látunk és nem hallunk, sürgölődünk, mint a hangyaboly hangyái, elveszünk az evilági tennivalóinkban.

Adventben lépjünk ki ebből a rohanásból, álljunk meg és emeljük fel a fejünket, ahogy az a szivárványt csodáló házaspár tette:

„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok”.

„Közel van a ti megváltástok.” – vagyis szabadulásotok.

 

Nem lenézni, nem elmerülni az evilági tennivalók tengerében, nem meghatározottnak lenni a körülmények szükségszerűségének szorításában. Kivonni magunkat a rohanó tömeg sodrásából, félre állni a rohanó tömegből, felemelni a fejünket és felnézni.

„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.”

 

Jézus azt is mondja, hogy:

„El ne nehezedjen szívetek… az élet gondjai között”

Mert bizony el van nehezedve a szívünk, betölti a sokféle evilági dolog, a gondok és az örömök. Ez a sok minden dologtól és gondtól elnehezedett szív nem tud megnyílni az örömhír számára, csukva van, mintha aludna. Az idézet arra utal, hogy nekem is tennem kell. Kényszerítenem kell magamat.

Hogy tudunk kiszabadulni az evilági gondok szorításából? Úgy, hogy kényszerítjük magunkat, hogy Jézusra figyeljünk.

„Néhányan azt gondolják, hogy vallásos élet útja, a szemlélődés és a magány rózsák és édes illatok kertjei között vezet. Nem, ez egy sivár és rideg út, „nem volt szép, sem ékes, sem kívánatos” (vö. Iz 53,2). Nem véletlenül írta le Krisztus szoros útnak, szűk kapunak, amin nehéz átmenni (Mt 7,14). A kezdés után elkap a félelem, kétség lesz úrrá rajtad, és azt kérdezed magadtól: „Valóban úton vagyok Isten felé? De akkor hol van?” Az úton, amelyen a lélek elindult ez még csak a próbák kezdete, távol minden emberi segítségtől, megfosztva a jelektől és minden lelki jutalomtól, megfosztva még egy bátorító szótól is vagy akár a legkisebb ígérettől. Maga az értelem fordul ellened, azért hogy a hited anélkül, hogy világosan látnál, kiállja a próbát.

A hasonló kezdeti sivárság és az úton várható próbák keménysége miatt sokan nem tudták megvalósítani az átkelést és visszafordultak Natanael szkepticizmusával az ajkukon: „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46). De boldogok azok, akik a hit útját követik, mert: „Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11, 40).

Olykor lecsökken benned a hit, és nem ad erőt számodra. A hosszú út alatt egy időre visszaköveteled kedvteléseidet, és a szíved visszatér Egyiptomba, „ahol a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ettünk kenyeret” (vö. Kiv 16,3), a lelked ellened fordul, és hibáztat téged, azt mondva: Miért hoztál engem ebbe a pusztaságba, hogy megölj engem? Szegény lélek, a tied és az enyém, vagy még inkább a kemény nyakú lelkek, amelyek a pusztában visszakövetelik a húsos fazekakat. Jelet kérnek, amit nem találnak, egy szót az útra, amit nem kapnak meg.

Ezen a ponton sokan összezavarodnak, megállnak, azt kérdezve: Hol vagyunk? Mit keresünk ezen az úton? Hová visz mindez? Ezek a kétség és a tiltakozás szavai, hogy visszaforduljon. Számosan vannak, akik az út felétől visszatértek, mert „szemlélésben akartak járni és nem a hitben” (vö. 2 Kor 5,7). Jeleket és csodákat akartak, és ezzel kimutatták hitük hiányát. Mivel nem kaptak választ a kérdéseikre, hirtelen fordulatot tettek és fejest ugrottak a világ óceánjának háborgó vizébe és elnyelte őket a világ számtalan műve. Eszeveszett tobzódásba kezdenek, nem mintha jónak találnák azokat a dolgokat, hanem inkább azért, hogy elszökjenek az igazság elől, amivel találkoztak, és mert megijedtek a gondolattól, hogy semmit se nézve egyedül a hit útján kell járniuk.

Mózes nélkül, Izrael egy napot se ment volna a pusztában! Mégis Mózes negyven évig a reményben járt, hogy eljut az ígéret földjére, és egyedül a hit vezette őt ebben a vég nélküli harcban. Egyedül a hit fegyverével tudott győzni, és egy nyakas népet arra kényszeríteni, hogy negyven évig kövesse őt egy sivár és elhagyatott pusztaságban.

Nekünk is jó lenne egy Mózes vezetése, hogy a hitben járjunk, hogy kényszerítsük magunkat arra, hogy Isten útján járjunk, akkor is, ha nem látunk semmit, hogy küzdjünk, bármilyen kemény és hosszú is legyen ez a harc. Tudjuk, hogy az út végén valóban vár bennünket a mennyei Jeruzsálem, „mint a férjének felékesített menyasszony” (Jel 21,2), és hogy az út alatt, az ő őszinte ígéretei, titokzatos vigasztalásai, és a hangja, ami áthatol a végtelenségen elegendő nekünk.

 *

 A következő fejezet fő témája az akarat. Az aszketikus teológiában az akaratról értekezni a legkényesebb és legveszélyesebb dolog. Egyetlen szó megváltoztatásával az ember szándéka megváltozik és a jogos küzdelem helyett, átmegy a harc egy álságos eltévesztett formájába, ami zavarhoz, egyenesen betegséghez vezet.

Kezdettől fogva jó, ha előtérbe helyezzük az egészséges, megengedett formáját az önként vállalt kényszer erőfeszítéseinek, ami Krisztushoz és az örökélethez vezet: Amikor az akarat az önmagáról való teljes lemondásra irányul Istenért és az önként vállalt kényszer arra irányul, hogy rendíthetetlen hittel kényszerítse a lelket, hogy alávesse magát a kegyelem terveinek, bármilyenek is legyenek a körülmények, akkor a léleknek nem marad semmi saját akarata, semmi sajátos szenvedély, azon kívül, hogy mindig engedelmeskedjen Isten hangjának és parancsainak.

Fel kell hívnunk a figyelmet, hogy vigyázzunk, hogy az imádás hevében az énünk el ne sodorjon bennünket. Mert amikor kezdenek megmutatkozni a siker, az öröm és a megelégedettség jelei, amelyek kísérői, az én hajlamos arra, hogy egy személyes erőfeszítéssel kiegészítve fokozza a sikert és a megelégedettséget. Íme itt a kritikus pont, amelyben az erőfeszítést és az önként vállalt kényszert letérítik egészséges és helyes útjáról, hogy önmagukra összpontosítva felcseréljék és átformálják, már nem Istenről szól, hanem a teljesítményről. Ha az erőfeszítés, amelynek célja az Istennek való alárendeltség és az abszolút az engedelmességre irányuló önként vállalt kényszer, saját akarattá válik, akkor az önként vállat kényszer a személyes képességek fejlődésének szolgálatába áll.

Tudnunk kell, hogy a siker és a lelki öröm Isten műve és nem az emberé, és hogy Isten engedi meg a növekedésüket az embernek, érdemeitől függetlenül, akkor, és ahogy akarja.

Az erőfeszítéshez és az önként vállat kényszerhez nincs szükség más indítékra, mint mély Isten iránti szeretetre Jézus Krisztus személyében. Ezt a szeretetet úgy nyilvánítjuk ki, ha kötelezzük magunkat a parancsoknak való engedelmességre, bármi legyen az áruk, és kényszerítjük az akaratot és a lelkiismeretet, hogy alávesse magát Isten tervének, akkor is, ha a következmények nem mindig tetszenek.

Ne történjen meg, hogy az erőfeszítést és az önként vállalt kényszert olyan érzelmi tényezők támogassák, mint az önelégültség vagy a világ tetszése, ne befolyásolja se a gúny vagy az emberek kritikája.

Az erőfeszítés és az önként vállat kényszer célja, hogy egészen alávessük magunkat Istennek, és teljesen mondjunk le a saját akaratunkról.

Néhány útmutatás, hogy megvilágítsuk az erőfeszítés és az önként vállalt kényszer útját:

1. Óvakodj az akarat feszültségétől. Rád összpontosítva le tud hajítani a személyes erőfeszítés örvényébe. Amikor az akarat mozgásba lendül, és lelkes, kösd magad közvetlenül az Úrnak való engedelmességhez, (mint ahogy Odüsszeusz odakötötte magát az árbóchoz), hogy semmit se tégy a saját fejed szerint.

2. Nincs személyes felelősséged sem a sikerért, sem a bukásért, ezt a személyes felelősségérzetet alakítsd át, egyedül azért vagy felelős, hogy mennyi erőfeszítést tettél a hitben.

3. Ne keressük láthatatlan hatalmak segítségét, mert Krisztus nem engedi, hogy neked bármi hiányozzon. Ő minden szükségleted és igényed biztosítja utadon. Elég neked az ő ereje. Rá alapozd az erőfeszítéseidet. És ha segítséget és vigasztalást kapsz a magasból, légy boldog és örvendezz, de ne engedd, hogy ettől a körülménytől függjön az erőfeszítésed, nehogy megzavarja és megakadályozza utadat.

4. Az erőfeszítésnek és az önként vállalt kényszernek nem az a rendeltetése, hogy megszerezz magadnak valamit, megerősítsd az akaratod, vagy hogy szembeszállj az ellenséggel. Legfőképpen azért van, hogy bújj ki önmagadból, bízd rá az akaratod Krisztusra, találj oltalmat nála ahelyett, hogy szembeszállnál az ellenséggel.

5. Amilyen mértékben a saját akaratodra támaszkodsz, olyan mértékben veszíted el, hogy érzékeld Isten segítségét. Ellenben ha egyszerűen átadod akaratodat Istennek, átadod magad az ő akaratának, és állhatatosan kitartasz tervének elfogadásában, meg fogod szerezni az érzés bizonyosságát, hogy Isten működik benned, segít téged, és gondot visel rád.

6. Ne hagyd abba az erőfeszítésed, és ne hagyj fel azzal, hogy engedelmeskedsz Isten parancsainak, akármekkorák is a kudarcaid és próbáid, mert legyőzött lelked mélyén ott áll Krisztus erőfeszítéseid győzelmének babérkoszorújával a kezében. Te nem az eredményért, hanem az erőfeszítésért vagy felelős.

7. Harcunk és az önként vállat kényszerünk, akkor is, ha becsületesen csináljuk, önmagukban nem jogosítanak fel a megigazulásban való előrehaladásra, vagy hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Egyedüli céljuk, hogy elszakadjunk az énünktől, a bűnös élettől és az engedetlenségtől. Ami a megigazulást illeti, Isten ingyen felkínálja. Az Istennel való bensőséges kapcsolatért maga Krisztus fáradozik.

Van egy igazság, amit nem szabad szem elől vesztenünk: amikor valaki csak magával és a saját akaratával számol, nincs kétség afelől, hogy az a harc az énre koncentrálódik. Nem vesszük észre, hogy a bizalom nem Istenen alapszik, hogy önmagába kapaszkodva megy, az út egyik szegélytől a másikig bukdácsolva, káromolva és szidalmazva a saját akaratának kicsiségét, összegyűjtve saját önerőit a romlás és a süllyedés növekedése, a szomorúság és a csüggedés miatt, miközben változatlanul abba az illúzióba ringatja magát, hogy Istenre támaszkodik, és csak benne bízik.

Eközben a valóság egészen más. Az akarat Istennek való alárendelése akadályának ne a gyenge akaratot tartsuk, ne azt tegyük felelőssé az elesésekért és az elhibázott lépésekért. Az elesés és a talajvesztés nem az akarat gyengeségéből származik, hanem pont ellenkezőleg, ha az akarat erős, és beavatkozik. Ez nyilvánvaló, mert a győzelem és az üdvözülés nem az akarat erejéből származik, hanem abból származik, amikor az akarat eltűnik a kegyelem mögött. Amikor az akarat eltűnik a kegyelem mögött, az ember erőre kap, felülkerekedik, győz, uralja önmagát, eredményes, előre halad. De amikor az akarat feléled, beavatkozik a helyzetbe, megfordul, türelmetlenné válik, akkor az elesés és az elhibázott lépések elkerülhetetlenek. Az elesés leleplezi az akaratnak, a tevékenységének és elbizakodottságának a túlsúlyát a kegyelemmel szemben. Amikor akaratunk csekély voltát hibáztatjuk, és lehangoltak vagyunk, mert megbotlottunk, az azt jelenti, hogy beismerjük, hogy a saját személyes akaratunk szerint járunk, és nem Istennek alárendelve. Amikor az elesés után megpróbáljuk összeszedni magunkat és megerősíteni az akaratunkat, akkor valójában egy további, még nagyobb bukást készítünk elő magunkban és kitartunk abban, hogy az akaratunk legyen a felelős lelki előrehaladásunkért.

De ha szeretnénk elkerülni az elhibázott lépéseket, a bűnöket és az eleséseket, ne hibáztassuk az akaratunkat, és ne ösztönözzük önkényes erőfeszítésekre, inkább tulajdonítsunk neki kevesebb jelentőséget, ne számítsunk többet rá, erélyesen rendeljük alá Istennek, és végérvényesen bízzuk rá. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az énre való hallgatással szemben előnybe részesítem az Istenre való hallgatást, kényszerítve az akaratot, hogy tartsa be Isten parancsait, bármilyenek legyenek a sérülések és megalázás. Hogy viselje el az alávetettségben a fáradtságot, nehézségeket, a kötelezettségeket és virrasztást, hogy végrehajtsa az Atyák tanításait és rendelkezéseit. Utasítsa vissza saját tekintélyét, hajoljon meg és vesse alá magát a Szentléleknek, így kezd elhomályosulni az akarat a kegyelem mögött. Akkor nyeri el az ember a lelki sikert.

Minden szerető együttérzés az énnel szemben az ellenség kísérlete, hogy felébressze a saját akaratot és az egyéni vágyakat.

Minden téves lépés, amit utunkon megteszünk, ugyanazt az okot mutatja: annak visszautasítása, hogy teljesen visszaadjuk az akaratunkat Istennek, ez bizalmunk hiányának árulkodó következménye.

Téves lépéseink buzdítanak tehát bennünket az akaratunkról való lemondás hitelességének és az Istenbe vetett bizalmunk fejlődésének újrafontolására. Aláhúzzák a saját akaratunk visszautasításának szükségességét, mert az elragad bennünket, hogy a vágyainkat megvalósítsuk, és a folyamatos megtérésnek a szükségességét nyugalomban, türelemben és tűrésben.

Tudnunk kell azt is, hogy a túlzott szomorúság és lehangoltság, amelyeknek az ember átadja magát miután vétkezett vagy elbotlott, sértett büszkeségünkre utal, és azt mutatja, hogy többre tartottuk magunkat, és elbizakodottan túlbecsültük a saját akaratunkat, többre tartottuk magunkat és akaraterőnket annál, hogy ilyen gyalázatosan elessünk. Ilyenkor vigaszt és csalóka bátorítást keresünk az embereknél vagy a lelkiatyánál, hogy sértett büszkeségünk sebeire gyógyírt szerezzünk.

Az ember egészséges hozzáállása az eleséshez a tévedés megvallása, az azonnali megtérés. Ezt kövesse, hogy szüntelenül erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy egyre tökéletesebben feladja személyes akaratát, és lelkét alávesse az Úrnak…

246. Amikor valaki az Úrhoz közeledik, akkor mindenekelőtt kényszeríteni kell magát a jóra, akkor is, ha a szíve nem akarja, és mindig rendíthetetlen hittel várni az ő irgalmát. Noha nincs benne szeretet, kényszeríteni kell a szeretetre, noha nincs benne szelídség, kényszeríteni kell a szelídségre, együttérző és irgalmas szívre kell kényszeríteni, kényszeríteni kell, hogy elviselje a lenézést, hogy türelmes legyen, amikor mások semmibe veszik, és ne lobbanjon haragra, amikor megvetik és gyalázzák, ahogy írva van: „Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim” (Róm 12,19), bár nem vagytok képesek a lelki imádságra, kényszerítsétek magatokat az imára. És így Isten látva ezt a harcot, és hogy erőszakkal kényszeríti magát akkor is, ha a szíve nem akarja, valódi lelki imát ajándékoz neki, valódi szeretetet ajándékoz neki, valódi szelídséget, belső irgalmat, valódi jóságot, egyszóval eltölti őt a Szentlélek gyümölcseivel. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 19,3)

250. A környező világban a földműves megműveli a földet, azonban ha dolgozik is, szüksége van, hogy a magasból esőt és záport kapjon. Ha nem jön eső a magasból, semmit nem ér a földműves munkája a földjén. Így a lelki valóságban is kettős elvárásnak kell megfelelnie a dolgoknak. Szükséges, hogy az ember megművelje akaratának földjét a saját szívében és fáradozzon, mert Isten megköveteli az embertől a kötelességteljesítést, munkát és fáradságot, de ha nem mutatkoznak a magasból az égi felhők és a kegyelem esője, semmire se jó a földműves fáradozása. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 26,10)

251. Sokszor elmondtuk már a földműves példabeszédét… Alkalmazd a lelki dolgokra is. Ha az ember megelégszik azzal, hogy állhatatos a munkálkodásában, és nem tesz magáévá valamit, ami természetén kívüli, nem tud méltó gyümölcsöket hozni az Úrban. De mi az ember dolga? Mondjon le a világról, tagadja meg a világot, legyen állhatatos az imában, virrasszon, szeresse Istent és a testvéreket. Ez az ő feladata. De ha ő megáll a saját tevékenységénél, és nem reméli, hogy föntről kap valami mást, ha nem fújnak a lélekben a Szentlélek szelei, ha nem töltik be az égi felhők, és nem esik eső az égből, és nem öntözi meg a lelket, az ember nem tud méltó gyümölcsöket hozni az Úrban. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 26,19)

255. Ahogy Szent Pál apostol mondja, mindenekelőtt meg van győződve arról, hogy senki nem kapja meg a győzelem koronáját, ha nem harcol a szabályok szerint (2 Tim 2,5). És ha valaki nem a törvény szabályai szerint harcol, nem tud előre haladni. Akinek lelki útja Isten félelmébe torkollik, annak kényszerítenie kell magát, hogy minden szándéka Istenre irányuljon, legyen szó böjtről, imáról vagy más cselekedetről.

Tudd tehát, kedves tanítvány, hogy nem tudsz megerősödni az isteni szándékban, ha minden pillanatban nem kényszeríted magad, hogy azt tedd, ami közelebb visz Istenhez. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,2,3,4,7,8)

262. Ez a világ versenypálya, a küzdelmek helye… az ember próbáknak van alávetve, aki állhatatos a harcban és nem fogadja el, hogy legyőzzék, az megmenekül. Nem egyszer megtörténik, hogy egy ember, aki teljesen használhatatlan, és akit tanulatlansága miatt szüntelenül bántanak, és mellőzik, és mindig a leggyengébb, hirtelen kiragadja a zászlót a hatalmas harcosok, óriások fiainak kezéből, és a nevét híressé teszi …Senki ne veszítse el tehát a reményét. Csak: ne hagyjuk el az imát, ne hanyagoljuk el kérni Isten segítségét. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 73.)

266. Szarovi Szent Szerafim atyától megkérdezték, aki XVIII századi orosz szent volt: „Mi hiányzik ebből a korszakból, hogy nem ajándékozza a szentség gyümölcseit, amelyek az előző korszakokban olyan bőségesen voltak?” Azt felelte: „Csak egyetlen dolog hiányzik: a határozott és szilárd elhatározás!” (Szarovi Szent Szerafim)”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

 

„Virrasszatok…, minden időben imádkozzatok”

Egyszer egy jó képességű, tehetséges és jóra való fiatal ráérzett a fent említett beszorítottságra, járom alatti kényszerre és úgy döntött, kitör ebből a fogságból. De ha az ember csak önmagára hagyatkozva, a maga erejéből próbál kiszabadulni, belebukik, mert túl nagy a külső nyomás. Ő is belebukott, a külső kényszer helyét átvette egy belső kényszer, szenvedélybeteg lett. Nem egyedülálló jelenség az övé. Egy addiktológus mondta egyszer, hogy számosan vannak ilyenek és sokszor pont a legértékesebb, szellemileg igényesebb fiatalok esnek áldozatul a szenvedélybetegségeknek. A változtatni akarás szándéka jó, de a megvalósítás útja sokszor nem. Isten segítsége nélkül belebukunk az ilyen vállalkozásba. Ahogy Péter a viharos Genezáreti tavon csakis Jézus tekintetébe kapcsolódva tudott a hullámzó mélység fölött járni, úgy mi is csakis Jézus tekintetébe kapaszkodva tudunk állva maradni a sodrás ellen. Ezt a Jézus tekintetébe kapaszkodást, Isten jelenlétében való megmaradást segíti a szüntelen ima.

Abban, hogy meg tudjunk szabadulni a ránk nehezedő súlyok fogságától, fontos lépés az ima, az imádságra fordított plusz idő. Ha eddig kimaradt a mindennapi ima az életünkből, most törekedjünk rá, hogy minden napunkba beleférjen. Ha eddig is imádkoztunk, most egy kicsivel még több időt szánjunk rá.

 

„A keresztény élet ajándékai – legyenek általánosak, mint az újjászületés, a megváltás, amely eltörli a bűnöket, a megigazulás a kegyelem által és a megszentelődés Krisztus vére által… legyenek azok személyre szólóak, mint a szeretet karizmái, az alázat, a szenvedélyes lelki vágy az Úrral való állandó bensőséges együttlétre -, mindezek az ajándékok pusztán az ima által, annak erejével és hatékonyságával tudják feltárni magukat.

Az ima által tárul fel Krisztus természetének hatékonysága bennünk. Az ima által és annak hatása révén hatja át cselekedeteinket és viselkedésünket az ő életének és halálának ereje.

Az ima által a gondolataink és szavaink, sőt a hallgatásunk és a nyugalmunk „Krisztus jó illatát” (vö. 2 Kor 2,15) tudja lehelni.

Csak az imaéletben tud manifesztálódni a megváltás hatékonysága, a megmentés ereje, a győzelem a bűn felett és az élő tanúságtétel az újjászületésről.

Minden kísérlet, amely arra irányul, hogy imaélet nélkül nyilvánítsa ki ezeket az isteni hatásokat az emberi természetben, hamis, csupán a spekuláció síkján marad és nem egyéb, mint a „régi ember” énjének és akaratának kinyilvánítása, aki kitart szenvedélyei és viselkedése, azaz porból lett (vö. Ter 3,19) régi természete mellett.

Ha egész szívünkkel és minden erőnkkel hozzáfogunk, hogy elfogadjuk ezeket az igazságokat az imáról, elkerülhetetlenül el fogunk érkezni Krisztus felfoghatatlan misztériumaihoz, amelyeket csak hallomásból ismertünk.

Ez csakis akkor válik valóvá, ha az ima legfőbb foglalatosságunkká válik. Az ima fontossága felülmúl minden más fontos dolgot, olyan kötelesség, amely felülmúl minden más kötelességet, olyan boldogság, amely magába foglal minden más boldogságot. Imádkozni minden pillanatban, minden körülmények között, mindenhol… hogy egy soha ki nem alvó tűzzel vessük bele magunkat a Krisztussal való bensőséges kapcsolatba, amelyben szavai, élete, műve és gesztusai irányítanak bennünket, „… tanuljatok tőlem” (Mt 11,29). Belső életünk, minden részletében végső céljára irányul: hogy Krisztus engedelmes személyén keresztül kedvessé váljunk az Atya előtt. Ez töltse be életünket, gondolatainkat: csüggjünk rajta álomban és ébren, beszélve és hallgatva, azért hogy megvalósuljon, hogy „élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy Krisztus „kialakul” bennünk (Gal 4,19), és akarata szerint napról napra, az ő képére és hasonlatosságára új teremtménnyé formál át bennünket. Meg fogjuk tapasztalni, hogy ő megvalósítja bennünk minden lelki törekvésünket, és semmit nem utasít vissza abból, amire vágyunk, vagy amit imában kérünk.

Látni fogjuk azt is, hogy ő megváltoztatja életmódunkat, megszünteti bennünk a bűn vérző sebeit, és kioltja bennünk az erőszak tüzét. Minden reggel új fület ad nekünk (vö. Iz 50,4), hogy az igazság teljes egészében érthetővé váljon számunkra, új fület, amely képes arra, hogy meghallja az evangélium titokzatos igazságait, melyeket a Szentlélek fennkölt módon és teremtő erővel kinyilatkoztat.

Minél jobban előre haladunk az imaélet útján, szívünk annál inkább gyökeret ver a Krisztussal való bensőséges együttlétben, egyre jobban belekóstolunk az Istennel való egyesülés érzésébe, egyre jobban érezzük, hogy már átszőnek bennünket az örökkévaló szálak, irányítják érzéseinket és gondolatainkat, és egyre jobban az ő személyéhez kötnek bennünket.

Amit egykor szomorúságban, könnyben és verejtékben kértünk, ami után sóvárogtunk, hogy Krisztus akaratához igazítsuk szavainkat, gondolatainkat és tetteinket, azt már most, mint egy álmot, megvalósulva megtaláljuk jelen életünkben. Isten immár őrt helyez a szájunk elé (Zsolt 141,3), egy őrszemet a szemeink elé, egy égi erődöt helyez a füleinkhez, amely csak a tiszta dolgok előtt nyitja meg kapuit és a szívünk nem vágyik többé másra, mint Istenben örvendezni, és szeretni őt.

Miközben az ember az imaéletben való előrehaladásán fáradozik, és fáradságos munkával, bátorsággal és állhatatosan műveli az evangélium szántóföldjét, hirtelen egy földbe rejtett kincset talál. Az ajándékok, amelyeket saját szellemében, lelkében és testében kap az imádság kapcsán, meggyőzik őt arról, hogy valóban az evangéliumi igazgyöngyöt találta meg. Az efölött érzett nagy örömében könnyűvé válik számára, hogy mindenét eladva megtartsa Krisztus ajándékait, amelyek minden ismeretet meghaladnak (vö. Ef 3,19).

Az ilyen ember szemében mindaz, ami eddig megbénította a szívét, szellemét és testét: tudomány, szerencse, közismertség, erő, egészség, hatalom, tetszésvágy, az evilági dicsőség és szenvedélyek, minden elveszti az értékét, és hamuvá válik. Egyetlen vágyává válik, hogy ezektől megszabaduljon, sőt egész élete értéktelenné válik a szemében (vö. Csel 20,24).

Az ima hatékonyságának titka: az állhatatosság, amelyre Krisztus buzdít minket: „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1); „virrasszatok és imádkozzatok” (Mt 26,41); „Bármit kértek bizalommal imádságtokban, megkapjátok” (Mt 21,22).

Csak az imában tudjuk akaratunkat egyesíteni az övével. Krisztus akaratának célja pedig a mi üdvösségünk, megújulásunk és megváltásunk és semmi a világon nem tudja ettől eltéríteni, csak ha mi megszűnünk imádkozni.

Az összes beteg, vakok, bénák, akik gyógyulást kértek Krisztustól, mind meggyógyultak, senkit sem utasított vissza azok közül, akik hittek benne és kérték őt…

„243. Azt mondják az emberek: Ha nincs kedved imádkozni, jobb ha nem teszed. Ez hazugság és megtévesztő testies érv, mert ha csak akkor imádkozol, amikor kedved van, hamarosan fel fogsz hagyni az imádsággal. Ez a test természetes hajlama: „A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved” (Mt 11,12). Tehát nem tudsz az üdvösségeden munkálkodni, ha nem vagy erőszakos. (Kornstadti Szent János, Életem Krisztusban)

244. Miért van szükségünk a hosszantartó imára? Azért, hogy a hosszantartó és buzgó imán keresztül át tudjon melegedni a mi olyan nagyon hideg és hiúságtól kemény szívünk. Nagyon furcsa lenne azt gondolni, és még inkább arra törekedni, hogy az imádság alatt azonnal áthassa a hit és Isten szeretetének melege a világi hiúságtól megkeményedett szívet. Nem, időre és fáradtságra van szükség. „A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják el azt.” (Mt 11,12). Nem lehet elvárni, hogy Isten országa belépjen a szívbe, miután oly régóta elhagyta. Maga az Úr erősíti meg, hogy hosszantartó imát akar látni, ennek példázatát adva az alkalmatlankodó özvegyben, aki újra és újra felkereste a bírót és kérésével nem hagyott békét neki (vö. Lk 18,2-6). A mi Urunk, égi Atyánk ismeri, mielőtt mi kérnénk, hogy mire van szükségünk (vö. Mt 6,8), mi az, amit szeretnénk. Csak mi nem tudjuk, mert hagyjuk, hogy világ hiábavalóságokra vegyen rá minket, ahelyett, hogy az Atya kezébe helyeznénk magunkat. Ezért Isten, bölcsességében átalakítja szükségleteinket, hogy felé forduljanak. „Térjetek vissza hozzám eltévedt fiaim, térjetek vissza hozzám”. (Kornstadti Szent János, Életem Krisztusban)

245. Aki az Úrhoz akar közeledni, legyen méltó az örökéletre, legyen Krisztus lakhelye, és legyen eltelve Szentlélekkel… legyen állhatatos az imában, hittel követve az Urat, a látogatását, a segítségét, és ezt a szándékot mindig meg kell őriznie a szívében. Aztán a bűn miatt, ami benne lakik, erőszakkal kell végrehajtani minden jó dolgot, és az Úr minden parancsát. Például erőszakkal meg kell valósítani, hogy alázatossá váljon minden emberrel szemben, tartsa magát alávalóbbnak és rosszabbnak… Legyen állhatatos az imában, szüntelenül hittel könyörögve az Úrhoz, hogy jöjjön, és vegyen lakóhelyet nála, gyógyítsa meg, adjon neki erőt, hogy betartsa a parancsait és lakjon mindig a lelkében… Amikor az Úr látja az elhatározást és az igaz buzgóságot és hogy minden erejéből neki szenteli magát, hogy hogyan arat mindig győzelmet önmagán az Úrra és jóságára emlékezve, és kényszeríti magát az alázatra, szelídségre, szeretetre, akkor is, ha a szíve nem azt akarja, irgalmas lesz hozzá és megszabadítja őt az ellenségeitől, a bűntől, ami benne lakik, betöltve őt a Szentlélekkel. Akkor ő immár erőfeszítés és fáradtság nélkül, igazságban teljesíti az Úr minden parancsát, -– vagy még inkább az Úr az, aki teljesíti benne az ő parancsait -– és tisztaságban meghozza a Szentlélek gyümölcseit. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 19,1-2)

257. Ha azt kérdezed magadtól: „Meddig a pontig kell kényszeríteni magam?” Azt válaszolom neked: „Istenért a legvégsőkig, a halálig”. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,2,15)

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

 

Vágvölgyi Éva