Az Emberfia eljövetele *25 Jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt. *26 Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a világmindenséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. *27 Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel {Dán 7,13}.
*28 Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.«
*34 Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. *35 Mert mint a csapda, úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. *36 Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.«
„Emeljétek fel a fejeteket” (28)
Az egész választott nép életében, de az egyes hívő életében is visszatérő élmény az összeomlás és a megmentettség. A veszedelmek és bajok közepette az Úrhoz kiáltottak, és az Úr felemelte fejüket, megmentette őket:
„Uram, számosan szorongatnak engem,
és sokan kelnek föl ellenem!
Sokan mondják rám:
»Nincsen segítsége Istenében!«
Ám te, Uram, oltalmam vagy nekem,
dicsőségem vagy, és fölemeled fejem” (Zsolt 3,2-4).
„Könyörülj rajtam, Uram,
nézd, szorongatnak ellenségeim!
De te fölemelsz a halál kapuiból engem,
hogy hirdessem teljes dicséretedet,
Sion leányának kapuiban ujjongjak szabadításodon” (Zsolt 9,14-15).
„Hozzád emelem, Uram, lelkemet,
Istenem, tebenned remélek!” (Zsolt 25,1-2)
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem:
kitől kellene félnem?
Az Úr oltalmazza életemet:
kitől kellene remegnem?
Ha közelednek felém a gonoszok,
hogy egyék húsomat,
ellenségeim, akik szorongatnak,
maguk botlanak meg és elesnek.
Ha táborok kelnek is ellenem, nem ijed meg szívem;
Ha harc támad is ellenem, akkor is reménykedem.
Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem:
hadd lakjam az Úr házában
életemnek minden napján,
hadd lássam az Úr pompáját,
hadd látogassam templomát.
Mert ő elrejt hajlékában a veszedelem idején,
elbújtat sátra rejtekében,
kősziklára emel fel engem.
Így fölemeli fejemet
ellenségeim fölé, akik körülvesznek” (Zsolt 27,1-6).
„Hangosan kiáltok az Úrhoz,
hangosan kérem Istent, hogy figyeljen rám.
Szorongatásom napján Istent keresem,
éjjel is hozzá emelem kezeimet: nem lankadnak el” (Zsolt 77,2-3).
„Könyörülj rajtam, Uram,
mert hozzád kiáltok egész nap!
Örvendeztesd meg szolgádat,
mert hozzád emelem, Uram, lelkemet.
Mert te, Uram, jóságos vagy és szelíd,
nagy irgalmú mindazokhoz,
akik téged segítségül hívnak.
Figyelj, Uram, imádságomra,
hallgass könyörgésem szavára!
Hozzád kiáltok szorongatásom idején,
mert te meghallgatsz engem” (Zsolt 86,3-7).
„Boldog az a nép, amely tud ünnepelni.
Az ilyenek arcod világosságánál járnak, Uram.
Nevedben egész nap ujjonganak,
s felmagasztalódnak igazságosságodban.
Mert te vagy erejük és ékességük
és jóságod emeli magasra fejünket.
Mert az Úré a pajzsunk,
s Izrael Szentjéé a királyunk” (Zsolt 89,16-19).
„Virradat előtt hozzád emelem szememet,
hogy igéidről elmélkedjem” (Zsolt 119,148).
„Add, hogy már reggel halljam irgalmadat,
mert benned bízom;
mutasd meg nekem az utat, amelyen járnom kell,
mert én hozzád emelem lelkemet!” (Zsolt 143,8)
„Vizsgáljuk meg útainkat, kutassuk át,
és térjünk vissza az Úrhoz!
Emeljük fel szívünket kezünkkel együtt” (Siralm 3,40-41).
„Mert így szól az Úr: »Ingyen adtalak el titeket, és nem pénzen váltalak meg.« Mert így szól az Úristen: »Először Egyiptomba ment le népem, hogy jövevény legyen ott, és Asszíria ok nélkül sanyargatta őt. De most mit tegyek itt – mondja az Úr –, hiszen ingyen vitték el népemet? Akik uralkodnak rajta, ordítoznak – mondja az Úr –, és szüntelenül, egész nap nevemet gyalázzák. Ezért megismeri majd népem nevemet azon a napon, hogy én vagyok, aki így szóltam: `Íme, itt vagyok!'«
Milyen szép a hegyeken
annak lába, aki örömhírt hoz,
aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz,
aki szabadulást hirdet;
aki azt mondja Sionnak:
»Királyként uralkodik Istened!«
Hallgasd! Őreid felemelték hangjukat,
együtt ujjonganak,
mert szemtől szemben látják,
amikor visszatér az Úr Sionra.
Örvendjetek, ujjongjatok együtt,
Jeruzsálem romjai!
Mert megvigasztalta népét az Úr,
megváltotta Jeruzsálemet.
Felfedte szent karját az Úr,
minden nemzet szeme láttára;
és meglátja a föld minden határa
Istenünk szabadítását.
Távozzatok, távozzatok, jöjjetek ki onnan,
tisztátalant ne érintsetek!
Jöjjetek ki közepéből, tisztuljatok meg,
akik az Úr edényeit hordozzátok!
Hiszen nem kell sietve kijönnötök,
sem futva mennetek,
mert az Úr megy előttetek,
és Izrael Istene zárja sorotokat” (Iz 51,3-12).
A földi bajok, háborúk, betegségek is ijesztőek, aggodalmat keltőek, földre tudnak teríteni bennünket, de ennél sokkal ijesztőbb a végső sötétségbe zuhanás, a kárhozat. Ezt a sötétséget világította be a megtestesülés:
„Akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk” (Mt 4,16)
Mint egy tarkónkra nehezedő súlyos kéz, annyi minden van, ami lekényszeríti a tekintetünket, bajok, gondok, vagy éppenséggel az örömök és sikerek kötik le a figyelmünket.
Jézus megszólít: „Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok”
Jézus hív, rázzátok le magatokról ezt a súlyos kezet, keressétek az én arcomat, tekintsetek rám.
Az a kérdés, hogyan tud a tekintetünk Jézuséba kapcsolódni, mi a recept rá? Hogy tudom megcsinálni? Ő keresi az enyémet, de én hogyan találom meg az övét?
„Buzdulj tehát föl, és térj meg. Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele étkezem, és ő énvelem” (Jel 3,19-20).
„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30)
Az iga: Az Ószövetségben a kocsirúd végén keresztbe helyezett fa, amelyet az igavonó állatoknak, ökörnek vagy ritkábban tehénnek, illetve harciszekér esetében lovaknak a nyakára helyeztek és alul megkötötték. A képesbeszédben, ahol olykor vasiga is előfordult, jelenthet függőséget, kierőszakolt meghódolást, vagy fenyítéket, a legtöbbször mégis leigázottságra, elnyomásra utal. (vö. Haag Bibliai lexikon)
Amíg az evilági terhek ránk nehezednek, földre nyomnak, Jézus azt mondja, hogy az a teher, amit ő tesz ránk felüdít, nem hajszol, hanem nyugalmat nyerünk általa.
A Jézusban való lét, a tanítása szerinti élet is kötöttséget jelent, de ez a kötöttség nem elnyom, leigáz, hanem szabaddá tesz:
„Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,31-32).
Lukács evangéliumában amikor Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, ezt mondta nekik:
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti a verebeknél!” (Lk 10,28-30)
Jézus második eljövetelkor mindenki számára kinyilvánul a Fiú dicsősége:
„Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel .
Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (27-28).
A Bibliában a virrasztás egyet jelent az imával:
„Isten, én Istenem, pirkadatkor már előtted virrasztok,
téged szomjaz a lelkem, utánad sóvárog a testem” (Zsolt 63,2).
„Hangosan kiáltok az Úrhoz,
hangosan kérem Istent, hogy figyeljen rám.
Szorongatásom napján Istent keresem,
éjjel is hozzá emelem kezeimet: nem lankadnak el” (Zsolt 77,2-3).
„Virradat előtt hozzád emelem szememet,
hogy igéidről elmélkedjem” (Zsolt 119,148).
„Add, hogy már reggel halljam irgalmadat,
mert benned bízom;
mutasd meg nekem az utat, amelyen járnom kell,
mert én hozzád emelem lelkemet!” (Zsolt 143,8)
„Akkor Jézus elment velük egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: »Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom.« Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: »Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.« Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: »Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.« Ezután odament a tanítványokhoz, és alva találta őket. Azt mondta Péternek: »Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt 26,36-41)
„Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt” (Lk 21,36).
„Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal” (Gal 6,18).
Imádkozni azt jelenti, mint Istennel lenni, Hozzá emelni a szívünket. Ez többféle formában történhet, kötött imákban, vagy szabadon, a saját szavainkkal, Isten Igéjének olvasásával, stb. A fontos csak az, hogy ebből a Vele töltött csendességből, Vele való párbeszédből induljon a mindennapi életünk, a tennivalóink.
Most, Advent első vasárnapján Jézus megszólít bennünket: Elég volt a leszegett tekintetű rohanásból, „egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok”.
Elveszünk az evilági tennivalóinkban. A sok rohanó ember úgy érzi rengeteg tennivalója van. Azt hiszi, hogy ő tartja kezében a dolgokat, ő alakítja az életét, mindenfélét csinál, mindenről tudni akar. Tennivalót tennivalóra, információt információra halmoz és nem veszi észre, hogy közben már rég nem ő, hanem a tennivalói, a sok dolog diktál számára, nem veszi észre, hogy a sok információ tartja őt kézben, azok irányítják, azok a váltók, amik ilyen-olyan irányba terelik:
„- „Jó napot! – mondta a kis herceg.
- Jó napot! – mondta a váltóőr.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte a kis herceg.
- Rostálom az utasokat, ezresével – mondta a váltóőr. – Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik őket, hol meg balra.
És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgő robajjal a váltóházat.
- De sürgős nekik – mondta a kis herceg. – Mit keresnek?
- Azt maga a mozdonyvezető se tudja – mondta a váltóőr.
Ellenkező irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.
- Máris visszajöttek? – kérdezte a kis herceg.
- Ezek nem ugyanazok – mondta a váltóőr. – Ez egy ellenvonat.
- Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?
- Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van – mondta a váltóőr.
Feldübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat.
- Ezek az első vonat utasait üldözik? – kérdezte a kis herceg.
- Egyáltalán nem üldöznek semmit – mondta a váltóőr.
- Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez.
- Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek – mondta a kis herceg. – Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz a rongybaba, és ha elveszik tőlik, sírnak…
- Könnyű nekik – mondta a váltóőr.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (28)
„Közel van a ti megváltástok.” – vagyis szabadulásotok.
Nem lenézni, nem elmerülni az evilági tennivalók tengerében, nem meghatározottnak lenni a körülmények szükségszerűségének szorításában. Kivonni magunkat a rohanó tömeg sodrásából, félre állni a rohanó tömegből, felemelni a fejünket és felnézni.
Jézus azt is mondja, hogy:
„El ne nehezedjen szívetek… az élet gondjai között” (34)
Mert bizony el van nehezedve a szívünk, betölti a sokféle evilági dolog, a gondok és az örömök. Ez a sok minden dologtól és gondtól elnehezedett szív nem tud megnyílni az örömhír számára, csukva van, mintha aludna. Az idézet arra utal, hogy nekem is tennem kell. Kényszerítenem kell magamat.
Hogy tudunk kiszabadulni az evilági gondok szorításából? Úgy, hogy kényszerítjük magunkat, hogy Jézusra figyeljünk.
„Néhányan azt gondolják, hogy vallásos élet útja, a szemlélődés és a magány rózsák és édes illatok kertjei között vezet. Nem, ez egy sivár és rideg út, „nem volt szép, sem ékes, sem kívánatos” (vö. Iz 53,2). Nem véletlenül írta le Krisztus szoros útnak, szűk kapunak, amin nehéz átmenni (Mt 7,14). A kezdés után elkap a félelem, kétség lesz úrrá rajtad, és azt kérdezed magadtól: „Valóban úton vagyok Isten felé? De akkor hol van?” Az úton, amelyen a lélek elindult ez még csak a próbák kezdete, távol minden emberi segítségtől, megfosztva a jelektől és minden lelki jutalomtól, megfosztva még egy bátorító szótól is vagy akár a legkisebb ígérettől. Maga az értelem fordul ellened, azért hogy a hited anélkül, hogy világosan látnál, kiállja a próbát.
A hasonló kezdeti sivárság és az úton várható próbák keménysége miatt sokan nem tudták megvalósítani az átkelést és visszafordultak Natanael szkepticizmusával az ajkukon: „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46). De boldogok azok, akik a hit útját követik, mert: „Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11, 40).
Olykor lecsökken benned a hit, és nem ad erőt számodra. A hosszú út alatt egy időre visszaköveteled kedvteléseidet, és a szíved visszatér Egyiptomba, „ahol a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ettünk kenyeret” (vö. Kiv 16,3), a lelked ellened fordul, és hibáztat téged, azt mondva: Miért hoztál engem ebbe a pusztaságba, hogy megölj engem? Szegény lélek, a tied és az enyém, vagy még inkább a kemény nyakú lelkek, amelyek a pusztában visszakövetelik a húsos fazekakat. Jelet kérnek, amit nem találnak, egy szót az útra, amit nem kapnak meg.
Ezen a ponton sokan összezavarodnak, megállnak, azt kérdezve: Hol vagyunk? Mit keresünk ezen az úton? Hová visz mindez? Ezek a kétség és a tiltakozás szavai, hogy visszaforduljon. Számosan vannak, akik az út felétől visszatértek, mert „szemlélésben akartak járni és nem a hitben” (vö. 2 Kor 5,7). Jeleket és csodákat akartak, és ezzel kimutatták hitük hiányát. Mivel nem kaptak választ a kérdéseikre, hirtelen fordulatot tettek és fejest ugrottak a világ óceánjának háborgó vizébe és elnyelte őket a világ számtalan műve. Eszeveszett tobzódásba kezdenek, nem mintha jónak találnák azokat a dolgokat, hanem inkább azért, hogy elszökjenek az igazság elől, amivel találkoztak, és mert megijedtek a gondolattól, hogy semmit se nézve egyedül a hit útján kell járniuk.
Mózes nélkül, Izrael egy napot se ment volna a pusztában! Mégis Mózes negyven évig a reményben járt, hogy eljut az ígéret földjére, és egyedül a hit vezette őt ebben a vég nélküli harcban. Egyedül a hit fegyverével tudott győzni, és egy nyakas népet arra kényszeríteni, hogy negyven évig kövesse őt egy sivár és elhagyatott pusztaságban.
Nekünk is jó lenne egy Mózes vezetése, hogy a hitben járjunk, hogy kényszerítsük magunkat arra, hogy Isten útján járjunk, akkor is, ha nem látunk semmit, hogy küzdjünk, bármilyen kemény és hosszú is legyen ez a harc. Tudjuk, hogy az út végén valóban vár bennünket a mennyei Jeruzsálem, „mint a férjének felékesített menyasszony” (Jel 21,2), és hogy az út alatt, az ő őszinte ígéretei, titokzatos vigasztalásai, és a hangja, ami áthatol a végtelenségen elegendő nekünk.
A következő fejezet fő témája az akarat. Az aszketikus teológiában az akaratról értekezni a legkényesebb és legveszélyesebb dolog. Egyetlen szó megváltoztatásával az ember szándéka megváltozik és a jogos küzdelem helyett, átmegy a harc egy álságos eltévesztett formájába, ami zavarhoz, egyenesen betegséghez vezet.
Kezdettől fogva jó, ha előtérbe helyezzük az egészséges, megengedett formáját az önként vállalt kényszer erőfeszítéseinek, ami Krisztushoz és az örökélethez vezet: Amikor az akarat az önmagáról való teljes lemondásra irányul Istenért és az önként vállalt kényszer arra irányul, hogy rendíthetetlen hittel kényszerítse a lelket, hogy alávesse magát a kegyelem terveinek, bármilyenek is legyenek a körülmények, akkor a léleknek nem marad semmi saját akarata, semmi sajátos szenvedély, azon kívül, hogy mindig engedelmeskedjen Isten hangjának és parancsainak.
Fel kell hívnunk a figyelmet, hogy vigyázzunk, hogy az imádás hevében az énünk el ne sodorjon bennünket. Mert amikor kezdenek megmutatkozni a siker, az öröm és a megelégedettség jelei, amelyek kísérői, az én hajlamos arra, hogy egy személyes erőfeszítéssel kiegészítve fokozza a sikert és a megelégedettséget. Íme itt a kritikus pont, amelyben az erőfeszítést és az önként vállalt kényszert letérítik egészséges és helyes útjáról, hogy önmagukra összpontosítva felcseréljék és átformálják, már nem Istenről szól, hanem a teljesítményről. Ha az erőfeszítés, amelynek célja az Istennek való alárendeltség és az abszolút az engedelmességre irányuló önként vállalt kényszer, saját akarattá válik, akkor az önként vállat kényszer a személyes képességek fejlődésének szolgálatába áll.
Tudnunk kell, hogy a siker és a lelki öröm Isten műve és nem az emberé, és hogy Isten engedi meg a növekedésüket az embernek, érdemeitől függetlenül, akkor, és ahogy akarja.
Az erőfeszítéshez és az önként vállat kényszerhez nincs szükség más indítékra, mint mély Isten iránti szeretetre Jézus Krisztus személyében. Ezt a szeretetet úgy nyilvánítjuk ki, ha kötelezzük magunkat a parancsoknak való engedelmességre, bármi legyen az áruk, és kényszerítjük az akaratot és a lelkiismeretet, hogy alávesse magát Isten tervének, akkor is, ha a következmények nem mindig tetszenek.
Ne történjen meg, hogy az erőfeszítést és az önként vállalt kényszert olyan érzelmi tényezők támogassák, mint az önelégültség vagy a világ tetszése, ne befolyásolja se a gúny vagy az emberek kritikája.
Az erőfeszítés és az önként vállat kényszer célja, hogy egészen alávessük magunkat Istennek, és teljesen mondjunk le a saját akaratunkról.
Néhány útmutatás, hogy megvilágítsuk az erőfeszítés és az önként vállalt kényszer útját:
1. Óvakodj az akarat feszültségétől. Rád összpontosítva le tud hajítani a személyes erőfeszítés örvényébe. Amikor az akarat mozgásba lendül, és lelkes, kösd magad közvetlenül az Úrnak való engedelmességhez, (mint ahogy Odüsszeusz odakötötte magát az árbóchoz), hogy semmit se tégy a saját fejed szerint.
2. Nincs személyes felelősséged sem a sikerért, sem a bukásért, ezt a személyes felelősségérzetet alakítsd át, egyedül azért vagy felelős, hogy mennyi erőfeszítést tettél a hitben.
3. Ne keressük láthatatlan hatalmak segítségét, mert Krisztus nem engedi, hogy neked bármi hiányozzon. Ő minden szükségleted és igényed biztosítja utadon. Elég neked az ő ereje. Rá alapozd az erőfeszítéseidet. És ha segítséget és vigasztalást kapsz a magasból, légy boldog és örvendezz, de ne engedd, hogy ettől a körülménytől függjön az erőfeszítésed, nehogy megzavarja és megakadályozza utadat.
4. Az erőfeszítésnek és az önként vállalt kényszernek nem az a rendeltetése, hogy megszerezz magadnak valamit, megerősítsd az akaratod, vagy hogy szembeszállj az ellenséggel. Legfőképpen azért van, hogy bújj ki önmagadból, bízd rá az akaratod Krisztusra, találj oltalmat nála ahelyett, hogy szembeszállnál az ellenséggel.
5. Amilyen mértékben a saját akaratodra támaszkodsz, olyan mértékben veszíted el, hogy érzékeld Isten segítségét. Ellenben ha egyszerűen átadod akaratodat Istennek, átadod magad az ő akaratának, és állhatatosan kitartasz tervének elfogadásában, meg fogod szerezni az érzés bizonyosságát, hogy Isten működik benned, segít téged, és gondot visel rád.
6. Ne hagyd abba az erőfeszítésed, és ne hagyj fel azzal, hogy engedelmeskedsz Isten parancsainak, akármekkorák is a kudarcaid és próbáid, mert legyőzött lelked mélyén ott áll Krisztus erőfeszítéseid győzelmének babérkoszorújával a kezében. Te nem az eredményért, hanem az erőfeszítésért vagy felelős.
7. Harcunk és az önként vállat kényszerünk, akkor is, ha becsületesen csináljuk, önmagukban nem jogosítanak fel a megigazulásban való előrehaladásra, vagy hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Egyedüli céljuk, hogy elszakadjunk az énünktől, a bűnös élettől és az engedetlenségtől. Ami a megigazulást illeti, Isten ingyen felkínálja. Az Istennel való bensőséges kapcsolatért maga Krisztus fáradozik.
Van egy igazság, amit nem szabad szem elől vesztenünk: amikor valaki csak magával és a saját akaratával számol, nincs kétség afelől, hogy az a harc az énre koncentrálódik. Nem vesszük észre, hogy a bizalom nem Istenen alapszik, hogy önmagába kapaszkodva megy, az út egyik szegélytől a másikig bukdácsolva, káromolva és szidalmazva a saját akaratának kicsiségét, összegyűjtve saját önerőit a romlás és a süllyedés növekedése, a szomorúság és a csüggedés miatt, miközben változatlanul abba az illúzióba ringatja magát, hogy Istenre támaszkodik, és csak benne bízik.
Eközben a valóság egészen más. Az akarat Istennek való alárendelése akadályának ne a gyenge akaratot tartsuk, ne azt tegyük felelőssé az elesésekért és az elhibázott lépésekért. Az elesés és a talajvesztés nem az akarat gyengeségéből származik, hanem pont ellenkezőleg, ha az akarat erős, és beavatkozik. Ez nyilvánvaló, mert a győzelem és az üdvözülés nem az akarat erejéből származik, hanem abból származik, amikor az akarat eltűnik a kegyelem mögött. Amikor az akarat eltűnik a kegyelem mögött, az ember erőre kap, felülkerekedik, győz, uralja önmagát, eredményes, előre halad. De amikor az akarat feléled, beavatkozik a helyzetbe, megfordul, türelmetlenné válik, akkor az elesés és az elhibázott lépések elkerülhetetlenek. Az elesés leleplezi az akaratnak, a tevékenységének és elbizakodottságának a túlsúlyát a kegyelemmel szemben. Amikor akaratunk csekély voltát hibáztatjuk, és lehangoltak vagyunk, mert megbotlottunk, az azt jelenti, hogy beismerjük, hogy a saját személyes akaratunk szerint járunk, és nem Istennek alárendelve. Amikor az elesés után megpróbáljuk összeszedni magunkat és megerősíteni az akaratunkat, akkor valójában egy további, még nagyobb bukást készítünk elő magunkban és kitartunk abban, hogy az akaratunk legyen a felelős lelki előrehaladásunkért.
De ha szeretnénk elkerülni az elhibázott lépéseket, a bűnöket és az eleséseket, ne hibáztassuk az akaratunkat, és ne ösztönözzük önkényes erőfeszítésekre, inkább tulajdonítsunk neki kevesebb jelentőséget, ne számítsunk többet rá, erélyesen rendeljük alá Istennek, és végérvényesen bízzuk rá. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az énre való hallgatással szemben előnybe részesítem az Istenre való hallgatást, kényszerítve az akaratot, hogy tartsa be Isten parancsait, bármilyenek legyenek a sérülések és megalázás. Hogy viselje el az alávetettségben a fáradtságot, nehézségeket, a kötelezettségeket és virrasztást, hogy végrehajtsa az Atyák tanításait és rendelkezéseit. Utasítsa vissza saját tekintélyét, hajoljon meg és vesse alá magát a Szentléleknek, így kezd elhomályosulni az akarat a kegyelem mögött. Akkor nyeri el az ember a lelki sikert.
Minden szerető együttérzés az énnel szemben az ellenség kísérlete, hogy felébressze a saját akaratot és az egyéni vágyakat.
Minden téves lépés, amit utunkon megteszünk, ugyanazt az okot mutatja: annak visszautasítása, hogy teljesen visszaadjuk az akaratunkat Istennek, ez bizalmunk hiányának árulkodó következménye.
Téves lépéseink buzdítanak tehát bennünket az akaratunkról való lemondás hitelességének és az Istenbe vetett bizalmunk fejlődésének újrafontolására. Aláhúzzák a saját akaratunk visszautasításának szükségességét, mert az elragad bennünket, hogy a vágyainkat megvalósítsuk, és a folyamatos megtérésnek a szükségességét nyugalomban, türelemben és tűrésben.
Tudnunk kell azt is, hogy a túlzott szomorúság és lehangoltság, amelyeknek az ember átadja magát miután vétkezett vagy elbotlott, sértett büszkeségünkre utal, és azt mutatja, hogy többre tartottuk magunkat, és elbizakodottan túlbecsültük a saját akaratunkat, többre tartottuk magunkat és akaraterőnket annál, hogy ilyen gyalázatosan elessünk. Ilyenkor vigaszt és csalóka bátorítást keresünk az embereknél vagy a lelkiatyánál, hogy sértett büszkeségünk sebeire gyógyírt szerezzünk.
Az ember egészséges hozzáállása az eleséshez a tévedés megvallása, az azonnali megtérés. Ezt kövesse, hogy szüntelenül erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy egyre tökéletesebben feladja személyes akaratát, és lelkét alávesse az Úrnak…
246. Amikor valaki az Úrhoz közeledik, akkor mindenekelőtt kényszeríteni kell magát a jóra, akkor is, ha a szíve nem akarja, és mindig rendíthetetlen hittel várni az ő irgalmát. Noha nincs benne szeretet, kényszeríteni kell a szeretetre, noha nincs benne szelídség, kényszeríteni kell a szelídségre, együttérző és irgalmas szívre kell kényszeríteni, kényszeríteni kell, hogy elviselje a lenézést, hogy türelmes legyen, amikor mások semmibe veszik, és ne lobbanjon haragra, amikor megvetik és gyalázzák, ahogy írva van: „Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim” (Róm 12,19), bár nem vagytok képesek a lelki imádságra, kényszerítsétek magatokat az imára. És így Isten látva ezt a harcot, és hogy erőszakkal kényszeríti magát akkor is, ha a szíve nem akarja, valódi lelki imát ajándékoz neki, valódi szeretetet ajándékoz neki, valódi szelídséget, belső irgalmat, valódi jóságot, egyszóval eltölti őt a Szentlélek gyümölcseivel. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 19,3)
250. A környező világban a földműves megműveli a földet, azonban ha dolgozik is, szüksége van, hogy a magasból esőt és záport kapjon. Ha nem jön eső a magasból, semmit nem ér a földműves munkája a földjén. Így a lelki valóságban is kettős elvárásnak kell megfelelnie a dolgoknak. Szükséges, hogy az ember megművelje akaratának földjét a saját szívében és fáradozzon, mert Isten megköveteli az embertől a kötelességteljesítést, munkát és fáradságot, de ha nem mutatkoznak a magasból az égi felhők és a kegyelem esője, semmire se jó a földműves fáradozása. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 26,10)
251. Sokszor elmondtuk már a földműves példabeszédét… Alkalmazd a lelki dolgokra is. Ha az ember megelégszik azzal, hogy állhatatos a munkálkodásában, és nem tesz magáévá valamit, ami természetén kívüli, nem tud méltó gyümölcsöket hozni az Úrban. De mi az ember dolga? Mondjon le a világról, tagadja meg a világot, legyen állhatatos az imában, virrasszon, szeresse Istent és a testvéreket. Ez az ő feladata. De ha ő megáll a saját tevékenységénél, és nem reméli, hogy föntről kap valami mást, ha nem fújnak a lélekben a Szentlélek szelei, ha nem töltik be az égi felhők, és nem esik eső az égből, és nem öntözi meg a lelket, az ember nem tud méltó gyümölcsöket hozni az Úrban. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 26,19)
255. Ahogy Szent Pál apostol mondja, mindenekelőtt meg van győződve arról, hogy senki nem kapja meg a győzelem koronáját, ha nem harcol a szabályok szerint (2 Tim 2,5). És ha valaki nem a törvény szabályai szerint harcol, nem tud előre haladni. Akinek lelki útja Isten félelmébe torkollik, annak kényszerítenie kell magát, hogy minden szándéka Istenre irányuljon, legyen szó böjtről, imáról vagy más cselekedetről.
Tudd tehát, kedves tanítvány, hogy nem tudsz megerősödni az isteni szándékban, ha minden pillanatban nem kényszeríted magad, hogy azt tedd, ami közelebb visz Istenhez. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,2,3,4,7,8)
262. Ez a világ versenypálya, a küzdelmek helye… az ember próbáknak van alávetve, aki állhatatos a harcban és nem fogadja el, hogy legyőzzék, az megmenekül. Nem egyszer megtörténik, hogy egy ember, aki teljesen használhatatlan, és akit tanulatlansága miatt szüntelenül bántanak, és mellőzik, és mindig a leggyengébb, hirtelen kiragadja a zászlót a hatalmas harcosok, óriások fiainak kezéből, és a nevét híressé teszi …Senki ne veszítse el tehát a reményét. Csak: ne hagyjuk el az imát, ne hanyagoljuk el kérni Isten segítségét. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 73.)
266. Szarovi Szent Szerafim atyától megkérdezték, aki XVIII századi orosz szent volt: „Mi hiányzik ebből a korszakból, hogy nem ajándékozza a szentség gyümölcseit, amelyek az előző korszakokban olyan bőségesen voltak?” Azt felelte: „Csak egyetlen dolog hiányzik: a határozott és szilárd elhatározás!” (Szarovi Szent Szerafim)”
(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)
Vágvölgyi Éva
