Mária látogatása Erzsébetnél *39 Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. *40 Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. *41 És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. *42 Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! *43 De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? *44 Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. *45 És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.«
A négy örvendező
Ennek az evangéliumi résznek akár ez a verssor is lehetne a mottója:
„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben” (Weöres Sándor)
Mária együtt örül Erzsébettel, Erzsébet együtt örül Máriával. Még a szívük alatt hordott magzatok is részt vesznek az örvendezésben.
Megosztani, amim van. Ez nem csak anyagi dolgokra vonatkozik. Van a magyar nyelvben egy nagyon találó kifejezés: Magának való, zárkózott. Vagyis magának él, nem osztja meg se önmagát, se azt amije van másokkal. Zárvány a közösségben. Nem nyílik ki mások felé és másokat se enged közel magához. Magának való.
Az ószövetségi ember számára Isten áldását az anyagi javak bősége és a sok gyermek jelentette:
„Boldog vagy, és jó dolgod lesz.
Feleséged olyan lesz,
mint a bőven termő szőlőtő házad oldalán,
fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül.
Íme, ilyen áldás éri azt az embert,
aki féli az Urat.
Áldjon meg téged Sionról az Úr,
hogy lásd Jeruzsálem boldogságát
életed minden napján,
és lásd fiaidnak fiait” (Zsolt 128,2-4.5-6).
A gyermektelenség csapás volt. A gyermek felnőve munkáskéznek számított, és később pedig az öreg szülőknek támaszul szolgált. Azt az asszonyt, akit az Úr nem áldott meg gyermekkel, lenézték. Sámuel első könyve beszéli el egy ilyen asszony, Anna helyzetét:
„A vetélytársnője bosszantotta is sokat, és bántotta, sőt azt is a szemére vetette, hogy az Úr bezárta a méhét” (1 Sám 1,6).
Tehát nagyon nagy dolog, hogy Erzsébet, aki másodrendűnek számított az asszonyok között a meddősége miatt, akit lenéztek, most öregségében mégis gyermeket vár. Abban a korban, amikor a gyermek Isten áldása volt, szégyen volt a gyermektelenség és most Isten elvette szégyenét. Mária az angyaltól tudta meg a nagy öröm hírét. Hát persze, hogy sietve útra kelt, hogy együtt örüljön rokonával, Erzsébettel.
Amikor Édesanyámnak megszületett az első unokája, nagyon örült. Egy ismerős néni a születés hírére meglátogatta és felköszöntötte őt egy szál virággal. Édesanyámat nagyon meghatotta ez a kedvesség, hogy valaki együtt örül vele.
„ Örüljetek az örvendezőkkel, és sírjatok a sírókkal!” (Róm 12,15)
Örömöt megosztani. Szt. Pál azt mondja a bánatot is. Az öröm sokszorozódik, a bánat elosztódik, ha megosztjuk egymással.
Adni és kapni ugyanaz a mozdulat, mindkettőhöz ki kell nyitni a szívünket. Mária és Erzsébet találkozásánál két nyitott szívű ember találkozik. Rögtön értik is egymást. Mária nem azért ment Erzsébethez, hogy dicsekedjen azzal, ami vele történt, de Erzsébet mégis rögtön tudta, hogy mi történt Máriával, nem kellett neki semmit magyarázni. Ahogy Máriának maga Isten adta tudtára az angyalon keresztül, hogy mi történt Erzsébettel, úgy Erzsébetnek is a Lélek hozta tudomására, hogy Mária is gyermeket vár, magát a Messiást hordozza méhében. Keresztelő János pedig még meg sem született, de máris hírt ad, örvendezik a Messiásnak.
Még valami figyelemre méltó ebben a közös örvendezésben. Az örömük nem önmagukról szól, hanem Isten van a középpontjában, őt dicsérik örömükben.
Az igazi öröm Isten megtapasztalásából születik. Mindketten nagy ajándékot kaptak Istentől, de ők nem az ajándékkal vannak eltelve, hanem Isten jóságát magasztalják. Nem az ajándék a fontos számukra, hanem az ajándékozó. Az esemény nem az ajándékról szól számukra, hanem Istenre mutat.
Amikor Istentől kapott ajándékainkat megosztjuk egymással, megsokszorozzuk, mint a szolgák a gazda által kiosztott talentumokat. Aki csak elásta, megőrizte, ahogy kapta, attól elvették és annak adták, aki kamatoztatta. Mindazt, amit Istentől kapunk, nem azért kapjuk, hogy önzőn megtartsuk magunknak, hanem hogy megosszuk másokkal.
„Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad” (Weöres Sándor)
Az öröm fény:
„Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van” (Mt 5,14-15).
Az öröm nem elrejtésre, hanem megosztásra való.
„Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen” (Jn 15,11).
„Isten országa ugyanis nem étel és nem ital dolga, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17).
„Örülök és együtt örvendezem mindnyájatokkal. Hasonlóképpen ti is örüljetek, és velem együtt örvendezzetek” (Fil 2,17-18).
„Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4)
Mária és Erzsébet örvendezős találkozásában még valami nagyon szép dolgot megfigyelhetünk: Erzsébet felhőtlen örömét annak az ajándéknak, amit Mária Istentől kapott, és ami sokkal nagyobb, mint az övé. Árnyéka se mutatkozik benne az irigységnek, nem kérdezi azt, hogy miért nem ő kapta ezt a csodálatos ajándékot, hogy a Messiás anyja lehet. Erzsébet példa számunkra, hogy mindig tudjunk örülni annak az ajándéknak, amit a másik kapott. Sokszor esünk abba a hibába, hogy a kapott ajándékunkat a másikéhoz hasonlítjuk, azt nézzük, hogy ő miben kapott többet, mint mi, miben sikeresebb, miben ügyesebb, stb. Így aztán nem tudunk örülni az ő sikereinek, de a magunkénak se igazán, mert mindig marad egy keserű szájíz, hogy „miért nem én?”
Örömöt megosztani annyit jelent, hogy megajándékozni a másikat az én örömömmel, és késznek lenni arra, hogy befogadjam az ő örömét. Ahogy Mária és Erzsébet tette. És mindkettőjük örömének forrása Isten. Ez az öröm kap formát aztán Mária öröménekében, a Magnificatban:
„Magasztalja lelkem az Urat,
és szívem ujjong megváltó Istenemben {Hab 3,18},
mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát {1 Sám 1,11}.
Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem
minden nemzedék {Ter 30,13},
mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas {MTörv 10,21},
és Szent az ő Neve {Zsolt 111,9}.
Irgalma nemzedékről nemzedékre
azokra száll, akik őt félik {Zsolt 103,13.17}.
Hatalmas dolgokat művelt karja erejével,
szétszórta a gondolataikban kevélykedőket {Zsolt 89,11}.
Hatalmasokat levetett a trónról,
és kicsinyeket felemelt {Zsolt 147,6}.
Éhezőket betöltött jókkal,
és üresen bocsátott el gazdagokat {Zsolt 107,9}.
Felkarolta szolgáját, Izraelt,
megemlékezve irgalmasságáról {Iz 41,8-9; Zsolt 98,3},
amint megmondta atyáinknak,
Ábrahámnak és utódainak mindörökre« {Ter 17,7}.”(Lk 1,46-55)
Sokféle találkozás van. A leggyakoribb a felszínes találkozás, amikor valójában nem is találkozik két ember, nem jön létre köztük kapcsolat. Formális, üres közhelyeket mondanak egymásnak, aztán továbbmennek. Aztán vannak valódi találkozások, amelyek megérintenek bennünket. Mária és Erzsébet találkozása, egy harmadik fajta találkozás. Amikor Mária és Erzsébet találkoztak, Erzsébet meglátta Jézust Máriában. Ez a lehetőség számunkra is adott: Jézust látni a másikban, Jézust szeretni a másikban, pl. Jézus az, aki szembejön velem az utcán. Van, akiben könnyű felismerni a jézusi arcot, de van, akiben nagyon nehéz. Jézus az is, aki majd fellök, aki a villamoson ellopja a pénztárcám, aki megrágalmaz? Hogy lássam én abban Jézust, hogy szeressem én abban Jézust? Chiara Lubich azt mondja, hogy abban az elhagyott Jézust kell átölelnem és szeretnem, aki így kiáltott a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Aki embernek se látszott, nem hogy Isten Fiának.
Számtalan példát hozhatnánk a szentek életéből, amikor meglátták Jézust abban is, aki egyáltalán nem emlékeztette őket rá. Egy bizonyos: Ha Jézussal akarok találkozni a másikban, ha Jézust akarom szeretni benne, akármilyen legyen is az a másik, találkozni fogok Vele, és nagy öröm tölt majd el, úgy, mint Erzsébetet.
Isten azt ígérte Ábrahámnak: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3)
„Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul számíttatott be neki” (Róm 4,3).
Pál aztán azt mondja a Római levélben (4,11), hogy Ábrahám minden hívő atyja.
Az Ábrahám „hitt Istennek” kifejezés héber megfelelője, az aman szó azt jelenti, hogy Ábrahám odaerősíti magát Istenhez. A hit magába foglalja a másikra való hagyatkozást; az abszolút szilárdságot és bizalmat jelenti ebben a kapcsolatban (vö. Iz 7,9; 28,19).
Ábrahám, tekintettel a jövő bizonytalanságára, csak Istenre hagyatkozva tud megmaradni. Ez a magatartás összhangban van az Isten és ember közti helyes kapcsolattal. Nem egyebet, mint ezt fejezik ki az „igazságul tudta be neki” fordulat szavai (15,6; vö. Lev 7,18; 17,4).
- Hinni azt jelenti, hogy az alapokhoz mindig újra odaerősítjük magunkat, hogy az ígéret új útját a hívők közösségében mindig újra kockáztatjuk, akkor is ha félelem, bizonytalanság, kétségek vagy sötétség gyötörnek.
Ábrahámban a Biblia mindenekelőtt egy olyan ember alakját rajzolja elénk, aki Isten parancsára útra kel és állandóan úton van. Minden időben a hívő ember magatartását példázza számunkra, a hívő ember előképe: olyan valaki, aki hallgat Isten szavára és engedelmeskedik neki. Elhagyja otthonát, rokonait, mindazt, ami az ember számára biztonságot jelent. Útra kel és semmi egyebe nincs, mint Isten ígérete az országról, ami majd az övé lesz, az utódokról, akik által nagy nemzetté válik és arról, hogy nevét naggyá fogja tenni. De a jelen pillanatban ez még csak ígéret, remény, hit, és még sokáig az marad. Az ígéret sokáig csak a jövőben körvonalazódik. Ha pontosan utána nézünk, elég kevés dolog az, amit Ábrahám élete végéig valóban a „kezébe kap”: egy kis darab föld, amit sírhelynek vett meg (Ter 23; 25,7-11), egyetlen fiú és egy közepes tekintély. De a szöveg fel akarja ismertetni velünk, hogy ebben a kevésben (pontosabban az ígéret magjában) már az egész jövő el van rejtve. Küld bennünket, hogy a biztonságosat, amit ismerünk – egyedül Istenben bízva – magunk mögött hagyjuk (vö. Zsid 11,8-38).
Ábrahám hitéből egy új nép születik, Isten választott népe.
„Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,32-33).
Erzsébet boldognak nevezi Máriát, nem a kiválasztottsága miatt, hanem mert hitt Istennek, pedig csupa lehetetlenséget ígért neki: Ő, az egyszerű leány lesz a Magasságbeli Fiának anyja, aki uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége, ráadásul úgy, hogy férfit nem is ismer, a Szentlélektől fog megfoganni a gyermek. És Mária, ahogy a héber aman szó jelenti, odaerősítette magát Istenhez. Kiállta József szakítási szándékának a viharát, a megalázó helyzetet, hogy majdnem az utcán ad életet a Messiásnak, aztán az azonnali életveszélyt és a menekülés hányattatásait. Jézus nyilvános működését, az egyre vadabb ellenségeket és még a kereszthalál iszonyatát is. Mária Istenhez erősítette magát, ezért minden vihart kiállt. Nem azért boldog, mert megúszott minden bajt és nehézséget, hanem mert kiállta azokat, hite mindvégig töretlen maradt.
Mária a hite által minden hívő anyja. Ádám és Éva elbuktak, mert Istenbe vetett hitük megingott és a csábítónak hittek. Máriában helyreállt Isten és ember harmóniája.
A hívő ember Istenhez erősíti magát és nem akkor nevezik boldognak, ha megúszik minden bajt és nehézséget, hanem ha kiállja azokat és hite mindvégig töretlen marad.
Vágvölgyi Éva
