Mária látogatása Erzsébetnél *³⁹ Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. *⁴⁰ Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. *⁴¹ És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. *⁴² Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! *⁴³ De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? *⁴⁴ Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. *⁴⁵ És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.«

Mi értelme van minden évben megünnepelni a karácsonyt? Egyáltalán, mi értelme van az ünnepeknek? Mi az ünnep lényege? Kerényi Károly, a neves klasszika-filológus, vallástörténész szerint, akitől a József-tetralógia írásakor tanácsokat kért Thomas Mann, ünnep az, amikor bizonyos időszakokban az ember kiemelkedik a hétköznapok lélekölő robotjából és egyformaságából, az élet mindennapos eseményeiből és hozzákapcsolódik a természetfölöttihez. A lélek az, ami hozzá tud kapcsolódni egy nem anyagi valósághoz. A lélek nem szakad el a testtől, maga után vonja a testet, hogy az is részt vegyen valamilyen nem hétköznapi formában az ünnepben. A legtöbb kultúrában ez a nem hétköznapi forma az ünnepi lakoma, ami részvételt jelent a természetfölötti valóságban való lét bőségében. Bár az ünnep kaput nyit egy természetfölötti valóság felé, mindig valami konkrét eseményhez kötődik, az évszakok változásához, történeti eseményekhez, stb. A felvilágosodás racionalistái azt mondták, hogy az ember csak egy okos állat. Egy állat az evolúciós fejlődés csúcsán. Az állatok tudnak örülni, de ünnepelni nem tudnak. Amikor az ember ünnepéből kimarad a lényeg, a lélek természetfölöttihez való hozzákapcsolódása, már nem ünnep többé, lesüllyed az állati öröm szintjére. Marad az öncélú tobzódás. De sokat enni-inni bármikor lehet, pusztán anyagi kérdés, teljesen hétköznapi esemény egy okos állat életében. Akkor mégis miért maradt ünnep a karácsony? A racionalizmus eluralkodásával a reklámok, az üzlet tartja életben a karácsonyi ünnepet, már amennyiben azt ünnepnek lehet tekinteni: Vásárolj sokat, egyél sokat, többet, mint máskor, karácsony van.

Karácsonykor Jézus születését ünnepli a kereszténység. Miért kell erről mindig megemlékezni? Egy ember születésnapját is meg szoktuk minden évben ünnepelni, mert együtt örülünk vele, hogy megszületett, külön megemlékezünk, hogy léte ajándék számunkra. Jézus születésével maga a teremtő Isten lépett emberi testben a világba, hogy alapvető fordulatot hozzon, a sötétségből átfordítsa a világosságba az emberi élet és az emberen keresztül az egész világ jövőjét. Ez a fordulat egyszeri, de ismétlődő is, amennyiben megvalósul az egyes emberek életében: Fény felé fordulni, annak örvendezni. A reménytelennek tűnő fogságból való szabadulást gyönyörű képekben ünnepli a próféta:

„35 Szabadulás a messiási korban
Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék,
ujjongjon a sivatag, és viruljon, mint a liliom!
Virulva viruljon és ujjongjon,
ujjongva vigadjon!
Övé lett a Libanon dicsősége,
a Kármel és a Sáron fensége;
meglátják ők az Úr dicsőségét,
Istenünk fenségét.
Erősítsétek meg a lankadt kezeket,
és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg!
Mondjátok a remegő szívűeknek:
»Legyetek erősek, ne féljetek!
Íme, a ti Istenetek!
Eljön a bosszú, Isten megtorlása,
ő jön el, és megszabadít titeket.«
Akkor majd kinyílik a vakok szeme,
és a süketek füle megnyílik.
Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas,
és ujjong a néma nyelve;
mert vizek fakadnak a pusztában,
és patakok a sivatagban.
A száraz vidék tóvá lesz,
és a szomjas föld vizek forrásává;
a tanyán, ahol sakálok hevertek,
benne nád és káka terem.
⁸ Kiépített út vezet arra,
és szent útnak fogják hívni.
Nem jár rajta tisztátalan:
azoké lesz, akik a helyes úton járnak,
és balgák nem tévelyegnek rajta.
Nem lesz ott oroszlán,
ragadozó vad nem lép rá,
nem is téved arra:
csak a megváltottak járnak rajta.
Akiket az Úr kiváltott, visszatérnek,
ujjongással jönnek a Sionra,
és örök örvendezés lesz a fejük felett;
vidámság és öröm tölti el őket,
s elfut tőlük a bánat és a sóhaj” (Iz 35,1-10).

„Győzelmi ének Énekeljetek az Úrnak új éneket,
dicséretét a föld végéről,
ti, akik a tengerre szálltok,
s mindazok, amik azt betöltik,
a szigetek és azok lakói!
Zengjen a puszta és városai,
a falvak, ahol Kedár lakik;
ujjongjanak a kőszikla lakói,
a hegyek tetejéről kiáltsanak!
Adjanak az Úrnak dicsőséget,
és dicséretét a szigeteken hirdessék!
Vakokat vezetek olyan úton,
melyet nem ismernek,
és ismeretlen ösvényeken járatom őket;
a sötétséget világossággá teszem előttük,
és a göröngyös helyeket egyenessé.
Ezeket a dolgokat teszem velük,
és nem hagyom el őket” (Iz 42,10-16).

„43 Izrael hazatérése
Most pedig így szól az Úr,
a te teremtőd, Jákob, és a te formálód, Izrael:
»Ne félj, mert megváltottalak!
Neveden szólítottalak, az enyém vagy.
Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok,
és ha a folyókon, azok nem borítanak el;
ha tűzben jársz, nem égsz meg,
és a láng nem perzsel meg téged.
Mert én vagyok az Úr, a te Istened,
Izrael Szentje, a te szabadítód;
odaadtam érted váltságul Egyiptomot,
Etiópiát és Sábát helyetted.
Mert drága vagy szememben,
becses vagy, és én szeretlek téged,
azért embereket adok oda helyetted,
és népeket az életedért.
Ne félj, mert én veled vagyok!
Napkeletről elhozom ivadékaidat,
és napnyugatról is összegyűjtelek.
Azt mondom északnak: `Add ide!',
és délnek: `Ne tartsd vissza,
hozd ide fiaimat a távolból,
és leányaimat a föld végéről;
mindenkit, aki nevemet viseli,
akit dicsőségemre teremtettem,
formáltam és alkottam!” (Iz 43,1-7)

„Út a pusztán át
Így szól az Úr, a ti megváltótok, Izrael Szentje:
»Értetek küldök Babilonba,
leverem az összes zárat,
és a káldeaiakat, akik hajóikkal dicsekednek.
Én vagyok az Úr, a ti Szentetek,
Izrael teremtője, a ti királyotok.«
Így szól az Úr,
aki utat készített a tengerben,
és a hatalmas vizekben ösvényt;
»Ne gondoljatok a régi dolgokra,
és az elmúltakra ne figyeljetek!
Íme, én újat cselekszem,
most sarjad, talán nem tudjátok?
Igen, utat készítek a sivatagban,
és a pusztában folyókat.
Dicsőít majd engem a mező vadja,
a sakálok és a struccmadarak,
mert vizet adtam a sivatagban,
folyókat a pusztában,
hogy megitassam népemet, az én választottamat.
A nép, melyet magamnak formáltam,
dicséretemet hirdeti majd” (Iz 43,14-21).

Mindez csak előképe annak a szabadulásnak, amit a Fiú megtestesülése hozott az egész emberiség számára. Mennyivel nagyobb, ujjongó örömöt jelent a kárhozat sötétségéből való visszatérés Isten üdvösségéhez, mint a választott nép fogságból való szabadulása.

„Meghallják majd azon a napon
a süketek a könyv igéit,
s a homály és sötétség után
a vakok szeme látni fog.
Az alázatosak egyre jobban örvendeznek az Úrban,
és a szegény emberek Izrael Szentjében ujjonganak” (Iz 29,18-19).

„9 A Szabadító születésének ígérete A nép, amely sötétségben jár,
nagy világosságot lát;
akik a halál árnyékának országában laknak,
azokra világosság ragyog.
Megsokasítod az ujjongást,
megnöveled az örömet;
örvendenek színed előtt,
ahogy örvendenek aratáskor,
és amint ujjonganak, akik a zsákmányt osztják.
Mert összetöröd terhes igáját
a vállára nehezedő botot,
és sanyargatójának pálcáját,
mint Mádián napján.
Mert minden dübörögve menetelő katonacipő
és vérben megforgatott ruha
elégetésre kerül, tűz martaléka lesz.
Mert gyermek születik nekünk,
fiú adatik nekünk;
az uralom az ő vállán lesz,
és így fogják hívni nevét:
Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten,
Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme” (Iz 9,1-5).

A Mária testében formálódó Igével sokan találkoztak, mégis csak Erzsébet volt, aki felismerte. Az igazság az, hogy nem is ő, hanem a méhében formálódó magzat, a születendő Keresztelő János az, aki felismerte az Igét.

„Ébredj, ébredj,

öltsd fel erődet, Sion!
Öltsd fel díszes ruháidat,
Jeruzsálem, te szent város!
Mert többé nem jár benned
körülmetéletlen és tisztátalan.
Rázd le magadról a port, kelj fel,
te fogoly, Jeruzsálem!
Oldd le nyakad bilincseit,
Sion fogoly leánya!

Mert így szól az Úr: »Ingyen adtalak el titeket, és nem pénzen váltalak meg.« Mert így szól az Úristen: »Először Egyiptomba ment le népem, hogy jövevény legyen ott, és Asszíria ok nélkül sanyargatta őt. De most mit tegyek itt – mondja az Úr –, hiszen ingyen vitték el népemet? Akik uralkodnak rajta, ordítoznak – mondja az Úr –, és szüntelenül, egész nap nevemet gyalázzák. Ezért megismeri majd népem nevemet azon a napon, hogy én vagyok, aki így szóltam: `Íme, itt vagyok!'«

Milyen szép a hegyeken
annak lába, aki örömhírt hoz,
aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz,
aki szabadulást hirdet;
aki azt mondja Sionnak:
»Királyként uralkodik Istened!«
Hallgasd! Őreid felemelték hangjukat,
együtt ujjonganak,
mert szemtől szemben látják,
amikor visszatér az Úr Sionra.
Örvendjetek, ujjongjatok együtt,
Jeruzsálem romjai!
Mert megvigasztalta népét az Úr,
megváltotta Jeruzsálemet.
Felfedte szent karját az Úr,
minden nemzet szeme láttára;
és meglátja a föld minden határa
Istenünk szabadítását.
Távozzatok, távozzatok, jöjjetek ki onnan,
tisztátalant ne érintsetek!
Jöjjetek ki közepéből, tisztuljatok meg,
akik az Úr edényeit hordozzátok!
Hiszen nem kell sietve kijönnötök,
sem futva mennetek,
mert az Úr megy előttetek,
és Izrael Istene zárja sorotokat” (Iz 52,1-12).

Ez a mi hírnökünk még járni sem tud, még beszélni sem, mégis hirdeti már a jó hírt. Olyan, mint egy angyal:

„Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt” (Mal 3,1).

A készülődő öröm még rejtve van a világ szeme elől. Csak a hírnök, az útkészítő, az, aki bár még meg sem született, de már „meglátja”, felismeri és felujjong. Egész létével, már születése előtt a Messiásra mutat. Erzsébet megérti a jelet, amit születendő fián keresztül ad számára az Úr és vele örvendezik. Ezzel az örvendező szívvel öleli magához a látogatóba érkező Máriát és a szíve alatt hordozott Gyermeket. Mária, akinek végtelen alázata eddig bezárta száját, nem dicsekedett az őt ért nagy megtiszteltetéssel, most megnyílik és öröménekével bekapcsolódik ebbe az örömbe. Öröméneke nem saját magáról szól, hanem Istent magasztalja, mint a mennyben az angyalok. Egyikük sem önmagának örül, hanem Istennek.

És itt ejtsünk néhány szót az örömről. A valódi öröm nem önmagára mutat, nem magáról szól. A valódi örömben az ember nem önző módon a saját örömét keresi, hanem a másikét, a másiknak akar jót:

„Senki se keresse a maga javát, hanem a másikét” (1 Kor 10,24).

De az öröm még valami sokkal többről szól. Az igazi öröm a Lélek gyümölcseinek egyike (Gal 5,22), tehát felülről való, és így mindent fölülmúl, amit a világ adhat nekünk. Elsősorban Istennek örül az igaz és mindennek, ami Istentől van, számára minden Istenre mutat:

„Örvendjetek az Úrban és vigadjatok, igazak,
ujjongjatok mindnyájan egyenes szívűek!” (Zsolt 32,11)

„Örvendezzetek, igazak, az Úrban,
és dicsérjétek szent emlékezetét!” (Zsolt 97,12)

„Ujjongjatok Istennek, minden földek,
énekeljetek, örvendjetek, zengjetek!
Zengjetek az Úrnak lanttal,
lanttal és a zsoltár szavával;
trombitával és kürtszóval,
ujjongjatok az Úr, a király előtt!
Zúgjon a tenger s ami betölti azt,
a földkerekség és lakói.
Tapsoljanak a folyóvizek,
és a hegyek is mind ujjongjanak
az Úr előtt, mert eljön megítélni a földet.
Igazságban ítéli meg a földkerekséget,
és méltányosan a népeket” (Zsolt 98,4-9).

„Testvéreim, örvendezzetek az Úrban” (Fil 3,1).

„Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4)

Keresztelő János szerepét, az útkészítést az adventi időszak tölti be számunkra. Még nem született meg bennünk, de már most felujjongunk, hogy meg fog születni, készítjük a belső utat, hogy alkalmassá váljunk arra, hogy itt és most újra világra hozzuk, megszülessék bennünk Jézus. Olyan örömteli ez a készülődés, ahogy egy gyermek születésére készül egy szülőpár. Helyet készítenek a szívükben, az életükben és a lakásukban. De már tavaly is megtörtént ugyanez, mire jó ez az ismétlődés? Mert ahogy előre haladunk életünk során a belső utunkon Isten felé, mi magunk is változunk, jó esetben újra meg újra újjászületünk, és ebben a megváltozott lélekben egyre teljesebben születik meg bennünk az Ige, hogy elmondhassuk Szt. Pállal együtt:

„Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).

Erzsébet boldognak nevezi Máriát, nem a kiválasztottsága miatt, hanem mert hitt Istennek, pedig csupa lehetetlenséget ígért neki: ő, az egyszerű leány lesz a Magasságbeli Fiának anyja, aki uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége, ráadásul úgy, hogy férfit nem is ismer, a Szentlélektől fog megfoganni a gyermek. És Mária, ahogy a héber aman szó jelenti, odaerősítette magát Istenhez. Kiállta József szakítási szándékának a viharát, a megalázó helyzetet, hogy majdnem az utcán ad életet a Messiásnak, aztán az azonnali életveszélyt és a menekülés hányattatásait. Jézus nyilvános működését, az egyre vadabb ellenségeket és még a kereszthalál iszonyatát is. Mária Istenhez erősítette magát, ezért minden vihart kiállt. Nem azért boldog, mert megúszott minden bajt és nehézséget, hanem mert kiállta azokat, hite mindvégig töretlen maradt.

Mária a hite által minden hívő anyja. Ádám és Éva elbuktak, mert Istenbe vetett hitük megingott és a csábítónak hittek. Máriában helyreállt Isten és ember harmóniája.

A hívő ember Istenhez erősíti magát és nem akkor nevezik boldognak, ha megúszik minden bajt és nehézséget, hanem ha kiállja azokat és hite mindvégig töretlen marad.

A Boldogságos Szűz Máriát Isten egyedül álló módon bevonta az üdvösségtörténet folyamatába és eseményeibe, boldognak számít az asszonyok között és ennek hirdetése soha nem fog elhalni a nemzedékek ajkán, mert amikor Istennek benne véghezvitt tettét dicsőítjük, akkor Istent egészen különös módon az egyetlen és átfogó, nagy tetteiért dicsőítjük: azért, amit az emberiséggel általában tett.

A lukácsi gyermekségtörténet tudatos művészi felépítést mutat, amely teljesen a krisztológiai mondanivaló szolgálatában áll. Lukács nagyon szemléletesen egymásmellé helyezi Keresztelő János és Jézus születéstörténetét (egy Diptichon formájában), ezzel eléri, hogy az olvasó egyértelműen felismerhesse Jézus nagyságát, egyedülállóságát - ami az evangelista félreismerhetetlen célja.

Jézus születéstörténete felülmúlja az azt megelőző Keresztelő János születését. A kompozíció középpontjában a két áldott állapotban lévő asszony találkozása áll, pontosabban a két még meg nem született gyermeké, amely csírájában tükrözi kettőjük későbbi kapcsolatát: János köszönti azt, aki nagyobb, mint ő, ez első prófétai tette is egyben.

A bűnbeeséskor az ember nemet mondott Isten akaratára. Mária feltétel nélküli igenje már megelőlegezi a Fiú feltétel nélküli igenjét. Erzsébet szavaiban: „boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki” az evangelisták felfogása tükröződik, akik Mária nagyságát hitében látják, akit, mint bármely más hívőt ugyanolyan sötétségek borították be, ugyanolyan utat kellett megtennie, mint minden hívőnek. Zavarba jön, megdöbben, nem érti, ami vele történni fog, ami rá vár, mégis igent mond Istennek. Igent mond a fogantatás pillanatában és igent mond később is, amikor nem kevésbé nehéz felfedeznie és elfogadnia Fia nyomorúságos és csendes életében a Messiás szegénységét.

Három gyönyörű himnusz hangzik el itt, egészen ószövetségi stílusban: Magnificat (Lk 1,46-55), Benedictus (Lk 1,68-79) és Simeon dicsőítő imája (Lk 2,29-32) ezek teszik egyre aktívabbá a hallgatót az Isten hihetetlen tette fölötti határtalan örömbe és dicsőítésbe.

A Magnificatnak, Mária hálaénekének három fő gondolata van:

a.) Mária hálát ad Istennek, amiért kicsiségét nagyra méltatta

b.) Istennek ebben a tettében újra megmutatkozott az üdvösség rendjének az a nagy törvénye, hogy Isten nem az emberi szempontokat és föltételeket tartja szem előtt

c.) Istennek a Messiásra és a vele és általa megvalósuló üdvösségre vonatkozó ígérete, amelyet Isten az atyáknak tett, beteljesedőben van.

A Magnificat ószövetségi jellege és ihletése (1 Sám 2,1), zsoltárszerű hangneme Mária alakját szimbolikus alakként, mint a választott nép, „Sion leánya” megszemélyesítőjét állítja elénk. Izrael egész történetét, Ábrahámig visszanyúlóan magába foglalja ez a hálaének, felsorolja Isten csodás tetteit. Jákob háza nevében egyedül ő kapja az üdvösség üzenetét, s miután el is fogadja, lehetővé teszi annak megvalósulását. Ezért nevezheti őt Erzsébet boldognak és fogadhatja őt ezzel: ”Boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki”(Lk 1,45). A görög mitológiában az istenek a boldogok. Az ÓSz. megfogalmazása szerint a boldogság maga Isten, aki az őt keresőket részesíti saját boldogságában áldásain keresztül. Lassanként felismerték, hogy nem az Isten áldásaként kapott földi javak bírása az igazi boldogság, hanem az abszolút jó a Jahvéba vetett bizalom. Máriát ez a feltétel nélküli bizalom teszi boldoggá. Semmiféle mérhető emberi teljesítményt nem mutat fel, sem akkor, sem később, egyedüli nagysága ez az igen. De ez az igen felforgatta a világot. Mária feltétel nélküli igenje és hite visszaállította a teremtés rendjét, amely a bűnbeesés miatt felborult. Az isteni akarattal szembe helyezkedő ember, aki önmagában és saját alkotásaiban akart hinni, egy olyan világot akart, amelynek ő van a középpontjában. Az Ige csakis olyan emberben testesülhetett meg, aki nem viselte magán a bűnbeesésnek ezt a bélyegét. Ez az oka annak, hogy Mária alakja, a fogantatás, a születés történetében ilyen kiemelt szerepet kap Lukács evangéliumának kezdetén. Aztán még a gyermek Jézusról szóló történetekben is beszél róla, de a későbbiekben már alig említi. Máriának "csak" ennyi a szerepe: benne öltött testet a Harmadik Isteni Személy. Mária nagysága nem önnön magában rejlik (mint Jézusé), hanem mint Isten kizárólagos szeretetének tárgya, mint Jézus anyja emelkedik minden más ember fölé, mert ő adta Jézust a világnak. Fénye, mint a Holdé, nem önmagából sugárzik, hanem Isten fénye tükröződik rajta, azt sugározza ránk. Anya és Fiú teljes egységének ékes bizonyítéka ez az Erzsébetnél tett látogatás. Mária Jézus fogantatása utána nem önmaga felé fordul, hogy az emberi felfogás szerint életének legnagyobb eseményére méltóképpen felkészüljön, hanem a nagy esemény híre szolgáló szeretetre indítja. Ez a szolgáló szeretet jellemzi aztán egész életét, mely szinte „nyom nélkül”, csendben zajlik, az evangéliumok alig tesznek róla említést. A későbbi korok embere – így mi is -, szeretnénk „többet” tudni róla. De ez csak a felszínes gondolkodásunk miatt van, hiszen kell-e annál több ismeret valakiről, mint hogy az ő testében kapott emberi testet Isten Igéje.

„Boldognak hirdet engem minden nemzedék”

A szó szoros értelmében Mária nem volt boldog. Mi most persze csak arra a megtiszteltetésre és örömre gondolunk, amit az isteni választottság jelent. De hogy ez milyen következményekkel járt, mint ahogy mindig, a próféták esetében is, arról megfeledkezünk: Eljegyzett volt, József tulajdona és most mégis más gyermekét hordja a szíve alatt. Hogy magyarázza ezt meg Józsefnek, a szüleinek? A mózesi törvény szerint megkövezés lenne a sorsa. Hogy lehet a lehetetlent, az angyali jelenést megértetni, elfogadtatni másokkal? Ne gondoljuk, hogy Mária boldog révületbe esve, magatehetetlen tárgyként sodródott. Ha így lett volna, igenje nem lett volna valódi. Ez az esemény, amely vele történt, a közvetlen környezetében kezdetben halált érdemlő gyalázatot jelentett. És Mária alázattal vállalta ezt a szégyent és gyalázatot. A másik nagyon fontos dolog, hogy nem akarta ő megoldani, mint sok esetben Isten választottai. Tudta egészen Istenre bízni, bármi legyen is a végkifejlet, akár a halált is vállalva. Nem, egyáltalán nem röpködött a gyönyörűségtől és örömtől, látva a szülők kétségbeesését, és József fájdalmát. Erre a helyzetre is igent tudott mondani, mert akarata, mint a Fiúé, egészen belesimult az Atya akaratába.

Vergődés a sötétben: ez a boldogság ára.

Mária elindul Erzsébethez, akiről az angyaltól tudja, hogy szintén megtapasztalta, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen”. Talán megerősítést, fényt vár ettől a találkozástól, ami valóban be is következik: A találkozáskor hárman örülnek. A két asszony örömében énekelni kezd, a kicsi János pedig táncol. Erzsébet köszöntése nagyon hasonlít az angyaléhoz: „kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” = Isten örömét leli benned, szépnek és kedvesnek talál. Majd így folytatja: „Kegyelmet találtál Istennél” = Isten jó akarattal van irántad – ezt mondta az angyal. Erzsébeté pedig így hangzik: ”Áldott vagy te az asszonyok között”. Isten nem csak Erzsébet méhét nyitotta meg, hanem a szívét is, ezért látja meg abban, ami másoknak szégyent és gyalázatot jelentett, Isten áldását. Mintha máris a kereszt alatt állnánk Lukács értelmezésében. Erzsébet köszöntését követi a Szentírás egyik legszebb himnusza. Erzsébet értésről tanúskodó szavai megnyitják Mária szívét és végre kinyilvánulhat ujjongó öröme, Isten után végre van egy ember is, aki megérti, akivel megoszthatja ezt a hihetetlen és csodálatos titkot. Lukács zsenialitása szinte az egész Ószövetséget átfogja ebben a himnuszban, a Teremtés könyvétől a Zsoltárokon át egészen a prófétákig, szinte soronként juttatja eszünkbe az áthallásokat a megfelelő ószövetségi helyekre. Az alázatos szolgálóban az Úr Izraelt karolta fel, benne teljesednek be az Ábrahámtól fogva kapott ígéretek. Lukács Magnificatja a János evangélium Logosz himnuszát juttatja eszünkbe, csak nála a perspektíva még nem ölt kozmikus méreteket.

Figyelemre méltó, hogy Lukács Mária szájába adja ezt a fontos közlést, itt, mindjárt az evangéliuma elején, rámutatva alakjának jelentőségére.

Erzsébet szavait ismételve - „Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse” - köszöntjük Máriát és vele együtt minden asszonyt, akinek áldott méhe életet vár.

Vágvölgyi Éva