A tizenkét éves Jézus a templomban *41 A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. *42 Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. *43 Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. *44 Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. *45 Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. *46 És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. *47 Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. *48 Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: »Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.« *49 Ő pedig ezt felelte nekik: »Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?« *50 De ők nem értették meg, amit nekik mondott.

*51 Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. *52 Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt {1 Sám 2,26}.

A zsidó vallási szokások szerint 12 éves korban történik meg a fiúavatás, amikor a gyermek hivatalosan a közösség férfi tagjává válik. Még nem felnőtt, felnőttnek csak akkor fog számítani, amikor a harmincadik évét betöltötte. Az avatás úgy történik, hogy életében először kiállhat a közösség elé, kezébe foghatja a szent írások héber betűkkel írt tekercsét, és felolvashat belőlük. Minden fiúgyermek számára nagy és ünnepi pillanat, hasonlíthatjuk a katolikus bérmáláshoz vagy a protestáns konfirmáláshoz, csak ezekben az utóbbiakban lányok is részesülhetnek. A zsidóknál tilos volt női kézbe adni a szent iratokat. Minden valószínűség szerint a tizenkét éves Jézus fiúavatása otthon, a názáreti zsinagógában már azelőtt megtörtént, mielőtt fölmentek volna a jeruzsálemi húsvétra és ő ezzel az öntudattal vett részt az ünnepeken.

Zarándokúton három útvonalon lehetett Galileából Jeruzsálembe eljutni, mindegyik veszélyes volt, egyedül nem mentek, hanem általában csak népes csoportokban. A kicsi gyermekekre és a lányokra az anyjuk és a női rokonok vigyáztak, de a nagyobbacska fiúgyermekek önállóan mozogtak a zarándok csoporton belül, ami családtagokból, szomszédokból és a falubeliekből állt.

H. V. Morton „Az üdvözítő nyomában” című könyvében ezt írja a jeruzsálemi pászkával kapcsolatban: „Az ünnep hatalmas tömegeket vonzott Jeruzsálembe. Nemcsak Palesztina minden részéből jöttek ilyenkor a zsidók, hanem Alexandria nagy zsidó telepeiről, sőt Európából is, hogy azon a helyen vágják le a húsvéti bárányt, ahol az áldozatot felmutathatták Heródes templomában…

Hogy meggyőzze Nérót a zsidó nemzet nagyságáról és fontosságáról, Cestius Gallus, Szíria kormányzója, megszámoltatta egyszer az áldozati bárányokat a húsvéti ünnep alkalmával. Megdöbbentő számot jegyzett fel: 256.500 volt az áldozatok száma! Ha kiszámítjuk, hogy az ünnepi vacsorán legalább tíz ember részesedhetett egy-egy bárányból, a városban 2.565.000 zsidónak kellett együtt lennie. Természetesen minden talpalatnyi helyet elfoglaltak és a zarándokok a falakon kívül is táboroztak, sátrakban.” Ha figyelembe vesszük, hogy a tíz ember, az tíz férfit jelent és hozzájuk feltehetően női családtagok és gyerekek is csatlakoztak, ez a szám akár a duplája is lehetett. A mi számunkra alig hihető, hogy ennyi ember hogy fért el, de aki járt keleten, az tudja, hogy nagyon is lehetséges. Látva a magas számot, azt mondjuk, hogy ekkora zsúfoltságban az volt a csoda, ha valaki nem veszett el. A pászka vacsora elköltéséig minden bizonnyal szorosan együtt maradt a csoport, de utána fellazult a társaság, ki erre, ki arra járt. A tizenkét éves Jézus hamar megtalálta a számára legérdekesebb helyet és ott is maradt.

A templom oszlopcsarnokában gyülekeztek a tanítók, olvasták és értelmezték az írásokat, különféle magyarázatokat fűztek a szent szövegekhez és azt megvitatták egymással.

Lukács evangelista azt mondja, hogy a tizenkét éves Jézus hallgatta és kérdezte őket, vagyis hogy bekapcsolódott a tanítók beszélgetésébe és „Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein” (Lk 2,47).

Rémes érzés lehetett Máriának és Józsefnek, amikor a visszafelé úton egyszer csak rájöttek, hogy Jézus nincs a zarándokcsoportban, elveszett, eltűnt. Minden szülő rémálmai közé tartozik az ilyesmi még ma is, pedig ma már van rendőrség, ahol be lehet jelenteni, és akik keresni kezdik az eltűnt gyereket. És persze a szülők rémületéhez az a tudat is hozzájárult, hogy tisztában voltak vele, hogy a gyerek, a veszélyes és hosszú úton, még ha maga visszatalálna is, nem kerül többé haza. És amikor a szülők borzalmas izgalmakat kiállva végül ráakadnak a Templomban, kiderül, hogy a gyerek nem is eltévedt, elveszett, hanem szándékosan maradt ott a Templomban és ott nagyon jól, otthon érezte magát:

„»Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49)

Bár szülei mindig tudták, de talán most először szembesültek azzal, hogy a Fiú nem az övék, hanem Istené.

„Apád és én”- mondja Mária, „az én Atyám” – válaszolja Jézus. Itt már kinyilvánul a teljes öntudata: - Engedelmeskedem nektek, de nem vagyok a tietek.

Mária ugyanúgy reagál erre, mint a pásztorok szavaira: „Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19).

Az evangéliumi hagyomány minden szintjén Mária elsősorban Jézus anyja. Ez a cím meghatározza egész szerepét az üdvösségtörténetben. Amikor megszüli Jézust, kezdetben az a szerepe, mint minden más anyáé: fel kell nevelnie. De Mária anya marad akkor is, amikor Jézus elérkezik a felnőtt korba. Jézus éretté válásának első állomása, amikor a tizenkét éves Jézus, mint teljes jogú izraelita kijelenti szüleinek, hogy először a mennyei Atya kultuszának tartozik. Jézus önállóvá válásával Mária feladata új formát ölt. Jézus, mint Isten küldötte egyre nagyobb függetlenséget követel magának, Mária egyre inkább megfosztódik tőle, hogy aztán a megfosztottság beteljesedésekor, a kereszten beteljesedjék anyasága: egy új anyaságot kap, Isten népének, az Egyháznak lesz anyja.

Minden szülő átéli azt a fájdalmat, amikor gyermeke önállóvá válva egyre nagyobb függetlenséget követel magának, a saját útját akarja járni. Legyen példa számunkra Mária, engedjük el, bármennyire is féltjük a gyermekeinket. (A tékozló fiút is elengedte az apja, bármennyire is fájt érte a szíve, de azt is tegyük hozzá, hogy hagyta elmenni, de soha nem szűnt meg szeretni.) De a szeretetünk, mint soha ki nem alvó lámpás világítson, mint ahogy Mária szeretete a keresztre is elkísérte Jézust.

Vajon mondhat-e még valamit az én számomra ez az evangéliumi szakasz, amit életre tudok ebből váltani?

Hát először is azt, hogy Isten nem félt a világba testesülni. A Gyermek teljes bizalommal vetette magát az emberiség karjaiba, gondoskodó szeretetünkre bízta magát. Ha sokan nem is, de egy család, a Szent Család elkapta, Mária ölelésébe zárta, József őrizte, óvta. „Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben” (1 Jn 4,18). A tökéletes szeretet tökéletes bizalommal fordult felénk. És bár nem hatalommal, erőszakkal és elnyomással lépett a világba, akitől félni kell, hanem gyámolításra szoruló, egészen kicsi gyermekként, mégsem akartunk neki helyet adni. Csak egy pár engedte, hogy az életükbe lépjen, hogy átrendezze a vágyaikat, a terveiket, testestül lelkestül átadták magukat neki. Ők voltak az a sarokpont, ahol az Isten megtestesülni akaró szeretete megvethette a lábát itt a földön. Nem egy ember, bár többnyire csak Máriát emlegetjük, hanem egy emberpár, hiszen József igenje nélkül ugyanúgy borult volna minden. Mint ahogy a teremtés kezdetén is egy emberpárra bízta a világot, úgy az új teremtéskor is egy emberpárra bízta a megtestesült Igét. Ahogy nem egy ember, hanem a választott nép feladata lett volna, hogy Isten valódi arcát kinyilvánítsa a világ számára, és ahogy Jézus is nem egy emberre, hanem egy közösségre, az Egyházra bízta, hogy művét folytassa a világban. A család a társadalom legkisebb sejtje, legkisebb közössége. Ahogy a biológiában is csak egy sejt életképes, képes továbbadni az életet, ugyanúgy a társadalomban is.

Sokszor szembesülünk azzal, hogy számtalan hely van a világon, ahol védtelen emberek, kicsi gyermekek esnek a gyűlölet áldozatául. A szomorúság és a tehetetlenség érzése ellankaszt bennünket. Mit tehetünk mi, hogy tudnánk megakadályozni a világ számtalan pontján tomboló gyilkos gyűlöletet? Szeretnénk hát nem tudomást venni róla, szeretnénk elfordítani a fejünket. De kényszeríteni kell magunkat, hogy halljuk, hogy lássuk, hogy mi történik, akkor is, ha fáj. Akarjunk farkasszemet nézni Heródes felhorgadó haragjával az éppen csak megszületett betlehemi Gyermekkel szemben. Szent József megmentette a Gyermeket, a megtestesült Igét, a megtestesült isteni szeretetet. Én hogy tudom megmenteni itt és most? Hogy tudom átvinni a fogamban tartva a túlsó partra?

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerült
Ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Mert nem lehet, hogy ne nézzek farkasszemet a gyűlölettel, ne szálljak szembe vele, de hát mit tudok ellene tenni, de úgy hogy meg tudjak megmaradni a szeretetben? Mert a szeretet az egyetlen hatékony fegyver a gyűlölettel szemben. A kérdésünkre megtaláljuk a választ az evangéliumban:

„Hallottátok, hogy azt mondták: `Szeresd felebarátodat {Lev 19,18} és gyűlöld ellenségedet.' Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért” (Mt 5,43-44).

Imádkozni mindig, minden helyzetben tudunk és az ima az, ami meg tud bennünket tartani a szeretetben, az ima a minden helyzetben bevethető „fegyver” a gyűlölettel szemben.

A szeretet ma is pont olyan védtelen és gyenge, mint az a betlehemi Gyermek. Szent József megmentette, de én itt és most hogy tudom megmenteni, hogy küzdhetek érte?

Szent Pál ezt tanácsolta az efezusiaknak:

„Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazságossággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! {Iz 59,17} 15 Lábatok saruja legyen a béke evan¬géliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal” (Ef 6,13-18).

Vágvölgyi Éva