Jézus színeváltozása 28 Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre imádkozni. 29 Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó. 30 És íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés, 31 akik dicsőségben megjelentek, és beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. 32 Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét, és a két férfit, akik ott álltak vele. 33 És történt, hogy amikor eltávoztak tőle, Péter ezt mondta Jézusnak: »Mester! Jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!« Nem tudta ugyanis, hogy mit mond. 34 Amíg ezeket mondta, felhő szállt le, és elborította őket. Amint a felhőbe jutottak, félelem fogta el őket. 35 A felhőből szózat hallatszott: »Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok« {MTörv 18,15; Iz 42,1}. 36 Mikor a szózat elhangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem szóltak azokban a napokban mindarról, amit láttak.

„Uram, taníts meg minket imádkozni..” (Lk 11,1)
„Amikor azt mondtad: ’Keressétek arcomat’,
a szívem azt mondta neked:
’A te arcodat keresem, Uram!” (vö. Zsolt 27,8)

Az evés-ivás-pihenés az ember testi szükséglete, a társas kapcsolatok pedig az emberi psziché szükséglete. De miután az ember lelke Isten képmására lett teremtve, és e nélkül az Isten képmására teremtett lelke nélkül csak olyan lenne, mint a teremtésben kedves testvérei, az állatok, ebbe a lélekbe kódolva van, hogy több legyen a test anyagi valóságánál, és olthatatlan vágy él benne Teremtője után. A Teremtés könyve szerint az ember számára természetes volt az isteni jelenlét, amit ezzel a képpel ábrázol: Az Úr Isten a kertben járkált az alkony hűvösén (vö. Ter 3,8). A bűnbeesés után megszűnt ez a közvetlen, bensőséges kapcsolat, ahhoz hogy helyre állítsa, az embernek fáradoznia kell. Le kell ásnia önmagában, hogy megtalálja ezt az isteni képmásságot, ami a híd Isten felé. Remete Szent Antal azt mondja egyik levelében, hogy aki ismeri önmagát, vagyis megtalálta önmagába rejtve, az ismeri Istent (Nagy Szent Antal, Levelek 4)

Mi a bűnbánat? Egy folyamat, amiben az ember mindentől, ami rárakódott, megtisztítja ezt az önmagában hordott istenképiséget. Számomra revelációként hatott, amikor Meszkín atyának hála, megvilágosodott, hogy a kincs, amit keresek, nem kívül, hanem ott rejtőzik bennem, az Ő képmását hordozom magamban. Majd szétvetett az öröm ettől a tudattól, amint újra meg újra rácsodálkoztam és ismételgettem magamban, hogy: Hiszen bennem vagy! Mint a jézusi példabeszédben az asszony, aki az elveszett drachmáját kereste és végül megtalálta.

Hihetetlen valóság, de a teljesség ott lakik bennünk, csak meg kell találnunk és ki kell bontanunk, ki kell csomagolnunk, mint egy gyönyörű ajándékot. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a bűnbánat ennek a gyönyörű ajándéknak a kicsomagolása.

„Az imában nem a személyes erőfeszítésünkből jutunk el az Istennel való kapcsolatra, hanem ha elérkezünk egy magasabb rendű tudatra, amikor az emberben maradéktalanul tudatosul, hogy lelke Isten képmására lett teremtve, és így az övével azonos létminőséget kapott. Amikor számot vet azzal, hogy léte az isteni valóság része, akkor érkezik el annak felfogására, megértésére és megérzésére, hogy része Istennek.

Isten létének tudatosítása nélkül nem lehetséges, hogy az ember valóban hitelesen és reálisan megismerje önmagát; mert Isten a lélek teremtője, és a lelket saját képmására teremtette. Amikor az ember önmaga létére tekint, Isten képmásával néz szembe. Még ennél is több, maga az öntudat, amely olyan képesség, amit Isten ajándékozott az emberi léleknek, nem más, mint az isteni tudat képmása bennünk. Tehát az út a valódi öntudat eléréséhez erőfeszítés nélkül elvezet Isten létének felfogására. Ennek a valódi öntudatnak a visszanyerése a Szentlélek műveként a keresztségben való újjászületés, amely visszaadja a lélek bűntől megtisztított saját eredeti Isten-képmásságát.

Az imának köszönhetően, a lélek, Teremtője előtt állva, a Szentlélek általi megújulásának tudatában, a fogadott fiúság tudatát kapja Krisztustól, amelyet elvesztett a bűn miatt. Ahogyan mindig is meg volt hívva, bizalommal, fogadott fiúként jelenik meg az Atyaisten előtt, hasonlítva a fiúra, aki az Atya kebelén talál békét, akit megszólíthat, és aki válaszol neki.

Az ima tehát a lelki tudatunk mélyében gyökerező titok. Természete mélyén Isten folyamatosan megszólítja az embert, hogy az isteni terv végső céljaként elérkezzék a vele való egyesülésre. Ebben a viszonyban, amelyben az ember néha-néha felébred és válaszol erre a megszólításra, amely arra hívja, hogy Isten jelenlétében legyen, hogy vele legyen, kifejezésre jut az ember szabad akarata.

Az imádságban két dolog valósul meg: az egyik a titokzatos és folyamatos megszólítás Isten részéről, a másik a szakaszos válasz az ember részéről, tehát az imádság közös isteni és emberi tevékenység, megszólítás és válasz váltakozása, a szeretet párbeszéde, ahogy Nissai Szent Gergely meghatározza, folyamatos párbeszéd Isten részéről, döcögő és szakaszos válasz az ember részéről. Valójában szólítják egymást és válaszolnak egymásnak, de mindig Isten a kezdeményező, ő szólít először: „Egész nap kitártam kezemet” (Iz 65.2).

Ennek a dialógusnak az a pillanatnyi célja, hogy az ember az isteni gondoskodás védelme alatt álljon, amely földi életét és fejlődését biztosítja. A végső célja pedig az, hogy az ember végleg visszataláljon az Istennel való szeretetközösségbe.”

(Matta el Meszkín, Isten megtapasztalása az imában)

Többször is említi az evangélium, hogy Jézus imádkozott, de mindig magányosan, félre vonulva. Csak kétszer viszi magával a három kiválasztott tanítványt, itt a színeváltozáskor és Getszemáni kertben. Itt a dicsőségének lehetnek a szemtanúi, a Getszemáni kertben a kínlódásának. Csúsztassuk egybe a két képet, a dicsőséges és a gyötrődő Jézust, vajon mi jön ki belőle? Mert hogy számunka, bennünk, egyszerre van jelen mindkettő és később a tanítványokban is egyszerre volt jelen mindkettő. Nem választódott bennük szét a keresztre feszített, és a feltámadt és megdicsőült Krisztus. Szenvedő arc, megdicsőült arc… Megdicsőülésben szenvedő és szenvedésben megdicsőülő. Kereszt a fényben és fény a keresztben. A ragyogás mögött fölsejlik a kereszt árnyéka, a kereszten átragyog a fény.

A két szöveg egymással ellentétes képei:

Hegy – völgy
Világosság – sötétség
Dicsőség – gyötrődés, összetörtség

Ezeket az ellentéteket az ész nem tudja összehangolni csak az élet. Az ész számára akkora ellentmondás, hogy nem tud mit kezdeni vele. Van a valóságnak egy dimenziója, ami az ész számára megközelíthetetlen, aminek az egyidejűsége az ész számára felfoghatatlan? Mintha az ész csak a valóság alsó régiójában botorkálna.

Az interneten belebotlottam egy videóba, amin egy vak fiú teljes átéléssel és megrendítő hitelességgel Isten dicsőségéről énekel. Nyilvánvalóan nem a szemével látta meg ezt a dicsőséget. Mi, akik a külsőségekre vagyunk beállítva, úgy keressük Istent, hogy a szemünkkel akarjuk meglátni Őt. És nem látjuk magunk körül, békétlenséget és háborút látunk, éhezést, könnyeket és nyomorúságot, ahogy egyik ember, egyik nép hatalmaskodik a másikon. Hol van hát Isten, hol látható az Ő ragyogó és dicsőséges arca? A vak fiú látja és énekével tanúságot tesz róla. A három kiválasztott tanítvány fölment a hegyre Jézussal és megláthatta a dicsőséges Istenarcot. Mi az a hegy, ahová fel kell mennünk, hogy megláthassuk Őt? Jézus imádkozni ment a hegyre, ahová vele mehettek a tanítványok. Az imádság hegyére kell felmennünk, hogy megláthassuk a dicsőséges Istenarcot.

Amikor elindulsz fölfelé egy hegyre, könnyedén haladsz, szépség vesz körül, csupa élvezet. Aztán egyre meredekebb a hegyoldal, elfogynak a virágok, fárad a láb. De még jól győzöd, szaporán lépdelsz. Még mindig élvezed. Aztán nehezedik a terep, gyorsabban szeded a levegőt, de nem állsz meg. Megcsúszol, felsebzed a térded, most már a fáradtsághoz égő fájdalom is társul. Már nem öröm, hanem küszködés. Néha színes karikák táncolnak a szemed előtt, alig látod hová lépsz, lihegsz, a szíved dübörög a bordáid mögött. Talán leülnél kicsit, talán pihennél, de nincs hová. Csak a mászás van. Majd akkor lehet megpihenni, ha felérsz a csúcsra, de ami egyre elérhetetlenebbnek látszik. Már nem vonz az ott fenn rád váró kilátás szépsége, csak hogy vége legyen, már csak az visz előre, hogy ott fönn lefekhetsz.

Először, amikor elindulunk az imádság hegyére, nem is látszik olyan nehéznek. Csak abban csalódunk, hogy nem mutatkozik meg rögtön a ragyogó Istenarc számunkra. Van, aki emiatt abba is hagyja az imát, visszafordul a régi életéhez, megelégszik a vasárnapi misehallgatással, stb., vagyis az átlagos keresztény életével. De vannak, akik nem adják fel, mert olvasták a Szentírásban, szentek életében, hogy a dolog lehetséges és vágy ébredt bennük, hogy ők is megtapasztalhassák. Ahogy a hegymászó számára semmi haszonnal nem jár, hogy felkínlódja magát egy több ezer méter magas hegycsúcsra, úgy az imádkozó számára se hoz az ima semmi evilági hasznot. Egyszerűen csak találkozni szeretne Istennel, egyre közelebb szeretne jutni hozzá. Akinek az imái csak abból állnak, hogy mindenfélét kér Istentől, hasznot akar magának, annak nincs valódi kapcsolata vele. És ez meg is mutatkozik rögtön, ha nem teljesülnek a kérései, ha bajok, nehézségek következnek be, csalódottan hátat fordít Istennek. Mint minden önzésen alapuló kapcsolatban, ahogy az emberi kapcsolatokban is: Ha megadod nekem, amit akarok, akkor szeretlek, ha nem, akkor nem szeretlek.

Minden hívő ember szeretne találkozni azzal, akinek megtapasztalta szeretetét és irgalmát, vagyis Istennel, szeretne egyre jobban a közelében lenni. Ahhoz, hogy Isten megmutatkozzék számunkra, fel kell mennünk a hegyre. Az evangélium szerint ez a hegy az imádság. Minél magasabb szintre jutunk az imában és az elmélkedésben, annál közvetlenebb ez a találkozás.

Origenész azt mondja, hogy Isten mindenkinek megmutatkozik, de nem egyformán:

„Szívének szemével meglátja Krisztus átváltozását. Isten igéjének ugyanis különböző alakjai vannak, s mindenkinek, ahogyan tudja, hogy megfelel az őt látónak, úgy jelenik meg, és senkinek sem mutatja meg magát a felfogóképességét meghaladó módon. Ezért nem egyszerűen azt mondta, hogy elváltozott, hanem előttük változott át. Az evangéliumokban ugyanis Jézust egyszerűen ismerik meg azok, akik nem jutottak föl a szellemi igék ösztönzésére a bölcsesség magas hegyére; azonban azok, akik ide feljutottak, már nem test szerint ismerik meg, hanem megértik , hogy ő Isten és Ige. Tehát ilyen emberek előtt változik el Jézus és nem pedig azok előtt, akik lent, a földi életmód szerint élnek”

Az Istennel való találkozás eltölti az ember egész lényét, átragyog rajta, ahogyan Mózesen:

„Amikor aztán Mózes leszállt a Sínai hegyéről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt. Áron és Izrael fiai azonban meglátták, hogy sugárzik Mózes arca, ezért féltek a közelébe menni. Ő azonban hívta őket. Erre Áron is, a gyülekezet fejedelmei is odamentek hozzá. Miután velük már beszélt, odamentek hozzá Izrael fiai is mindnyájan, és ő megparancsolta nekik mindazt, amit az Úrtól a Sínai hegyén hallott.

Amikor aztán befejezte beszédét, fátyolt borított az arcára. Ezt mindig levette, ha bement az Úrhoz, hogy beszéljen Vele, addig, amíg ki nem jött. Akkor aztán elmondta Izrael fiainak mindazt, amit az Úr parancsolt neki. Amikor kijött, látták, hogy sugárzik Mózes arca, ő azonban ismét eltakarta arcát, amikor hozzájuk szólt” (Kiv 34,29-35).

És bár az élmény átadhatatlan, akik átélték, mégis megpróbálják másokkal is megosztani, megpróbálnak beszélni róla, de igazából nem találnak rá szavakat:

„Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba” (2 Kor 12,2-4).

A hívő zsidó férfinak meg voltak határozva azok az imák, amiket a különböző napszakokban el kellett mondania. A tanítványok, akikkel Jézus nyilvános működésének ideje alatt három évig megosztotta életét, látták Jézus imaéletét, ami nem merült ki ezekből a kötelezően elmondandó imákból. De arról is tudtak, hogy Keresztelő János is tanította a tanítványait imádkozni, ami több volt a kötelezőnél, és kérték Jézust:

„Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait” (Lk 11,1).

A hegy valóság és kép: Miután az ókori világképben az ég az istenek lakóhelye, aki közel akart kerülni az istenekhez, közelebb ment az éghez, tehát felmászott a hegyre, vagy ő maga épített égbe nyúló magaslatokat és ezekre ténylegesen vagy képletesen feljutva találkozhatott az égi lakókkal.

A hegy a Bibliában is az Istennel való találkozás helye (ld. Mózes, Illés)

Az ember két esetben nem lát a szemével, ha sötétben van, és ha ködfelhőben. A sötétség nem csak a szemre vonatkozik a Szentírásban, hanem a lélekben uralkodó sötétségre is. Ilyenkor a nem látás, a vakság teljes. A felhőtől vagy a felhőben való nem látás a Szentírásban valami mást jelent, Isten jelenlétére utal (pl. a Sínai-pusztában). Ilyenkor az érzékszervi nem látás nem jelenti a lélek vakságát, sőt hozzásegít a belső látáshoz. A szemünkkel nem látunk, viszont a lélek megtapasztal valamit, ami a szemnek láthatatlan, Isten jelenlétét. Ahogy a Sínai-pusztában, a színeváltozáskor is felhőben van jelen Isten és mennybemenetelekor is felhő takarja el a tanítványok szeme elől Jézust. Minél inkább bele vagyunk süllyedve az anyagba, a testbe és az érzékszerveinkbe, annál kevésbé vagyunk alkalmasak Isten jelenlétének megtapasztalására. A testi szemünk számára Isten felfoghatatlan. Csak az ő képmására teremtett lélek képes felfogni valamit belőle, de ahhoz a léleknek el kell szakadnia az anyagi valóságtól, az érzékszervi megtapasztalástól, a külső látástól. Isten jelenlétét és valóságát csak a hit képes felfogni. Ahhoz, hogy Jézus dicsősége kinyilvánuljon számukra, a tanítványoknak el kellett veszíteni a külső látásukat, felhő borította be őket, a dicsőséges mennybemenetelt is felhő kísérte és Pálnak átmenetileg meg kellett vakulnia, hogy Jézust láthassa.

Amikor a köd ellepi a tájat, és vattaszerűen beborít mindent, az ember szinte az orráig sem lát, mintha megszűnne körülötte a világ. Nem látja hová lép, nem látja a tájat, hogy mi van előtte, nem tudja minek fog nekimenni, és teljesen elbizonytalanodik. A szeme nem nyújt számára segítséget, mert szinte semmit nem lát a sűrű ködben. Ilyenkor, amikor a sok külső látnivaló nem tereli el a figyelmünket, lehetőség nyílik bennünk, hogy a lelkünk kezdjen látni. A ködfelhő eltakarja előlünk a világot, hogy valaki mást megláthassunk, valaki mással találkozhassunk, akit az érzéki szemünkkel nem, csak a hit szemével láthatunk meg. A világot elrejtő felhőben Isten nyilatkozik ki számunkra. Ahhoz, hogy vele találkozhassunk, ki kell lépnünk a színek, a hangok, az illatok érzéki valóságából, sőt ahhoz, hogy a lelkünk szabadon szárnyalhasson Isten felé, az értelmünk béklyóit is le kell ráznunk magunkról. Isten több annál, mint hogy az érzékszerveinkkel vagy az értelmünkkel be tudnánk őt fogadni.

Jézussal, mint a három tanítvány, mindnyájan felmehetünk az imádság hegyére, ahol a szemlélődő imában létrejön ez a találkozás. Matta el Meszkin atya így ír erről az Isten megtapasztalása az imában című könyvében:

„Ez a gyakorlat könnyű és egyszerű, ugyanakkor egyszerű lelket kíván, az előrehaladás képességét anélkül, hogy kérdezgetnénk hol, hogyan csináljuk. Hasonló és párhuzamos állapot azzal, amikor sötétben megyünk egy úton, egyszerű, ösztönös hittel, miközben nem állnak szolgálatunkban sem az érzékek, sem a gondolatok, sem a képzelet. Mint egy vak, akit arra hívtak, hogy menjen egy úton, ahol nincsenek se csapdák, se veszélyek, kevés az akadály és jobbra és balra nincs korlát. Ha a vaknak egyszerű szíve van, nyugodt a lelkiismerete, nyugodtak a gondolatai és a képzelete ellenőrzés alatt van, bizalommal fog menni, problémák nélkül, biztos léptekkel, nem lehet megkülönböztetni őt a látóktól. De ha a vak egy bonyolult lelkű filozófus, akinek mindennel szemben kétségei vannak, és túláradó képzelete, botjával óvatosan tapogatva fog menni, árkokat, csapdákat és akadályokat képzelve, meg fog botlani járás közben, és legszívesebben megállna. Ilyen a szemlélődés útja is, egyszerű és úgy irányítja az egyszerű lelkeket, hogy hitük legyen egyszerű, és bizalommal éljék az életüket.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a lélek megnyugszik az imában, az érzékek összpontosulnak, az értelem összeszedetté válik, a lélek lassan-lassan felszabadul az érzékek hatása és az ész nyugtalanító tevékenysége alól, mintha a test fölé emelkedne, nem a tér egy bizonyos látható pontjára, hanem a létezés szintjén. Látja önmagát, amint egy lelki igazságot vagy isteni tulajdonságot követő úton „új dolgokkal” találkozik, rendkívüli igazságokkal, amelyekből néhány megközelíthető az értelem számára, miközben mások nem azok. Az embert elárasztja egy gyönyörű érzés, az öröm, a csodálkozás és boldogság keveréke. Érzi, hogy méltónak találtatott arra, hogy behatoljon az igazságba és a rejtett misztériumokba. Növekszik a hit, és vele a bizalom. Az érzés intenzitása lángra gyújtja a szívet, nő a remény, a szellem tevékennyé válik, és erőfeszítést tesz a továbbhaladásra ezen a könnyű-nehéz úton, míg végül közeledik a fény forrásához, ami ezt a mozgást és a vele való találkozást inspirálta. Ebben a találkozásban hirtelen megáll az értelem, az érzékek lebénulnak és a lélek eksztázisban megy ahhoz, akit Szent Ágoston úgy ír le, mint az Egyedül Változatlan: Isten.” (Matta el Meszkín, Isten megtapasztalása az imában)

Lukács evangelista 9. fejezete legnagyobbrészt arról szól, hogy kicsoda Jézus. Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig azt tartják, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki, Simon Péter pedig azt mondja, hogy ő az Isten Krisztusa (Lk 9,7-9.18-22). Maga Jézus itt beszél először tanítványainak arról, hogy az „Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia” (Lk 9,22). A tanítványok nem igazán tudják hová tenni ezt a jézusi közlést, ők egy diadalmas Messiásról tudtak, őt várták és úgy hitték, hogy ő érkezett el Jézusban. A Szenvedő Messiás számukra önellentmondás: Ha Messiás, akkor diadalmas, dicsőséges, ha szenvedő, akkor nem Messiás. A színeváltozásban Jézus közlése nyer megerősítést: a Messiás, aki Jézusban eljött dicsőséges (Lk 9,29.32) és mégis szenvedni fog. A két arcot, a dicsőséges isteni fényben ragyogó és a kereszt súlya alatt porba bukó Jézus-arcot kibékíthetetlen, felfoghatatlan szakadék választja el a tanítványok számára. Ez a dicsőséges, isteni fényben ragyogó Jézus-arc, mely kitörölhetetlenül bennük marad ad erőt és bátorságot, hogy bár meginognak majd a szenvedő Jézus láttán, de mégse veszítsék el hitüket. A messiásság igazolói a megjelenő Mózes - a választott nép legnagyobb tanítója - és Illés - a választott nép legnagyobb prófétája. Lukács evangelista Márkhoz és Mátéhoz képest a szenvedő messiásságot még külön megerősíti azzal, hogy Mózes és Illés Jézus eltávozásáról beszélnek, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni (Lk 9,31). A teljes dicsőségben megmutatkozó Messiás-Jézus látványa az Atya szózatával teljesedik ki:„Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok” (Lk 9,35). Hasonló szózat hangzott el Jézus megkeresztelkedésekor „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Lk 4,22), tehát mind Jézus nyilvános működésének kezdetén, mind a Jeruzsálembe, a kereszthalálba induláskor elhangoznak az Atya tanúságtevő-megerősítő szavai, a Szentlélek keni fel a nyilvános működésre és a keresztáldozatra is.

Lukács evangéliumában kidomborítja az imádkozó Jézus alakját. Nála Jézus színeváltozása is imádság közben történik (Lk 9,28b-29a). Figyelemre méltó még, hogy egyedül nála találjuk meg azt a párhuzamot, amit a tanítványok elalvása jelent, mind a színeváltozáskor (Lk 9,32), mind a Getszemáni kertben (Lk 22,45-46). Mire utalhat ez az elalvás? Értelmezésünk szerint még a kiválasztott tanítványok is éretlennek bizonyulnak, erre utal az ijedelmük is az isteni szózat elhangzásakor.

Az első isteni szózat Jézus keresztelkedésekor hangzik el:

„Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek, s ez a szózat hangzott az égből: »Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem« {Iz 42,1}” (Lk 3,21-22).

Ezzel a szózattal kezdődik meg Jézus nyilvános működése. Olyan, mint az Atya ölelése útnak indulás előtt: Menj Fiam, szeretlek!

Most a nyilvános működés új szakasza kezdődik, Jézus elindul Jeruzsálembe, ahol a szenvedés és halál vár rá, hogy beteljesítse az Atya akaratát. Egy új indulás, amibe már a tanítványok is be vannak vonva:

„A felhőből szózat hallatszott: »Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok« {MTörv 18,15; Iz 42,1}” (Lk 9,35).

Márknál és Máténál itt is ugyanúgy szeretett Fiamnak nevezi az Atya, mint a keresztelkedéskor, Lukács választott Fiamnak nevezi.

Kocsis Imre szerint Lukács azért változtatta meg, hogy még egyértelműbbé tegye az Iz 42,1-re való utalást:

„42 1 Íme, az én szolgám, akit támogatok,
választottam, akiben kedvemet találom.
Ráadtam lelkemet,
igazságot visz majd a nemzeteknek.”

Vágvölgyi Éva