13 Felhívás a megtérésre 1 Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. 2 Ő ezt felelte nekik: »Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? 3 Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. 4 Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? 5 Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.«

6 Aztán ezt a példabeszédet mondta: »Egy embernek volt egy fügefa a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. 7 Ezért így szólt az intézőjéhez: `Íme, három esztendeje, hogy ide járok, gyümölcsöt keresek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja hiába a földet?' 8 De az így felelt neki: `Uram! Hagyd meg még ebben az évben, amíg körülásom és megtrágyázom, 9 hátha gyümölcsöt hoz jövőre; ha pedig nem, akkor vágd ki.'«

 

Bűn – bűntudat – bűnbánat

Régebben a gyereknevelésben általában több szigorúság érvényesült, mint ma. Ha a gyerekeket túlzottan megbüntették, amikor valami rosszat tettek, sok gyerek a félelem miatt, amikor kiderült, sokszor beismerés helyett igyekezett letagadni vagy másra kenni. Az ilyen túlzottan megbüntetett gyerekek aztán felnőtt korukban is hajlamosak voltak arra, hogy nem vállalták a tetteiket. Egyszer velem is megtörtént, amikor még úgy három éves lehettem, hogy másra kentem valamit. Beteg voltam, és a nagymamám, hogy kedveskedjen, ágyba hozta a reggelit. Sajnos egy ügyetlen mozdulattól kiborult a tejeskávé, bele az ágyba. Azt hittem, hogy ki fogok kapni érte, mert még nem voltam tisztában azzal, hogy nálunk csak a szándékos rosszaságért jár büntetés, és amikor a nagymamám bejött a szobába, ijedtemben azt hazudtam, hogy a nővérem volt, aki már elment az iskolába. Persze, amikor a nővérem délben hazajött az iskolából minden kiderült és ő nagyon mérges lett rám. Nem kaptam ki, a szüleim pedig elmagyarázták, hogy nem szabad hazudni és nem szép dolog másra kenni, ha rosszat tettünk. A szüleim nagy súlyt helyeztek arra, hogy legyen egy rend, egy szabályrendszer a népes családban (öt gyerek és három felnőtt), amit be kellett tartani mindenkinek, nekik, a felnőtteknek is. Büntetés csak akkor járt valamiért, ha tilosban jártunk, tehát szándékosan megszegtük a szabályokat. El is magyarázták, hogy mit, miért nem szabad. Meg volt az is határozva, hogy mi jár érte, ha az ember megszegte. Úgyhogy mérlegelhettük valami rosszaság elkövetése előtt, hogy megéri-e a szabályszegés. Az érte járó büntetés soha nem volt aránytalanul nagy. Egy igazságos rend volt, elfogadtuk és bátran vállaltuk, ha rosszat tettünk. Azt nem mondhatom, hogy mi magunk bevallottuk, ha tilosba jártunk, de ha kiderült, gerincesen vállaltuk a büntetést, mert bele volt kalkulálva a rizikó. A rosszaság, a szabályszegés és az érte kapott büntetés soha nem zavarta meg a szüleimmel való szeretetkapcsolatunkat, föl sem merült bennünk, hogy ők nem szeretnek bennünket, mert megbüntetnek és őbennük sem, hogy mi azért rosszalkodunk, mert nem szeretjük őket. Az idilli az lett volna, ha magunktól bevalljuk, ha rosszat tettünk, de erre az erkölcsi magaslatra nem jutottunk el. És még valami, ami fontos: Sokszor hallottuk a figyelmeztetést, hogy ne rosszalkodjatok, de soha nem neveztek rossznak bennünket.

A 22. századi ember számára talán még nagyobb veszélyt hordoz a gőg, mint a régieknek. Azzal áltatja magát, hogy elég önmagának, nincs szüksége Istenre. Bármit megtehet, nincs bűntudata, a saját mértéke szerint nincs bűne, nincs szüksége se bűnbánatra, se bűnbocsánatra.

„170. Megtörténik, hogy a világ szerint nagyon gazdag, szabad nemes ember miközben hasznát és nyereségét gyarapítja, elveti a sulykot, elbizakodottá válva semmibe vesz és üt-ver mindenkit. Így lesznek azok is, akikből hiányzik a belátás. Egy kis megpihenést találva az imában kezdik fennhordani az orrukat, elmegy az eszük, és ítélkezni kezdenek mások fölött. Végük a föld legmélyebb részeibe való lezuhanás. Ezeknek ugyanaz a kígyó, ami a gőg eszközével kiűzte Ádámot, mert azt mondta neki, „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5), sugallja ma a gőgöt, mondván: „Tökéletes vagy. Elég vagy magadnak. Meggazdagodtál, semmire nincs szükséged, boldog vagy”. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 27,6)”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

A hívő ember lelkiismerete is hajlamos az elalvásra, de a Szentírás szavai, az ünnepi készület ideje újra meg újra felébresztik.

„Ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. (Lk 13,3.5)

Az ismétlés a szentírási szövegekben mindig azt jelenti, hogy valami nagyon fontos. Tehát az evangélium szerint Jézus fontosnak tartja a bűnbánatot. Jézus arra szólít fel, hogy megtegyük azt a lépést, hogy megvalljuk a bűneinket és tartsunk bűnbánatot. Persze ehhez az kell, hogy egy valódi szeretetkapcsolatunk legyen Istennel, ne féljünk tőle. Ha félünk, úgy teszünk, mint az első emberpár a bűnbeesés után, megpróbálunk elrejtőzni előle. De hát Isten elől nem lehet elrejtőzni, ahogy a 139. zsoltár mondja:

„Hová mehetnék lelked elől,
hová bújhatnék színed elől?
Ha fölmennék az ég magasába, te ott vagy,
ha alászállnék az alvilágba, jelen vagy.
Ha felölteném a hajnal szárnyát,
s a tenger szélső határára szöknék,
ott is a te kezed vezetne, és jobbod tartana engem.
Mondhatnám: »Borítson be a sötétség,
s váljon éjszakává köröttem a fény«,
de neked nem sötét a sötétség,
s az éj mint a nappal, oly világos előtted.
Fény és sötétség közt neked nincs különbség” (Zsolt 139,7-12).

Ha valóban felfogtuk az ő felfoghatatlan szeretetét, aminek tanújelét adta a megtestesüléssel és értünk való kereszthalállal akkor ez a hit erősebb lenne, mint a szégyen, vagy a büntetéstől való félelem, vagy hogy túl nagynak tartjuk az elkövetett bűnt ahhoz, hogy megbocsáthatónak tartanánk. Tudnánk, hogy minél inkább bűnösnek érezzük magunkat, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy Isten szerető karjába vessük magunkat és elsirassuk a rossz tetteinket. A bűnbánat könnyei és Isten irgalma együttesen tisztára mosnak bennünket.

„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok,
moss meg engem és a hónál fehérebb leszek!
Add, hogy örömet és vidámságot halljak,
hadd ujjongjanak csontjaim, amelyeket összetörtél!

Fordítsd el bűneimtől arcodat,
töröld el minden gonoszságomat!
Tiszta szívet teremts bennem, Isten,
s az erős lelket újítsd meg bensőmben!
Színed elől ne vess el engem,
szent lelkedet ne vond meg tőlem!
Add vissza nekem üdvösséged örömét,
és készséges lélekkel erősíts meg engem!” (Zsolt 51,9-14)
„Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát,
fehérek lesznek, mint a hó;
ha vörösek is, mint a bíbor,
olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Iz 1,18).

Kedvelt a bibliai jelképek között, hogy Izraelt Jahve szőlőskertjeként vagy fügefájaként szerepel. Gyakori, hogy együtt ültetik őket, innen erednek a békére és a jólétre utaló szólásmondások: a szőlője és a fügefája árnyékában ül (1Kir 5,5; Mik 4,4; Zak 3,10; 1Mak 14,12). Mindkettő kultúrnövény, ami gondozást, művelést igényel. Ahogy a gazda a bő termés reményében gondozza szőlőskertjét és fügefáját, úgy gondozza Isten a választott népet és várja, hogy a megtérés gyümölcsét teremje. Mind Izajásnál a Dal a szőlőskertről (Iz 5,16), mind ez a lukácsi szöveg figyelmeztetésként hangzik el, hogy az elvadult, nem termő szőlőt és a terméketlen fügefát kivágják, pusztulás vár rájuk, ahogy Izrael népére is, ha nem tér meg. A legyilkoltatott galileaiak és a Siloében meghaltak tragédiáját használja fel Jézus, hogy figyelmeztesse a népet, hogy a végzet őket is bármikor elérheti, rájuk is halál vár, ha nem térnek meg. Kétféle halálról van szó, az egyik a testi halál, amiről Jézus azt mondja, hogy nem a bűnösség büntetése, és a lelki halálról, a kárhozatról, amivel Isten megtérni nem akaró embert bünteti. Szt. Pál azt mondja, hogy mindnyájan alá vagyunk vetve a bűnnek, mindnyájan vétkezünk:

„Az imént bizonyítottuk be, hogy a zsidók és a görögök mind alá vannak vetve a bűnnek, amint írva van:

Nincs egy igaz ember sem” (Róm 3,9-10).

„Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom” (Róm 7,18).

Ezért mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani, mindnyájan Isten irgalmára szorulunk.

Amikor egyik példabeszédében Jézus szembe állítja a farizeust és a vámost (Lk 18,9), nem arra akarja biztatni a tanítványokat, hogy legyenek vámosok, hanem arra mutat rá, hogy kétféle ember van, az egyik tisztában van a bűnösségével, a másik nincs tisztában, és bűntelennek hiszi magát. Aki bűnbánatot tart, bármennyire is bűnös volt, megtisztul:

„Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát,
fehérek lesznek, mint a hó;
ha vörösek is, mint a bíbor,
olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Iz 1,18).
Ezt mondja Jézus a farizeusról és a vámosról:

„Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják” (Lk 18,14).

A nagyböjti időszak, a Jézus szenvedésére és kereszthalálára való emlékezés külön is figyelmeztet bennünket, hogy a mi üdvösségünkért, irántunk való szeretetből milyen nagy árat fizetett értünk, a mi bűneink miatt.

Most újra, mint már sokadszor, Meszkín atyához fordulok segítségért, akinek bölcs gondolatai egy Istennel való bensőséges élet gyümölcse és az a nagy tapasztalata, amit a lelkivezetés során szerzett:

„A Bibliában az új szív teremtése három lényegbevágó dologgal azonos. Az első: A bűnös ember szívének megbánása. A második: Az ember szíve mélyéig meg van mosva és meg van tisztítva. A harmadik: Az ember megkapja a Szentlelket.

Ennek a három dolognak a kifejeződését nagyon világosan megtaláljuk az 51. Zsoltárban:

„Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint,
könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!
Moss egészen tisztára vétkemtől…
Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek…
Tiszta szívet teremts bennem, Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!
Színed elől ne vess el engem, szent lelkedet ne vond meg tőlem!...
A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”.

Az Ószövetségben az új szív teremtése kivételes és egyedi dolog volt. Az Újszövetségben ez általánossá válik, nem csak egy viszonylag új szívnek a megteremtése, hanem az ember egész belsejének újjá teremtése.

Ezt a három dolgot megtaláljuk a keresztség misztériumában, amely a szívet lemossa, megtisztítja a hit által: „a hit által megtisztította szívüket” (Csel 15,9). Ezt az érzékelés síkján a Krisztus Nevében vízbe való alámerítéssel fejezi ki. De a megtisztulás csak akkor valósul meg, amikor a bűnbánó szív a megbánás és a bűn visszautasítása következtében elnyeri a bocsánatot: „Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára: akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (Csel 2,38). Tehát a tökéletes megtisztulás, hogy az ember a megkapja a Szentlelket, a hit és a bűnbánat által jön létre.

Tehát az új szív teremtése a víz és a Szentlélek által, a hit és a megtérés útján válik lehetségessé minden ember számára. Fontos különbség van tehát a szívnek a hit és megtérés útján való megtisztítása, és egy új, tiszta szív Szentlélek általi megteremtése között.

A szív megtisztítása kötelezően és szükségesen bejárt út számunkra, miközben egy új tiszta szív teremtése természetfölötti tett, ami egyedül Istent illeti. Mindazonáltal össze van kötve a mi utunkkal, mert amilyen mértékben megtisztítjuk szívünket a hit és a megtérés által, olyan mértékben válunk képessé ennek az új, Isten képmásra teremtett szívnek a befogadására.

Amilyen mértékben irtózunk a bűntől, utáljuk a gonosz gondolatokat és szenvedélyeket és borzadunk a bűnös cselekedetektől, olyan mértékben tesszük magunkévá a szentség erejét, hogy bennünk lakjon, mint egy új természet, eltöltsön bennünket az isteni szeretet, és igaz cselekedeteket sugalmazzon nekünk. Amilyen mértékében erőfeszítéseket teszünk, hogy megtisztítsuk szívünket a bűn sötétségétől, amely elhomályosítja a lelki látást, annak mértékében válunk az igazság befogadóivá, hordozóivá és gyökereztetjük lényünk legmélyére. Más meghatározásban amilyen mértékben megtisztítjuk a régi embert utálatos bűneitől, olyan mértékben mutatkozhat meg az új, isteni ember ereje: „Ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3,9; 10).

Itt az aszketikus teológia és misztika területére lépünk, mivel az ember tettei és fáradozása a kegyelem támogatásával lényegbe vágó alapot jelent Isten felfoghatatlan ajándékainak befogadásában, amelyek felülmúlják az ember minden művét és magát az ember természetét.

Az aszkéta Atyák a szív megtisztítását az üdvözülés nélkülözhetetlen feltételének tartották, mert az előkészíti az új ember születését, és lehetővé teszi, hogy új életet éljen Krisztusban.

Az Atyáknak a szív, he kardía, képviseli teljességgel, a bibliai ismereteknek megfelelően, az emberi lét központját. Leírásával és hatásával megfelel annak, amit az orvostudomány agynak nevez. Kétség kívül van egy tágabb értelme is: a képességnek, tehetségnek, értelemnek, józanésznek, akaratnak, tudásnak, ítélő képességnek, mindannak a központja, ami tőle születik és benne megszilárdul….

Ha lehetséges lenne, akár csak egy pillanatra felfogni Isten valóságát és a vele való kapcsolatunkat, akkor rögtön felfedeznénk saját lelkünk valóságát és látnánk, hogy mennyire semmik vagyunk Isten mérhetetlen és végtelen dicsőségéhez képest.

Ez történik a szenteknél. Alázatuk intenzitása, saját maguk semmibe vétele és megalázása és a kitartó bűnbánat a méltatlanságuk miatt ennek a felfedezésnek az eredménye. Így ha mi megpróbálnánk birtokolni ezeket a tulajdonságokat, és magunknak tulajdonítanánk azokat, mielőtt előre haladtunk volna a kegyelemben, és felfogtuk és felfedeztük volna az igazságot, hogy kik vagyunk valójában, ezek nem csak hamisak lennének, hanem pont ellentétes irányba vezetnének bennünket, mint ahogy szerettük volna.

Ami a szenteket és azokat, akik előre haladtak a kegyelemben rávitte az alázatra, megsemmisülésre és megalázkodásra, nem ezeknek a belső szépsége volt, sem a vágy, hogy elérjék és felékesítsék magukat velük, hanem lelkük valóságának felfedezése az isteni fényben.

Az alázat nem azt jelenti, hogy bűnösnek képzeljük, miközben belül igazából nem érezzük magunkat annak. Ez eltávolítana bennünket a valódi saját lelkiismerettől, és messzire vinne bennünket az igazi alázattól. A lélek helyes bűnbánata abból a meggyőződésből származik, hogy megharagította Istent. Miközben volt lehetőségünk, hogy elnyerjük a kegyelmet, és előre haladjunk benne, íme a szabadsággal teli világ iránti szenvedélyt és pusztulást választottuk az önszeretetünk és a testnek tett engedmények miatt.

Az emberi természet, ami a világhoz tartozik, a világ dolgait szereti, önmagától nem tudja szeretni Istent, csak a kegyelem közreműködése által. Hányszor de hányszor érez egy ismeretlen, Isten utáni fájó szomjúságot. Ez a néma kiáltó szó nem más, mint a benne lévő isteni pecsét kiáltása.

Ezt a lelkén viselt isteni pecsétet a Szentlélek működése által tudja megújítani, ha megerősödik, és felül tud kerekedni a világon. Ennek feltétele az egészen alázatos és bűnbánó lélek. Erre csak a szeretet fényében és az Isten utáni heves vágyban, a bűnök miatti lelkiismeret furdaláson keresztül van lehetőség. A bűn nélkül, ami megrontotta a természetünket, zavartalanul élhetnénk Isten szeretetének tiszta fényében, de a bűn miatt magasztalásunkba a szomorúság és a pusztulás iránti szeretetünk hangja vegyül.

Isten előtt leplezetlenül, meztelenül állnak bűneink, tévedéseink és gondolataink. Ki merészkedne arra, hogy megpróbálja Istent megtéveszteni? Szent Pál apostol azt mondja: „Ne vezessétek félre magatokat: Istent nem lehet kijátszani” (Gal 6,7).

Annak a valóságnak megfelelően, amilyenek vagyunk, az Istennel való kapcsolatunknak az alázatos szívből, és az egészen bűnbánó lélekből kell kiindulnia. Csak így válhat valódi kapcsolattá.

Az egyik ok, ami miatt szégyenkeznünk és teljesen lesújtottnak kell lennünk: miközben megszegjük Isten törvényeit és vétkezünk ellene, ő mindvégig gyengéd szeretettel tekint ránk és soha nem hagy el bennünket. Hogy is ne telne meg a lélek bűnbánattal, amikor látja Isten szeretetének végtelenségét, ami odáig ment, hogy megalázza magát és megöljék a kereszten? És kinek a keze által? Talán nem az emberiség keze által, amelynek te is, én is tagjai vagyunk? Már ez az egyetlen tett, hogy szemléljük Isten megtestesülését, és hogy elszenvedte, hogy az emberek keresztre feszítsék elég ahhoz, hogy inkább, mint valaha, megvetésre méltónak találjuk szívünket…

„A bűnbánó szív” elérése nem egy nap alatt történik, és nem lehet könyvekből megtanulni. Ehhez Istennel való mély kapcsolatra és vele való életre van szükség. Ez kezdetben nehezen megoldhatónak és fárasztónak tűnik, mert magában hordozza az „én” elleni belső küzdelmet, és mert rávilágít az önszeretetünkre. De egy bizonyos idő elteltével, amikor a lélek megtisztul a hamis nagyságtól és az állítólagos méltóságától, eluralkodik benne a bűnbánó élet, és mint egy súlyosan áradó himnusz, fölzeng benne és hívja, hogy közeledjen Istenhez, egyre jobban verjen benne gyökeret, és egészen pihenjen el benne.

A bűnbánó lélek teles-teli van békével. Lassacskán, ahogy előrehalad a kegyelemben és a tökéletességben, erőfeszítés nélkül halad előre az alázatban. Olyan bántó már számára minden eltévelyedés a gőg, a hamis nagyság, vagy önteltség irányába, mint ahogy egy tapasztalt muzsikus fülét nagyon zavarja a hamis hang.

A „tökéletes bűnbánat” bibliai értelemben megfelel az „összetörni” (thraúomai) anyagi fogalomnak, abban az értelemben, hogy „összetörni egy tárgyat, hogy tönkretegyük a nagyságát, végül kicsivé és gyöngévé téve őt”. Ez a fogalom lelki értelemben ugyanakkor az alázatot, a szelídséget, önmegtagadást, és saját akaratunk feladását jelenti. De tartalma szerint az anyagi meghatározás „összetörni egy tárgyat, hogy tönkretegyük a nagyságát, végül kicsivé és gyöngévé téve őt”, nem alkalmazható a lelki élet kereteire abban az értelemben, hogy ártunk a léleknek, vagy megalázzuk az Isten képmására teremtett emberi lelket. Az „összetörni és tönkretenni” a léleknek arra a részeire alkalmazhatók, amelyek eltévelyedtek a hamisságban és hazugságban, és oly módon, hogy a lélek térjen vissza eredeti keretei közé, alkalmazkodjon egyszerű és alázatos valójához, és az ember ne essen többé vissza olyan törekvésekbe, amelyek meghaladják nagyságát, ne törekedjen arra, ami nem felel meg a hitének, és harcának. Ahogy Szent Pál mondja: „Azt mondom ugyanis mindegyikteknek a nekem adott kegyelemnél fogva, hogy senki se gondoljon magáról többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki”(Róm 12,3). Így a „bűnbánó lélek” lelki fogalma teljesen pozitív módon irányul a lélek hiteles és reális, hamisítás, illúzió, nagyravágyás, nagyképűség és önelégültség nélküli újjáépítésére. Az újjáépítés teljesen megfelel az első teremtésnek, előjátéka a Krisztusban való hivatása maximális megvalósulásának: egyesülni az isteni természettel.

A lélek tökéletes bánata két módon megy végbe: az egyik, a szándékos lemondás, a másik, amikor nem áll szándékában felhagyni valamivel. Más meghatározásban, az ember kiirtja lelkéből azokat a részeket, amelyek tévesen látszanak felemelkedésnek a jellemében, viselkedésében, hiábavaló törekvéseiben. Ez a szándékos bűnbánat. Ugyanakkor azt is kérik tőle, hogy fogadja el, amikor a tökéletes bánat felindítása Istentől jön azért, hogy kialakítsa lelkében az alázatot és visszavezesse a gyerekkorába, az eredeti egyszerűségbe. A nem szándékos lemondással történő tökéletes bánatot Isten különleges adományának tartjuk, mert az ember gyakran nem tudja, hogy mondjon le magáról, hogy változtassa meg, hogy kell „összetörnie” saját énjét. Ha nincs a tökéletes bűnbánat egyszerűségben és szelídségben, ami Istentől jön, elkerülhetetlenül tökéletlen marad.

A lélek tökéletes bánata végén az alázat kialakítása egy kényes és súlyos művelet. Őszinteség és világosság szükséges hozzá, hogy az ember meg tudjon állni saját megalázásában, mert a léleknek van egy valódi, természetes határa, amin nem szabad túlmennie. Ha túlontúl megalázkodik nagyképűség lesz a vége, ami nem más, mint a hamis kicsiség, ami csak mímeli, mintha tudatlan lenne, miközben jól tudja, hogy nem tudatlan, vagy a saját egyszerűségén túl mímeli az egyszerűséget, vagy a gyengeséget, miközben nem gyenge, egy másik személyiséget alkalmaz így a sajátja helyett, és az alázat ürügyén képmutatásba esik. Ez a bűnbánat veszélyes oldala.

Az ember a bűnbánatban harcol, hogy el tudja érni az igazságot saját egyszerű, gyenge, szegény lelkéről, hogy eltávolítson minden becsvágyat, dölyföt, minden felsőbbrendűségi érzést és minden elbizakodottságot a másikkal szemben. Ennél a határnál meg kell állnia, és nem szabad átlépnie, nehogy túlzásba essen és addig a pontig jusson önmaga megtagadásában, hogy félreismerje Isten benne való működését, és semmibe vegye a kegyelmet, ami benne lakik. Ebben a vonatkozásban mondta Szent Pál nagyon tömören és világosan, hogy ne értékeljük túl magunkat, se a lelki ítélőképességünket, hanem csak bölcsességgel és kiegyensúlyozottan tekintsünk az adomány határaira, amit az Úr adott nekünk.

Feltételezzük, hogy egy ember a hamis lelkesedéstől és az erények buzgalmától félrevezetve elkötelezi magát a tökéletes bánatban és önmaga semmibe vevésében, és túlmegy azon, mint hogy az ésszerű lenne, és úgy látszik, mintha a saját adományának és hitének reális határai alá ment volna. Azt gondoljuk, hogy ebben az esetben saját maga semmibe vevése túlment saját határain egészen addig, hogy semmibe veszi a hitet és Isten kegyelmét. Az eredmény elkerülhetetlenül az ember istenkapcsolatának eltorzulása, hite sorvadásnak indul, és a kegyelem kezd visszahúzódni lelkéből.

De ha az ember a tökéletes bánatban és alázatban igaz és őszinte magatartáshoz tartja magát teljes egyszerűségben, ésszerűen saját reális határai között, akkor a lélek hitének teljes befogadóképességével kinyílik Isten felé. Akkor elérkezik egy valódi kapcsolat kezdetéhez Istennel, növekedni fog alázatban és egyszerűségben, hogy elérjen egy még mélyebb kapcsolatra, ami még nagyobb növekedést tesz lehetővé és így tovább. „Arra tekintek, aki szegény, aki megtört lelkű, és rettegi szavaimat” (Iz 66, 2).

Így a reális és igaz tökéletes bánat hiteles viszonyt terem Istennel és a kegyelem teljességével, ellentétben a helytelen és hamis tökéletes bánattal, amely Istentől való elszakadást eredményez, és egyre inkább elveszíti a tőle kapott kegyelmet.

Pontosan ez adja a lökést kivétel nélkül minden Atyának, hogy a valódi alázat tekintetében a lélek tökéletes bánatát minden erény alapjának tartsa és ugyanakkor annak, ahová minden lelki cselekedet és tudás torkollik.

Ez a tökéletes bánat a szándékos lemondás, amelynek alapja az önkontroll, az igazságnak és Isten minden fenyítésének és akaratának zúgolódás és fenntartás nélkül való teljes alávetettség, a nehezeknek és megalázóaknak is, a teljes, jókedvű és feltétel nélküli lemondás önmagunkról.

A lélek tökéletes bánatának ajánlásáról szóló beszéd kegyetlennek tűnhet. Valóban kimerítő erőfeszítést követel az én erőszakosságával, a lélek gőgösségével, és hazug törekvéseivel szemben, és nehézségeket, fenyítéseket, sérelmeket sejtet, amiket el kell fogadni Istentől. De a konkrét igazság élesen szemben áll ezzel. A lélek tökéletes bánatának hitelesen megélt, helyes mérték határai közötti gyakorlatának ízét nagyon nehéz szavakkal leírni, mert a szavak nem tudnak számot adni a dolgok valódi zamatáról. Talán le lehet írni a méz édességét? A szavak megörvendeztetik az értelmet, de a lélek csak az átélt igazságnak tud örülni. A lélek tökéletes bánata megélni való igazság, a rá vonatkozó szavak keserűek, mint az epe, de a gyakorlása édesebb a méznél.”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Több szerzetesrend rendházának kapui megnyílnak ilyenkor a laikusok számára, hogy a Nagyböjt alkalmából magányban és csendességben készítsék fel lelküket a feltámadás valódi megtapasztalására, az örömteli találkozásra a feltámadt Jézussal.

„A magány nem nyugalomban, távol a világtól eltöltött idő, amit ha befejeztünk, újra kezdjük múltunk szokásait, a csevegéseket, a megbeszéléseket, a vitákat, a vicceket, politikai kommentárokat, különféle olvasmányokat és mások megszólását. A magányból való kilépés valamilyen módon hasonló, mint a feltámadáskor kilépni a sírból, a léleknek, amennyire lehetséges, meg kell őriznie a nyugalmat és a mérsékletet, a csendet és a világtól való eltávolodást: „Ne tarts fel engem!” (Jn 20,17), de másokkal szembeni önelégültség, lekicsinylés, felsőbbrendűségi érzés nélkül: „Tapintsatok meg, és lássátok… és a szemük láttára evett belőle” (Lk 24,39; 43).

Amennyire lehetséges, az emberek között őrizd meg a gondolataid, az érzékeid és a szíved érzéseinek tisztaságát, hogy visszatérve a magányba könnyű legyen akadályok nélkül belevetni magad az isteni jelenlét terébe.

Amikor gyakorolni kezded magad a magányban, ne próbáld arra kényszeríteni az érzékeidet, hogy érezzék a szentséget vagy felfogják valamifajta látását Istennek. Ha így teszel, eredmény nélkül kimeríted az értelmed és a tested, mert Istent nem lehet a testi szemünkkel látni, se az érzékeinkkel felfogni.

Az egyedüli tennivaló a magányban … nem csinálni semmit. Figyelj Istenre a nyugalomban, ne akard elérni a képzeleteddel, se a látható teremtés szemlélésén keresztül, csak így jön létre a lélek lendülete Isten jelenléte felé.

És ha mégis tenned kell valamit, akkor lépj vissza önmagadba, bűnbánattal és nagy alázattal, elszomorodva a bűnök miatt, amik gyakran elválasztó függönyt képeztek Isten és a lelked között. Ezek az érzések az alázattól megtermékenyítve fogékonyak lesznek, és utat készítenek, amin a lélek Isten felé lendülhet.

A magány gyakorlása közben kivételes alkalmat találsz, hogy Isten jelenlétében tartózkodj, felfedd lelkedet a Teremtőd előtt, hogy ki tudja javítani a fogyatékosságokat és a hibákat és felkészítsen csodálatos eljövetelére. Így a szőlővessző újjá élesztve a szőlőtőn az élet gyümölcseit hozhatja: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22-23).”

Matta el Meszkín (Isten megtapasztalása az imában)

 

Vágvölgyi Éva