§20 Az üres sír felfedezése *1 Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. *2 Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« *3 Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. *4 Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. *5 Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. *6 Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat *7 és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. *8 Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. *9 Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból. *10 A tanítványok ezután ismét hazamentek.
Miért pont Mária Magdolna kapja majd meg azt a nagyon nagy ajándékot, hogy először találkozhat a Feltámadottal?
Nem volt főapostol, még csak nem is számított a tanítványok közé, hiszen csak egy jelentéktelen asszony volt Jézus kíséretében. Hát akkor miért pont ő?
Ez az esemény is része a jézusi tanításnak: Isten országában nem a nagyok és fontosak kerülnek előre, hanem a kicsik és jelentéktelenek. Nem a fontosság számít, hanem a szívükben lakó Jézus iránti szeretet.
Jézust pénteken, a szombat kezdete előtt sietve elhelyezték a sírban, de az idő rövidsége miatt nem tudták neki megadni a halottnak járó végtisztességet. Csak ahogy volt, véresen, ahogy levették a keresztről, gyorsan begöngyölték egy gyolcsba, és betették a sziklába vájt sírba, azzal, hogy majd a szombat elmúltával, megmossák, bekenik illatos olajjal. Jézus nem volt háromszor 24 órát a sírban. Péntek késő délután helyezték el benne és az asszonyok – vagy Mária Magdolna – vasárnap hajnalban odamentek. Nisszán hónapban nappal már meleg van, de a jeruzsálemi éjszakák nagyon hűvösek, úgy gondolták gond nélkül be tudják pótolni a mosdatást és megkenést. Jézus már el van temetve, hát nem mindegy, hogy meg van-e kenve olajjal a teste? Különben is félni kell a katonáktól, akik a sírt őrzik, félni kell a zsidó főpapoktól, hogy még őket is bántani fogják, nekik is bajuk esik. Minek kellett hát odamenni? A tanítványok nem mentek, szépen meghúzták magukat, Mária Magdolna hát miért? Mert a Jézus iránti szeretete erősebb volt, mint a félelme. Mária Magdolna nem a fontossága és kiválósága miatt kapta ezt a nagy ajándékot, hogy először találkozhatott a Feltámadottal, hanem emiatt a nagy szeretet miatt. Miután megtalálta az üres sírt, és hírt vitt róla a tanítványoknak, nem tágított, újra visszament, hogy elsirassa a Mestert.
Az ő, meg a későbbi szentek példája is mutatja számunkra, hogy Jézus annak mutatja meg magát, aki szereti őt. Nem a nagyot, fontosat vagy a nagy tudásút részesíti előnyben, hanem azt, akinek nagyobb a szeretete. „Az elsőkből lesznek az utolsók” (Mt 19,30). „Azt, ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. Ami a világ szerint alacsonyrendű és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse” (1 Kor 1,27-28).
Mária Magdolna szívét elborította a kétségbeesés és gyász sötétsége. Az üres sír látványa még mélyebb kétségbeesésbe taszította: Nem elég, hogy megölték, még halálával se fejeződött be a gyűlölet és a bosszú. Most még a gyászt is el akarják venni azoktól, akik Jézust szerették. Lélekszakadva fut a tanítványokhoz a szörnyű hírrel. A tanítványok felriadnak a szomorúság bénultságából és ők is odafutnak az üres sírhoz. Az evangélium hangsúlyozza, hogy nem egyformán reagálnak az üres sírra. Egyikük se ért semmit, „még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból” (Jn 20,9), de az a tanítvány, aki elsőnek ért az üres sírhoz „látta és hitt” (Jn 20,8).
Amikor Mária Magdolna találkozott a feltámadt Jézussal ez a gyász és kétségbeesés örömmé, a sötétség ragyogó fénnyé változott. Ugyanígy örömmé változik a tanítványok gyásza és szomorúsága is, amikor később a feltámadt Jézussal találkoznak. A feltámadást felfogni, megérteni nem lehet, csak megtapasztalni. E nélkül a tapasztalat nélkül csak üres szócséplés lenne minden:
„Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is” (1 Kor 15,14).
A feltámadt Krisztusban újjáteremtődni, megújulni, új életet kezdeni:
„Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már kezemben tartanám, vagy már tökéletes lennék, de törekszem rá, hogy magamhoz ragadjam, mert Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de egyet igen: felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban” (Fil 3,10-14).
Az Eucharisztiában minden nap részesülhetünk ebben a misztériumban. Mire kell hát ez a negyven napos készület és ünnep? Mert az ember lelkialkata úgy van kitalálva, hogy szüksége van ünnepekre. A családtagjainkkal, akikkel mindig együtt vagyunk, mégis tartunk névnapi és születésnapi ünnepeket, amikre készülünk, amikor a szeretetünk és a másik ajándék volta fölötti örömünk megújul. Ugyanígy a lelki életünkben is szükségünk van ünnepekre, ünnepi készületre, az örömünk megújítására.
A szeretet győzelme a gyűlölet fölött, az élet győzelme a halál fölött. Mert a szeretet élet, a gyűlölet pedig, bárkinek a szívében ébred, halált hoz, pusztulást. A szeretet békét jelent.
Harc, háború, pusztulás. Pár éve a rommá lőtt iraki vagy szír templomban ünnepre gyűltek a hívők és a liturgia végén minden család kapott egy olajfacsemetét, hogy otthon elültesse. Hogy a béke, a remény jeleként ültessék el. Annak a jele legyen, hogy a háborúnak vége. Nem attól, hogy nem szólnak a fegyverek, nem hullanak a bombák, hanem a szívekben. Hogy akiken sérelem esett, ne akarjanak bosszút állni. Ne akarják megbüntetni azokat, akik a másik oldalon álltak a harcokban, akik ellenük harcoltak, akik esetleg ártottak is nekik, ne akarjanak rajtuk bosszút állni. Ahogy a feltámadt Jézus sem bosszút hirdetett, hanem békét. Nem azt mondta a tanítványainak, hogy most gyertek, és bosszút állunk azokon, akik keresztre feszítettek. Az ő győzelme nem az erő és hatalom győzelme volt, hanem a szereteté. Az ő sebei a feltámadt testen a szeretet sebei. Nem bosszúra akarnak buzdítani, hanem arra emlékeztetnek bennünket, hogy mi is ilyen hősies fokon szeressünk. A szeretetünk mértéke és foka szabja meg, hogy a küzdelmünket mennyire koronázza siker, nem az erő. Isten a megtestesülésben és kereszthalálban megmutatta ennek a szeretetnek a mértékét. Ez a határtalan szeretet győzött a halál fölött, a sötétség, a bűn fölött. Ezt megérteni, felfogni nem lehet, mint ahogy az evangélium írja a tanítványokról: „ Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból” (Jn 20,9). Ezt megérteni, felfogni nem lehet, csak megtapasztalni.
„Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. Ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát sem tiszteli, aki őt küldte. Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre. Bizony, bizony mondom nektek: eljön az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak. Mert amint az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában, és hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mivel ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amikor mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és elő¬jönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására. Én nem tehetek magamtól semmit. Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (Jn 5,20-30).
„Isten a halálból az életre vezet És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben jártatok egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan ezek között forgolódtunk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokat gyakoroljuk” (Ef 2,1-10).
Jézus Krisztus azért vállalta a kereszthalált, hogy megmutassa, kinyilvánítsa számunkra, hogy van kiút a halálból, van kiút a bűn sötétségéből. A feltámadt Krisztus a remény jele számunkra. Benne, általa életre kelhetünk, feltámadhatunk. Isten újjáteremt minket.
Jézus maga a templom (Jn 2,19; 4,23)
A főpap (Zsid 4,14)
És a bemutatott áldozati bárány (1 Pét 1,19).
Matta el Meszkín a feltámadásról:
„Krisztus feltámadt
Az, ami a tanítványokat és az egész világot megdöbbenti, hogy Krisztus nem elméletileg magyarázza el, hogy hogyan lesz pénteken feláldozva, hanem megelőlegezi az eseményeket. A keresztre feszítés előtti napon valóságosan feláldozva a tanítványoknak adta önmagát. Nem csak a szándékának az egyszerű kinyilvánítása és bemutatása történt akkor, hanem valóban feláldozta, szétosztotta magát és vérét ontotta, ugyanolyan mélyen és egyértelműen, ahogy a pénteki eseményekben a kereszten. Krisztus az áldozat misztériumát kinyilvánította és megmagyarázta a csütörtöki vacsora alkalmával ugyanazon a módon, ahogy pénteken tette a kereszten – ezt lehetetlen felfognia és megértenie az embernek.
Miután megtörte a kenyeret és kitöltötte a bort, Krisztus mindkettőt odaadta a tanítványoknak, nem csak, mint egyszerű szimbolikus bemutatását a test megtörésének és a vér kiontásának, hanem valóságosan, ahogy a kereszten bekövetkezett: „Vegyétek, ez az én megtört testem, ez az én kiontott vérem”. Itt Krisztus egy felfoghatatlan misztériumban véghez visz egy önként vállalt halált. Aztán megmagyarázza a test megtörésének és a vér kiontásának okát: „értetek” és a „bűnök bocsánatára”.
Legfőképpen elrendeli a tanítványoknak, hogy egyenek és igyanak abból, nem úgy, mint egy megtört kenyeret és kiöntött bort, hanem mint egy valóságosan feláldozott testet, megmutatva a péntek misztériumát. Ezáltal jelenvalóvá vált nekik, mint egy mennyei Húsvét, ami a pénteki halállal a kereszten történik, hogy az nem csak az Atyának felajánlott áldozat volt a világ bűneiért, hanem a szeretet áldozata, egy örökkévaló lakoma, amiben az egész világ részt vehet. Ezen a módon Krisztus világosan és nyíltan kinyilatkoztatja, hogy önmaga feláldozása a kereszten nem csak spontán a népért hozott engesztelő áldozat az Atyának, hanem a személyes szeretet áldozata, melyben a kiengesztelés nem teljesedne be az ő személyének valóságos részvétele nélkül. A vacsora teljes és valóságos részvétel a megfeszített Krisztus misztériumában, amelyen a hit a test és a vér valóságos megosztása által részesít az üdvözítés áldozata és a bűnök bocsánata misztériumában. Csak így juthatunk el a kiengeszteléshez, a bocsánathoz és a Krisztussal való egyesüléshez, ami az örökéletre vezet.
Az Eucharisztia, a pénteki keresztre feszítés egy és ugyanaz a misztérium: az egyik nem valósul meg a másik nélkül, és nem lehet elnyerni az egyik erejének titkát a másik nélkül. Mindkettő eredete a szeretet. János így mondja el, amikor Jézus vacsorához ült az első Húsvéton: „A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyá¬hoz, bár szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Ez a szeretet volt az indítéka, hogy Jézus meghalt és feltámadt a halálból.”
(Matta el Meszkín: Közösség a szeretetben)
Vágvölgyi Éva
