Jézus megjelenik a tanítványoknak 19 Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« 20 Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. 21 Aztán újra szólt hozzájuk: »Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« 22 S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! 23 A¬kiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«

Isten kiválasztott egy jelentéktelen kis népet, hogy az Ő valódi arcát megmutassa a világnak. Sajnos ez a kis választott nép nem akart megfelelni ennek a rábízott feladatnak. A kiválasztottság tudata gőgössé és elbizakodottá tette, saját dicsőségét és hatalmát kereste, megfeledkezett arról, aki őt nagy néppé tette. A szíve elfordult Istentől a világi dolgok, bálványok felé.

De Isten, mivel szerette az embert, határtalanul szerette, ő maga jött az emberek közé, megtestesült, hogy megmutassa, kinyilvánítsa magát a világnak. Jézus Krisztusban Isten valódi arca ráragyogott az emberre. A Fiú megmutatta milyen az Atya:

„Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem” (Jn 12,45).

„Aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14,9).

Jézus mennybemenetele után a Szentlélek által a választottak közössége, az Egyház Jézus teste. Ez az emberekből álló közösség az, ami Jézus arcát, Isten arcát hordozza. A sokféle embert a Szentlélek forrasztja össze egy testté, Krisztus testévé.

„Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben” (Ef 2,22).

Szt. Pál az Első Korintusi Levélben hosszan foglalkozik azzal, hogy kifejtse mit is jelent ez a Lélek által eggyé forrasztott test. Az emberi testhez hasonlítja, amely sok részből áll és ennek a sokféle résznek az együttműködése tartja fenn. A legkisebb sejtünknek is megvan a feladata, nélkülözhetetlen szerepe az emberi testben. Egy parányi vérrög is beláthatatlan katasztrófához vezethet. A krisztusi testben, az Egyházban a Szentlélek szabja meg az egyes tagok feladatát. Különféle feladatot kapunk, nem mi választjuk meg, hogy mit, hanem a Lélek választ ki bennünket ilyen, vagy olyan feladatra. Az Isten által ránk bízott feladatot nem a magunk erejéből kell ellátnunk. A Szentlélek ajándéka, karizmája tesz bennünket alkalmassá, hogy a feladatunkat el tudjuk látni. Néha elkövetjük azt a hibát, hogy amikor a Szentlélek megmutatja mi a feladatunk, akkor a magunk erejéből, izomból látunk hozzá. Ez persze kudarcra van ítélve, mint ahogy Mózes akciója, amikor agyonütötte az egyiptomit. Amikor meglátta, hogy Istentől kiszabott küldetése, hogy megmentse a választott népet, a saját erejéből látott hozzá, ami addig terjedt, hogy agyonütött egy egyiptomi munkafelügyelőt. És a nép megmentése helyett saját magát is alig tudta megmenteni, a sivatagba kellett menekülnie egy másik néphez. Ez a kudarc aztán elvette a kedvét és a bátorságát, és amikor az Úr megszólította őt az égő csipkebokorból és küldte, hogy térjen vissza Egyiptomba, nem akarta vállalni, kifogásokat keresett és sorolta, hogy ő miért alkalmatlan. De akkor az Úr megmutatta, hogy nem a maga erejére kell támaszkodnia, mint ahogy előzőleg tette, hanem Isten erejére, aki által csodákat fog tenni.

Ha a Lélek megszólít és feladatot ad nekünk, nem kell aggodalmaskodnunk a saját elégtelenségünk miatt, Isten erejéből, a Lélek által a karizmák, a Lélek ajándékai által képessé fogunk válni, hogy ellássuk a feladatunkat.

Az ember születésénél fogva ajándékokat, természetes képességeket kap. Ezeket a természetes képességeket bontakoztatja ki aztán élete során, választ különféle foglalkozást, hivatást.

A Szentlélek ajándékai természetfölötti képességet adnak. Ezek a természetfölötti képességek ráépülhetnek a természetes képességeinkre, de soha nem azonosak velük. Például a jó beszédkészség természetes képességére ráépülhet a természetfölötti karizma, a tanítás karizmája, ami alkalmassá tesz valakit az isteni igazságok megmagyarázására.

„Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává, másokat evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és azzá a tökéletes emberré leszünk, aki megvalósította Krisztus teljességét; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben” (Ef 4,11-16).

Minél jobban megismeri az ember az emberi test működését, annál nagyobb csodálat tölti el annak működése láttán, hogy milyen pontos és bonyolult összeműködés valósul meg a különböző emberi szervek működése során.

Ugyanígy van az Egyház is, a sok és sokféle tag csodálatos együttműködésében valósul meg. Tud megbetegedni valamelyik része által és tud meggyógyulni, ahogy az emberi test is megküzd a betegségekkel. Tud megcsúnyulni és tud megszépülni és megújulni a Szentlélek működése által. A bűneimmel én is csúnyíthatom vagy a megtérésemmel, megújulásom által megszépíthetem. A legkisebb tagnak is megvan a felelőssége, senki nem mondhatja, hogy én olyan kicsi vagyok ebben a nagy egészben, nem számít, mit csinálok. A keleti filozófiák szerint elég egyetlen hamisan játszott hang, hogy megbontsa a világmindenség harmóniáját. Ugyanígy a mi életünk, tetteink is hatással vannak a nagy egésznek, az Egyháznak az épségére.

„Mert kiválasztott minket őbenne
a világ megteremtése előtt,
hogy szentek és szeplőtelenek
legyünk előtte a szeretetben” (Ef 1,4).

„Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen” (Ef 5,25-27).

A Szentlélek az egység lelke, minden adománya a közösséget építi és gazdagítja:

„A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Egyik a bölcsesség szavait kapja a Lélek által, a másik a tudományét ugyanattól a Lélektől. Más valaki a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, ismét más a gyógyítások adományát az egy Lélek által, vagy csodatévő hatalmat, prófétálást, a szellemek megkülönböztetését, a nyelveken való beszédet vagy a nyelveken való beszéd értelmezését. Ezt mind egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek” (1 Kor 12,7-11).

Mindent azért kapunk Tőle, hogy mások javát szolgáljuk vele.

„Senki se keresse a maga javát, hanem a másikét” (1 Kor 10,24).

Szt. Pál, amikor a nyelvek adományával foglakozik, akkor is részletesen kifejti, hogy a kapott karizmák nem öncélúak, nem a magunk számára és a magunk dicsőségére kapjuk őket. A Lélek adományait azért kapjuk, hogy Isten szeretete kinyilvánuljon általuk, építsék a közösséget Istennel és egymással.

„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,4).

„Eddig Jézus volt a tanítványok vigasztalója, Ő volt a segítségük az ellenséges világgal szemben, vezette őket, s közvetítette nekik az igazságot (Jn 10,1–15; 25–30; 17,6–12). A hitük azonban tökéletlen volt, nem terjedt ki arra a titokra, hogy Jézus az Isten Fia és egy az Atyával (14,1–11); megrekedt Jézus emberi alakjánál és az evilági hatalom várásánál (14,22). Ezért ennek a hitnek meg kell rendülni, amikor Jézus eltávozik ebből a világból. A tanítványoknak föl kell ismerniük: hinni azt jelenti, hogy a világ szempontjából bizonytalanul élni a láthatatlanból és abból, ami nem áll rendelkezésükre (20,29). Meg kell tanulniuk, hogy Jézus halálát úgy tekintsék, mint visszatérést a testi létmódból az Isten Fiát megillető dicsőségbe (13,31 kk.; 14,28; 16,5.28; 17,4 kk.). Ilyen helyzetben és szükségben az emberi erő felmondja a szolgálatot. Sokkal inkább, mint eddig, rá vannak utalva Isten segítségére, jelenlétére ebben a világban, egyszóval a Lélekre (3,6; 4,23 kk.; 6,62 kk.; 7,37–39). Úgy kapják tehát ígéretül, mint más Vigasztalót, aki segítségükre lesz és vezeti őket a földön létükben. De a más Vigasztaló nem lesz testileg látható, olyan, aki rendelkezésükre áll. Csak a hitben lehet látni és megtapasztalni. Valóságosan és maradandóan jelen lesz a tanítványokban és a tanítványokkal, felébreszti és táplálja a hitet üdvös jelenlétében. Így bizonyul minden földi gyengeségben segítségnek és vezetőnek. – 3. Ez a Vigasztaló az Igazság Lelke. Jánosban az igazság az Atya és a Fiú elénk tárt valósága. Ezt a valóságot Jézus tárta elénk, mint az első Vigasztaló. A másik Vigasztaló nem hozhat újabb kinyilatkoztatást, csak tökéletesítheti Istennek már elénk tárt igazságát azzal, hogy emlékezetbe idézi, magyarázza, megvilágítja. Jézus és a Lélek közt nincsen törés, sőt: az Isten maga lélek (4,24). Az Atya és a Fiú tehát már jelen vannak ebben a világban. Az Igazság Lelkének feladata, hogy az Atyának és a Fiúnak ezt a láthatatlan jelenlétét a hitben felismerhetővé és elfogadhatóvá tegye. Így megoldódik a 14,16–23 rejtélye. Az ember Jézus eltávozik, a tanítványoknak el kell tőle búcsúzniuk, de az Igazság Lelke majd megmutatja nekik, hogy Jézus az Atya Fia. Akkor a hit szemével látni fogják, hogy eltávozása után Jézus az Atyában és az Atyával változatlanul jelen van. Így Jézus a Lélekben az Atyával együtt újra eljön hozzájuk, nem hagyja őket árván ebben a világban. A Lélek által feltárja előttük, hogy Ő az Atyával együtt a szívükben lakik és szereti őket. – 4. A Szentlélek egyszersmind tanú is és vádló Istennek a világgal folyó „per”-ében. Ez a per az egész Evangéliumon végigvonul, és Jézus elítélésében, ill. kivégzésében éri el tetőpontját. Már az ember Jézus is tanúságot tett az egész világ előtt Isten igazságáról és a világ saját magára mondta ki az ítéletet, amikor Jézus tanítását és tanúságtételét nem fogadta el. Miután Ő fölment az Atyához, a Vigasztaló az, aki folytatja a tanúságtételt, Jézus tanúságtevését, de a földi tereken nem válik láthatóvá, megfoghatóvá ebben a szerepében. A tanítványokban és a tanítványok által működik. Tanúságát ők hordozzák és viszik a világ elé. Erre kaptak küldetést (13,16.20; 15,27; 17,20). A Vigasztaló tehát Isten ereje és jelenléte, amely az Egyházban az apostoli igehirdetésben mutatkozik meg, ill. működik. Visszaemlékezve ezzel az erővel tesznek a tanítványok tanúságot mindarról, amit Jézus közelében, vele közösségben élve láttak és hallottak (15,27). És viszont: a Lélek a tanítványok által tanúskodik a világban (15,26), segíti a tanítványokat a visszaemlékezésben, annak megértésében, amire visszaemlékeznek, továbbá megvilágosításaival és ismereteik kiegészítésével (2,22; 7,39; 12,16; 14,26). A 16,8–11 fogalmazza meg a tanúságtevés alapgondolatát a lehető legtömörebben, de egyszersmind elítéli a világot hitetlenségéért. Rávilágít Jézus igazságára, hogy valóban feltámadt és visszatért az Atyához. Kimondja Isten ítéletét e világ fejedelmére, aki elvesztette uralmát, amikor Jézus megdicsőült és a megváltottak királya lett (12,31 kk.). Ezt a tanúságot az egész világ megkapja, de csak akik hisznek, azok tapasztalják meg az erőt és az üdvösséget, amely benne rejlik. – 5. Jánosnak a Vigasztalóról szóló részei a legmélyebb mélységeket is feltárják. A Vigasztalót – erőteljes vonásokkal megrajzolva – cselekvő személyként állítják elénk, ahogy előrevetítve már az apokaliptikus irodalomban megtaláljuk Mihály alakjában. Egyértelműen elkülönítik az Atyától és a Fiútól, ugyanakkor mint velük egyenrangút állítják az Atya és a Fiú mellé. A másik Vigasztalót az Atya és a Fiú adja, ill. küldi, ahogy a Fiút is az Atya küldte. Az Atyától származik, mint a Fiú. Ő sem magától beszél, amint a Fiú sem beszélt magától. A Fiú csak azt hirdette, amit az Atyától hallott, ugyanúgy a Vigasztaló is azt hirdeti, amit a Fiútól hall. A Lélek a tanúságot a Fiú valóságából meríti, miként a Fiú tanúsága az Atya valóságából való. Ezért a Léleknek ez a tanúsága megdicsőíti a Fiút, ahogy a Fiú tanúságtétele révén fény derült az Atyára. Amint a Fiú benne lakik a tanítványokban és működik bennük, ugyanígy a Lélek is hatékonyan munkálkodik bennük. Így nem lehet kétséges: a másik Vigasztaló a 3. isteni személy, aki az Atyával és a Fiúval együtt az Isten. Ebben a Vigasztalóban teljessé vált az Isten valóságáról adott eszkatológikus kinyilatkoztatás. Maga tette teljessé szerzőnk (János) tanúságával. – 6. Befejezésül rá kell mutatni, hogy 1Jn 2,1 Vigasztalónak nevezi Jézust, aki az Atyánál közbenjár értünk, bűnösökért. Mennyei Vigasztalóként állítja Jn 14,16 és tulajdonképpen az egész főpapi ima is elénk (vö. 17,11). Ezen a húsvét után elénk állított Másik Vigasztalón nem szabad csodálkoznunk. Az apokaliptikus irodalom is szerepeltet közbenjárót a mennyben és közbenjárót a földön. Jánosban – mint láttuk – a Vigasztaló Isten segítséget nyújtó jelenlétét jelenti földi életünkben. Föltételezi, hogy Jézus a kereszten megváltott minket, és hogy megváltó műve az Atya előtt jelen van.” (Haag Bibliai lexikon, Vigasztaló)

Vágvölgyi Éva