A tanítványok visszatérése; a kenyérszaporítás 10 Az apostolok visszatértek, és elbeszélték neki mindazt, amit cselekedtek. Azután velük együtt elvonult külön egy Betszaidának nevezett város közelébe. 11 Amikor a tömeg ezt megtudta, utánament. Ő magához engedte őket, beszélt nekik Isten országáról, és azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük, meggyógyította. 12 A nap azonban már lemenőben volt, ezért a tizenkettő odament hozzá, és azt mondták neki: »Bocsásd el a tömeget, hogy a környékbeli falvakba és tanyákra menjenek, szállást vegyenek és ennivalót keressenek, mert itt pusztaságban vagyunk.« 13 Ő azonban azt mondta nekik: »Ti adjatok nekik enni!« Azok ezt felelték: »Nincs több, mint öt kenyerünk és két halunk, hacsak nem megyünk el mi, és nem veszünk élelmet ennek az egész népnek.« 14 A férfiak ugyanis mintegy ötezren voltak. Ekkor azt mondta tanítványainak: »Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban!« 15 Úgy is tettek, és letelepítették valamennyit. 16 Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat, az égre tekintett, megáldotta, megtörte, és tanítványainak adta, hogy adják a tömegnek. 17 Mindnyájan ettek és jóllaktak. Azután fölszedték, amit meghagytak: tizenkét kosár kenyérdarabot.
Isten számtalan csodával kimutatta a választott nép iránti szeretetét. A zsoltárok hálatelt szívvel újra és újra megéneklik ezeket a csodákat (Zsolt 23; 40; 46; 66; 68; 71; 78; 80; 99; 105; 106; 114; 126; 135; 136).
A kenyér és hal megszaporításának csodája szintén Isten gondoskodó szeretetének jele. Jézus először életadó szavaival táplálja a tömeget, aztán pedig jóllakatja őket kenyérrel és hallal. A tömeg egy része megragad ezen a szinten, ahogy Jézus mondja a János evangéliumban:
„Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok” (Jn 6,26).
És rögtön fel is szólít, hogy:
„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,27.35).
Jézus bennünket is táplál az Ige és az Eucharisztia kettős asztaláról, a csodálatos kenyérszaporítás ennek a misztériumnak az előképe.
Isten már az Ószövetségben azt mondja:
„Ez a parancs, amelyet ma meghagyok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs messze tőled. Nincs az égben, hogy azt mondhatnád: `Ki szállhatna fel közülünk az égbe, ki hozhatná le azt nekünk, hogy hallhassuk és tetteinkkel követhessük?' Nincs a tengeren túl sem, hogy kifogásul azt mondhatnád: `Ki kelhetne át közülünk a tengeren, ki hozhatná el azt nekünk, hogy hallhassuk és megtehessük, amit Isten parancsol?' Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet” (MTörv 30,11-14).
Jézusban Isten még közelebb lépett az emberhez, egészen „magához engedte őket” (11).
Nem fenségesen, magas trónuson ülve, hanem érinthető, tapintható közelségben van az emberek között.
„Ő magához engedte őket, beszélt nekik Isten országáról, és azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük, meggyógyította” (Lk 9,11).
„Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat, az égre tekintett, megáldotta, megtörte, és tanítványainak adta, hogy adják a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak. Azután fölszedték, amit meghagytak: tizenkét kosár kenyérdarabot” (Lk 9,16-17).
„Amikor eljött az óra, asztalhoz ült az apostolokkal együtt, és azt mondta nekik: »Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék. Mert mondom nektek: többé nem eszem belőle, amíg be nem teljesedik az Isten országában.« Azután fogta a kelyhet, hálát adott, és így szólt: »Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek: mostantól fogva nem iszom a szőlő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.« Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: »Ez a kehely az új szövetség (Kiv 24,8; Jer 31,31) az én véremben, amely értetek kiontatik” (Lk 22,14-20)..
„Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben” (MTörv 30,14).
Ha összerendezzük a három szentírási helyet, és egymásra vonatkoztatjuk, akkor látjuk, hogy az eucharisztikus lakomában, a szentmisében válnak teljessé a Második Törvénykönyv szavai. Jézus halála, feltámadása és mennybemenetele után, a szentmisében, ahogy az ószövetségi törvény, az Eucharisztia tapintható közelségben van, a szánkban és a szívünkben.
„Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak” (Mt 7,8).
„Aki keres”: Az Isten képmására teremtett lélekben természetes vágyakozás él Isten után. Mint egy óriási mágnes, vonzza őt Teremtőjének szeretete:
„Csak Istenben nyugszik meg a lelkem” (Zsolt 62,2).
Tudatosan vagy öntudatlanul keresi ezt a boldogságot, a boldogságot. Van aki nem ismeri fel, hogy mi, vagyis hogy ki a boldogság igazi forrása, és mindenféle útjába eső dologban véli megtalálni a boldogságot. De a lelket az evilági boldogságok nem elégítik ki, mindig hiányérzet marad az emberben. Akkor tovább megy és újabb boldogságforrást keres, de amíg rá nem jön, hogy ki az igazi boldogság számára, addig csak össze-vissza bolyong, ahogy Hamvas Béla megfogalmazta, a káprázatok között. Ha elérkezik az a pillanat, amikor felismeri, hogy ki az igazi boldogság számára, akkor már megtette az első lépést. A második lépés, amikor keresni kezdi Istent. Ez a keresés nem hoz rögtön eredményt. Sok megtévesztő zsákutca kínálja magát a mai keresőnek, ezoterikus és más zavaros tanok hálójába keveredhet. És ebben a homályos közegben egyetlen kapaszkodója van, a bensejében élő Isten képmására teremtett lélek. Nagy Szt. Antal azt mondja, hogy aki ismeri önmagát, ismeri Istent. Ez az istenképmásság ott ragyog benne, lénye legmélyén, csak le kell ásnia önmagában, meg kell tisztítania ezt a képmást a rárakódott portól és szennytől. Olyan ez, mint az Aladin lámpása, egy ócska, rozsdás olajmécsesnek néz ki, de amikor Aladin ledörzsöli a rozsdát, kiderül, hogy hatalmas erők laknak benne. Ha megtisztítottuk lelkünk mécsesét a portól és rozsdától, már ott állunk az ajtóban, és ahogy Jézus mondja, a „zörgetőnek ajtót nyitnak”. Az ajtó, maga Jézus („Én vagyok az ajtó” Jn 10,9), rajta keresztül Isten magához enged bennünket. A keresés és megtalálás térben és időben zajlik, de valójában egy másik dimenzióban, egy másik valóságban. A lélek téren és időn kívüli vándorlása és megérkezése.
Nem csak bennünk él a vágy Isten közelsége után, Ő is közel akar lenni hozzánk, egészen közel. A főparancs nem tiszteletről beszél, hanem szeretetről, Jézus sem azt akarja, hogy tiszteljük, hanem, hogy szeressük. Közel akar lenni hozzánk, a szánkban és a szívünkben. Nem azt akarja, hogy leboruljunk előtte, hanem, hogy vegyük magunkhoz, vegyük a szánkba, engedjük be a szívünkbe. Engedjük, hogy szent teste, szavai és Lelke által formáljon és alakítson bennünket magához hasonlóvá.
A II. Vatkáni Zsinat Dei Verbum konstitúciója szerint a hívek a szentmisében az Ige és az Eukarisztia kettős asztaláról táplálkoznak. A kenyérszaporítás csodájának leírása egybecseng az utolsó vacsora történetével, mintegy előképe annak és egyben előképe a mai szentmiseáldozatnak. A szentmisében is, ugyanúgy, mint ebben az evangéliumi részletben, Jézus először tanítja, igéjével táplálja a hozzágyűlt embereket. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” –mondja a Második Törvénykönyv (MTörv 8,3). Mind a tanítás, mind a kenyérszaporítás csodája a hitet akarja felébreszteni a kereső emberben. Mint ahogy a horgony biztos pontot ad a hullámokon vergődő hajónak, úgy ad az embernek biztos pontot az Istenbe vetett hit horgonya. A hívő ember hite nem egy statikus valami, nem arról szól, hogy egyszer csak hinni kezdünk és ez változatlan állapotban marad bennünk, hanem a valódi, az élő hit fejlődik, változik, mélyül. A szövetségkötés a pusztában csak a kezdete volt a választott nép hitének, a negyven éves vándorlásban vált valóban élő hitté. A mi Istennel való kapcsolatunk, hitünk is változik, mélyül az évek során és egyik fő táplálékforrása a szentmise, az Ige és az Eukarisztia kettős asztaláról való táplálkozás. A teremtéstörténetben Isten az emberre bízza a teremtett világot, mintegy munkatársává fogadja. A kenyérszaporítás során Jézus is bevonja tanítványait a csodába, Jézus áldó szavai után az ő kezük nyomán történik meg a csoda, az ő semmi kis készletükből lakatják jól az ötezer embert. Hihetetlen, csodálatos dolgot élnek meg, nem csak szemtanúk. A szentmisében is a pap számára is újra és újra hihetetlen, csodálatos dolog, hogy az ő szavaik által, az ő kezükben változik át a kenyér és a bor Jézus testévé és vérévé. Közreműködőivé válnak a csodának. Isten minden kicsisége, gyengesége, méltatlansága ellenére újra és újra meghívja az embert, hogy társként, közreműködőként vegyen részt a teremtés csodájában, a kinyilatkoztatás művében.
Ha a szöveget más lukácsi helyekkel összehasonlítjuk, (Lk 22,7- 38; 24,28-31; és a Csel 2,42.46; 20,7-12; 27,35), újabb szövegösszefüggéssel bővül a kép. Jézus, mint a nép Üdvözítője, a lakoma ura, az apostolok, mint az eucharisztikus lakoma elöljárói: „Az égre tekintett, megáldotta, megtörte, és tanítványainak adta, hogy adják a tömegnek” (Lk 9, 16).
Az egyházatyák szívesen adtak a történetnek allegorikus értelmet. Beda szerint az öt kenyér Mózes öt könyvére utal, a tizenkét kosár a tizenkét apostolra, a két hal pedig a zsoltárkönyvre és a prófétákra vagy az Evangéliumra és a Cselekedetekre (Újszövetség). Ily módon a lakoma a törvényt evangéliummá, a régit új szövetséggé változtató világegyház átfogó képévé válik, amelyben az apostolok Krisztus megbízásából osztják az embereknek az igehirdetés kenyerét. Ebben az értelmezésben az eucharisztia gondolata háttérbe szorul.
A János evangéliumában levő kenyérszaporítás és az azt követő eucharisztikus beszéd, mint a kenyérszaporítás magyarázata már kifejezetten úgy mutat Jézusra, mint az élet kenyerére.
„Magához engedte őket”
Isten szeretete mindenkit vár, mindenkit megszólít. Nem kérdezi miféle sebeket és sérüléseket hordozunk, hol és hogy szereztük őket, nem kéri számon, hogy miért vagyunk piszkosak, mint a disznók mellől hazatántorgó tékozló fiú, magához enged bennünket. Nem kérdez semmit, csak magához ölel, mint a tékozlót az apja. A tévedésekben és bűnökben lerongyolódott lélek új, ünnepi ruhát kap és ünnepi lakomához ültetik. Mindnyájan tékozló fiúk vagyunk, akikben felsír a hazavágyó, Istenhez vágyó lélek, és akik elindultunk felé, elindultunk hozzá. Ő asztalhoz ültet bennünket és jóllakat:
„Jóllakásig esznek majd a szegények, akik keresik az Urat, dicsérik majd őt” (Zsolt 22,27)
Ebben az evangéliumi történetben Jézus kenyérrel és hallal, aztán az Utolsó vacsorán, és attól fogva minden szentmisében, önmagával, testével és vérével. Az apokrifek szerint ki amit eszik, azzá válik. Aki Jézus szavaival, szent testével és vérével táplálkozik, az lassanként elcserélődik, Jézus kezd élni benne.
Ahogy a teremtésbe, úgy ebbe a mennyei lakomába is bevonja Isten az embert. A csodálatos kenyérszaporítás alkalmával a tanítványok osztják a Jézus csodájával megszaporított kenyeret és halat. Jézus bennünket is, mindenkit meghív, közreműködhetünk, adhatjuk őt másoknak. Téved, aki azt gondolja, hogy csak a felszentelt pap adhatja Jézust az Eucharisztiában másoknak. Mi mindnyájan a megtapasztalt isteni szeretet másokkal való megosztása által a részt vehetünk Isten művében. Amikor a szívünk megtelik örömmel, mert megtapasztaljuk Isten szeretetét és közelségét, még ha akarjuk, se tudjuk titokban tartani, ki akar áradni, nem tudjuk nem hirdetni. Akit eltölt a boldogság, még ha ki sem nyitja a száját, akkor is sugárzik belőle. Van egy nagyon kedves barátom az egyiptomi sivatagi szerzetesek között. Volt hat év, amikor nem tudtunk találkozni, aztán mikor újra láttam, és utána nézegettem itthon a fényképét elcsodálkoztam: Honnan tud ilyen szépen mosolyogni, régebben nem tudott. Mi a titka? Képernyő védőnek is felrakattam a képét és nap mint nap törtem a fejem a titkán. Aztán felismertem, nincs titok. Egyszerűen azzal van, akit szeret, azért ilyen szép, sugárzó a mosolya.
Vágvölgyi Éva
