1 Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: »Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.« 2 Erre azt válaszolta nekik: »Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
Atyánk! Szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod!
3 Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta,
4 és bocsásd meg a bűneinket,
miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek,
és ne vígy minket kísértésbe.«
Példabeszéd a könyörgő barátról 5 Azután így szólt hozzájuk: »Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: `Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, 6 mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki'; 7 a másik viszont belülről ezt feleli: `Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!' 8 Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van.
Bizalom az imádságban 9 Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. 10 Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. 11 Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? 12 Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? 13 Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!«
„Taníts meg minket imádkozni” (Lk 11,1)
Aki vallásos családban nő fel, azt már egészen kicsi gyermekkorában megtanítják, hogy összetegye a kis kezét, keresztet vessen, aztán szöveges imákat is megtanul. De az egészből nem ért semmit. Igazából nem tudja mit csinál. Nem érti a mozdulatokat, nem érti az imádság szavait. Tanult gesztusok, tanult szavak, teszi, mert így kell csinálni. Van, aki egész életében megmarad ebben az állapotban. Vannak azonban olyan családok is, akik az esténkénti közös imában azt is megtanítják a gyerekeiknek, hogy van Valaki, akinek megköszönjük mindazt a jót, amit Tőle kaptunk, van Valaki, aki elé letehetjük a mulasztások és bűnök terhét, hogy ez a Valaki, a mi mennyei Atyánk, aki szeret és akinek a kezébe helyezhetjük a saját és a hozzánk közel állók életét. Ez az ima már személyesebb, de még nem beszélhetünk személyes találkozásról és csak egy nagyon rövid időre korlátozódik a napból, egyébként éljük a magunk életét, Isten nincs jelen az életünkben. Van egy kettősség, elkülönül bennük a profán és a szent, a szentnek nincs befolyása a hétköznapi életünkre, pont úgy élünk, pont úgy teszünk mindent, mint bárki más. A valódi ima ott kezdődik, amikor ez az isteni jelenlét megérinti a bensőnket. Ez a tapasztalat nincs se életkorhoz, se tanultsághoz, iskolai végzettséghez kötve, nem kiérdemeljük, hanem Isten ajándékaként megkapjuk. Attól kezdve, hogy megkapjuk ezt az ajándékot, ez az isteni jelenlét egyre inkább áthatja az egész napunkat, megváltoztatja a tetteinket, a szavainkat, az egész életünket, úgy szoktuk mondani, hogy megszenteli az életünket. Ahogy Cseri Kálmán megfogalmazta, attól kezdve „más víz folyik a folyóban”. Mert aki Isten jelenlétében él, az Isten szeretetében él és ez a szeretet újjáteremti az embert. Az ember olyan lesz, ahogy Szt. Pál a Galata levélben megfogalmazza:
„Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! Mert a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt. A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint!” (Gal 5,16-25)
„Attól a perctől, amikor a lélek kezd felemelkedni a világból az „igaz világosság” felé, ami benne van, az ima által kezd kialakulni benne a harmónia Istennel, és folytatja az imát, míg megszűnik minden elválasztás, minden kétség, minden aggodalom. Akkor az Igazság irányítja mozgását és érzéseit és az isteni szeretet tüze elolvasztja a múlt és a jelen tapasztalatait, megszüntetve a részlegességet, az én féltését, az egoizmus hibáit és kételkedéseit, úgyhogy a lélek mélyén nem marad más, mint a Szentlélek legfőbb hatalmának teljessége és a rendkívüli boldogság, hogy aláveti magát az ő akaratának.” (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)
Azt mondtuk, hogy az isteni jelenlét megtapasztalása Isten ajándéka, akkor ez azt jelenti, hogy mi semmit sem tehetünk érte? Mi az, ami megnyitja a fülünket és a szívünket? A szentek tapasztalata nyomán a válasz egyértelmű: Isten Igéje. Ha Isten Igéjével táplálkozunk mindennap és az egész napunk folyamán, ha belénk ivódnak az Ő szavai:
„Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízeket és a velőket, s megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (Zsid 4,12-13)
Az Isten Igéjével való táplálkozás nemcsak azt jelenti, hogy a folyamatos ismételgetéssel magunkévá tesszük, hanem hogy megpróbáljuk az életünkkel megvalósítani. A kettő együttes jelenléte egyesíti bennünk a szent és profán világot:
„Tehát akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1 Kor 10.31).
„Ha valaki beszél, mintegy Isten szavaival beszéljen; ha valaki szolgálatot tesz, mintha azzal az erővel tenné, amelyet Isten oszt ki, hogy mindenben Isten dicsősége valósuljon meg Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom mindörökkön örökké! Ámen” (1 Pét 4,11).
A Miatyánkban Jézus nemcsak egy kész imát ad át a tanítványoknak, hanem az ima esszenciáját, egy-egy mondatban összesűrítve mindazt, amit az ima jelent. Tehát egy mintát is ad, hogy milyen legyen minden imádságunk.
Az első mondatban: „Szenteltessék meg a te neved,” Jézus minden ima legfőbb lényegét fogalmazza meg, ami nem más, mint Isten dicsőítése és imádása. Az imádás mind a héberben, mind a görögben azt jelenti, hogy földig borulni. Az Ószövetségben ez a leborulás és tisztelet az áldozatbemutatással fejeződött ki, vér és illatáldozatot mutattak be Istennek. De Isten tisztelete azt is jelentette, hogy tiszteletben tartották a törvényeit, amelyeken keresztül az Ő akaratát közölte. Sajnos a külsőségekre, az áldozatbemutatásokra egyre nagyobb hangsúly került, Istent felrakták messze maguktól a felhők közé egy trónusra és a lelkük egyre távolabb került Tőle. Azt akarták hinni, hogy áldozatok bemutatásával, vérrel, füstökkel tisztelik Istent, miközben Isten azt várja, hogy lélekben és igazságban tiszteljük és imádjuk Őt. Nem a földig hajlás, a vér és a füstök a valódi tisztelet. „De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, Lélekben és igazságban kell őt imádniuk” (Jn 4,23-24). Isten bennem és velem akar lenni, nem a felhők között egy trónuson. Jézusban egészen közel jött hozzánk, a barátunk akar lenni. Nem azt akarja, hogy féljünk Tőle, hanem, hogy szeressük. Még akkor sem kell félnünk tőle, elbújnunk előle, ha bűnt követünk el, sőt első dolgunk legyen, hogy hívjuk Őt, hogy nézd, elestem, segíts felkelni, gyógyítsd be a bűn okozta sebet.
Jézus ezután négy kérést fogalmaz meg. Az első, hogy Isten országa eljöjjön, kinyilvánuljon. Jézus nyilvános működése során ennek az országnak a benne való elérkezését hirdette meg, és ez folytatódik az Egyház működésében. Tehát az első kérés arra vonatkozik, hogy bennünk és általunk Isten országa kinyilvánuljon, láthatóvá legyen a világban. Máté változatában meg is mondja, hogy ez hogy valósul meg. Ha a Fiú példája nyomán életünk fő törekvése, hogy megtegyük az Atya akaratát:
„Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét. (Jn 4,34)
A következő kérés a kenyérről szól, de az isteni gondviselés tükrében, csak a mára vonatkozik, a holnapra és holnaputánra, a spájzolásra nem. A jézusi ima nagyon is reális, ismeri a megélhetés kapcsán felmerülő gondokat. Nemcsak lelki dolgokat szabad kérni a mennyei Atyától, hanem olyanokat is, amelyek a fizikai létünkhöz szükségesek. De a „naponta” kitétel korlátokat is szab számunkra, az ember birtoklási vágya kielégíthetetlen éhségének. Van egy bölcs mese erről, A halász meg a felesége. A csodatévő halacska nyomán az ember minden kívánsága teljesülhet. És a halász feleségének semmi sem elég. Nagyra vágyásában végül azt kívánja, hogy ő maga legyen az Isten. És akkor hirtelen újra a halászkunyhójuk puszta földjén találják magukat.
A harmadik kérés is szintén a realitás talaján áll, Isten bocsánatát kéri. Még ha tele vagyunk is jó szándékkal, akkor is mulasztásokat, hibákat, bűnöket követünk el, amik úgy rakódnak a lelkünkre, mint a por, piszok. Ettől a lelkünkre rakódó szennytől csak Isten tud megtisztítani bennünket. Ha nem akarjuk, hogy a bensőnk szemétdombbá váljék, újra meg újra Hozzá kell fordulnunk, és bocsánatot kérnünk Tőle. De Jézus felhívja a figyelmünket, hogy Isten bocsánata feltételhez van kötve, csak akkor reménykedhetünk benne, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. A mi másoknak való megbocsátásunk az a „fizetőeszköz”, amivel ki tudjuk egyenlíteni a saját adósságunkat Istennel szemben:
„Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért” (Mt 5,23-26).
„Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket” (Mk 11,25).
Talán a negyedik kéréssel boldogulunk a legnehezebben. Hogy is kell értelmeznünk ezt, hogy „ne vígy minket kísértésbe”? Miért kérjük Istentől, hogy ne vigyen bennünket kísértésbe? Mit akart mondani ezzel Jézus? A kísértés próbatételt jelent. Az Ószövetség több helyen ír arról, hogy Isten próbára teszi, vagy megengedi, hogy a sátán próbára tegye az ember hűségét (Kiv 16,4;20,20;MTörv 8,12; Bír 2,22). Az Újszövetségben ilyen kísértés, próbatétel a Jézus megkísértése, amikor a sátán próbára teszi a Fiú Atya iránti hűségét és szeretetét. A bölcsességi irodalom szerint az embert érő csapások a próbatétel eszközei. A próbák kiállásának legismertebb ószövetségi alakja Jób. Isten megengedi a sátánnak, hogy próbára tegye Jób hitét, aki azt akarja elérni, hogy az őt ért csapások miatt Jób távolodjon el Istenétől, ne áldja őt, mint jóléte idején, hanem átkozza, káromolja. Bár Jób nem érti miért történik mindez vele, perel is Istennel, de hite mindvégig megmarad, nem káromolja, nem tagadja meg Istenét. Jób a kiállt próba következtében még bensőségesebb kapcsolatba kerül Istennel. A próbatételek az Újszövetségben is az ember nevelésére szolgálnak. A szenvedések és próbatételek kiállásával jutnak el a keresztények a szellemi nagykorúságra és tökéletességre:
„Mindig örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása állhatatosságot szerez. Az állhatatosság pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és hibátlanok legyetek” (Jak 1,2-4).
„Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon a perzselő szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy amikor dicsősége kinyilvánul, vigadozva örvendezzetek” (1 Pét 4,12-13).
„Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de aki kitart mindvégig, az üdvözül” (Mt 10,22).
„A győztesnek elrejtett mannát adok, és egy kis fehér követ adok neki, a kis kőre írva pedig új nevet {Iz 62,2}, amelyet senki sem ismer, csak az, aki kapja” (Jel 2,17).
De a hívek számára állandó kísértést és próbatételt jelent a saját bűnre való hajlamukkal való küzdelem is. Szt. Pál megfogalmazásában a régi és az új ember küzdelme bennünk, hogy ne kövessünk el bűnt.
A Miatyánkban szereplő kérés tehát a különféle próbatételekre vonatkozik, kérjük Istent, hogy segítsen bennünket a külső és belső próbatételek idején, hogy hűségesnek bizonyuljunk a szenvedések és üldözések idején, erősítsen meg bennünket a sátán kísértéseivel szemben, aki, „mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen, tudjuk ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés éri testvéreiteket is, akik ezen a világon vannak” (1 Pét 5,8-9). Erősítsen meg bennünket is, ahogy Jézus megígérte Péternek, ha gyöngeségünkben el is bukunk, mint Péter, Isten erejéből fel tudjunk állni:
„Simon, Simon! A sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, és egykor megtérve, megerősítsd testvéreidet.« Ő erre azt mondta neki: »Uram, kész vagyok veled a börtönbe és a halálba is menni!« De Jézus azt felelte: »Mondom neked, Péter: mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor is letagadod, hogy ismersz engem” (Lk 22,31-34).
„Bízzátok rá minden aggodalmatokat {Zsolt 55,23}, mert gondja van rátok” (1 Pét 5,7).
Nem kell félnünk, mert ha Istenre bízzuk magunkat, „az alvilág kapui nem vesznek erőt” (Mt 16,18) rajtunk.
Vágvölgyi Éva
