6 Kenyérszaporítás Tibériás tavánál 1 Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. 2 Nagy sokaság követte őt, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken művelt. 3 Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. 4 Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. 5 Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: »Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?« 6 Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. 7 Fülöp azt felelte neki: »Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.« 8 A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: 9 »Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?« 10 Jézus erre azt mondta: »Telepítsétek le az embereket!« Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát; a férfiak szám szerint mintegy ötezren voltak. 11 Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. 12 Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« 13 Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg.
14 Az emberek pedig, látva a csodajelet, amelyet művelt, azt mondták: »Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!« 15 Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
A kenyérszaporítás csodája az ún. ajándékozó csodák közé tartozik. Ilyen ajándékozó csoda több helyen szerepel az Ószövetségben is:
„Azt mondta erre az Úr Mózesnek: »Íme, én majd kenyeret hullatok nektek az égből!” ( Kiv 16,4)
„Ekkor szél érkezett az Úrtól, fürjeket ragadott fel a tengeren túlról, s elhozta őket és a táborra hullatta, egynapi járóföldre körös-körül, a tábor minden oldalán” (Szám 11,31).
„Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: `Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.'« Erre az elment, s Illés szava szerint cselekedett, és evett ő s az asszony s egész házanépe, s attól a naptól kezdve nem ürült ki a lisztes véka, s nem apadt el az olajos korsó – az Úr szava szerint, amelyet Illés által szólt” (1 Kir 17,14-16).
„Azt mondta erre neki: »Eredj, kérj kölcsön minden szomszédasszonyodtól üres edényeket, de ne keveset, aztán menj be házadba, s ha benn leszel fiaiddal együtt, zárd be ajtódat, s tölts olajodból mindezekbe az edényekbe, s ha megtelnek, állítsd őket félre.« Elment tehát az asszony, s rázárta magára s fiaira az ajtót, s azok adogatták az edényeket, ő pedig töltögetett. Amikor aztán megteltek az edények, azt mondta fiának: »Hozz ide nekem még edényt.« De az azt felelte: »Nincsen.« Ekkor megállt az olaj” (2 Kir 4,3-6).
Az Újszövetségben két ajándékozó csodát találunk, a kenyérszaporítás csodáját, ami mind a négy evangéliumban szerepel (Mt 14,13; Mk 6,33; Lk 9,12; Jn 6,1), és a víz borrá változtatás csodáját Kánában (Jn 2,7).
Az, hogy a kenyérszaporítás csodája mind a négy evangéliumban szerepel, a kenyérszaporítás csodájának fontosságára utal.
Az ajándékozó csoda jellemzője az ajándék jelleg, nem a kérelmező kérésére történik meg a csoda, aki kapja, nem számít rá, nem várta, nem az érdemeiért kapja jutalomból, és pazarló, mértéket meghaladó, túlcsorduló a bősége. Közvetlen hatása az ünnepi öröm.
Isten a legnagyobb ajándékozó, először megajándékozott bennünket a lét ajándékával, aztán a megtestesülés ajándékával, hogy Jézus Krisztus által végül megkaphassuk az üdvösség ajándékát.
Az igazság az, hogy az ajándék valójában nem az ajándékozottról, még csak nem is az ajándékról szól, hanem az ajándékozóról. Isten ajándékai az Ő túláradó szeretetéről beszélnek. És a mi ajándékaink pedig rólunk szólnak, a szeretetünk bőkezűségéről vagy kimért, szűkmarkúságáról. Isten túlcsorduló szeretetének ajándékai arra hívnak bennünket, hogy mi is bőkezűek, akár még szertelenek is legyünk az ajándékozásban.
A legtöbb jézusi csodánál a kérelmező a kezdeményező, a gyógyulást kereső beteg, vagy a viharba került tanítványok. Itt fordított a helyzet, Jézus a kezdeményező, nem a tömeg fordul hozzá, hogy éhes, hanem ő akar enni adni nekik. Fülöpöt kérdezi, de csak azért, hogy válaszából nyilvánvalóvá váljon a helyzet lehetetlensége: Ötezer embert lehetetlenség megetetni. András közbeszólása mozdítja ki a holtpontról az eseményeket, hogy egy fiúnak van öt árpakenyere és két hala. Nem mintha ez elegendő lehetne, de alapja, kiindulása lehet a csodának. Míg a szinoptikusoknál a tanítványok feladata a megszaporított kenyér és hal szétosztása, Jánosnál miután hálát adott, maga Jézus adja az emberek kezébe. Szándékos János változtatása, mert még nyilvánvalóbbá akarja tenni az utolsó vacsora jelenetével való áthallást, amikor a kenyeret, mint élő önmagát osztja szét az apostoloknak. De azt is észre kell vennünk, hogy az áthallás ellenére nem ugyanarról van szó, itt Jézus hálát ad, ott Jézus megáldotta a kenyeret, itt Jézus szétosztja, ott előbb megtöri a kenyeret és úgy adja az apostoloknak.
Ha figyelembe vesszük az előző vasárnapi evangéliumot, a kenyérszaporítás közvetlen szövegelőzményét Márknál, akkor kitűnik az elbeszélés szimbolikus mondanivalója: Jézus mint Izrael pásztora; az Élet Igéjéről való gondoskodás a pásztor dolga; Isten népének táborhelye a „zöldellő réteken” van (Zsolt 23); Jézus, mint a zsidóknál a ház ura, vezeti az étkezést; a bőség, a túlcsordulás képe.
De Jánosnál nagyobb hangsúlyt kap, hogy Jézus a megfáradtak és megterheltek Üdvözítője: mint a gazdag ember, aki mindenkit meghívott az asztalához. A kenyérszaporítás alkalmával válogatás nélkül mindenkit, jókat és rosszakat egyaránt jóllakat.
János evangéliumában a csoda úgy mutat Jézusra, mint az élet kenyerére, ezzel egybecseng az utolsó vacsorával.
A tömeg kereste, követte Jézust és Jézus jóllakatta testük éhségét, megitatta lelkük szomjúságát. De a János evangélium folytatásában kiderül, hogy valójában nem magát Istent keresik, nem ő utána vágyakoznak, hanem a jótéteményeit keresik, azokkal akarnak betelni. Jézus csodái jelek, olyanok, mint egy rámutató kéz és a tömeg ezt a mutató kezet nézi csupán, nem azt, amire a kéz mutat: Isten országa Jézusban elkezdődött itt a földön.
A hatodik fejezetben az „Én vagyok az élő kenyér” tanításban Jézus önmagára mutat, hogy a helyes irányba terelje a figyelmünket, hogy mi legyen a hitünk tárgya.
A csoda jel, de csak akkor vesszük észre, ha hittel szemléljük. A csodajel rámutat a hit szerzőjére:
„Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12,2).
A hit által megtapasztaljuk, hogy ahol Isten működni kezd, ott a reménytelenség ellenére is megjelenik a remény és minden átfordul: Amit ürességnek éreztünk, az teljesség, ami vigasztalanul hétköznapinak tűnt, az az élet nagyszerű lehetősége.
Vajon ez azt jelenti, hogy a hit egy álomvilágba hív bennünket? A nem valódi, a csodaváró hit valóban azt gondolja, hogy a technika, a vallás vagy a jó akarat csodájával paradicsommá tehetjük a világot. Lehetnek persze rendkívüli élmények, események az életünkben, csodák, amikor különös módon megtapasztaljuk, érezzük Isten jelenlétét, de a valódi hit a legszürkébb hétköznapokban is megtapasztalja Őt. Isten dicsősége mindenben megnyilvánul számára, bearanyozza, ünnepivé teszi a létet.
Vágvölgyi Éva
