1 1 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. 2 Ő volt kezdetben Istennél. 3 Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. 4 Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. 5 A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl.
6 Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. 7 Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. 8 Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.
9 Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. 10 A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. 11 A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.
12 Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, 13 akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.
14 Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.
15 János tanúságot tesz róla, és hirdeti: »Ő az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.«
16 Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. 17 Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. 18 Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Elborzadva értesülünk a híradásokból, a menekültek szavaiból, hogy a szomszédunkban a bombázások és dróntámadások miatt emberek ezrei kényszerülnek hosszú hónapok óta a föld alatt, pincékben, metróalagutak élni. Többen is, akik elmenekültek azt mondták, hogy már nem tudták ezt elviselni és bár fájdalmas volt elszakadni az otthonuktól, a barátaiktól, inkább nekivágtak a nagyvilágnak. Mert miféle életminőség így élni?
Amikor az ember eltávolodott Istentől élt, de mintha a föld alá, sötét pincébe kényszerült volna. Valami hasonló helyzetben volt az emberiség, mint a háborútól szenvedő emberek, csak nem tudott kiszökni a világból.
A bibliai héberben a világosság fogalma szorosan összekapcsolódott az élet fogalmával (Jób 33,30; Zsolt 56,14; Péld 13,9). A Teremtés könyvétől kezdve a Biblia arról beszél, hogy Isten teremtette az életet és a világosságot:
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.
És Isten szólt: »Legyen világosság! És lett világosság” (Ter 1,1-3).
Sőt mind az életnek, mind a világosságnak is Isten a forrása:
„ Mert nálad van az élet forrása,
és világosságod által látunk világosságot” (Zsolt 36,10).
Így Izrael az eljövendő örök üdvösséget is világosságként várja és Isten szolgáját Jahve a nemzetek világosságává tette (Iz 42,6;49,6;42,16) a messiási időben – az ígéret szerint – nagy világosság támad:
„A Szabadító születésének ígérete A nép, amely sötétségben jár,
nagy világosságot lát;
akik a halál árnyékának országában laknak,
azokra világosság ragyog” (Iz 9,1).
János a világosság szimbolikáját még jobban elmélyítette. Szerinte az Isten világosság (Jn 1,15) és világosságban él (1,7). Csak a világosságban lehet vele közösségben lenni (1,6). Hogy az emberek eljussanak erre a világosságra, maga a világosság jött el a világba Jézusban (Jn 1,4;3,19;12,35), aki azt mondhatta magáról, hogy „a világ világossága vagyok” (8,12; 9,5). A világosság eljövetelének tanúsítása áll János írásainak középpontjában. Ez a kapcsolat, amely az élet és a világosság közt már az Ószövetségben is megtalálható, a tetőpontját éri el: ez a világosság maga az élet (1,4) és az embereknek valóban osztályrészükül juthat az élet világossága (8,12). Akik hittel Jézushoz kötődnek, általa a világosság fiaivá, gyermekeivé válnak (12,36). De a „világosságban járás” vagyis Jézus követése (8,12) és a többi ember szeretete (1Jn 2,9; 3,18 „a testvérek tettel és igazsággal” szeretése) a hiteles bizonyítéka a megváltottságnak. Ez tanúsítja az Istennel való közösséget és ez a záloga az örök üdvösségben való részesedésnek.
Mit jelent befogadni a világosságot? Hagyni, hogy belénk hatoljon, átjárjon az Ő fénye, az Ő teljessége betöltsön bennünket. Az Ő Igéje szólaljon meg bennünk, Ő legyen életünk vezérfonala:
„Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és a velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid 4,12)
Jézus kortársai nem fogadták be a testté lett Igét, a mai világ embere pedig nem fogadja be a szóvá lett Igét. Pedig a testté és szóvá lett Ige, ha befogadjuk, János szavai szerint kegyelmet kegyelemre halmoz bennünk.
Volt egyszer egy neves tüdőgyógyász professzor. A nyolcvanas években a tbc, mint népbetegség megszűnt Magyarországon, csak elvétve fordult elő, főleg a hajléktalanok között. Így került ez a neves tüdőgyógyász közvetlen kapcsolatba a hajléktalan-problémával. Egyszer egy rádió interjúban azt mondta, hogy ha beteszik őket egy lakásba, anyagilag segítik, az nem oldja meg a problémájukat. Hamarosan újra az utcán találjuk őket, mert belsőleg, az emberségük van lepusztulva, olyanok, mint az elvadult kutyák. Az első és legfontosabb lépés, mondta a neves tüdőgyógyász professzor, az hogy visszaépítsék bennük az emberséget.
Isteni szempontból a bűnbeesés után az idők folyamán az emberiség is erodálódott belsőleg, lepusztult benne az a sok belső gazdagság, amitől ember az ember. A sok szép ajándék, amit a teremtéskor kapott nagyrészt elveszett. Külsőleg embert formázott, de az csak a látszat volt, eluralták az ösztönök és az önzés és ember embernek lett a farkasa.
Az Ige megtestesült, hogy visszatanítsa nekünk, hogy Isten gyermekei, a világosság fiai vagyunk. „Isten a szeretet” (1 Jn 4,8), olvassuk János levelében, a világosság fiai tehát a szeretet fiai. Nem szép elméletekért, nem magasztos eszmékért küzdenek, hanem az isteni szeretet megvalósításán fáradoznak a világban. A Fiúban elkezdődött a szeretet műve, a tanítványokban és a belőlük létrejött közösségben, és ezek összességében, az Egyházban folytatódik. A világosság a világba jött, és mi, akik tudjuk és hisszük ezt, ezt a világosságot, az isteni szeretet világosságát akarjuk felmutatni a világban. Megtanítani, hogy az ember nem önző, csúnya és gonosz, hanem szép és értékes. Isten ajándéka. Ha meg tudjuk látni abban, akiben nem igazán látszik, hogy ő Isten ajándéka, akkor elő tudjuk szeretni belőle, hogy valóban azzá is váljék. Az önző, a csúnya és gonosz ember valójában nagyon magányos, és utálja magát. Ezt az utálatot sugározza másokra. Nagy Heródes, aki hiába volt tehetséges ember, az önzése, a gonoszsága és kegyetlensége miatt még a saját gyerekeit is képes volt kivégeztetni. A gyermek Jézus életére tört, mert tőle is féltette a hatalmát. Végtelen magányosságban halt meg, mindenki utálta, és ő is saját magát. Heródes akkor a hatalmát féltette tőle, mások máskor más dolgokat. Pedig a Fiú nem akar senkitől elvenni semmit, hanem adni akar. Önmagát adta értünk, hogy megtanítson Isten szeretetére. Mi, akik Jézus követőinek, barátainak tartjuk magunkat, szintén nem akarunk elvenni senkitől semmit, hanem azért vagyunk a világban, hogy az ő szeretetének jelei legyünk, az élet és a világosság hordozói.
A középkorban Assisi Szt. Ferenc szerette volna egészen közel hozni az emberekhez a megtestesülés csodálatos misztériumát. Olyan közel, hogy mindenki, még a legegyszerűbb ember is megérthesse. Egyik karácsony alkalmával, Greccio közelében egy barlangban ő állította fel az első betlehemet valódi jászollal, élő szereplőkkel a Gyermekségtörténetek alapján. A város lakói és a környékbeli pásztorok tódultak, hogy megnézzék. A látvány és Szt. Ferenc szavai nyomán a lelkükben is megelevenedett Jézus születésének eseménye. Nagy megrendüléssel élték át a megtestesülés óriási eseményét, szinte ott látták a jászolban az eleven Kisdedet, aki karjait feléjük tárva választ várt a szeretetére.
Vágvölgyi Éva
