2 A napkeleti bölcsek hódolata 1 Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, 2 és megkérdezték: »Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk csillagát felkeltében, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.« 3 Amikor Heródes király meghallotta ezt, nyugtalanság fogta el, és vele együtt egész Jeruzsálemet. 4 Azután összegyűjtötte a nép minden főpapját és írástudóját, és tudakozódott tőlük, hogy hol kell megszületnie a Krisztusnak. 5 Azok ezt felelték neki: »A júdeai Betlehemben, mert így van megírva a próféta által:
6 `És te Betlehem, Júda földje,
semmiképp sem vagy a legkisebb
Júda fejedelmi városai között,
mert beloled támad majd a fejedelem,
aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek'« {Mik 5,1-3; 2 Sám 5,2}.
7 Akkor Heródes titokban magához hívta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. 8 Azután elküldte őket Betlehembe ezekkel a szavakkal: »Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől, és amikor megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.«
9 Azok pedig, miután meghallgatták a királyt, elmentek. És íme, a csillag, amelyet felkeltében láttak, előttük haladt, majd mentében megállt fent, ahol a kisgyermek volt. 10 Mikor a csillagot meglátták, örvendeni kezdtek igen nagy örömmel. 11 Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket anyjával, Máriával, és a földre borulva hódoltak neki. Majd felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát. 12 Mivel álmukban intést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.
Szt. Pál azt mondja a Rómaiakhoz írt levelében, hogy Isten a pogányokkal is közli magát a teremtett világon keresztül:
„Amit ugyanis tudni lehet Istenről, az nyilvánvaló előttük, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen az, ami láthatatlan benne: örök ereje és istensége, a világ teremtése óta alkotásai alapján értelemmel felismerhető” Róm 1,19-20).
Vagyis ha őszintén, tiszta szándéktól vezérelve kutatjuk a természet titkait, a valóságot, akkor az el fog bennünket vezetni Istenhez. Aki keresi őt, az meg is találja. Váratlanul megszólít bennünket, jelet ad (sokszor persze máshogy, mint ahogy elképzeltük). Nagyon fontos, hogy hagyatkozzunk erre a jelre, higgyünk neki és induljunk el, amerre hív bennünket. Az elinduláshoz eltökéltség és bátorság kell, mert nagy kalandba kezd, aki Istennel kezd barátkozni. Aztán néha úgy tűnik, mintha bújócskázna velünk, el-eltűnik a szemünk elől a jel, amit adott
Az egyházatyák azt mondják, amikor a napkeleti bölcsek történetét értelmezik, hogy a nem hívő embert a természeti jelenségeken keresztül, a hívő embert pedig a Szentírás szavain keresztül vezeti Isten. A bölcsek mivel nem birtokolják Isten szavát, a Szentírást, Isten egy csillag által vezeti őket.
Egyes vélemények szerint ezek a bölcsek nem voltak mások, mint híres babiloni csillagászok, akik állandóan fürkészték az eget, figyelték a csillagok állását. A csillagászati megfigyeléseiket ékírással agyagtáblákra fel is jegyezték, melyeket a régészet az ásatások nyomán meg is talált. De nem csak a csillagokat figyelték meg, hanem az égitestek alapján próbálták értelmezi a földi eseményeket. Máté evangéliuma szerint felfedeztek egy különleges csillagot, amelynek fényét követve eljutottak Jézushoz, Betlehembe.
Hitüket nem ingatta meg, hogy az újszülött királyt, akit kerestek, hozzá méltatlan, nagyon egyszerű körülmények között találták. A látszat nem csapta be őket, mert nem a szemük, hanem a szívük vezette őket.
Aranyszájú Szent János: „A csillag egy láthatatlan értelmet hordozott, amely csillag formájában tűnt fel.”
Leo pápa: „A csillag látványán kívül, amit testi szemeikkel láttak, az igazság ragyogó fénye oktatta a szívüket, és ez eredményezte a hit megvilágosodását.”
A hívő embert nem egy égi jelenség, hanem a Szentírás szavainak vezetik. A szentek életéből tudjuk, hogy életük egy meghatározott pillanatában, mint egy vezérlő csillag, felragyogott számukra az Szentírás egy igéje, ami egész életük vezetőjévé vált.
Ha a napkeleti bölcsek nem vizsgálták volna állandóan a csillagokat, nem fedezték volna fel a különleges fényt az égbolton. De nemcsak meglátták, hanem jelként értelmezték, hit ébredt bennük. És az ez hit akkora volt, hogy útra kelésre késztette őket.
Aki nem forgatja nap, mint nap a Szentírást, nem fedezi fel benne a neki vagy csak az napra, vagy egy egész életre szóló üzenetet.
A hajósokat régen a csillagos égbolt igazította el a tengeren, hogy merre is járnak. A sivatag vándorainak is csak a csillagok adtak támpontot, azok mutatták az irányt. Nem véletlen, hogy különösen Egyiptomban és Mezopotámiában fejlődött magas szintre a csillagászat. Az Ókorban azt gondolták, hogy az égbolt a földi lét tükörképe, az égbolt változásai hírt adnak a földi változásokról. Az evangélium napkeleti bölcsei felfedeztek valami különös égi jelenséget, ami beragyogta az égboltot, amit híradásnak tartottak egy földi eseményről, történetesen, hogy a zsidóknál valami rendkívüli esemény történt, egy király született, akinek a személye fényesen ragyogó csillag, akinek a fénye beragyogja a földi létet, ahogyan azé az égi jelenségé az égboltot.
Próbáljuk meg lépésről lépésre magunkra is vonatkoztatni ezt a történetet. Első lépés, hogy meglássunk valamit, mint a napkeleti bölcsek, a második pedig az, hogy amit megláttunk, hitet ébreszt bennünk. Sok természettudóst pont a tudománya, a világ megismerése vezetett el a hitre. És minél mélyebben elmerültek a természet titkainak megismerésében, annál jobban elmélyült a hitük.
Ezek a napkeleti bölcsek örök példaképeink maradnak, hogy felfedeztek, meglátták valamilyen természeti jelenséget és az hitet ébresztett bennük. Ez a hit indította el őket a Gyermekhez vezető fáradságos zarándokútra.
Hányszor nem vesszük észre életünkben a fontos pillanatokat, fontos dolgokat, elmegyünk mellettük, és ha meg is látjuk őket, megállás nélkül tovább megyünk, nem történik bennünk semmi, nem indítanak el Isten felé.
A sivatagban egyedül elindulni vakmerő és reménytelen vállalkozás. Garantáltan halálra van ítélve, aki megpróbálja. Tetszik a történetnek az a motívuma, hogy a bölcsek együtt vágnak bele a nagy vállalkozásba. Egy embernek semmi, de egy karavánnak van esélye arra, hogy átvergődjön a sivatagon. Tipikus a lelkiéletben, hogy a szentek körül közösség jön létre, egymást támogatva, segítve, együtt indulnak sajátos útjukon Isten felé.
A bölcsek, amikor már azt hitték, hogy célba értek, az égi jel eltűnt. A szentek élete mutatja, hogy számukra is bekövetkezik egyszer csak a próbatétel, és az Úrtól kapott karizma és a bizonyosság mintha kicsúszna a kezükből. Ami induláskor olyan nyilvánvalónak látszott, hirtelen eltűnt, sötétben találták magukat. Valószínűleg erről mi magunknak is vannak tapasztalatai, amikor a biztos kezdet után úgy érezzük, zsákutcába jutottunk, semmi nem jó.
Miért tűnt el a bölcsek elől a csillag, ami olyan sokáig vezette őket? Mert emberi logikájuk nyomán rossz helyre mentek. Betlehem közel van Jeruzsálemhez. Amikor a csillag nyomán a város közelébe értek, már nem figyeltek az égre, mert azt gondolták, hogy az új uralkodót nyilvánvalóan a királyi udvarban kell keresniük. De amikor bementek a városba, a csillag eltűnt. A csillag vezetését, az égi irányítást csak akkor kapták vissza, amikor elhagyták Heródes király udvarát. Az utunk során emberi gondolkodásunk, amit jónak és helyesnek vélünk, megtéveszt bennünket is, sokszor eltérít a helyes iránytól és akkor elveszítjük az ég vezetését. A csillag elvesztése a bölcsek számára átmeneti állapot volt, és számunkra is átmeneti lehet az égi irányítás elvesztése, ha nem ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, ha hajlandók vagyunk elveszíteni, visszakaphatjuk az égi vezetést, vagyis a Lélek irányítását.
Jézus nyilvános működésének vége felé Péter emberi módon, nem Isten tervei szerint gondolkodott, amikor szeretetből és jóakaratból megpróbálta Jézust eltéríteni a kereszt vállalásától: „Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” (Mt 16,23)
Bizony mi is sokszor, bár jó szándékkal telve, de nem Isten tervei szerint gondolkodunk.
Az egyházatyák előszeretettel tulajdonítottak allegorikus értelmet, amikor az evangéliumokat magyarázták. A napkeletről érkezett bölcsek története különösen sok lehetőséget kínál erre. Szerintük Máté evangelista már mindjárt, evangéliuma elején az ő személyük által kimondja, hogy pogányok megelőzik a választott népet Isten Fiának felismerésében: „Eljöttünk, hogy hódoljunk neki” (Mt 2,2) vagyis, „eljöttünk, hogy imádjuk őt”.
Máté mindjárt az evangéliuma elején, mielőtt a továbbiakban részletesen kifejtené, többszörösen kimondja, hogy Jézus a Szabadító, ő az Emmánuel, ami azt jelenti, hogy „Velünk az Isten”. Ő az, aki Isten tervei szerint elhozza a boldogságot és az eszkatológikus üdvösséget, a messiási országot.
Az egyházatyák közül többen is azt mondják, hogy nem véletlenül jönnek napkeletről, a káldeusok felől ezek a bölcsek. Emlékeztetnek Bálámra, aki már Izrael történelmének elején, akarata ellenére az Úr eszközévé vált és ezt jósolta:
„Szól Bálám, Beor fia,
szól a bezárt szemű ember,
szól, aki Isten beszédeit hallja,
aki a Fölséges tudományát tudja,
s a Mindenható látomásait látja
leborulva, s megnyílt szemmel:
Látom őt, de nincs még itt,
nézem őt, de nincs még közel.
Csillag támad Jákobból
és királyi pálca kél fel Izraelből” (Szám 24,15-17).
A Betlehemben megszületett Gyermek, Bálám jövendölésének csillaga.
A történet más ószövetségi vonatkozásait Izajásnál a messiási korszakról szóló jövendölésben és a messiási Zsoltárban találjuk meg:
„Tevék áradata borít el téged,
Mádián és Éfa dromedárjai,
mindnyájan Sábából jönnek;
aranyat és tömjént hoznak,
és az Úr dicső tetteit hirdetik” (Iz 60,6).
„Tarzis királyai és a szigetek hordjanak adományokat,
Arábia és Sába királyai ajándékokat hozzanak” ( Zsolt 72,10.)
A Jelenések könyvében maga Jézus mondja magáról:
„Én vagyok Dávid gyökere és ivadéka, a fényes hajnalcsillag!” (Jel 22,16)
De időzzünk el kicsit a bölcsek alakjánál és a csillagoknál, mint ahogy számtalan művészi alkotás is megtette. Bár az evangélium nem mondja hányan voltak, de a hagyomány a későbbiekben, talán a három ajándék nyomán, amit a Gyermeknek vittek (aranyat, tömjént és mirhát, vagyis Arábia kincseit) már úgy emlékezik meg róluk, hogy hárman voltak. A hatodik századtól meg is nevezik őket, Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik Tiszeteletre méltó Beda szerint az akkor ismert három földrészt jelképezik. (Egyikük fekete bőrű az ábrázolásokban) Vagyis, az újszülött nem csak a zsidó nép új királya, hanem az egész földkerekségé.
Vágvölgyi Éva
