Vízkereszt, Urunk megjelenése jan. 6. (Mt 2,1-12)
2 A napkeleti bölcsek hódolata *1 Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, *2 és megkérdezték: »Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk csillagát felkeltében, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.« *3 Amikor Heródes király meghallotta ezt, nyugtalanság fogta el, és vele együtt egész Jeruzsálemet. *4 Azután összegyűjtötte a nép minden főpapját és írástudóját, és tudakozódott tőlük, hogy hol kell megszületnie a Krisztusnak. *5 Azok ezt felelték neki: »A júdeai Betlehemben, mert így van megírva a próféta által:
*6 `És te Betlehem, Júda földje,
semmiképp sem vagy a legkisebb
Júda fejedelmi városai között,
mert belőled támad majd a fejedelem,
aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek'« {Mik 5,1-3; 2 Sám 5,2}.
*7 Akkor Heródes titokban magához hívta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. *8 Azután elküldte őket Betlehembe ezekkel a szavakkal: »Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől, és amikor megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.«
*9 Azok pedig, miután meghallgatták a királyt, elmentek. És íme, a csillag, amelyet felkeltében láttak, előttük haladt, majd mentében megállt fent, ahol a kisgyermek volt. *10 Mikor a csillagot meglátták, örvendeni kezdtek igen nagy örömmel. *11 Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket anyjával, Máriával, és a földre borulva hódoltak neki. Majd felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát. *12 Mivel álmukban intést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.
A napkeleti bölcsek kedvelt alakjai a gyermekségtörténetnek. A hagyomány királyként tiszteli őket, és a nevük Gáspár, Menyhért, Boldizsár. A képi ábrázolásokban Gáspár fekete bőrű ezért van olyan elképzelés róluk, hogy Európa, Ázsia és Afrika képviselőiként járulnak a Kisded elé. A 12. században Milánóból a kölni dómba vitték a relikviáikat, ma is ott tisztelik őket. A csillag motívum először a Számok könyvében bukkan föl Bálám jóslatában:
„Szól Bálám, Beor fia,
szól a bezárt szemű ember,
szól, aki Isten beszédeit hallja,
aki a Fölséges tudományát tudja,
s a Mindenható látomásait látja
leborulva, s megnyílt szemmel:
Látom őt, de nincs még itt,
nézem őt, de nincs még közel.
Csillag támad Jákobból
és királyi pálca kél fel Izraelből
s megveri Moáb fejedelmeit,
mind elpusztítja Szetnek gyermekeit.
Az ő birtoka lesz Edom,
de Izrael hatalmat gyakorol.
Jákob sarja uralkodni fog
s elpusztítja a Város maradékait” (Szám 24,15-19).
Bálám jóslatában a Gyermek maga a csillag, amely Jákob törzséből támad, aki fényt és világosságot hoz a sötétségbe a későbbi próféták jóslata szerint:
„ A nép, amely sötétségben jár,
nagy világosságot lát;
akik a halál árnyékának országában laknak,
azokra világosság ragyog” (Iz 9,1).
Máté evangéliuma az égbolton megjelenő új csillaggal kozmikussá növeli a földi eseményt, előre jelzi, hogy a megtestesüléssel egy új korszaka kezdődik az egész teremtésnek.
Szent Ágoston így jellemzi a napkeleti bölcseket: „Hisznek és keresnek, olyanok, mint akik a hit útján járnak és keresnek” Látnak egy jelet, hisznek a jelben és elindulnak, hogy megkeressék amit a jel üzent nekik. A csillag láthatatlan jelképet, értelmet hordozott számukra.
Újra mondott történet
Új csillag jelent meg az égen, egy új fényjelenség. Abban a korban a csillagászat tudománya szorosan összefonódott az asztrológiával, az égi jelenségek földi eseményekre vonatkoztatásával, az égi jeleket isteni jelnek tekintették. A napkeleti bölcsek látják az égi jelenséget és úgy értelmezik, hogy új királya született Izraelnek, aki nemcsak egy kicsi nép új királya, hanem egy új korszakát jelenti az emberiségnek. Emiatt az egész világot érintő esemény miatt indulnak útnak. Üdvözölni akarják az új korszak kezdetét jelentő új királyt. Arra a helyre mennek, ahol emberi logikával gondolják az új királyt. Mivel a zsidóknak volt egy élő uralkodójuk, azt gondolják, hogy az ő utóda lesz az a bizonyos új uralkodó, akit Jeruzsálemben fognak megtalálni a királyi palotában. Szegények nem tudták, mert csak a csillagokat fürkészték, hogy ez az éppen uralkodó, egyébként zseniális képességekkel rendelkező király annyira félti hatalmát, hogy sorban kivégeztette fiait. Akire a római császár egy tréfás szójátékkal azt mondta, hogy inkább lennék Heródes disznaja (amit a zsidók nem érintenek), mint a fia (hüsz – disznó, hüiosz-fiú ). Erre beállítanak hozzá ezek az idegenek, hogy született egy új király. Heródes izgalomba jön, hol mikor, hogyan? Előráncigálja az írástudókat, hogy mit mondanak az írások. Azok buzgón keresni is kezdik. Nem lehetett egyszerű kereső program nélkül ráakadni a több száz éves terjedelmes prófétai szövegekben Mikeás prófétánál a Betlehemre vonatkozó jóslatra:
„És te Betlehem, Júda földje,
semmiképp sem vagy a legkisebb
Júda fejedelmi városai között,
mert belőled támad majd a fejedelem,
aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek' Mik 5,1-3” (Mt 2,6)
Sokan látták a rendkívüli égi jelet, de nem értették, még maguk a zsidók sem, csak ezek a bölcsek. Ezek a bölcsek látnak valamit, értenek valamit, amit mások nem. Heródesnek semmiből nem állt volna, hogy embereit Betlehembe küldje, hogy megtalálják a gyermeket, de Heródes okos volt és ravasz. Ha igaz, amit mondanak, akkor csakis ezek napkeleti bölcsek találják majd meg, nekik van szemük arra, hogy meglássák, felismerjék ezt a rendkívüli új királyt. Tehát Heródes hagyja, küldi őket, hogy találják meg, majd aztán számoljanak be róla neki. Nem fog tétovázni, hogy eltegye az útból, mint ahogy saját édes gyermekeit is képes volt megöletni. A bölcsek a saját bölcsességük helyett újra az égre néznek és az égbolton mutatkozó égi jel szerint is Betlehem felé kell menniük. Emberi szemmel nézve ott nem egy rendkívüli királyt találnak, hanem csak egy egyszerű családot, egyszerű körülmények között, egy egészen hétköznapi kicsi gyermekkel. Ők mégis felismerik, hogy őt keresték, miatta indultak útnak távoli sivatagok mélyéről, ezernyi veszélynek kitéve magukat, mert a szívükkel kerestek, és a szívükkel láttak. Hódolattal köszöntik, értékes ajándékokat adnak a gyermeknek, aztán visszaindulnak a hazájukba. Minden bizonnyal tele voltak örömmel. A szívük tisztaságának és nyitottságának bizonyítéka, hogy álmukban intést kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródeshez. Heródes pedig vár, ugrásra, cselekvésre készen vár. Nem tudjuk mennyi idő telik el, míg leesik neki a tantusz, hogy hiába vár. Arra bizonyosan elég volt, hogy az angyali híradás nyomán József felpakolja a családot és Egyiptomba meneküljön. Annyira irracionális az egész, a fenyegető veszedelem, útnak indulni a távoli Egyiptom bizonytalanságába keresztül a sivatagon egy asszonnyal és egy kicsi gyerekkel? József mégis engedelmeskedik az angyalnak és fölkerekednek. El lehet képzelni Heródes dühét, amikor felfogta, hogy a bölcsek kijátszották. A bölcsektől tudta, hogy körülbelül mikor született meg a gyermek. Biztosra akart menni, és katonáival minden két év alatti fiúgyermeket megöletett Betlehemben és annak környékén. Ezek az első vértanúk, akik életüket adták Jézusért. A későbbi idők emberei elkezdtek gondolkodni, hogy hiszen Keresztelő János nem sokkal Jézus előtt született, az ő élete is veszélybe kerülhetett akkor. A feltehetően a Kr. u. 2. század második felében íródott Jakab ősevangéliuma tér ki erre a mozzanatra, melynek legrégebbi szövegváltozata a 3-4. sz.-i Border papíruszon maradt fenn. Szerzője valószínűleg egyiptomi. Ebben ezt találjuk:
„Erzsébet mikor meghallotta, hogy Jánost is keresik, fogta őt, felment a hegyre, onnan körülnézett, hogy hová is rejthetné el, de nem volt semmiféle rejtekhely. Akkor nagy hangon eképpen sóhajtott fel Erzsébet: „Istennek szent hegye, fogadd magadba az anyát gyermekével együtt! Erzsébet ugyanis nem tudott felmenni a hegytetőre. Abban pillanatban kettényílt a hegy, és elnyelte őket. Nagy fényesség ragyogott rájuk, mert az Úr angyala ott állt mellettük, és oltalmazta őket.” (Jakab, protoevangélium, Apokrífek, Vanyó László szerk.)
Különös égi jelenség tűnik fel az égen, de senki nem érti meg benne a jelet, csak a bölcsek. Isten sokszor jeleket ad, azokon keresztül beszél hozzánk. Ha nyitott a szemünk, észrevesszük a jelet és ha a szívünk is nyitva, akkor meg is értjük, mit jelent.
A bölcsek elindultak az égi jel nyomán, hogy megkeressék azt, akinek születéséről hírt adott nekik. A következő lépés, hogy nem csak megértjük, hanem cselekszünk is. Ha megértjük a jelet, amit kapunk, hogy Krisztus van, elindulunk, hogy megtaláljuk.
Sokszor az út nem könnyű. De a bölcsek kitartottak a viszontagságok között. De aztán mégis zsákutcába kerültek, mert emberi módon gondolkodtak, ott keresték, ahol szerintük logikus volt. A mi keresésünk is sokszor zsákutcába kerül, mert nem jó helyen, a mi emberi logikánk szerint keressük.
De nem adják fel a keresést, kérdezősködnek. A Biblia, az ott szereplő prófécia ad számukra útmutatást a folytatáshoz. Számunkra is, amikor keresésünk zátonyra fut, akkor a Szentírásból kaphatunk segítséget, útmutatást a továbbhoz.
A bölcsek számára az égi jel, a csillag bizonyíték, hogy a most született gyermek, nem számít, hogy egy maroknyi kis nép közül való, nem hétköznapi gyermek. Nem csak az égbolton, a szívükben is felkél egy csillag, és ez a csillag az igazság keresésének, a valóság megismerése vágyának a csillaga, ami arra ösztökéli őket, hogy útnak induljanak és megkeressék ezt a Gyermeket.
Az ember azt gondolná, hogy az igazság, a valóság megismerésének feltétele a világosság, amikor a nappali fényben jól látható minden az emberi szemnek. És valóban, a környező világunkat, ami közel van hozzánk, azt jól látjuk. De ahhoz, hogy ki tudjunk tekinteni ebből a földi valóságból a távoli csillagok, a világmindenség felé, ahhoz sötétség kell. Ugyanígy megtapasztaljuk ezt a saját életünkben, sokszor pont, amikor úgy érezzük, hogy sötétbe kerültünk, Isten akkor ad útmutatást, új távlatot egy új élet kezdetéhez. Akik a hit útján járnak és keresnek, mint ezek a napkeleti bölcsek, azok sohasem fáradoznak hiába, megtalálják a Gyermeket a saját szívükben és másokban.
A bölcsek nem mentek üres kézzel, ajándékot vittek a Gyermeknek. Senki nem lehet olyan szegény, hogy ne tudna adni valamit Jézusnak. Álljon itt a sokak által ismert történet Misáról:
„Az orosz Oktatásügyi Minisztérium 1994-ben két hívő misszionáriust bízott meg azzal, hogy kidolgozzanak egy olyan tananyagot, amellyel az iskolákba etika órákon megtaníthatják a tanulóknak a bibliai alapelveket. Arra is fölkérték őket, hogy a börtönökben, tűzoltóságon, a rendőrségen, valamint egy árvaházban is tanítsanak. Később ők mondták el árvaházi élményüket:
Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet!
Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadóban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba. Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzet visszafojtva hallgattak bennünket.
Némelyikük a szék szélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk. Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit aztán útmutatásunk szerint vékony csíkokra téptek, és szalmaként a jászolba tették. Világosbarna filcből babaformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögű flanel darabokat, hogy a babáknak takarója is legyen. A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbe jártam közöttük, hogy segítsek, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknél a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával.
Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert nem egy, hanem két baba feküdt benne. Gyorsan hívtam a tolmácsot, hogy megkérdezzem a kisfiútól, miért így készítette a jászlat. A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte pici jászolt. Aztán nagy komolyan belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe.
Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, innen egészen sajátos módon folytatta:
„Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor Jézus azt mondta, lakhatnék nála.
Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De annyira szerettem volna Jézusnál lakni!
Gondoltam, nincs-e valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem Jézust: Ha melegen tartalak, az olyan lenne, mint egy ajándék?
Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam.
Akkor befeküdtem mellé a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok – mindig.”
Mire Misa befejezte a történetét, elöntötték szemét a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát kezébe temette, és fejét az asztallap hajtotta. Két kis válla csak úgy rázkódott a keserves zokogástól. Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyná el vagy bántaná őt. Valakit, aki mindig vele lesz.
Senki nem lehet olyan szegény, hogy ne tudna adni valamit a másik embernek.
Vágvölgyi Éva
