39 Hasonlatot is mondott nekik: »Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe?
40 Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél; valaki akkor tökéletes, ha olyan, mint a mestere.
41 Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? 42 És hogyan mondhatod testvérednek: `Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát', a te szemedben pedig nem látod a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és majd látni fogsz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!
Az igaz vallásosság 43 Nincs jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem; és nincs rossz fa, amely jó gyümölcsöt terem. 44 Mert minden fát gyümölcséről ismerünk meg. Tövisbokorról nem szednek fügét, sem a csipkebokorról nem szüretelnek szőlőt. 45 A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő; mert a szív bőségéből szól a száj.
Ebben az evangéliumi részben három hasonlatban további tanításokat kapunk az Új Országról, ami Jézusban elkezdődött. Az első kép az egymásba kapaszkodó vakok csetlés-botlásában ábrázolja mindazoknak a végét, akiket nem Isten vezet. Mert a valódi látás Istentől van:
„Jeleinket nem látjuk, nincs többé prófétánk,
és nincs már köztünk, aki látna” (Zsolt 74,9).
„Az Úr a vakokat látóvá teszi” (Zsolt 146,8).
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem” (Zsolt 27,1).
„Mert nálad van az élet forrása,
és világosságod által látunk világosságot” (Zsolt 36,10).
„A te igéd lámpás a lábamnak,
s ösvényeimnek fényesség” (Zsolt 119,105).
„Igéid megértése világosságot ad” (Zsolt 119,130).
„Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12), mondta Jézus önmagáról. A tanítványainak pedig ezt mondta: „Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van” (Mt 5,14-16).
„Mert Isten, aki azt mondta: »A sötétségből világosság ragyogjon fel«, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán” (2 Kor 4,6).
Már az előző evangéliumi részben is felsorolta Jézus az új mércét, most folytatja mi jelent másnak lenni, mit jelent hozzá tartozni.
Szinte mindenki, tudva, vagy csak a lelke mélyén sejtve, hordoz hibákat, rossz tulajdonságokat, és elégedetlen magával, a helyzetével, az életével. Ez a belső elégedetlenség sokszor kisebbségi érzéssel tölti el, és ezt úgy kompenzálja, hogy folyton mások hibáit, rossz tulajdonságait, gyenge pontjait vadássza. Persze, nincs mit tagadni, valóban vannak gyenge pontjaink, mindnyájunknak vannak, senki sem tökéletes, még a szentek sem. Sokszor a saját magunkkal való elégedetlenségünket kivetítjük másokra, hogy ne kelljen a saját hibáinkkal, gyengeségeinkkel vagy akár bűneinkkel foglalkozni.
Jézus felhívja a figyelmünket a képmutatásra. Persze sokkal egyszerűbb másokat kritizálni, mint a saját hibáinkkal és tökéletlenségeivel szembe nézni és kijavítani őket. Jézus szálka és gerenda hasonlata arra mutat rá, hogy lehet, hogy azért vagyok a másik hibájára, szálkájára érzékeny, mert bennem is fájón megvan, talán sokkal súlyosabb mértékben ugyanaz. Egy szerzetes mesélte, hogy látva a rendtársai sok hibáját, válságba került, el akarta hagyni a rendjét. Aztán Isten egy olyan szentírási igét küldött neki, ami tükröt tartott eléje, szembesítette őt saját gyengeségével és rájött, hogy először saját magán kell számon kérni a tökéletességet, aztán másokon. Többé nem volt gondja mások hibáival, elég elfoglaltságot adtak számára a sajátjai. Nem hagyta el a szerzetesrendjét.
Az embernek elsősorban a saját gyarlóságai ellen kell küzdenie. Jézus hív bennünket, hogy Isten színe elé állva keressük meg a gerendáinkat és helyezzük Isten irgalmába.
A szentmisében így imádkozunk, hogy az ember „amikor pedig engedetlenségével barátságodat elveszítette, nem hagytad őt a halál hatalmában, hanem irgalmasan segítségére siettél, hogy minden téged kereső rád találjon” és a Miatyánk utáni könyörgésben azt kérjük Istentől, hogy „ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét”, vagyis hogy Isten ne a hibáinkat és a bűneinket nézze, mert ha azokat nézné, ugyan ki állhatna meg előtte. Ahogy a magunk számára azt kérjük, hogy a bennünk lévő jót nézze Isten, úgy mi is a másikban lévő jót nézzük, ne a rosszat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem látjuk meg a másikban azt, ami nem jó, hanem hogy nem azt nézzük, nem arra figyelünk. Amikor Jézus leszólította Zakeust a fáról, nem azt a sok rosszat nézte benne, amit tett, hanem a jót. És ez a jézusi tekintet kiszólította őt a régi, nem jó életéből.
Amikor ítélkezem az olyan, mint amikor a másik bemegy egy sötét szobába és én rázárom az ajtót. Ha irgalommal nézem, ami nem jó benne, és a benne lévő értéket keresem, akkor ablakot nyitok számára Isten világossága felé.
A jó tanítvány akkor jó, ha olyan lesz, mint a mestere. Az apostolok, Jézus minden tanítványa, beleértve a mai kor tanítványait is, akkor jó tanítványok, ha olyanok lesznek, mint Jézus. Nyilván egészen olyanokká sohase válhatunk, de Vele járva az utunkat egyre hasonlóbbakká válhatunk. Szívünk szerint azt szeretnénk, hogy ez valamiféle diadalmenet legyen, de sajnos Jézus nem ezt ígérte se nekik, se nekünk. János evangelista a keresztet megdicsőülésnek nevezi, de mi valahogy nem vonzódunk a kereszten való felemeltetéshez. Azt szeretnénk kihagyni, ahogy Péter is ki akarta hagyatni Jézussal, amikor ő először jövendölte meg nekik a keresztre feszítést. A kereszt a szeretet diadalát jelenti, és Jézus bennünket is erre hív, hogy ugyanúgy győzzön a szeretetünk a szenvedés fölött, ahogy Ő győzött.
A látó szív a szerető szív. Aki nem szereti Istent és a másik embert, annak a szíve vak. És ha két vak összekapaszkodik, semmit sem javít a helyzetükön, mind a ketten gödörbe esnek. A Szentlélek tesz látóvá bennünket, Ő tanít meg bennünket a valódi szeretetre, nélküle vakon botorkálunk. És lám, körbe értünk, újra a szívekhez jutottunk. A bibliai jelzők kibővültek két újabbal, szerető szívvel és látó szívvel, olyan szívvel, amiről Jézus beszél a Nyolc boldogságban: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8).
Aki keres, az talál – mondja a magyar közmondás. Ó, szálkát akár keresni se kell, azt nagyon könnyű találni a másikban, mert tele vagyunk gyengeségekkel, rossz tulajdonságokkal. De megtalálni a szépet a másikban, az az igazi kihívás. Ha a szépet látjuk meg a másikban, a szépet erősítjük benne, a tekintetünk nyomán valóban széppé válik. Ha a jó tulajdonságot látjuk meg a másikban, a jóságot erősítjük meg benne, tekintetünk nyomán valóban jóvá válik. Tabódi István atya a recski táborban így hozta felszínre az eleinte vadállatként viselkedő ávósból a jóságot. Godó Mihály atya, azt az időszakot nevezte élete legszebb szakaszának, amikor rablógyilkosokkal zárták össze a börtönben, mert ezekből a megkérgesedett szívű emberekből is elő tudta szeretni a bennük rejtőző jóságot. Jézustól tanulták, aki a bűnösök és vámosok barátja volt, aki így változtatta pl. jó emberré Zakeust, a vámosok felügyelőjét. Jézus mindig meg tudta szólítani azt a morzsányi, sokszor jó mélyre elásott jóságot az emberekben. Ez volt az a szilárd pont, amire támaszkodva át tudta fordítani, meg tudta változtatni őket. Na, igaz, nem mindenkit. A képmutatókkal nem tudott mit kezdeni.
A 43-45 versek egy újabb hasonlatot tartalmaznak: Ahogy a fa és a bokor jósága jó gyümölcsben testesül meg úgy az emberi szív jósága a jó szavakban és tettekben testesül meg.
Hogy valójában kik vagyunk, a gyümölcseink, a tetteink mutatják meg. A belső jóság, a szeretet kinyilvánulása a jótett.
Ahogy vannak jó és rossz tettek, úgy vannak jó és rossz szavak. A szív jóságából jó szavak fakadnak.
„Mert amit az ember vet, azt fogja aratni is” (Gal 6,7).
Jó és rossz tetteink, jó és rossz szavaink magja a körülöttünk lelkének talajába hullik. És kikel, növekszik és szárba szökken az időben. Rajtunk múlik, hogy körülöttünk csípős csalán, tüske vagy virág terem.
Rosszkor kimondott szavaim
Hegyként tornyosulnak az
Emlékezet rozsdatemetőjében
Minél jobban vigyázok,
Annál inkább kicsúszik valami,
Aminek nem kéne.
Add meg, Uram a szólás kegyelmét,
Hogy mindig jókor és azt mondjam, amit kell,
Hogy hasonlóvá legyek Hozzád,
Akinek szavai életet, fényt és örömöt adtak,
Aki olyan szavakat mondott,
Melyeknek még az írásban laposra vasalva,
Évezredesen is életük van.
Kérjük a Szentlelket, hogy formáljon át bennünket jó fává, hogy szóban és tettben jó gyümölcsöt teremjünk.
Vágvölgyi Éva
