A tanítványok küldetése 16 A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. 17 Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. 18 Jézus odament és azt mondta nekik: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. 19 Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, 20 és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«

Krisztus testének az eszkatológikus Isten országába való bemenetele a mi megdicsőülésünk és ezzel örök üdvösségünk „első termése”, ugyanakkor a foglaló, sőt az előidéző ok is; a csírája az új, a Krisztus áldozatával fizikai valóságában megújult világnak. Jézus megdicsőült teste ennek a megújult világnak a kezdete, az őssejtje, ugyanakkor a keresztények és ezzel az egész világegyetem újjászületésének mintája és a létrehozó oka is. Nem elég, hogy Krisztus teste dicsőségesen feltámadt a sírból. Az is elengedhetetlen, hogy bemenjen abba az isteni világba, amelybe bennünket, mindnyájunkat bevezet, és ez az isteni világ volt mindig (emberi képzelőerőnk számára szükségszerűen) a mennyek országa, az ég a föld fölött. Ez a dicsőségbe bemenetel természetfölötti tény, és mint ilyen kívül esik érzékeinken, ezért az ÚSz tanúinak (valójában még Lukácsot is ide értve) le kell mondaniuk pontos leírásáról. Mégis tényleges, „történeti” eseménnyel állunk szemben, amely egy konkrét időpontot tételez fel. Kézenfekvő, hogy ez az időpont csak a feltámadás időpontja lehet. Mihelyt Jézus teste a Lélek erejéből előjött a sírból, már a dicsőség eszkatológikus világához tartozott, és teljesen jogos volt, hogy be is menjen ebbe a dicsőségbe.

Ahogy Isten a teremtés művébe belevonta a teremtményeket és legfőképpen az embert, úgy az új teremtésbe is belevonja, hogy társaiként, „Alter Cristusokként” megvalósítói legyenek Isten országának. A megtestesülésben elkezdődött és az egyház életében tovább épül Isten országa itt a földön. Aki Jézus tanítványaként bekapcsolódik ebbe a műbe, annak örök élete lesz, üdvözül, aki nem kapcsolódik be annak a földi lét végével befejeződik az élete, örök halál vár rá. Ahogy a Fiú azért testesült meg, hogy üdvözítse a világot: „Nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot”. (Jn 12,47b) - úgy az egyház is Jézusnak ezt az üdvözítő művét folytatja:„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (15b). Hogy valóban az ő művének folytatói, Isten jelekkel kíséri működésüket, jelekkel igazolja őket. Máté evangelista nem csak azt mondja, hogy Jézus művét folytatják, hanem Jézussal együtt működve folytatják Isten országának építését: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (20). A bennük működő Lélek pecsétje hitelesíti őket: „Megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét” (Ef 1,13) „Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s foglalóként a Lelket adta szívünkbe”. (2 Kor 1,21-22)

Szövetség – beavatás - jel

 „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,20). Máté evangéliumának ez a mondata az Újszövetség legegyértelműbb szentháromság formulája.

Külső jelekkel járó beavatási rítusok még a természeti vallásokban is vannak (csakis a férfiak részére), körülmetélés, arcbevagdosás, stb-stb. Az egyéb vallásokban az avatási rítusok az egymással való szövetség, az egy közösségbe való tartozás látható, testi jelei. A zsidó vallásban a körülmetélés, bár ugyanúgy külső, testi jel, de az Istennel való szövetség jele, természetesen egyben a közösséghez való tartozás jele is:

 „Isten ezután azt mondta Ábrahámnak: »Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre. Ez a szövetségem közöttem és közöttetek, és utódod között, amelyet meg kell tartanotok: metélkedjék körül közöttetek minden férfi, metéljétek körül előbőrötök húsát, hogy az legyen a jele a szövetségnek közöttem és közöttetek. Nyolcnapos korában metéljenek körül közöttetek minden fiúgyermeket, nemzedékről nemzedékre! A rabszolgát is metéljétek körül, akkor is, ha nálatok született, s akkor is, ha vásárolt, és nem a ti törzsetekből való. Körül kell metélni a nálatok születettet és a pénzen vásároltat is. Ez legyen a szövetségem testeteken örök szövetségül. Az a férfi, akinek előbőre húsát körül nem metélik, irtassék ki a népéből, mert megszegte szövetségemet!” (Ter 17,9-14)

Már Keresztelő Jánosnál elindul a spiritualizálódás, a körülmetélés külső jelét megtoldja az alámerítéssel, ami belső, lelki mozzanattal is együtt jár.

A körülmetélés külső jele egy szövetségnek, az emberi lélekben nem jelent szükségszerűen változást. Ezzel szemben a keresztség belső, lelki aktus. A jánosi bűnbánati keresztségben ez a belső lelki aktus együtt jár az alámerítés külső aktusával. A keresztény keresztségben az ember Istenhez fordulásán kívül azonban még ennél is sokkal több történik: A kereszteléskor Isten válaszolt az ember odafordulására, a megkeresztelt megkapja a Szentlelket. Az ember nemcsak megbánja a vétkeit, mint Keresztelő János bűnbánati keresztségénél, hanem a Szentlélek megkapása annak a jele, hogy Isten meg is bocsájtja, az ember lelke újjászületik, újjá teremtődik a Szentlélek fürdőjében.

Vajon a bűnbánaton kívül mi hangzott el a jánosi keresztség során, miért több ez az alámerítés, mintha a zsidó férfi egyszerűen csak tisztulási fürdőt vesz a mózesi törvények szerint, miért több, ha János vagy a tanítványai merítik alá?

János, mint próféta Isten nevére hajtja végre a cselekményt és a tanítványai, mint a korábbi korok próféta tanítványai, a prófétától szintén átveszik ezt a gyakorlatot. A nép Jánost és a tanítványait, mint prófétákat avatott embernek tekinti. Szinte egészen biztos, hogy bár ennek nem találjuk nyomát sem Josephus Flavius leírásában, sem az evangéliumokban,  a keresztelés – alámerítés előtt nemcsak a keresztelendő bűnvallomása hangzik el, hanem az alámerítéskor valami ima, Istennek ajánlás is elhangzik a keresztelő részéről. A bűnbocsánattal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a mózesi törvény szerint a bűnt Isten bocsáthatja meg, és csak az Istennek bemutatott véráldozat törli el (Szám 19,9.17). „A törvény szerint ugyanis majdnem minden dolgot vérrel tisztítanak meg, vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”(Zsid 9,22). (A Templom lerombolása óta, mióta nincs áldozatbemutatás, ez nem történik meg, a zsidóság meg van fosztva ettől)

A keresztény keresztség, ugyanúgy, mint a körülmetélés az Ószövetségben, nemcsak egy beavatási rítus, hanem szövetségkötés is. A keresztény keresztség rítusa magába foglal minden eddigi jelentést, amit a körülmetélés és a bűnbánati keresztség jelent, de Isten jelenléte átemeli egy természetfölötti dimenzióba, Isten a Szentlélek által cselekvő részesévé válik a rítusnak, ezzel természetfölötti cselekménnyé válik.

A külsőség helyett már a próféták is sürgetik:

„Ha megtérsz, Izrael,
– mondja az Úr –,
ha hozzám megtérsz,
ha eltávolítod utálatosságaidat színem elől,
és nem tévelyegsz,
ha így esküszöl: `Él az Úr!',
hűséggel, törvénnyel és igazsággal,
akkor áldást nyernek benne a nemzetek,
és benne fognak dicsekedni.
Mert így szól az Úr
Júda férfiaihoz és Jeruzsálemhez:
Szántsatok fel magatoknak ugart,
és ne vessetek tövisek közé!
Metélkedjetek körül az Úrnak,
és távolítsátok el szívetek előbőrét” (Jer 4,1-4)

 Keresztelő Jánosnál meg is valósul ez a külsőségből való továbblépés:

„Némely zsidó azon az állásponton volt, hogy Heródes hadseregének pusztulását Isten haragjának kell tulajdonítani, mert így sújtotta őt megérdemelt büntetéssel János meggyilkolásáért, akit Baptistésnek neveznek. Ugyanis Heródes kivégeztette ezt a derék embert, aki a zsidókat arra oktatta, hogy tökéletességre törekedjenek, legyenek igazságosak egymás iránt, jámborak Isten iránt és csak akkor mártózzanak meg. Hirdette, hogy csak így fogadja kedvesen Isten a megmártózást, mert ennek célja a test megszentelése, nem pedig a bűnök kiengesztelése; mert a test csak akkor szentelhető meg, ha a lélek már előbb megtisztult az igaz élet révén.” (Josephus Flavius A zsidók története 5. fej./2)

A külső cselekmény együtt jár egy belső, lelki folyamattal. De Jánosnál a bűnbánati keresztségben csak az ember részéről történik cselekmény. A keresztény keresztségben Isten válasza is megérkezik, a megkeresztelt megkapja Isten Lelkét, a Szentlelket, újjászületik a Szentlélek által.

„Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” hogy azoknak, akinek egy az istensége, egy legyen bőkezű adománya, és a hármasság nevében egyetlen Isten.” (Szt. Jeromos) „Tehát minden népet egyetlen és ugyanaz a hatalom teremti újra az üdvösségre, amely őket az életre teremtette.” (Severianus)

„A megkeresztelkedő Krisztus halála és feltámadása alapján és az értünk meghalt és feltámadt Krisztussal való közösség révén átmegy a halál és a bűn állapotából az élet és az igazság állapotába, Krisztus Lelkét megkapva, aki a megkeresztelkedőt Krisztushoz teszi hasonlóvá. A keresztség lemossa a bűnöket, elvezet az igazságra és a szentségre, hasonlóvá tesz Krisztushoz, Isten gyermekévé alakítja át az embert.” (Haag: Bibliai lexikon, Keresztség)

„A Keresztség megbocsátja az eredeti bűnt, az összes személyes bűnöket és bűnért járó büntetéseket; a megszentelő kegyelem által részesít a szentháromságos isteni életben; részesít Krisztus papságában és megalapozza az összes keresztényekkel való közösséget; megadja a teológiai erényeket és a Szentlélek ajándékait. A megkeresztelt örökre Krisztushoz tartozik: meg van jelölve Krisztus eltörölhetetlen pecsétjével” (A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma)

„Valakinek a nevében megkeresztelni annyi, mint a keresztségben az illetőnek szentelni. Máté evangelista három nevet sorol fel: Atya, Fiú, Szentlélek. A három nevet isteni személyek viselik, mert a keresztség Istennek szentelést jelent.” (vö Haag Bibliai lexikon, Szentháromság)

„Valakire vagy valakinek a nevére keresztény keresztség esetében a Szentháromságra vagy Krisztusra keresztelés, illetve keresztelkedés azt jelenti, hogy a keresztelkedő kapcsolatba kerül azzal, akire vagy akinek a nevére megkeresztelkedik (Mt 28,19; Csel 8,16; Róm 6,3); a Gal 3,27 ehhez még hozzáfűzi , hogy a keresztelkedő Krisztust ölti magára, azaz Krisztus képmására formálódik. (Haag: Bibliai lexikon, Keresztség)

„Az Atyaisten az, aki a keresztség által áthelyez minket szeretett Fia országába (Kol 1,13); Krisztus az, akinek halálába temetkezünk és feltámadásában részesülünk a keresztség fürdője által (Róm 6,4; Kol 2,12); a Szentlélek az, akinek ereje által a keresztségben  újjászületünk és szentté leszünk (1 Kor 6,11; Jn 3,5; Tit 3,3-7; stb.) A keresztségben az Atya, a Fiú és a Szentlélek működik és a megkeresztelt hívő az Atya fiává, Krisztus testének tagjává és a Szentlélek templomává válik.” (Nemeshegyi Péter: A  Szentháromság)

A keresztelés szertartásában a hitvallást és keresztségi fogadalmat követően  a vízben való alámerítés, vagy a víz fejre való öntése után hangzanak el a pap ünnepélyes szavai: „Megkeresztellek  téged az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.” A megkeresztelt ettől a pillanattól Isten kedves gyermeke, Krisztusnak testvére, a Szentlélek temploma, és az Egyház tagja. Ezután a pap szent olajjal megkeni a megkeresztelt fejét ezekkel a szavakkal:

„A mindenható Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, akitől újjá születtél vízből és Szentlélekből, és aki megbocsátotta minden bűnödet, kenjen meg téged az üdvösség krizmájával, ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztusban az örök életre, Amen.”

Kereszteléskor a lélek díszruhát és új életet kap, amelynek jelképei a fehér ruha és az égő gyertya. Ma is élő szokás avatáskor, fogadalom tételkor díszruhát viselni. Ez a világi életben egyetlen ünnepélyes alkalomra szól, a szerzetesi habitus egy életre. Az újkori szerzetesrendek gyakran lemondanak erről a külső jelről, egyenruháról. A XX. század egyik elterjedt lelkiségi mozgalmának, a fokoláre mozgalomnak az alapítója, Chiara Lubich azt mondta övéinek: „Uram, hogyan adhatunk mi Téged a világnak? Hogyan hirdethetünk, hogyan tanúskodhatunk melletted, hogyan beszélhetünk rólad, mi, akik ugyanúgy öltözködünk, mint más, akik az emberek közt élünk, mint annak idején Mária, mint Jézus? És elhangzik szívünkben az Evangélium felelete, a Te válaszod kérdésünkre: „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Ez tehát az egyszerű keresztények egyenruhája, amelyet mindenki magára ölthet: idős vagy fiatal, férfi vagy nő, házas vagy magányos, felnőtt, felnőtt, gyermek, egészséges vagy beteg. Így hirdeti hangosan életével, mindig és mindenütt azt, akiben hisz, akit szeretni vágyik.”  (Chiara Lubich: Ha tüzet gyújtanánk)

Vágvölgyi Éva