A tanítványok küldetése 16 A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. 17 Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. 18 Jézus odament és azt mondta nekik: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. 19 Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, 20 és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«
Mind Máté, mind János evangelista arról ír, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása után a tanítványok Galileába mentek, ahová Máté evangéliumában az angyal küldte őket (Mt 28,7). Máté nem nevezi meg a hegyet, ahová a feltámadt Jézus rendelte a tanítványokat, de ugyanúgy egy hegyre rendeli őket, mint ahogy a színeváltozás is egy „magas hegyen” (Mt 17,1) történt.
Ha a három kiválasztott tanítvánnyal együtt lélekben felmegyünk a hegyre, akkor a színeváltozáskor az átváltozott Jézus személyén keresztül Isten szépségét és ragyogását szemlélve megváltozik a látásmódunk, másképp fogunk látni, másképp fogunk gondolkodni. Mózes és Illés részleges találkozása az Úrral – Mózes nem láthatja az Úr arcát, csak a hátát, Illés pedig a gyenge szellőben éli meg az Úrral való találkozást – a színeváltozáskor teljesedik be, amikor a három kiválasztott színről színre láthatja az Úr arcát az átváltozott Jézus Krisztusban, egy rövid, átmeneti időre beléphetnek az Isten valóságába. Ebből a felemelő élményből aztán visszatérnek a hétköznapok világába. De ez az élmény megváltoztatja bensejüket, és ez fogja őket megőrizni a Jézus szenvedése és kereszthalála próbatételének idején.
A színeváltozás élményében, Isten ragyogó szépségének szemlélésében csak a három kiválasztott tanítvány részesült, most mind a tizenegy tanítvány ott van a hegyen, amikor a feltámadt Jézus megjelenik előttük. A szentíró említést tesz arról, hogy ezek között még mindig akad kételkedő, akiknek a kételyeit a feltámadt Jézus megjelenése eloszlatja. Jézus kinyilatkoztatja számukra a megdicsőülését:
„Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön” (18).
A megdicsőült Krisztus hatalmában részesíti a tanítványokat és így küldi őket a világba:
„Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet” (19).
A missziós küldetés célja:
„Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (19-20)
Annak idején a tizenkettő kiválasztása is egy hegyen történik (Mk 3,13), akiket elküld, hogy hirdessék az örömhírt.
Amikor Jézus nyilvános működés idején elküldte a tanítványokat, akkor ők még csak a jánosi, bűnbánati keresztséggel kereszteltek:
„Amikor Jézus megtudta, hogy a farizeusok meghallották, hogy Jézus több tanítványt szerez és keresztel, mint János – bár Jézus maga nem keresztelt, csak a tanítványai –, elhagyta Júdeát, és ismét Galileába ment” (Jn 4,1-3).
Miután a tanítványokat Pünkösdkor eltöltötte a Szentlélek Péter így beszélt az összeverődött tömegnek:
„Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok ajándékul a Szentlelket. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk” (Csel 2,38-39).
Az Ószövetség azt mondja, hogy Jahve az egy, igaz Isten. Az Újszövetségnek – miközben ragaszkodik ahhoz, hogy egy az Isten - tudomása van az Istenen belüli háromságról, Atyáról, Fiúról és Szentlélekről. Ezt a titkot a megtestesülés által Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki számunkra. Számunkra szinte felfoghatatlan a három isteni személy tökéletes egysége, elválasztatlansága, anélkül, hogy személyiségük megszűnne, feloldódna a másikban. A három személy szeretetében nincs szó önfeladásról, valamelyik személyiség sérüléséről. A személyek között akadálytalanul áramlik a szeretet. Mi a testi elválasztottságunk miatt sohasem tapasztalhatjuk meg a szeretetnek ezt a teljességét, az „én” és „te” közti különbség mindig megmarad. A Fiú megtestesülése lehetővé tette az ember számára, hogy általa bepillantást nyerjen ebbe a misztériumba, a szeretetnek ebbe a teljességébe. A Fiú által részeseivé válunk a Szentháromságnak: „De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát ... hogy elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!«” (Gal 4,5-6), és a szentháromságos szeretetnek: „A Lélek gyümölcse pedig a szeretet” (Gal 5,22). A Lélek az, aki képessé tesz a szeretet hősies fokon való gyakorlására, aki az önző, régi embert újjá tudja teremteni, a kőszívet hússzívvé tudja változtatni, egész lényünket átjárva és átitatva új minőséget hoz létre. A régi embert a törvény korlátok közé terelte, határt szabott az önzésének, de nem változtatta meg. A Lélek az, aki által Isten újjá alkotja a világot „Mert íme, én új eget és új földet teremtek” (Iz 65,17). A Lélek által valósul meg Jézus ígérete: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20)
Mielőtt megpróbálnánk valahogy értelmünkkel megközelíteni a számunkra szinte felfoghatatlan három isteni személy tökéletes egységének misztériumát, nézzük meg, mit tud mondani a szívünknek, hogyan élhetjük meg a Szentháromságosságot:
„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5). Mennyivel többek azok, akikre kiáradt az isteni élet Szentlelkének harmata, és akinek szívét megsebezte az isteni szeretet a Mennyei Király, Krisztus iránti vággyal. Lenyűgözi őket ez a leírhatatlan szépség, bőkezűség, pompa és Krisztus minden képzeletet felülmúló gazdagsága. Megsebezte őket az isteni szépség, és lelkük a mennyei élet és a halhatatlanság felé fordul. Ezért sóvárognak az Égi Király szeretete után, és vágyukban csak őt tartják szem előtt.” (Matta el Meszkin Isten megtapasztalása az imában, az Atyák mondásai 389. Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 5,6)
A Szentháromságosság megélése tehát az Isten szeretetében való élet. „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne” (1 Ján 4,16). A szív értése számára ilyen végtelenül egyszerű.
Nazianzi Gergely: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek számára közös az, hogy teremtetlenek, és istenségük közös. A Fiú és a Szentlélek számára közös az, hogy mindkettő az Atyától származik. Az Atya sajátossága az, hogy senkitől sem születik; a Fiú sajátossága az, hogy született; a Szentlélek sajátossága az, hogy származik.
Az Atya-név a Fiúhoz való viszonyt jelenti, a Fiú-név az Atyához való viszonyt. A Szentlelket a Szentírás „adománynak” nevezi; Ágoston szerint ez a szó is isteni viszonyt fejez ki: a Szentlélek viszonyát az Atyához és a Fiúhoz, akiktől isteni létét kapja.
A szeretet a legnagyobb tökéletesség; ezért kell, hogy a végtelenül tökéletes Istenben végtelen szeretet legyen. Ámde az önszeretet nem igazi szeretet. Tehát kell, hogy magában az Istenben legalább két személy létezzék, akik egymást szeretik. De mi az értelme a harmadik személy, a Szentlélek létezésének? Mert a tökéletes szeretet nem állhat meg két személy kölcsönös szeretete örömének kizárólagos élvezeténél. Az olyan szeretet, amely nem enged egy harmadikat is részesedni a kölcsönös szeretet határtalan örömében, tökéletlen, önző szeretet. Minthogy tehát az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete a legeslegtökéletesebb, önzetlen szeretet, kész örömmel árad ki egy harmadik személy létévé, aki örömükben és szeretetükben osztozik. Ez a harmadik személy a Szentlélek.
Ha valaki egy másikat szeret, és a másik ezt a szeretetet nem viszonozza, van ugyan szeretet, de nincs közös szeretet. Ha ketten egymást kölcsönösen szeretik, nagy vágyakozással fordulnak egymáshoz, és az egyik fél szeretete a másik félhez, a másik fél szeretete az egyik félhez árad, mindkettőben van ugyan szeretet, de még mindig nincs közös szeretet. Közös szeretet akkor létezik, amikor ketten egyetértve, közösen egy harmadikat szeretnek, és a kettőnek szeretete egy harmadik iránti szeretet tüzében eggyé olvad. Ám a szeretet teljes benső egységre törekszik, amely még ebben a közös szeretetben sem valósul meg, mert a két szerető kettőssége és létbeli különbözősége megmarad. Csak én tapasztalom meg, mintegy belülről a magam szeretetét, a másik fél szeretetét mintegy kívülről, jeleiből tudom felismerni. A szeretet ideálja az lenne, ha a szeretet, amellyel én szeretlek téged, és amellyel te szeretsz engem, egyfelől végtelen szeretet lenne, másfelől, már nem lenne két szeretet, hanem egy szeretet, amelyet én is, te is, mint sajátunkat élnénk meg. Ez valósul meg a Szentháromságban: A Szentlélek nem csak „kölcsönös szeretete” az Atyának és a Fiúnak (az is!), hanem a szó legszorosabb értelmében „az egyetlen közös szeretetük”. Az Atya és a Fiú egy a Szentlélekben, aki nem más, mint az egy közös, végtelen isteni szeretet. Ezt az egy közös és kölcsönös szeretetet „belülről” éli meg az Atya és a Fiú, mert a Szentlélek az isteni lényeg egysége révén bennük van. A Szentlélek az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata: létének („személyiségének”) sajátossága éppen az, hogy „egy a kettőben”.
Isten maga az önátadó, önfeledő, kölcsönös, örök szeretet, ezért létezik és él mindaz, aki szeret és zsugorodik a semmi és a halál felé mindaz, aki nem szeret. Az ember nem önzésébe bezárkózva lesz emberré, hanem önzetlenség, egymásra találás és szeretet által. Az ember csak akkor találhat önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát. Minél inkább a „másiknak” él, annál inkább lesz „én”, mert a személyes lét viszonyulás. Minél inkább elveszti magát, annál inkább lel önmagára, mert az isteni és az emberi lét eksztázis, a szeretet eksztázisa.
Mivel a Szentháromság léte a kölcsönös, önátadó személyes szeretet eksztázisa, azért az Isten tökéletes önkinyilatkoztatása nem történhetett hatalmának fitogtatásával, hanem csupán az önkiüresítő szeretet formájában, a keresztre feszített Jézus alakjában, azért a feltámadott Krisztus első és legnagyobb ajándéka az isteni szeretetet belénk oltó Szentlélek, aki arra mozdít, hogy másért, Krisztusért, és testvéreinkért éljünk, és eggyé tesz bennünket. Az Isten szeretet, és ezért csak „egy a szükséges”: szeretni, szívből, igazán.
Vágvölgyi Éva
