Az irgalmas szamaritánus ²⁵ Ekkor fölállt egy törvénytudó, hogy próbára tegye, és így szólt: »Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?« ²⁶ Ő ezt válaszolta neki: »Mi van írva a törvényben? Hogyan olvasod?« ²⁷ Az így felelt: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből {MTörv 6,5}; felebarátodat pedig, mint önmagadat« {Lev 19,18}. ²⁸ Erre ő így szólt: »Helyesen feleltél! Tedd ezt, és élni fogsz.« ²⁹ De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézust: »De ki az én felebarátom?«

³⁰ Jézus akkor így kezdett beszélni: »Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került. Azok kifosztották, véresre verték, majd félholtan otthagyták és eltávoztak. ³¹ Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé; látta, de továbbment. ³² Hasonlóképpen egy levita is, amikor ahhoz a helyhez ért és látta őt, elment mellette. ³³ Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve. ³⁴ Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte; azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. ³⁵ Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és ezt mondta: `Viseld gondját neki, és ha többet költenél, amikor visszatérek, megadom neked.' ³⁶ Mit gondolsz, e három közül melyik lett a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?« ³⁷ Az így felelt: »Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.« Jézus erre azt mondta neki: »Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!«

A törvénytudó kérdéséből nyilvánvaló, hogy farizeus, mert hisz az örökéletben, szemben a szaddúceusokkal, akik nem hisznek benne. A farizeusok számára a legfontosabb a törvény betartása. A törvénytudó farizeus kérdez: Hogy lehet eljutni az örök életre? Nem azért, mert nem tud valamit, mert segítséget, tanácsot vár Jézustól, nem azért, mert meg akarja tenni, amit Jézus mond, hanem hogy próbára tegye (mint a sátán). Olyan ez, mintha egy autóvezető, akinek jogosítványa van, tehát tudja a közlekedési szabályokat, azt kérdezi, „hogy kell közlekedni egy városban”? A válasz nyilvánvaló: Az érvényben lévő közlekedési szabályok szerint. Jelen esetben Jézus válasza: Ahogy a törvény előírja! Az írástudó idézi a törvény szavait, méghozzá egymásmellé helyezve két különböző ószövetségi helyet (MTörv 6,5; Lev 19,18). Ez arra utal, hogy nem is áll olyan távol Jézustól, mint ahogy először tűnt. És a következőkben tovább halad a megkezdett úton, amikor tovább kérdez: „No de ki az én felebarátom”. És Jézus, mint sokadszor, egy példabeszéddel válaszol, amelyben lépésről lépésre kicsalogatja beszélgető partnerét az ellenséges barikádok mögül, s az írástudó végül saját maga mondja ki a választ - s egyben kicsit az ítéletet is régi énje fölött: Az a megvert ember felebarátja, aki irgalmasságot cselekedett vele, az, akinek a tetteit minden helyzetben a szeretet szabja meg.

Embertársnak, felebarátnak az Ószövetség, a zsidóság szerint csak a választott nép tagjai számítottak, vagyis akik ugyanabba a kötelékbe (nemzetségbe, törzsbe) vagyis az ugyanazon közösségbe tartozó személyek, az Istennel való szövetség révén együvé tartozó nép, Izrael tagjai. Ezzel szemben Lukács evangéliumában Jézus a felebarát szeretetét összekapcsolja Isten szeretetével és minden emberre kiterjeszti a felebarát fogalmát, mindenkit szeretnünk kell. Pál megfogalmazásában aki szeret, az teljesíti a törvényt (Róm 15,10b; Gal 5,13). A szeretet a bennünk élő Lélek gyümölcse. A bennünk élő szeretetből születik meg bennünk az öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Akiben mindez megvan, arra nem vonatkozik a törvény, amely csak a kötelező minimumot szabja meg, amit a szeretet törtvénye jóval meghalad. Tetteink, életünk építőköveinek kötőanyaga a szeretet. Az egymásra helyezett kövek lehetnek bármilyen nemes anyagból, lehetnek bármilyen szépen faragva, ha nincs kötőanyag közöttük, az életünkkel emelt épület összedől. Szeretet nélkül életünk szétesik, romhalmazzá válik.

Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd kitágítja a szűk, csak a saját közösségre vonatkozó, belterjes horizontot. Minden szükség felhívás a szeretetre, minden szükséget szenvedő megszólít bennünket.

Isten irgalma aranyfonalként húzódik végig az Ószövetségen. Már a próféták is megmutatták az irgalmas Isten arcát, hogy bátorságot öntsenek az újra meg újra elbukó és Isten ellen vétkező nép szívébe, hogy újra lehet kezdeni az Úrral való életet:

„Egy rövid szempillantásra elhagytalak,
de nagy irgalommal összegyűjtelek.
Haragom túláradásában
elrejtettem arcomat előled egy szempillantásra,
de örök kegyelemmel megkönyörültem rajtad
– mondja a te megváltód, az Úr” (Iz 54,7-8).

„Az Úr megkönyörül népén
Az Úr azonban arra vár, hogy kegyelmezzen nektek,
és ezért fölkel, hogy irgalmazzon nektek.
Mert az ítéletnek Istene az Úr;
boldogok mind, akik benne reménykednek!
Bizony, Sion népe, aki Jeruzsálemben laksz,
többé nem fogsz sírni;
biztosan megkegyelmez neked kiáltásod hangjára,
amint meghallja, válaszol neked.
Bár az ínség kenyerét adja nektek az Úr,
és a nyomorúság vizét,
de nem rejtőzik el többé tanítód,
hanem szemed látni fogja tanítódat,
és füled meghallja az igét, mely mögötted szól:
»Ez az út, ezen járjatok!«,
amikor jobbra vagy balra letérnétek.
Akkor tisztátalannak fogod tartani
faragott bálványaid ezüstbevonatát
és öntött istenszobraid aranyburkolatát;
szétszórod, mint undokságot:
»El veled!« – mondod neki.
Akkor esőt fog adni magodra,
mellyel beveted a földet,
és a föld termésének kenyere
bőséges és tápláló lesz.
Jószágod azon a napon tágas legelőn legel majd,
és a tehenek meg szamárcsikók,
melyek a földön dolgoznak,
sózott takarmányt esznek,
amelyet rostával és szórólapáttal tisztítottak meg” (Iz 30,18-24).

„Hát nem drága fiam nekem Efraim,
vagy nem dédelgetett gyermekem,
hogy ahányszor csak szólok hozzá,
mindig újra tekintettel vagyok rá?
Ezért indul fel bensőm miatta;
irgalommal irgalmazok neki
– mondja az Úr” (Jer 31,20).

„De azt fontolgatom szívemben,
azért reménykedem:
az Úr kegyelme, hogy nem vesztünk el,
mert nem fogyott el irgalma:
megújul minden reggel.
Nagy a te hűséged!
Mert nem taszít el
örökre az Úr.
Ha megszomorított is, irgalmaz
nagy kegyessége szerint” (Siralm 3,21-23.31-32).

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó,
mert irgalma örökkévaló.
Áldjátok az Urat, az istenek Istenét, jámborok mindnyájan,
dicsérjétek és adjatok hálát neki,
mert irgalma örökkön-örökké tart” (Dán 3,89-90).

„Uram, az arcpirulás a miénk, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztek; de a tied, Urunk, Istenünk, az irgalom és a megbocsátás” (Dán 9,8-9).

„És eljegyezlek magamnak örökre,
eljegyezlek magamnak igazsággal és törvénnyel, jósággal és szeretettel,
eljegyezlek magamnak hűséggel,
és ismerni fogod az Urat.
Azon a napon meghallgatom
– mondja az Úr –,
meghallgatom az eget,
az pedig meghallgatja a földet,
s a föld meghallgatja
a gabonát, a bort és az olajat,
azok pedig meghallgatják Jezreelt.
S én elültetem őt magamnak az országba,
és irgalmazok annak, aki `Nincs irgalom!' volt.
És azt mondom `Nem az én népem'-nek: `Népem vagy te',
s ő azt mondja: `Istenem vagy te!” (Óz 2,21-26)

„Szaggassátok meg szíveteket,
nem pedig ruhátokat,
és térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez,
mert jóságos ő és irgalmas,
türelmes és nagyirgalmú,
és szánakozik a bajok felett” (Joel 2,13).

„Nem folytatja tovább haragját,
mert az irgalmasságot szereti.
Ismét irgalmaz Ő majd nekünk;
leveszi rólunk gonoszságainkat,
s a tenger mélyére veti minden bűnünket” (Mik 7,18-19).

A zsoltárok is Isten irgalmáról énekelnek:
„Mert jóságod és irgalmasságod kísér engem
életem minden napján,
hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig” (Zsolt 23,6).

„Az Úr minden útja irgalom és igazság azok iránt,
akik szövetségét és törvényeit megtartják.
A te saját nevedért, Uram,
bocsásd meg bűnömet, mert sok az!” (Zsolt 25,10-11)

„Az Úr irgalma betölti a földet” (Zsolt 33,5)

„Hálát adok neked, Uram, a népek között,
zsoltárral dicsérlek a nemzetek között,
mert irgalmad felér az egekig,
és hűséged a fellegekig” (Zsolt 57,10-11)

„Én azonban hatalmadat énekelem,
minden reggel magasztalom irgalmadat,
mivel te oltalmazóm voltál,
és menedékem sanyargatásom napján.
Én erősségem, neked zengem énekem,
mert te, Isten, oltalmazóm vagy nekem:
Istenem, én irgalmasságom!” (Zsolt 59,17-18)

„Isten, én Istenem, pirkadatkor már előtted virrasztok,
téged szomjaz a lelkem, utánad sóvárog a testem,
puszta, úttalan, víztelen vidéken.
Bárcsak megjelenhetnék előtted a szent helyen,
és láthatnám hatalmadat és dicsőségedet!
Hisz irgalmad jobb, mint az élet,
ajkam téged dicsér” (Zsolt 63,2-4).

„Szerették őt szájukkal, hazudtak neki nyelvükkel,
mert szívük nem volt egyenes hozzá,
és nem voltak hűek szövetségéhez.
De ő irgalmasan megbocsátotta bűneiket,
és nem pusztította el őket” (Zsolt 78,36-38).

„Mert te, Uram, jóságos vagy és szelíd,
nagy irgalmú mindazokhoz,
akik téged segítségül hívnak” (Zsolt 86,5).

„Ha az Úr nem nyújtott volna segítséget,
már-már a némaság helyén lakoznék a lelkem.
Ha azt mondtam: »Inog a lábam«,
megsegített a te irgalmad, Uram.
Bármilyen sok fájdalmam volt szívemben,
vigasztalásaid felvidítottak engem” (Zsolt 94,17-19).

„Ő megbocsátja minden gonoszságodat,
ő meggyógyítja minden betegségedet;
ő megóvja életed a pusztulástól,
ő irgalommal és kegyelemmel koronáz meg téged.
Irgalmas és könyörületes az Úr,
hosszan tűrő és nagyirgalmú.
Nem tartja meg haragját mindvégig,
és nem fenyeget örökké.
Nem bűneink szerint bánt velünk,
és nem fizetett meg nekünk gonoszságainkért.
Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött,
olyan nagy az ő irgalma azok számára, akik őt félik.
Amilyen messze van kelet a nyugattól,
olyan messzire veti tőlünk gonoszságainkat.
Mint ahogy az atya könyörül fiain,
úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik.
Mert ő ismeri létrejöttünket,
és megemlékezik arról, hogy porból vagyunk.
Olyan az ember élete, mint a fűé:
kivirul, mint a mező virága,
de ráfúj a szél, és nincs többé,
s a helyét sem ismerik.
De az Úr kegyelme öröktől fogva
És örökké kíséri azokat, akik őt félik” (Zsolt 103,3-17).

„ALLELUJA! Áldjátok az Urat, mert jó,
mert irgalma örökkévaló.
Megemlékezett szövetségéről,
és nagy irgalmában megszánta őket.
Irgalmat szerzett nekik
mindazoknál, akik fogságba hurcolták őket” (Zsolt 106,1.45-46).

„ALLELUJA! Áldjátok az Urat, mert jó,
mert irgalma örökkévaló.
Áldják tehát az Urat irgalmasságáért,
az emberek fiaival művelt csodáiért,
mert a szomjazók elteltek
és az éhezőket eltöltötte minden jóval.
De szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak,
s ő gyötrelmükből kiragadta őket.
Kihozta őket a sötétségből s a halál árnyékából,
és összetörte bilincseiket.
Áldják tehát az Urat irgalmasságáért,
az emberek fiaival művelt csodáiért,
hogy összetörte az érckapukat,
s összezúzta a vas-zárakat.
Elküldte igéjét és meggyógyította őket,
és kimentette őket a sírveremből.
Áldják tehát az Urat irgalmasságáért,
az emberek fiaival művelt csodáiért,
mutassanak be neki hálaáldozatot,
és hirdessék ujjongva tetteit” (Zsolt 107,1.8-9.13-16.20-22).

„Hálát adok neked, Uram, a népek között,
zsoltárral dicsérlek a nemzetek között.
Mert irgalmad felér az egekig
és hűséged a fellegekig” (Zsolt 108,4-5)

„Irgalmas az Úr és igaz,
megkönyörül a mi Istenünk.
Megoltalmazza az Úr a kicsinyeket,
megaláztatásomban megszabadított engem” (Zsolt 116,5-6).

„ALLELUJA! Magasztaljátok az Urat, mert jó,
mert irgalma örökkévaló!
Mondja hát Izrael, hogy jó,
hogy irgalma örökkévaló!
Mondja hát Áron háza,
hogy irgalma örökkévaló!
Mondják hát, akik félik az Urat,
hogy irgalma örökkévaló!
Szorongatásomban segítségül hívtam az Urat,
s az Úr meghallgatott és tágas térre vezetett.
Az Úr velem van, nem félek,
ember mit árthatna nekem?
Az Úr az én segítőm,
s én lenézhetem ellenségeimet.
Jobb az Úrhoz menekülni,
mint emberben reménykedni.
Jobb az Úrhoz menekülni,
mint fejedelmekben reménykedni.
Mind körülvettek engem a nemzetek,
de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk!
Körülvettek, bizony körülvettek engem,
de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk!
Körülvettek engem, mint a méhek,
föllobbantak, mint a tűz a bozótban,
de az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk!
Meglöktek, bizony meglöktek, hogy elessem,
de az Úr megsegített engem!
Az Úr az én erőm és dicsőségem,
ő lett az én szabadítóm.
Ujjongás és diadal szava
hangzik az igazak sátraiban:
»Az Úr jobbja győzelmet szerzett,
az Úr jobbja fölmagasztalt engem,
az Úr jobbja győzelmet szerzett!«
Nem halok meg, hanem élek,
és hirdetem az Úr tetteit.
Az Úr nagyon megfenyített engem,
de nem engedett át a halálnak.
Nyissátok meg előttem az igazság kapuit,
hadd lépjek be rajtuk, hogy dicsérjem az Urat.
Ez az Úr kapuja,
az igazak lépnek be rajta.
Hálát adok neked, hogy meghallgattál engem,
és szabadítóm lettél.
A kő, amelyet az építők elvetettek,
szegletkővé lett.
Az Úr műve ez,
csodálatos a mi szemünkben.
Ezt a napot az Úr adta,
ujjongjunk és vigadjunk rajta!
Nyújts, ó Uram, segítséget,
adj, ó Uram, jó sikert!
Áldott, aki az Úr nevében jön!
Áldunk az Úr házából titeket.
Az Úr Isten világosított meg minket.
Álljatok sort az ünnepi lombokkal,
egészen az oltár szarváig.
Istenem vagy te, hálát adok neked,
Istenem vagy te, magasztallak téged.
Áldjátok az Urat, mert jó,
mert irgalma örökkévaló” (Zsolt 118,1-29)

„Lelkem bízik az ő szavában,
várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őr a hajnalt.
Jobban, mint az őr a hajnalt,
várja Izrael az Urat,
mert az Úrnál van az irgalom,
és bőséges nála a szabadítás.
Ő megszabadítja Izraelt
minden gonoszságától” (130,5-8).

„Áldjátok az Urat, mert jó,
mert irgalma örökkévaló!
Áldjátok az istenek Istenét,
mert irgalma örökkévaló!
Áldjátok az urak Urát,
mert irgalma örökkévaló!
Őt, aki nagy csodákat művel egymaga,
mert irgalma örökkévaló!
Aki az egeket bölcsen alkotta,
mert irgalma örökkévaló!
Aki szétterítette a földet a vizeken,
mert irgalma örökkévaló!
Aki a nagy világítókat alkotta,
mert irgalma örökkévaló!
A napot, hogy uralkodjék a nappalon,
mert irgalma örökkévaló!
A holdat és a csillagokat,
hogy uralkodjanak az éjszakán,
mert irgalma örökkévaló!
Aki megverte elsőszülöttjeiben Egyiptomot,
mert irgalma örökkévaló!
És kivezette közülük Izraelt,
mert irgalma örökkévaló!
Hatalmas kézzel és felemelt karral,
mert irgalma örökkévaló!
Aki kettéhasította a Vörös-tengert,
mert irgalma örökkévaló!
S átvitte Izraelt a közepén,
mert irgalma örökkévaló!
De a Vörös-tengerbe vetette a fáraót és seregét,
mert irgalma örökkévaló!
Aki a pusztában vezérelte népét,
mert irgalma örökkévaló!
Aki megvert nagy királyokat,
mert irgalma örökkévaló!
És megölt hatalmas királyokat,
mert irgalma örökkévaló!
Szehont, az amoriták királyát,
mert irgalma örökkévaló!
Ógot, Básán királyát,
mert irgalma örökkévaló!
S odaadta örökségül földjüket,
mert irgalma örökkévaló!
Örökségül szolgájának, Izraelnek,
mert irgalma örökkévaló!
Aki megemlékezett rólunk megaláztatásunkban,
mert irgalma örökkévaló!
És megszabadított minket ellenségeinktől,
mert irgalma örökkévaló!
Aki eledelt ad minden testnek,
mert irgalma örökkévaló!
Áldjátok az ég Istenét,
mert irgalma örökkévaló!” (Zsolt 136,1-26)

„Uram, hamar hallgass meg,
mert elsorvad a lelkem.
Ne fordítsd el tőlem arcodat,
mert olyan leszek, mint akik a sírba szállnak!
Add, hogy már reggel halljam irgalmadat,
mert benned bízom” (Zsolt 143,7-8)

„Áldott az Úr, az én segítségem,
aki kezemet harcra tanítja, ujjaimat viadalra.
Ő az én irgalmam és erősségem,
oltalmam és szabadítóm,
pajzsom, akiben remélek,
védelmezőm és reménységem” (Zsolt 144,1-2).

„Irgalmas az Úr és könyörületes,
hosszantűrő és nagyirgalmú.
Jó az Úr mindenkihez,
és könyörületes minden teremtményéhez.
Fölemel az Úr mindenkit, aki elesik,
és minden elnyomottat fölsegít.
Mindeneknek szemei tebenned bíznak, Úristen,
mert te adsz nekik eledelt.
Alkalmas időben megnyitod kezedet,
és betöltesz minden élőt áldásoddal” (Zsolt 145,8-9.14-16).

A bölcsességi könyveknek is visszatérő motívuma az isteni irgalom, egyben felhívják az embert, hogy ő is legyen irgalmas:

„De boldog, aki a szegényen megkönyörül!
Aki hisz az Úrban, szereti az irgalmasságot.
Akik gonoszt cselekszenek, tévelyegnek,
az irgalom és igazság azonban jót terem” (Péld 14,21-22).

„Irgalmasságot és igazságot tenni
kedvesebb az Úr előtt az áldozatnál” (Péld 21,3).

„Az irgalmas lelkű áldásban részesül” (Péld 22,9).

„Mert Isten letekint arra,
aki irgalmasságot cselekszik,
gondja lesz rá a jövőben,
hogy botlása idején támaszt találjon” (Sir 3,34).

„Mert van nála irgalom is, harag is,
meg lehet őt kérlelni, de ki is önti haragját;
amennyire irgalmas ő, annyira fenyít is,
és az embert tettei szerint ítéli.
A bűnös nem menekszik meg zsákmányával,
és aki irgalmasságot cselekszik, nem csalódik reményében.
Minden jótett helyet biztosít
mindenkinek cselekedetei érdeme szerint” (Sir 10,12-15)

Sirák fia egyben figyelmeztet a vakmerő elbizakodottság veszélyére is:
„Ne bizakodj igaztalan vagyonban,
és ne mondd: »Jut nekem elég a megélhetésre!«
mert mit sem ér az a megtorlás és kísértés idején.
Ne kövesd szíved vágyait erőd érzetében,
és ne mondd: »Be hatalmas vagyok!«
vagy: »Bármit is teszek, ki bír velem?«
mert Isten kemény bosszút áll.
Ne mondd: »Vétkeztem, és mi bántódás ért engem?«
mert a Magasságbeli hosszantűrő megtorló!
Ha bocsánatot nyertél is bűnödért, ne légy félelem nélkül,
és ne halmozz vétket vétekre;
ne mondd: »Nagy az Úr irgalma,
és megbocsátja bűneim sokaságát«,
mert könnyen hajlik irgalomra és haragra egyaránt,
s a bűnösökre haragja várakozik.
Ne késlekedj megtérni az Úrhoz,
és ne halaszd azt napról napra,
mert hirtelen eljön haragja,
s a bosszú idején elragad téged.
Ne törd magad igaztalan gazdagság után,
mert mit sem ér az a kísértés és megtorlás napján!” (Sir 5,1-10)

Az Újszövetség is Isten irgalmáról beszél és arról, hogy Isten atyai irgalma Jézusban testesült meg. Jézus nyilvános működése során és a példabeszédeiben külön hangsúlyt kap az irgalom. Máté evangéliumában azt mondta: „`Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot' {Óz 6,6}. (Mt 9,12) és a későbbiekben a prófétát idézve ezt mondja Jézusról a Máté evangélium: „A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el (Iz 42,1; Mt 12,20)

Ebben a mostani példabeszédben Lukács evangelista azt mondja, hogy a szerencsétlenül járt ember láttára nem a törvénytisztelő igaz zsidóknak, hanem az általuk megvetett, tisztátalannak számító szamaritánusnak esett meg a szíve.

Kik is ezek a megvetett szamaritánusok? Az északi és a déli törzsekből Dávid király uralkodása alatt egy egységes királyság jött létre, de Salamon halála után a királyság a trónutódlás miatt két részre szakadt, Júdára és Izraelre. Ettől kezdve az egyetlen népnek két királyi háza és két fővárosa volt. Az asszírok leigázták Izraelt és lakosainak nagy részét királyukkal együtt Asszíriába hurcolták, helyükre telepeseket költöztettek Babilonból (Kr.e. 721). Az így kialakult kevert lakosság átvette a helyiek Jahve tiszteletét, de a jövevények saját isteneiket is tisztelték. Izraelből asszír tartomány lett Szamária néven. Júda királysága 125 évvel túléli a déli királyságot, őket az Újbabiloni birodalom igázza le és hurcolja fogságba (597). A 150 éves babiloni fogság után Babilonból visszatérő zsidók nem engedték meg a szamáriaiaknak, hogy részt vegyenek a templom újjáépítésében, mivel tisztátalan, pogány népekkel keveredtek. A vallási alapú kezdeti elidegenedés ellenségességgé, alkalmasint harccá fajult a két tartomány népe között. A szamáriaiak Garizim hegyén emeltek templomot maguknak és ott tisztelték Jahvét, ott mutatták be áldozataikat, míg a magukat igaz izraelitának tartók a jeruzsálemi templomban. A két nép kölcsönösen becsmérelte egymást, nem érintkeztek egymással. És akkor a példabeszédben ennek a megvetett és becsmérelt, ellenséges népnek az egyik tagja, nagyobb erkölcsi nagyságról tesz tanúságot, mint a választott nép tagjai. A kirabolt és félholtra vert szerencsétlenben nem egy ellenséges nép egyik tagját látja, túl tudja tenni magát az előítéleteken, és csak azt nézi, hogy valaki segítségre szorul. Jézus ezt a megvetett szamaritánust állítja példaképül a farizeus elé: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!” (37)

A „megesett rajta a szíve” kifejezés Lukácsnál egy másik példabeszédben is szerepel, az irgalmas apáról szólóban, amikor az apa meglátja a hazafelé bukdácsoló tékozló fiát (Lk 15,20) A példabeszéd irgalmas atyja nyilvánvalóan maga Isten.

Lukács evangéliumában Jézus felszólítja az őt követni akarókat:

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36)

Jézus felszólítása az irgalomra, az irgalomról szóló példabeszédei mindnyájunknak szólnak, hogy ne legyünk keményszívűek, váljunk hasonlóvá a szerető és irgalmas Istenhez és a szerető és irgalmas szívű Jézushoz.

Vágvölgyi Éva