23 Az írástudók és farizeusok ¹ Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: ² »Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. ³ Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. ⁴ Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. ⁵ Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. ⁶ Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, ⁷ a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. ⁸ Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. ⁹ Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. ¹⁰ Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. ¹¹ Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. ¹² Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Jézus első szavai a tömegnek szólnak, aztán pedig a folytatás a tanítványokhoz. Az írástudók, vagyis a papok és a farizeusok Mózes székében ülnek, tehát a nép tanítóiként lépnek fel. Ők azok, akik a népet megismertetik a mózesi törvényekkel, a Tórával, és ez fontos és jó. De közben, ahogy a magyar közmondás a rossz papokra mondja, vizet prédikálnak és bort isznak, vagyis maguk, bár tanítják, nem tartják be a mózesi törvényeket, nem aszerint élnek.

„Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni, a zsinagógákban az első helyeken ülni, a lakomákon pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!” (Mk 12,38-40)

„Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. (4-7)

Ezekkel a szavakkal már kifejezetten a farizeusokat bírálja, akik a törvény aprólékos értelmezését és igen szigorú követését követelték meg, a vallási élet középpontjába a törvénytisztelet helyezték a kultusz elé, és a prófétákat is alárendelték ennek. Azon fáradoztak, hogy a papok számára előírt megszentelődési parancsokat a hétköznapi életre is átvigyék, azt a tisztaságot és szentséget, amellyel a papnak a templomi szolgálat idején kellett rendelkeznie. Tiszta közösséget akartak létrehozni az izraeli népben, ezzel megvalósítva a valódi Izraelt, amely méltó a Messiás fogadására. Tevékenységük nyomán egyre nagyobb jelentőséget kapott a zsinagóga, ahol un. igeliturgiát tartottak, a törvényeket és az írásokat magyarázták. A mózesi törvények a Tóra mellett nagy szerepet kaptak a szóbeli hagyományok. Előírások tömegével akarták segíteni a törvény megtartását, emiatt az esszénusok, a másik jézuskorabeli vallási párt is élesen bírálta a farizeusokat, a Damaszkuszi iratban „fal építőnek” nevezik őket. Josephus Flavius azt írja róluk: „A farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok parancsot írtak elő a nép számára, amelyek nincsenek fölvéve Mózes törvénykönyvébe. De ezzel csak azt érték el, hogy egyrészt szinte betarthatatlanná vált, másrészt pedig, az előírások betartására való figyelem a vallási életet egyre külsődlegesebbé tette. Soraikba fogadtak egyszerű embereket is, ezért népszerűek voltak, viszont a törvényt és az előírásokat be nem tartóktól elkülönültek, megvetették őket, önmagukat igaznak, amazokat bűnösnek tartották.” Jézus szavaiból kiderül, gőgjüket és elkülönültségüket külsőségekkel is hangsúlyozzák, mint pl. az átlagosnál szélesebb és feltűnőbb imaszíj, a megnagyobbított bojt, de az evangélium egy másik helyén a jámborságukkal való hivalkodás is. A Hegyi beszédben Jézus részletesen kifejti:

„Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt.” (Mt 6,2.5.16).

„Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják” (8-12)

Ezek a szavak már a tanítványoknak szólnak. A rabbi a héber-arám „rab” szóból ered, és nagy embert, urat jelent. Jézus korában és a későbbiekben is az írástudók, vagyis tanítók tiszteletteljes megszólítása volt.

A szinoptikusoknál Jézus egy átimádkozott éjszaka után (Lk 6,12; Jn 15,16) kiválasztott tizenkét férfit, és maradandó közösséget alkotva velük (Mt 23,8; 28,19) küldte őket, hogy folytassák az ő küldetését és hirdessék az evangéliumot. A próféták és a farizeusok körül is kialakult egy tanítványi kör, akikből maguk is próféták lettek, mint Illés tanítványából, Elizeusból, vagy a farizeusok tanítványaiból a tanítók, rabbik. (Tudjuk, hogy pl. Keresztelő Jánosnak is voltak tanítványai és Szt. Pál pedig Gamáliel, neves farizeusnak volt a tanítványa)

Jézus felszólítása nyomán a tanítványok soha nem nevezték magukat se rabbinak, se mesternek, és atyának sem. Ez utóbbi keleten a nagy tisztelet kifejezése volt, de még az újkorban se ment ki a divatból, a kommunizmusban volt Sztálin és Rákosi apánk.

A rabbi, a mester, az atya megszólítások mind alárendeltséget fejeznek ki, és Jézus azt mondja, hogy a tanítványoknak egy Tanítója van és egy Mestere a Krisztus, és egy Atyja van, a Mennyei, ők pedig mind testvérek. A kiválasztott tizenkettőt a szinoptikusok és főleg Szt. Pál apostoloknak, vagyis küldötteknek nevezi.

A farizeusok úgy viselkednek, mintha a bölcsességi könyvek nem léteznének a Bibliában, nem vesznek tudomást arról, hogy ezek mennyire felhívják a figyelmet a gőg és kevélység bűnére, és hangsúlyozzák az alázat fontosságát:

  „A pöffeszkedő bűnösöket összetöröm,
s az igazakat fölmagasztalom” (Zsolt 75,11).

„Ne légy bölcs önnön szemedben,
féld az Istent és kerüld a rosszat” (Péld 3,7).

„Minden gőgös ember utálat az Úr előtt” (Péld 16,5)

„Mielőtt összetörne, felfuvalkodik az ember szíve,
a dicsőség előtt pedig alázatosság jár” (Péld 18,12).

„Az ember gőgjének kezdete az elpártolás Istentől,
amikor a szíve elfordul Alkotójától.
Minden bűn kezdete ugyanis a kevélység,
aki ragaszkodik hozzá, betelik átokkal,
végül pedig elvész általa.
Ezért tette Isten becstelenné a gonoszok gyülekezetét,
és rontotta meg őket végképpen.
Felforgatta Isten a dölyfös fejedelmek trónját,
s a megalázottakat ültette helyükre.
Kiszárította Isten a dölyfös nemzetek gyökerét,
s a népek közül a megalázottakat plántálta helyükbe.
Felforgatta az Úr a nemzetek országait,
s elpusztította őket fenekestől.
Némelyeket elsenyvedni engedett, szétszórta őket,
és kiirtotta emléküket a földről.
Eltörölte Isten a dölyfösök emlékét,
de meghagyta az alázatos szívűek emlékezetét” (Sir 10,14-21)

„Mert a megalázott népet megmented,
de megalázod a kevélyek szemét” (Zsolt 18,28).

„Tisztíts meg titkos bűneimtől,
és a kevélységtől mentsd meg szolgádat,
ne uralkodjék rajtam.
Akkor szeplőtelen leszek,
s a nagy vétektől tiszta maradok.
Hadd legyen kedves előtted szám beszéde,
és szívem elmélkedése mindenkor.
Uram, én segítőm, én üdvözítőm!” (Zsolt 19,13-15)

„TÉT Édes az Úr és igazságos,
ezért útbaigazítja a vétkeseket.
JÓD Végzésével vezérli az alázatosakat,
megtanítja útjaira a szelídeket” (Zsolt 25,8-9)

„A töredelmes lélek áldozat Istennek,
a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg” (Zsolt 51,19)

„Diadalra juttatja az alázatosakat” (Zsolt 149,4).

„Csúffá teszi azokat, akik gúnyolódnak,
de az alázatosakat kegyben részesíti” (Péld 3,34)

„Ahol gőg van, ott gyalázat is lesz,
de ahol szerénység van, ott bölcsesség is van” (Péld 11,2).

„Az Úr félelme a bölcsesség tudománya,
s a dicsőség előtt alázatosság jár” (Péld 15,33).

„Minden gőgös ember utálat az Úr előtt” (Pél 16,5).

„Mielőtt összetörne, felfuvalkodik az ember szíve,
a dicsőség előtt pedig alázatosság jár” (Péld 18,12).

„Az embert kevélysége megalázza,
az alázatosnak pedig megbecsülés jut” (Péld 29,23).

„Mivel az igazi bölcsesség és műveltség az Úr félelme,
s ami kedves előtte, az a hűség és az alázatosság” (Sir 1,34-35).

„Az alázatosság

Fiam! Végezd dolgaidat alázatosan,
akkor emberi dicsőségnél is jobban szeretnek.
Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben,
akkor kegyet találsz Istennél,
mert egyedül Istennek nagy a hatalma,
és őt dicsérik az alázatosak.
Ami nálad magasabb, azt ne keresd,
ami erődet meghaladja, azt ne firtasd!
Azzal törődj mindig, amit Isten neked meghagyott,
és ne légy kíváncsi többi művére!
Mert nincs arra szükséged,
hogy szemléld azt, ami el van rejtve.
Ne törd magadat nagyon a felesleges dolgok után,
és ne légy kíváncsi többi művére!
Mert sok olyant jelentett ki neked,
ami meghaladja az ember értelmét.
Sokakat vitt tévedésbe vakmerő kíváncsiságuk,
és tartja gonosz képzelődésben elméjüket.
A dacos szív rosszul jár a végén,
s aki kedveli a veszélyt, elvész benne.
A szív, amely két úton halad, nem ér el sikert;
a gonosz szívű megbotlik rajtuk.
A dacos szívnek sok a szenvedése,
s a bűnös ember bűnre bűnt halmoz.
A dölyfösök gyülekezete számára nincs gyógyulás,
mert bűnös sarj vert gyökeret bennük,
és nem veszik észre.
A bölcs szív megérti a bölcsek mondásait,
s a figyelmes fül kész örömmel fogadja be a bölcsességet.
A bölcs és értelmes szív tartózkodik a bűntől,
és előhalad az igazság cselekedeteiben.
A víz eloltja a lobogó tüzet,
az alamizsna pedig ellenáll a bűnnek.
Mert Isten letekint arra,
aki irgalmasságot cselekszik,
gondja lesz rá a jövőben,
hogy botlása idején támaszt találjon” (Sir 3,19-34)

A mostani evangéliumi részletünkön kívül az evangéliumok és az apostoli levelek több helye is hangsúlyozza az alázat fontosságát:

„Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,25-28)

„A szerénységről A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Nehogy előforduljon, hogy ha nálad elő­kelőbbet is meghívtak volna, odajöjjön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: `Add át a helyedet!' És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: `Barátom! Menj följebb!' Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják” (Lk 14,7-11).

„Néhány elbizakodottnak pedig, akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: `Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből.' A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: `Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!' Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják” (Lk 18,9-14).

„Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

„Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: `Mester' és `Úr', és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek” (Jn 13,11-17).

„Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel” (Ef 4,1-2).

„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,
aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.
Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5-8).

„Senki se gondoljon magáról a kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki” (Róm 12,3).

„Legyetek egyetértők egymás között, nem nagyravágyók, hanem együttérzők az alacsonyrendűekkel. Ne legyetek bölcsek a magatok szemében” (Róm 12,16).

„Szeretetben szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,13).

„Legyetek mindnyájan egyetértők, e­gyüttérzők, szeressétek a testvéri közösséget, legyetek irgalmasok, alázatosak!” (1 Pét 3,8)

Maga Isten milyen alázatos, kicsinységünk és bűnösségünk ellenére szólongat bennünket, sőt arra is kész volt, hogy osztozzon az ember evilági életében, minden gyengeségében és kiszolgáltatottságában, magára vállalva a teremtett világ - amely „hiábavalóságnak van alávetve” (Róm 8,20) - természetéből fakadó hiányosságot és szolgai állapotot.

A Fiú, „bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.
Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6-8).

Mária is alázatos: „Mária erre így szólt: »Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38)

„Magasztalja lelkem az Urat,
és szívem ujjong megváltó Istenemben,
mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát .
Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem
minden nemzedék,
mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas ,
és Szent az ő Neve.
Irgalma nemzedékről nemzedékre
azokra száll, akik őt félik .
Hatalmas dolgokat művelt karja erejével,
szétszórta a gondolataikban kevélykedőket .
Hatalmasokat levetett a trónról,
és kicsinyeket felemelt” (Lk 1,46-52).

A Biblia szerint a kevélység és a hiúság elválaszt Istentől és elválaszt a másik embertől, visszautasítja a szeretetet, ezért az atyák szerint az összes erényeket megsemmisíti, minden más bűnnek és gonoszságnak ez a forrása. Még azokat is veszélyezteti, akik már a lelki tökéletességben előre haladtak. Mint láttuk, már az Ószövetség nagyon fontos erénynek tartja az alázatot. Az Újszövetség pedig Jézus alázata nyomán elengedhetetlennek tartja az üdvösségre való eljutáshoz.

Álljon itt előttünk még egy kedves példakép az alázatosságról:

„Hogyan esett a rablók kezébe, hogyan dobatott a hóba, és hogyan szolgált a leprásoknak

¹⁶ Ferenc, aki az imént még skarlátban páváskodott, most rongyokba burkolva rótta az utat. Egy erdőben bolyongva éppen az Úr dicséretét zengte, éspedig francia nyelven, mikor váratlanul rablók támadtak rá. Nyers kérdésükre: "Ki vagy?" , Isten embere magabiztosan és csengő hangon így válaszolt: "A nagy Király hírnöke vagyok. Mi közötök hozzá?" Erre a rablók megragadták, és sűrű ütlegek közt egy hóval telt mély árokba taszították. "Így, nyugodj itt, te paraszt hírnöke Istennek" - mondották. Ő azonban, mihelyt a haramiák továbbállottak, bár nem kis vergődés árán, kimászott az árokból, leverte magáról a havat, és túláradó örömében hangos énekszóval újból rágyújtott a mindenek Teremtője magasztalására. Az erdő csak úgy visszhangzott énekétől.
Végre egy bencés monostorhoz^[24] érkezett. Úgy, ahogyan volt, egy szál hitvány ingben, több napon át kisegítő kuktaként teljesített szolgálatot a konyhán, és legalább levessel szerette volna csillapítani éhségét. Mivel azonban semmi részvétre nem talált, és még csak egy elnyűtt barátcsuhát sem tudott szerezni, nem annyira neheztelésből, mint inkább kényszerűségből megint útnak eredt. Így jutott el Gubbio városába, ahol egy régi barátja^[25], végre egy szegényes tunikát kerített neki.
Nem is olyan sokára aztán, amikor Isten emberének a híre már terjedőben volt, s neve ismertté lett az emberek közt, a mondott monostor perjele, fontolóra véve az Isten emberével szemben tanúsított magatartás fonákságát, felkereste őt, és az Üdvözítő iránti tiszteletből a maga és társai nevében bocsánatot kért tőle.
¹⁷ Ezek után a leprásokhoz ment a tökéletes alázatosság szent rajongója, és hosszabb időre ott maradt köztük. Isten szerelméért a legnagyobb készséggel szolgált nekik minden szükségükben; mosogatta rothadásnak indult tagjaikat, és sebeikből kinyomta a gennyet. Végrendeletében maga mondja: "Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük." Ugyancsak ő beszélte, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát.
Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.
Ettől kezdve még kevesebbre tartotta magát, mígnem a Megváltó kegyelméből eljutott önmaga tökéletes megvetéséig.
Egyébként más szegényeken is szívesen segített; a nincstelenek felé már világi korában is készségesen nyújtotta alamizsnaosztó kezét, aminthogy a lesújtottak iránt is mindig mély részvéttel viseltetett.
Mikor egy napon szokása ellenére - mert azt meg kell hagyni, nagyon udvarias ember volt - egy alamizsnát kérő koldust kemény szavakkal elutasított, nyomban megbánta tettét, és magában nem győzte eleget ismételgetni, milyen szégyen és gyalázat a nagy Király nevében az alamizsnát kérőnek kérését elutasítani. Azon melegében szívből megfogadta, hogy ezentúl senkitől, aki Isten nevében fordul hozzá, tehetsége szerint semmit meg nem tagad. Ígéretét hűségesen meg is tartotta. Utoljára önmagát is odaadta, és előbb valósította, mint hirdette az evangéliumi tanácsot: "Aki kér, annak adj, és attól aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg"^[26].

(Celanoi Tamás: Szent Ferenc első életrajza VII. fej.)

Vágvölgyi Éva