Példázat a gazdag hamis biztonságáról 13 Valaki megszólította a tömegből: »Mester! Mondd testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!« 14 Ő azt felelte neki: »Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?« 15 Aztán így szólt hozzájuk: »Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.« 16 Példabeszédet is mondott nekik: »Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. 17 Akkor így gondolkozott magában: `Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.' 18 Majd azt mondta: `Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. 19 Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!' 20 Isten azonban így szólt hozzá: `Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?' 21 Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.«

Eleinte az ószövetségi ember hite nagyon egyszerű volt: Tiszta sor, Isten igazságos, a jókat megjutalmazza, minden jóval elhalmozza már itt a földön, a rosszakat megbünteti, különféle csapásokkal sújtja. De ahogy megtapasztalja, hogy gyakran a jókat csapások érik, a rosszak pedig virulnak, meghökken, és nem érti, hol van Isten igazságossága? Pedig Isten valóban igazságos, csak az Ő igazsága más, mint az embereké. Lukács evangéliumában a vámos Zakeussal való találkozásban a farizeusok és a törvénytisztelő, rendes emberek azt várják el Jézustól, hogy üljön törvényt a bűnös Zakeus fölött. Ehelyett Jézus nem kezdi Zakeus fejére olvasni a bűneit, hanem azzal tiszteli meg, hogy azt mondja, hogy az ő házában fog megszállni. Felháborító – mondják az írástudók és a rendes emberek – hol itt az igazság?

Ebben az evangéliumi történetben valaki Jézushoz fordul segítségért, hogy az örökségét, amivel a vagyonát szeretné gyarapítani, megkaphassa. Szokatlan, hogy nem testi és lelki gyógyulást kér, hanem anyagi javakat. Igazságtalanság érte, a testvére nem osztja meg vele az örökséget és ő Jézushoz fordul „jogorvoslatért”. Jézus tekintélyét felhasználva akar hozzájutni ahhoz, ami neki jár: „Mester! Mondd a testvéremnek…” Jézus, aki soha nem utasítja el a segítségkérőt - csak a pogány asszony kérésénél késlelteti a teljesítést - nagyon határozottan elutasítja őt. De vajon miért? Hiszen valóban jogtalanság érte, a testvér törvényt sértett, amikor nem osztotta meg az örökséget. Az igazságát kereső azonban rossz helyen kopogtat. Rossz helyen kopogtat, aki vagyont, különböző anyagi vagy szellemi javakat szeretne kapni Istentől. A Miatyánkban világosan megmondja Jézus a mértéket, amivel Istenhez fordulhatunk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6,11). Vagyis az aznapi szükségletünket. Ha ez hiányzik, bizalommal fordulhatunk a mennyei Atyához, Jézus is megetette az éhező tömeget (Lk 9,10). De mi általában nem elégszünk meg ennyivel, életünk nagy részét különböző javak gyűjtésével és felhalmozásával töltjük. Jézus nem hagyja magát bevonni ebbe, sőt kifejezetten el is ítéli: ”Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet.” (Lk 12,20) Aki anyagi javak gyűjtésével tölti életét és nem az Isten ismeretében való gyarapodásra törekszik, az halálával a szerzett javakat elveszíti az örökélet elnyeréséért pedig semmit sem tett, tehát azt meg nem nyeri el.

Jézus egy példabeszéddel meg is világítja, hogy miért utasítja el. Isten országának örömhíre nem evilági dolgokról szól, semmi köze a különböző javak birtoklásához. Egyrészt, ahogy Jézus mondja: „Az én országom nem innen való” (Jn 18,36). Jézus nem bíráskodni jött az emberek közé, hanem hogy tanúságot tegyen Isten országáról. Isten országában pedig más törvények uralkodnak. Isten egyformán szereti a jókat és a rosszakat, Jézus arra biztat, hogy ne szálljunk szembe a gonosszal. 

Az emberek, Jézus korában ugyanúgy, mint manapság, azt várják Istentől, hogy az ő emberi ügyes-bajos dolgaikban szolgáltasson nekik itt és most igazságot. Szabadítson meg bennünket azoktól, akik nekünk kárt, szenvedést okoznak, büntesse meg őket, ahogy a zsoltáros is kéri. Isten erejét, tekintélyét szeretnénk felhasználni a saját boldogulásunk ügyében. Isten a gyermek Jézust megmenti Heródes katonáitól, de nem úgy, a katonákat elpusztítja, hiszen hogyan hihetné el akkor a világ, hogy Jézus a szerető Isten, a jókat és gonoszokat egyformán szerető Atya megtestesülése. Jézus mindenkihez irgalmas szeretettel fordul, a vámosokhoz, a bűnös asszonyhoz, még a vele együtt megfeszített latorhoz is, csak a képmutatókat, a lét-hazugságban élőket ítéli el szavaival. Nem ítélkezni akar, hanem a szeretetével átformálni. Aki válaszol erre a szeretetre, annak megváltozik az élete (lásd Zakeust), bűnösből megtérő lesz.

A mi életünkbe is előfordul, hogy Istent be szeretnénk vonni a profán világba, tegyen igazságot, büntesse meg, aki bántott minket. Ahogy a Zebedeus testvérpár, akik le akarták hozatni Jézussal a villám tüzét arra a barátságtalan szamaritánus falura, akik, amikor megtudták, hogy Jeruzsálembe igyekeznek a húsvéti ünnepekre, nem fogadták be őket. Ehhez meg kell jegyeznünk, hogy ez tényleg nagyon barátságtalan lépés volt, és ellentmondott a keleti vendégbarátságnak, tudniillik se vízhez se élelemhez nem juthattak csak lakott településen. Étlen-szomjan elküldeni valakiket azon a sivatagos vidéken az éjszakába, elég szívtelen cselekedet volt. Szóval a tanítványok emberileg nézve jogosan háborodtak fel. Isten büntetését hívni az ellenségre, nem volt idegen gondolat az Ószövetségben. Bőven találkozunk ilyesmivel a zsoltárokban is. De a megtestesülésben Isten megmutatta, hogy Isten igazságosságának semmi köze az emberi igazságszolgáltatáshoz. Az örökségi veszekedés kapcsán Jézus megmutatta, hogy se Ő, se az Atya nem avatkozik bele ezekbe az emberi perpatvarokba. Sőt Jézus az örökségén veszekedőt, aki hozzá fordul segítségért, még rendre is utasítja, hogy jobban tenné, ha nem az anyagi javak gyűjtésével foglalkozna, hiszen bármelyik pillanatban meghalhat. A földi kincseit, amelyeknek a gyűjtésével el volt foglalva, nem viheti magával és ott áll majd Isten előtt üres kézzel, mert lelki kincseket meg nem gyűjtött.

Ismerek valakit, aki egy súlyos és kockázatos műtét előtt, az előkészítő szobában, mielőtt elaltatták volna csendes imával készült, mondván, hogy nem tudni, felébred-e a műtétből. Az ilyen kisarkított helyzetek ráébresztik az embert, hogy mi az igazán fontos. Senkivel és semmivel nem foglalkozott ott, csak Istennel. A műtét sikerült, felépült és az élete visszakerült a normál kerékvágásba, Isten újra háttérbe szorult az életében. Pedig milyen jó lett volna, ha meg tudta volna őrizni magában a helyes sorrendet. De a dolgok, a helyzetek kényszerpályára raknak bennünket, és mi magatehetetlenül sodródunk. Pedig az a bizonyos utolsó pillanat bármikor bekövetkezhet, nem csak egy súlyos műtét kapcsán. Jó lenne, ha minden napunkat, minden pillanatunkat úgy tudnánk megélni, hogy lehet, hogy az az utolsó. Sok mindent másképp tennénk, ha tudnánk, hogy az életünk itt a földön hamarosan befejeződik, és sokszor másképp viselkednénk másokkal, ha tudnánk, hogy talán az az utolsó találkozásunk vele. Az elhibázott tettek, üresjáratok, mulasztások hegyként tornyosulnak a múltunkban.

Az ember úgy kapaszkodik az anyagi dolgokba, mintha az élete függne tőlük. Pedig „nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete” (15). És ez az életszemlélet bennünket, keresztényeket is magával sodor, mert mindenki így él körülöttünk, nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Jól akarunk élni és még jobban akarunk élni, semmi sem elég, mindig több és még több kell. Időt és fáradságot nem kímélve hajszoljuk magunkat az anyagi dolgok után. És a nagy hajszolásban észre sem vesszük, hogy kiüresedünk, kiüresednek a kapcsolataink, az egész életünk, olyan lesz mint az élettelen, üres csigaház. S mindezt olyan dolgokért, amiket egyik pillanatról a másikra elveszíthetünk. Ráadásul pedig azt a maradandót, az örökéletet, ami a legfontosabb lenne számunkra, azt meg nem nyerjük el. A szentek, a nagy testvéreink felismerték, hogy nincs értelme múlékony dolgokra pazarolni az időnket, energiánkat, az életünket. Egyedül Istenért, az Örökkévalóért érdemes élni. Megértették, hogy Isten a szeretet, tehát nekik is szeretniük kell. Minden percünk elveszett idő, amikor nem szeretünk. Felismerték, hogy életük középpontjában a főparancsnak kell állnia:

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!' Ez az első parancsolat {MTörv 6,4-5}. A második pedig ez: `Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,30-31)

 Azok az emberek, akik így gondolkodnak és így élnek, akik komolyan veszik a jézusi tanítást, ma is jelek a világban, akik egy másik értékrendet mutatnak fel, mint amit maguk körül látnak, nem félnek kilógni a sorból, nem félnek szembe menni a sodrással. Nem tehetségesebbek, nem jobbak, mint a körülöttük lévő többi ember. A bennük élővé váló isteni szó, a megélt Szentírás változtatja át őket, változtatja meg az életüket. Erre a megváltozott életre kapunk valamennyien, keresztények meghívást. Nem mondom, nem kis bátorság kell ahhoz, hogy lemondjak a megszerezhető legmenőbb dolgokról és ezt vállaljam mások előtt. Mennyivel más érzés egy nagyon jó autóból kiszállni, egy divatos nyaralóhelyről megjönni, stb.-stb. Pedig milyen butaság, hiszen se több, se boldogabb nem leszek ezektől. Valódi öröm nem az anyagi javak megszerzésével születik bennünk, hanem csakis az Isten és az emberek iránti szeretet által.

Jézus nem arra hívja az őt követőket, hogy ne dolgozzanak, ne törődjenek semmivel, tétlenül üljenek és várják a sült galambot, Isten majd úgy is gondoskodik róluk, hanem hogy Isten, Isten ügye, Isten országának ügye legyen az első helyen az életükben:

„Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: `Mit együnk?', vagy: `Mit igyunk?', vagy: `Mibe öltözködjünk?' Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá” (Mt 6,31-34).

Sőt Péter kérdésére, hogy mi vár azokra, akiknek Isten országának építése a legfontosabb, azt válaszolja, hogy nem hogy koldusbotra jutnának, nem épp hogy rendelkezni fognak a legszükségesebb  javakkal, hanem:

„Bizony, mondom nektek: mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet” (Mk 10,29-30).

Ezek nem csak szavak, számtalanul vannak ma is, akik vették a bátorságot és rábízták magukat Istenre, a saját bőrükön megtapasztalták. Napokig, sőt hetekig is eltartana a beszámolójuk az isteni gondviselés megtapasztalásáról.

Isten országának építése alatt nem kell különleges dolgokra gondolni, hanem egyszerűen ilyesmikre, hogy tudunk időt szánni a körülöttünk élőkre, megosztjuk velük az örömüket és a bánatukat, segítünk a rászorulóknak, vagy pl. elfogadjuk a gyermekeket, akikkel Isten megajándékoz bennünket. És persze van időnk Isten számára is, van időnk imádkozni, a gyakori szentmisére, szívünkben és gondolatainkban hordozzuk, forgatjuk a Szentírás szavait és megpróbáljuk tettekre váltani.

Vágvölgyi Éva