A sziklára épített ház 24 Mert mindenki, aki hallgatja e szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. 25 Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták.
26 Mindaz pedig, aki hallgatja e szavaimat, de nem váltja tettekre azokat, hasonlít a balga emberhez, aki a házát homokra építette. 27 Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és nagy lett a romlása.
A Hegyi Beszéd hatása 28 Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a szavakat, a néptömegek le voltak nyűgözve a tanításától, 29 mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő írástudóik.
„Mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő írástudóik” (29).
Mi a különbség egy írástudó és egy próféta között? Mindkettő tanít, csakhogy amíg az írástudó a Törvényt és a hagyományt magyarázza, a próféta Isten üzenetét közvetíti a Lélek erejében. Ezért is van, hogy Jézust az emberek inkább prófétának tartják, mint írástudónak:
„Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül«” (Mt 16,13-14).
Valahogy úgy is mondhatnánk, hogy az írástudó az emberi értelem segítségével, lentről közelít az isteni valósághoz, a próféta átadja magát a Léleknek, aki felülről jőve, az isteni valóságban részesíti az embereket. „A próféta Isten szavait közvetíti, mintegy „lefordítja”, olyan formába öltözteti, hogy amit Isten mond, azt az emberi fül felfoghassa, megérthesse.” (vö. Haaag Bibliai lexikon Próféta címszó) Ahogy Mikeás próféta mondja: „Én azonban tele vagyok az Úr lelkének erejével, igazsággal és bátorsággal” (Mik 3,8). A prófétai szó isteni szó, a próféta mintegy Isten szája ahogy Jeremiásnak mondja az Úr: „Az én szám leszel” (Jer 15,19).
„Mert amint lehull az eső és a hó az égből,
és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet,
termékennyé és gyümölcsözővé teszi,
magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek,
úgy lesz az én igém is,
mely számból kijön:
nem tér vissza hozzám eredménytelenül,
hanem megteszi, amit akarok,
és véghezviszi, amiért küldtem” (Iz 55,10-11).
„Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízeket és a velőket, s megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid 4,12).
Az ószövetségi és az újszövetségi prófétákat alkalomszerűen tölti el Isten Lelke. Velük szemben János evangéliumában Keresztelő János így tesz tanúságot Jézusról:
„János tanúságot tett és azt mondta: »Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: `Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.' Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia«” (Jn 1,32-34).
Lukács evangéliuma az angyali üdvözletben elmondja, hogy Jézus már fogantatása pillanatától a Lélek erejében van. Aztán következik egy olyan időszak Jézus életében, amelyről az evangéliumok nem beszélnek: Hogyan nyilvánult meg a Lélek a gyermek és a fiatal Jézus személyében? Ennek az űrnek a kitöltésére születtek az apokrif gyermekség történeket, amelyek arról tudósítanak, hogy a gyermek Jézusban kezdettől fogva megnyilvánult Isten bölcsessége és számos csodát is tett. Az evangéliumokban ebből a korszakból egyetlen történet szerepel, csak Lukács evangéliumában, a tizenkét éves Jézus a templomban (Lk 2,41).
Márk evangéliumában, rögtön a nyilvános működésének kezdetén, a kafarnaumi zsinagógában szembesült a hallgatósága, hogy Jézus nem csak egy valaki, a vándortanítók, írásmagyarázók közül:
„Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: »Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!« Jézus megparancsolta neki: »Némulj el, és menj ki belőle.« A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: »Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki.« Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén” (Mk 1,21-28).
Nyilván a kortársak eleinte nem gondolhattak másra, mint hogy Jézusban egy nagy hatású próféta van közöttük, aki a Lélek erejében nemcsak Isten szavait közvetíti számukra, hanem csodákat is tesz, mint a régi nagy próféták, Mózes, Illés és Elizeus. A tisztátalan lélek, aki hatalmában tartott egy szerencsétlent, a kafarnaumi zsinagógában felismerte ugyan, hogy valójában kicsoda Jézus, hogy több, mint a régi nagy próféták, de neki Jézus hallgatást parancsolt, és kiűzte a megszállott emberből. Csak a hozzá közel álló tanítványoknak adta meg, hogy tudják, kicsoda valójában:
„Ti kinek tartotok engem?« Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,15-17).
„Jézus személyisége teljesen felülmúlja a prófétai hagyományt: Ő a Messiás, az Isten Szolgája, az Emberfia. A hatalom, amit Atyjától kap, teljesen az övé; ő a Fiú, és ennél fogva felette áll a próféták egész sorának (Zsid 1,1), Szavait mástól kapja; de ugyanakkor ő a testté lett isteni Szó, ahogy szent János mondja (Jn 1,14). Melyik próféta mutatkozott be úgy, mint az igazság és az élet forrása? A próféták azt mondták: „Így szól Jahve!” Jézus viszont: „Bizony, bizony mondom nektek…” (Biblikus teológiai szótár, Próféta címszó) Jézus tanítását erőt sugárzó tettek sorozata kíséri.
Pünkösdtől, amikor Jézus Lelke kiáradt minden testre, a prófétálás általános jelenséggé vált Isten népében. Az apostolok igehirdetésére a prófétai jelleg jellemző:
„Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel” (1 Tessz 1,5).
„Pál, az isteni bölcsesség hirdetője Én is, amikor hozzátok mentem, testvérek, nem a beszéd vagy a bölcsesség fölényével mentem, hogy hirdessem nektek Isten titkát. Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, mégpedig a megfeszítettről. Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam nálatok. Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék” (1 Kor 2,1-5).
Matta el Meszkín atya ezt mondja:
„A mai világ szomjazza a Jézus Krisztusban való élő hit tanúságtételét: nem annyira hallani szeretne róla, mint inkább megélni. Könyvek és mesterek léteznek, amelyek Krisztusról beszélnek, persze, és milyen sok! De hányan vannak, akik az ima emberei, akik Krisztussal élnek, Krisztussal beszélgetnek?
Az Egyház nem szentelheti magát kizárólag a hittani tanítások tanulmányozásának. A Jézus Krisztusban való hit nem elmélet, hanem erő, ami képes megváltoztatni az életet. Minden embernek, aki Jézus Krisztusban él, hordoznia kell egy olyan erőt, ami képes arra, hogy megváltoztassa az életét, és Krisztus erejéből megújítsa.” (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)
Vagyis a mai világ szomjazza a prófétai lelkű, Isten Lelkétől áthatott tanítókat és apostolokat, akik Szt. Pállal együtt elmondhatják magukról:
„Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék” (1 Kor 2,4-5).
Meszkín atya azt is mondja, ezek a tanítók az imádság emberei, akik az isteni erővel, ami bennük van, létre tudják hozni bennünk egy felfoghatatlan új világ látomását:
„De a Krisztusban való hitünk erőtlen marad mindaddig, amíg nem találkoztunk vele személyesen, szemtől szembe, saját magunk legmélyén a türelemben, az állhatatosságban és a bátorságban, amik lehetővé teszik, hogy elviseljük a végtelen megalázást, hogy látjuk lemeztelenített lelkünket az ő ragyogó szemei előtt, és aztán látjuk, amint a találkozás végén Krisztus szentsége és szeretete valódi ismeretének tapasztalatával meggazdagodva, megújult lélekkel távozik.
Minden Krisztussal való találkozás a megújulás imája. Minden ima a hit megtapasztalása. A hit minden megtapasztalása az örökélet jelenti.
Ez nem jelenti azt, hogy a hit és a teológia igazságai egy pillanat alatt meg tudják változtatni, és át tudják formálni az ember belső tapasztalatait. A hitigazságok szilárdak magának Istennek a szilárdsága miatt. A tapasztalat növeli bennünk a hit tényeinek világosabb felfogását.
Isten kinyilatkoztatja magát szentjei által. A szentek és az igazak tapasztalatának köszönhetően a századok folyamán megismertük és megismerjük Istent.
De van egy igazság, amit nem lehet nem megismerni: bár a szentek tapasztalatai megvilágítják számunkra a megismerés útját, nem tudják átadni az élő hitet, ha életünk és tapasztalataink alapján nem tör fel a lélekben a személyes tanúságtétel. Krisztusnak azzá kell válnia számodra, mint minden szentnek: személyesen érted halt meg.
Nem csak azért adták nekünk, hogy megismerjük vagy higgyünk benne, hanem hogy érte éljünk. Nekünk ajándékozta a Szentlelket, hogy tanítson, és bennünk lakjon, változtassa meg és újítsa meg a lelkünket, hogy az minden nap fogadja be Krisztustól, amit ajándékoz nekünk.
A Krisztusban való élet állandó mozgás, tapasztalat, megújulás, szakadatlan növekedés a Szentlélekben. De a növekedés egyéni tapasztalatának harmóniában kell lennie az Egyház hite által meghatározott közösségi tapasztalattal.
Krisztus hív bennünket, hogy imádkozzunk Istenhez. Sürgeti és akarja, hogy fáradhatatlanul és nagy kitartással imádkozzunk. Ez a felhívás valójában rámutat az átváltozás, megújulás és növekedés kegyelme ajándékának forrásra. Krisztus megmutatja az ima szükségességét, hogy azon keresztül elnyerjük, amit másképp nem tudnánk elnyerni. Mert az, amit csak az ima által tudunk elérni, az csak Isten sajátja (Proprium Dei): „Mennyivel inkább adja a Szentlelket, mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13). Nagy Szent Antal, az első egyiptomi aszkéta azt mondja, hogy az Istent szerető ember célja, hogy szíve „elnyerje Istent”: „Mert bennetek van az isteni, szeretlek benneteket teljes szívemből és lelkemből, mert elnyertétek Istent magatokban... folytonosan kérem Istent értetek, hogy növekedjen a szívetekben szeretetével és isteni valóságával (Levél 13,1) Ugyanígy, Szarovi Szent Szerafim, ez a VIII. századi orosz szent is azt tanítja, hogy „a keresztény élet célja, a Szentlélek elnyerése”.
Az ima lelki kapcsolat Istennel.
Isten tervében az állandó ima célja, hogy nap, mint nap, félbeszakítás nélkül lényegi változást hozzon létre bennünk. Azért szeretné, hogy az ima nagyon buzgó legyen, mert át akar formálni bennünket, többé, mint a mi saját természetünk. Ez történik, amikor azt érezzük, hogy többek lettünk. Így állhatatosan kell könyörögnünk, hogy az imánk meghallgatást nyerjen, mert általa elérjük, hogy megkapjuk, amit más módon nem tudunk kiérdemelni.
Az ima lényeges cselekedet, amelyben maga Isten, anélkül, hogy mi számítanánk rá, változást hoz létre bennünk, megújulást és a lélek növekedését.
Se a boldogság, se a belső béke, se annak érzése, hogy meghallgatást nyertünk, se semmilyen más jó érzés nem mérhető a Szentlélek titkos cselekedetéhez, ami a lelket méltóvá teszi az örökéletre. Az ima a leghatékonyabb lelki tevékenység, aminek azonnali jutalma van anélkül, hogy felfognánk. Az imának nem lehet fontosabb tárgya önmagánál: az ima a legfontosabb cselekedet legfontosabb célja.
Az ima megnyílás az Isten cselekedetei, energiája, és láthatatlan ereje felé. Krisztus ígérete szerint (Jn 6,37), az ember nem hagyhatja el Isten jelenlétét lényegi átalakulás nélkül. Ezek nem váratlan és nagyszabású változások, hanem inkább aprólékos és lassú építkezés, amely szinte észrevehetetlen.
Aki állhatatos Isten előtt, és az ima által kitart a benne való bizalomban, többet kap annál, amit remélt és sokkal többet, mint amit érdemelne. Aki az imában él, fölhalmozz az Istenbe vetett bizalom belső kincsét.
Ennek az erőnek és bizonyosságnak az érzése felülmúlja a dolgok látható és kézzel fogható rendjét, miután a lélek egész létével mélyen át van hatva Istentől, és az ember nagy bizonyossággal felfogja Isten jelenlétét, annyira, hogy annál jobban és erősebben már nem is lehet érezni. Akkor bár elismeri a saját gyengeségét, és nem felejti a saját határait, elnyeri egy másik jelenlét meggyőződését, magasabb rendűt az ő jelenlegi életénél.
Teljes bizonyossággal érzi Isten jelenlétét és erejét, és ez létrehozza a lélekben az isteni igazságok felfogásának, a megkülönbözető képességnek és látásnak a növekedését. Ily módon, a lélek egy új születés, egy új horizont, egy új látás tanúja lesz önmagán belül. Kiemelkedik önmaga mélységeiből egy új világba, az ő új kedves világába, ami Istentől van, ami Jézusé és nem én világa. Ez a világ, amit az ember megismert a Szentlélek akarata szerint való és nem a saját akaratából, nem játszott benne szerepet az emberi bölcsesség és erőfeszítés.
Attól a perctől, amikor a lélek kezd felemelkedni a világból az „igaz világosság” felé, ami benne van, az ima által kezd kialakulni benne a harmónia Istennel, és folytatja az imát, míg megszűnik minden elválasztás, minden kétség, minden aggodalom. Akkor az Igazság irányítja mozgását és érzéseit és az isteni szeretet tüze elolvasztja a múlt és a jelen tapasztalatait, megszüntetve a részlegességet, az én féltését, az egoizmus hibáit és kételkedéseit, úgyhogy a lélek mélyén nem marad más, mint a Szentlélek legfőbb hatalmának teljessége és a rendkívüli boldogság, hogy aláveti magát az ő akaratának.
Amikor Krisztus arra buzdít bennünket, hogy állhatatosan imádkozzunk nevében az Atyához, kinyilvánítja különleges közvetítői szerepét. Amikor egyesülünk vele az imában, azáltal erőt ajándékoz nekünk, és lehetővé teszi, hogy fellépjünk arra a szellemi szintre, ami meghaladja a lehetőségeinket, érzékelésünket, érzékeinket és minden emberi képességünket.
Minden ima, amit Jézus Krisztus nevében felajánlunk az Atyának, egyfajta lelki áradat, ami feltör Krisztus szívéből a mi szívünk felé. Lelki energiájával, láthatatlan, tapinthatatlan erejével áthatol és elfoglalja a lélek mélységeit, hogy azt önmaga fölé emelje, és az Atyához vigye.
A Krisztusról való elmélkedés misztériuma mindegyik imánkban, amit felajánlunk az Atyának az ő nevében, az ő közben járását jelenti, annak értelmében, hogy Ő a főpap és Ő hullatta vérét engesztelő áldozatként, „örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hiszen mindenkor él, hogy értük közbenjárjon” (Zsid 7,25).
Amikor Krisztus imára buzdít bennünket és arra, hogy tegyük meg az akaratát, biztosít arról, hogy imánk meghallgatásra talál, de egyben felelőssé és vétkessé is tesz, ha nem imádkozunk, és nem vagyunk állhatatosak, amíg választ nem kapunk. Így az ima a legjelentősebb cselekedetek között azzá válik, ami azonnali közösségre vezet Krisztussal, ahol a kéréseink egyenesen az Atyánál találnak meghallgatásra.
Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy az ima legfőbb célja Isten dicsőítése, hogy megízleljük irgalmát, igazságát, és ígéretei csodálatos hűségét. Miközben imádkozunk, el kell tehát jutnunk arra, hogy érezzük, hogy az imánk legfőbb célja Isten dicsőségének hirdetése.
Ebben az áldott célkitűzésben van összefoglalva az Egyház minden közbenjáró imája a megfáradt, elcsüggedt, beteg lelkekért. És ezeken az imákon, amelyekre az Egyház szakadatlanul hívja tagjait, minden közbenjárás kezdetén az egész Egyházat felszólítják, hogy ajánlja fel imáját és könyörgését mindenki megmentésére. Mivel az Egyház (amelynek mi is tagjai vagyunk) Krisztus jelenléte miatt „Istennek és Atyjának királyságává és papjaivá tett minket” (Jel 1,6), mindenkit megillet, hogy közben járjon és imádkozzon a közeliekért és távoliakért. Ez kötelesség és nem választás kérdése.
De az ima tapasztalata nem csak örömöt, erőt és kézzelfogható előnyöket jelent. Ahhoz, hogy az ember Isten keze között haljon meg, szükség van arra, hogy átmenjen a nevelés és fenyítés számos szakaszán. Isten holttá tesz, hogy újra életre kelthessen, összetör, hogy éppé tegyen, megsebez, hogy gyógyítson, odasújt, hogy átölelhessen, és elűz, hogy keblére vonhasson. Szükséges, hogy választottai szenvedjenek igája alatt, hogy legkedvesebb gyermekei megízleljék a gyámoltalanság és elhagyottság keserűségét, hogy fiai megtapasztalják az Atya haragját és szemrehányásait.
Annak, aki a Krisztus nevében mondott ima által szövetségre lépett az Atyával, mindenekelőtt rá kell bíznia a lelkét a dorgálás óvodai nevelésére, aztán az alapfokú szenvedés iskolájára, végül a szenvedés főiskolai képzésére. Mert szükséges, hogy „üdvösségünk szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre” (Zsid 2,10), és lehetetlen részt vennünk dicsőségében, ha nem veszünk részt szenvedésében is.
Mindazok, akik Isten szenvedésének iskolájában tökéletesedtek, megerősödtek a hitben:
„Akik, mivel hittek, legyőztek országokat, igazságosságot cselekedtek, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, elfojtották a tűz erejét, megmenekültek a kard élétől, felgyógyultak betegségükből, diadalmaskodtak a harcban, megfutamították az idegenek táborát… Másokat viszont kínpadra vontak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy jobb feltámadást nyerjenek, mások meg gúnyt és megvesszőzést szenvedtek, ezenfelül még bilincseket és börtönt is; megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányva megölték őket, szerte bujdostak juhok és kecskék bőrében, szűkölködve, szorongatást szenvedve, nyomorogva, akikre nem volt méltó a világ, sivatagokban bolyongtak, hegyek közt, barlangokban és a föld üregeiben…
És mindezeken, akiket hitük tanúságtétele igazolt, nem teljesült be az ígéret, mert számunkra Isten valami jobbat rendelt” (Zsid 11,33-39).
Ugyanígy, aki tökéletes akar lenni a hitben, mindenekelőtt hagynia kell, hogy a Szentlélek pedagógiája vezesse a tökéletességre a helyreigazítás és javítás számos módszerén keresztül, fájdalmakon, próbákon és a legszörnyűbb fenyegetések között, egészen a halálig, hogy méltóvá váljon arra, hogy tanúságot tegyen az Istenbe vetett hitéről. A szenvedései méltóvá teszik az isteni tanúságtételre, ami meghívja, hogy osztozzon dicsőségében: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta” (Mt 25,34).
Az ima tapasztalatából nem csak annak származik előnye, aki megújul és növekszik általa. Másoknak is világosságot ad: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat (Mt 5,16).
Az ima haszna végtelen. Azon kívül, aki gyakorolja, az egész emberiség számára befektetést jelent. A tapasztalat mélysége szerint fénye világítani tud nemzedékek számára, és tanúságot tesz Istenről a világ négy égtája előtt.
Hiányoznak a tanúk, és a felszentelt hirdetői a hitnek, és mindnyájan szenvedünk attól, hogy nem tudunk feltöltődni az imádság embereitől, az életük tanúságtételétől, a hitük erejétől és reményük bizonyosságától. A gonosz hatásának van alávetve a világ, az erőszaknak, az igazságtalanság, a pénz imádatának, amit csak azok a nők, férfiak és fiatalok képesek csillapítani, és döféseit hatástalanítani, akik az életükkel és imáikkal új értelmet adnak a világnak, új reményt adnak az életnek. Az élet megújul tanúságtételük, a mindenről való lemondásuk és az Istennek és az Igazságnak szentelt életük fényétől, ami szétterjed a világban.
Ma, a világ várakozása a hit élő tanúságtételére – ami az igazságban Istennel egyesült lélekből származik – végtelen, mert az ilyen tanúságtétel felülmúlja az emberi teljesítményt és hatékonyságot, ezer és egy könyv tanítását a hitről és az imáról!
A terror és a rá következő zavar, a világ lerombolásának fenyegetése elől nincs más menekülési lehetőségünk, mint a béke, a remény és a bizonyosság, hogy az imádság emberei, akik az isteni erővel, ami bennük van, létre tudják hozni bennünk egy felfoghatatlan új világ látomását, amit nem tud a gonoszság megsemmisíteni.
Az imádkozás elkezdése egyre sürgetőbb, nem azért, hogy mentsük az életünket és elkülönüljünk a világtól, ami pusztulásba rohan, hanem azért, hogy vállaljuk a világot fenyegető veszélyt és megszabadítsuk tőle. Amikor meghalunk a világ és önmagunk számára, a világ életre kel és megújul! A behajlított térdek nem csak a lelket tudják megváltoztatni, hanem a világ jövőjét is.
A lélek, ami keresztjét hordozza, Krisztushoz vonzódik, de nem csak ő vonzódik, hanem anélkül, hogy törekedne rá, ő maga is sokakat magával vonz: „Vonj engem magad után, siessünk keneteid illata után!” (Én 1,4). Az emberi lélek sose elszigetelt. A lélek Isten országába való belépése titokzatos módon nyereséget jelent az egész világ számára. Könnyebb követni a megtervezett utat! Az imádság emberei a bizakodás továbbadói, akik mindenki számára megvilágítják ezt az utat.”
(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)
Matta el Meszkín atya szerint az ima által tölt el bennünket a Lélek, a Lélek által válnak az üres szavak élővé, erőt sugárzóvá.
Szent István király ilyen ima által élő ember volt, a Lélek által és a Lélek erejében tudott uralkodni.
„Ha a gyökér szent, az ágak is azok” (Róm 11,16).
Egy uralkodó ház vagy fejedelmi dinasztia se adott annyi szentet a világnak, mint az Árpádház.
Nekünk, mai utódoknak világító fényes fáklya az imádságos, Istennek szentelt életük.
Vágvölgyi Éva
