A kereskedők kiűzése a templomból ¹³ Közel volt a zsidók Pászkája, és Jézus fölment Jeruzsálembe. ¹⁴ A templomban ökör-, juh- és galambkereskedőket talált, s az odatelepedett pénzváltókat. ¹⁵ Akkor kötelekből ostort font, és mindnyájukat kizavarta a templomból a juhokkal és az ökrökkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, az asztalaikat fölforgatta. ¹⁶ A galambárusoknak pedig azt mondta: »Vigyétek el innen ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!« ¹⁷ Akkor tanítványai visszaemlékeztek arra, hogy írva van: »Emészt engem a buzgóság házadért« {Zsolt 69,10}. ¹⁸ A zsidók azonban megszólították, és azt kérdezték tőle: »Milyen csodajelet mutatsz nekünk, hogy ezeket cselekszed?« ¹⁹ Jézus azt felelte nekik: »Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt!« ²⁰ A zsidók erre így szóltak: »Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépítenéd?« ²¹ De ő a saját testének templomáról mondta ezt. ²² Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak, és a szónak, amelyet Jézus mondott.

Jézus Húsvétkor Jeruzsálemben ²³ Amikor Jeruzsálemben volt Húsvét ünnepén, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodajeleit, amelyeket művelt. ²⁴ De Jézus nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, s mert ²⁵ nem szorult rá, hogy valaki tanúságot tegyen az emberről; jól tudta ugyanis, hogy mi lakik az emberben.

„Sokan hittek az ő nevében, mert látták csodajeleit, amelyeket művelt. ²⁴ De Jézus nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat” (23-24)

A csodajelekben hittek, nem benne. Ha majd összetörve látják, már nem hisznek.

De vajon én hinnék, ha nem tudnék még a feltámadásról? Hinni tudnék abban, hogy aki a Messiás, azzal ezt megtehetik?

„Boldogok, akik nem láttak és mégis hittek” (Jn 20,29). Itt és most nem inog meg a hitem, amikor botrányok vannak, amikor az Egyház nem szép arcát látom, tudok hinni abban, hogy a Tiéd, a Te tested?

Csak az tud hinni, aki nem a szemével lát, hanem a hitével. De a hitre azt mondják, hogy vak. Nem, nem vak, nem sötétben van, csak nem azt látja, amit a szemünk. Ki az, aki a hit szemével tud látni, hogy tud az ember a hit szemével látni?

A hit tud valóban ismerni. Én csinálom vagy kapom? Te ajándékozol bennünket meg a hittel. Mit mond Szt. Pál: „A hittel Krisztus lakjék szívetekben”

Pontosabban: „Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt, akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön: Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét is, s beteljetek Isten egész teljességével” (Ef 4,14-19).

Szóval szerinte a Lélek által hiszünk, általa lakik bennünk Krisztus és általa gyökerezünk a szeretetbe, általa ismerjük meg Krisztusnak minden ismeretét meghaladó szeretetét.

„Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket” (1 Jn 4,13-16).

Én ismerem, tapasztalom a Te szereteted.

„A nép, amely sötétségben jár,

nagy világosságot lát;

akik a halál árnyékának országában laknak,

azokra világosság ragyog.

Megsokasítod az ujjongást,

megnöveled az örömet;

örvendenek színed előtt,

ahogy örvendenek aratáskor,

és amint ujjonganak, akik a zsákmányt osztják” (Iz 9,1-2).

„Kihozd a börtönből a foglyokat,

a fogházból a sötétségben ülőket” (Iz 41,7).

„Vakokat vezetek olyan úton,

melyet nem ismernek,

és ismeretlen ösvényeken járatom őket;

a sötétséget világossággá teszem előttük,

és a göröngyös helyeket egyenessé.

Ezeket a dolgokat teszem velük,

és nem hagyom el őket” (Iz 42,16).

„Hogy azt mondd a foglyoknak:

`Jöjjetek ki!',

és azoknak, akik sötétségben vannak:

`Lépjetek a napvilágra!'” (Iz 49,9)

„Ha el is estem, felkelek;

ha sötétségben ülök is,

az Úr a világosságom!

Az Úr haragját hordozom,

mert vétkeztem ellene;

de majd megítéli ügyemet,

és igazságot szolgáltat nekem.

Kivezet engem a napfényre,

és én meglátom igazságosságát” (Mik 7,8).

„Mert te gyújtod meg, Uram, lámpásomat,

Isten teszi világossá sötétségemet.

Mert te ragadsz ki a kísértésből,

Istenem által ugrom át a falat” (Zsolt 18,29-30).

„Elestek és nem volt, aki fölsegítse őket.

De szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak,

s ő gyötrelmükből kiragadta őket.

Kihozta őket a sötétségből s a halál árnyékából,

és összetörte bilincseiket” (Zsolt 107,12-14).

„Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).

„Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon” (Jn 12,46).

„Mert Isten, aki azt mondta: »A sötétségből világosság ragyogjon fel«, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán” (1 Kor 4,6).

„Hová mehetnék lelked elől,

hová bújhatnék színed elől?

Ha fölmennék az ég magasába, te ott vagy,

ha alászállnék az alvilágba, jelen vagy.

Ha felölteném a hajnal szárnyát,

s a tenger szélső határára szöknék,

ott is a te kezed vezetne, és jobbod tartana engem.

Mondhatnám: »Borítson be a sötétség,

s váljon éjszakává köröttem a fény«,

de neked nem sötét a sötétség,

s az éj mint a nappal, oly világos előtted.

Fény és sötétség közt neked nincs különbség” (Zsolt 139,7-12).

A zsoltáros szerint, ha akarnék, se tudnék elbújni előled. Mert a Te arcod ott ragyog bennem. Remete Szt. Antal azt mondja, hogy aki ismeri önmagát, az ismeri Istent. Ott ragyog benne a képmása. Isten minden embert a saját képére és hasonlatosságára teremtett, mindenkiben ott ragyog az Ő képmása. Ez az a bennünk lévő természetes emberi jóság. Ez a bennünk élő isteni képmás indít bennünket Feléd, hogy keressünk, hogy megtaláljunk.

„Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.” (Szt. Ágoston)

„Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak” (Mt 7,7-8)

Keresésünk jutalma a Lélek ajándéka, a hit. A keresés nyitott, befogadásra kész szívet jelent.

„Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele étkezem, és ő énvelem” (Jel 3,20).

Nyitott szív, amelynek ajtaját nem torlaszolja el belülről a bűn.

„A laodíceai egyház angyalának írd meg: Így szól az Ámen, a hűséges és igaz tanú, aki Isten teremtésének kútfeje: Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem meleg; bár hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból. Mert azt mondod: `Gazdag vagyok, és igen sok kincsem van, nem szorulok rá semmire', és nem tudod, hogy nyomorult és szánalmas vagy, szegény, vak és meztelen,  tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált színaranyat, hogy meggazdagodj; ölts fehér ruhát, hogy ne legyen látható meztelenséged szégyene; s végy gyógyírt, hogy bekend a szemed, és láss. Akiket szeretek, azokat korholom és megfenyítem; buzdulj tehát föl, és térj meg” (Jel 3,14-19).

Isten mindig jelen van számomra, alázatosan ott áll az ajtóm előtt és várja, hogy beengedjem. Hogy be tudjon lépni, fel kell szabadítanom a bűnöktől eltorlaszolt ajtót, meg kell térnem és ki kell nyitnom az ajtót.

Az egyházatyák szívesen tulajdonítottak allegorikus értelmet az egyes evangéliumi eseménynek, így a templom megtisztításának is adtak egy olyan értelmezést, hogy az a lélek megtisztításáról szól. Ahogy Szt. Pál kifejti a korintusiaknak írt leveleiben:

„Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek? ¹⁷ Azt pedig, aki Isten templomát lerombolja, lerombolja az Isten. Mert Isten temploma szent, s ti vagytok az” (1 Kor 3,16)

„Ti az élő Isten temploma vagytok, amint Isten mondja:

»Köztük fogok lakni és közöttük járni,

az ő Istenük leszek, és ők az én népem lesznek .

Menjetek ki tehát közülük,

váljatok külön – mondja az Úr –,

s ne érintsetek tisztátalant!

Akkor magamhoz fogadlak majd titeket,

és én atyátok leszek,

ti pedig az én fiaim és leányaim lesztek,

mondja a mindenható Úr« .

Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat a test és a lélek minden szennyétől, és tegyük teljessé megszentelődésünket Isten félelmében” (2 Kor 6,16-7,1).

„A SZÍV MEGTISZTÍTÁSA

„Óvd szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad!” (Péld 4,23)

„Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok.” (Mk 7,21)

„Kerüld az ifjúkor vágyait! Igazságra, hitre, reményre, szeretetre és békességre törekedj azokkal, akik tiszta szívvel hívják segítségül az Urat.”(2 Tim 2,22)

Bibliai értelemben a szív a központja annak, ahonnan a lelki és fizikai élet minden reakciója fakad: „Óvd szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad” (Péld 4,23). Nem csak a jók, hanem a rosszak is: „Mert a szívből származnak a rossz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, erkölcstelenségek, lopások, hamis tanúskodás, káromkodások”(Mt 15,19).

Így a szív az ember helyzetének kifejezőjévé válik, legyen az jó, vagy rossz: „A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő” (Lk 6,45), ami azt jelenti, hogy az, ami az ember szívében zajlik, az hatással van az ember egész belsejére, gondolataira, szavaira és tetteire. Akár akarja, akár nem, nem tud úgy beszélni, hogy közben a szíve meg ne nyilatkozna: „Mert a szív bőségéből szól a száj”(Lk 6,45). Az ember szava kifejezi a szíve belső valóságát, és következésképp igazzá tudja tenni vagy elítélni: „Mert szavaid alapján fognak felmenteni, vagy szavaid alapján fognak elítélni.”(Mt 12,37).

A szív és a száj közötti kapcsolatról ezt mondja Szent Pál: „A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál.” (Róm 10,10). Tehát azt, amit a szív hisz, a szájnak kell megvallania.

De az evangélium arról a lehetőségről beszél nekünk, hogy olyat is lehet látni, hogy az emberben együtt létezik két szív: Az egyik, ami a valóságos állapotáról beszél és a másik, ezzel ellentétben, nem az ember tényleges állapotáról, hanem színlelt gondolatokról, szavakról és tettekről beszél. Úgy beszél és tesz-vesz, hogy elhitesse hogy egy erényes ember, miközben gonosz: „Viperák fajzata! Hogyan tudnátok jó dolgokat mondani, mikor gonoszak vagytok? Hiszen a szív bőségéből szól a száj.” (Mt 12,34).

Az Úr szava arra tanít bennünket, hogy lehetetlen, hogy az ember jó dolgokat mondjon, amikor rossz, hacsak nincs benne egy másik szív, ami a gonosz lélektől van és színleli az erényt. Hogy fel tudjuk fogni ezt a dolgot, az Úr a jó meghamisítóit „viperák fajzataként”, írja le, mert a vipera a gonosz lélek szimbóluma, akinek az a célja, hogy a színlelt erénybe, álruhába öltöztetett rossz meggyőzőbb legyen. Ez a gonosz lélek taktikája és tulajdonsága.

A gonosz lélek nem elégszik meg azzal, hogy bűnnel és szenvedélyekkel szennyezi be a szívet, hogy átalakítja a „szív kincsét”, a gonoszság menedékhelyévé, ami a rosszat terjeszti, hanem egy második szívet társít hozzá, amelyik erényesen beszél azzal a céllal, hogy álruhába öltöztetve a rosszat jobban tudja biztosítani terjedését és tetteit.

Isten tette abban áll, hogy radikálisan kiszakítja a gonosz szívet, és „egy új szívet” (Ez 36,26) teremt az emberben és ezzel az új szívvel szükségszerűen új emberré válik. „Ekkor téged is megszáll az Úr lelke és prófétálni fogsz velük, s más emberré változol… Amikor aztán Saul hátat fordított, hogy eltávozzon Sámueltől, Isten megváltoztatta szívét” (1 Sám 10,6; 9).

A Bibliában az új szív teremtése három lényegbevágó dologgal azonos. Az első: A bűnös ember szívének megbánása. A második: Az ember szíve mélyéig meg van mosva és meg van tisztítva. A harmadik: Az ember megkapja a Szentlelket.

Ennek a három dolognak a kifejeződését nagyon világosan megtaláljuk az 51. Zsoltárban:

„Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint,

könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!

Moss egészen tisztára vétkemtől…

Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek…

Tiszta szívet teremts bennem, Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!

Színed elől ne vess el engem, szent lelkedet ne vond meg tőlem!...

A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”.

Az Ószövetségben az új szív teremtése kivételes és egyedi dolog volt. Az Újszövetségben ez általánossá válik, nem csak egy viszonylag új szívnek a megteremtése, hanem az ember egész belsejének újjá teremtése.

Ezt a három dolgot megtaláljuk a keresztség misztériumában, amely a szívet lemossa, megtisztítja a hit által: „a hit által megtisztította szívüket” (Csel 15,9). Ezt az érzékelés síkján a Krisztus Nevében vízbe való alámerítéssel fejezi ki. De a megtisztulás csak akkor valósul meg, amikor a bűnbánó szív a megbánás és a bűn visszautasítása következtében elnyeri a bocsánatot: „Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára: akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (Csel 2,38). Tehát a tökéletes megtisztulás, hogy az ember a megkapja a Szentlelket, a hit és a bűnbánat által jön létre.

Tehát az új szív teremtése a víz és a Szentlélek által, a hit és a megtérés útján válik lehetségessé minden ember számára. Fontos különbség van tehát a szívnek a hit és megtérés útján való megtisztítása, és egy új, tiszta szív Szentlélek általi megteremtése között.

A szív megtisztítása kötelezően és szükségesen bejárt út számunkra, miközben egy új tiszta szív teremtése természetfölötti tett, ami egyedül Istent illeti. Mindazonáltal össze van kötve a mi utunkkal, mert amilyen mértékben megtisztítjuk szívünket a hit és a megtérés által, olyan mértékben válunk képessé ennek az új, Isten képmásra teremtett szívnek a befogadására.

Amilyen mértékben irtózunk a bűntől, utáljuk a gonosz gondolatokat és szenvedélyeket és borzadunk a bűnös cselekedetektől, olyan mértékben tesszük magunkévá a szentség erejét, hogy bennünk lakjon, mint egy új természet, eltöltsön bennünket az isteni szeretet, és igaz cselekedeteket sugalmazzon nekünk. Amilyen mértékében erőfeszítéseket teszünk, hogy megtisztítsuk szívünket a bűn sötétségétől, amely elhomályosítja a lelki látást, annak mértékében válunk az igazság befogadóivá, hordozóivá és gyökereztetjük lényünk legmélyére. Más meghatározásban amilyen mértékben megtisztítjuk a régi embert utálatos bűneitől, olyan mértékben mutatkozhat meg az új, isteni ember ereje: „Ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3,9; 10).

Itt az aszketikus teológia és misztika területére lépünk, mivel az ember tettei és fáradozása a kegyelem támogatásával lényegbe vágó alapot jelent Isten felfoghatatlan ajándékainak befogadásában, amelyek felülmúlják az ember minden művét és magát az ember természetét.

Az aszkéta Atyák a szív megtisztítását az üdvözülés nélkülözhetetlen feltételének tartották, mert az előkészíti az új ember születését, és lehetővé teszi, hogy új életet éljen Krisztusban.

Az Atyáknak a szív, hé kardía, képviseli teljességgel, a bibliai ismereteknek megfelelően, az emberi lét központját. Leírásával és hatásával megfelel annak, amit az orvostudomány agynak nevez. Kétség kívül van egy tágabb értelme is: a képességnek, tehetségnek, értelemnek, józanésznek, akaratnak, tudásnak, ítélő képességnek, mindannak a központja, ami tőle születik és benne megszilárdul.

138. Az ész azért van, hogy kormányozza a szívet, a lelkiismeret azért, hogy szemrehányást tegyen neki, a gondolatok, hogy kérdőre vonják és megvédjék. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,32)

Ugyanebben a homíliában Szent Makariosz úgy írja le a szívet, mint „az igazság és a hamisság műhelyét, ott a halál és élet, a becsületes vagy csalárd kereskedése.

Ámbár a szív minden bűn útkereszteződésévé tud válni, azt mondja még:

139. Ott van Isten és az angyalok is, az élet és az Ország, a fény és az apostolok, a mennyei város, és a kegyelem kincsei… (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 43,7)

140. A szív igazgatja és kormányozza belül a testet, és amikor a kegyelem birtokba veszi a szív gyönyörűségét, eluralkodik minden tagján és gondolatán. A szívben van a székhelye a gondolatoknak, a lélek minden szándékának és reményének, mert tőle árad a kegyelem a test minden tagjába. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,20)

Úgy tűnik, hogy a kegyelem, az Atyák szemében, át tudja hatni a gondolatot, akaratot, lelkiismeretet és minden tagot, ami a szív uralma alatt van. Más meghatározásokban az ember természete, ami itt a szíve, az isteni kegyelembe öltöztetve egy új lelki természetté válik. Az a szív megtisztításának értéke, hogy a kegyelem beköltözésének előkészítője.

Nagy Szent Makariosz sürget, amikor azt mondja, hogy a gonosz szív beszennyezi az akaratot, megrontja a hajlamokat és a természetes ösztönöket. Az ilyen ember tekintetétől és kezétől, anélkül hogy ő tudna róla, minden tisztátalanná válik.

141. Azoknak a szívében, akik a sötétség fiai a gonosz uralkodik, szét van terjedve minden tagjukban, valóban, „mert a szívből származnak a rossz gondolatok” (Mt 15,19) és így elterjedve elhomályosítva az embert… Mint ahogy a víz terjed egy csatornán keresztül, úgy terjed a bűn a szíven és a gondolatokon keresztül. Akik tagadják ezt, azokat a saját gonoszságuk cáfolja meg és gúnyolja ki, miközben nem akar diadalmaskodni, mert a gonosz azt keresi, hogy rejtve maradjon és megbújik az ember gondolataiban. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,21)

Így az ember első erőfeszítése és első gondja, hogy legyőzve az akarat ingadozását, és helyreigazítva a hajlamait és ösztöneit, amelyek alá vannak vetve a rossz uralmának, először tisztítsa meg szívét, azaz a szív belsejében szemtől szembe a bűnnel, legyen úrrá rajta, támadja meg és semmisítse meg azt.

Szent Makariosz ugyanebben a 15. homíliában úgy írja le a szívet, mint „Krisztus palotáját, ahová pihenni tér”. Úgy is szemlélteti, mint „a hajó kapitányát, aki irányítja és kormányozza a hajó egész személyzetét”, mint egy szekér kocsisát: „Ha a szekér, a gyeplő, az állatok és a belső felszerelés csak egy vezetőre vannak bízva, ez, amikor akarja, a legnagyobb sebességre készteti a szekeret, és amikor akarja, megállítja. A szekér tehát a hatalmában van, az ő akarata vezeti. Így van a szív is”. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,21)

Szent Makariosz azt fejezi ki, hogy a szív cselekedeteinek végső fontossága az elsődleges szempont, amennyiben ő a kapitánya a hajónak, az életünknek, a kocsisa a szekérnek, ami testünket hordozza. Ha tehát a kapitány tudatlan és ostoba, mi történik a hajóval? És ha a kocsis bárgyú és bolond, mi lesz a vége az utazásnak, a szekérnek és a lovaknak?

Ha a ház piszkos, hogy jöhetne az Úr, hogy benne lakjon és megpihenjen?

142. Mennyivel inkább szükséges, hogy a lélek a háza, ahol az Úr megpihen, fel legyen díszítve, hogy be tudjon lépni és megpihenni az, aki szeplőtlen és feddhetetlen. Abban a szívben Isten és a mennyei egyház pihenést talál. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,45)

Szent Makariosz úgy véli, ahogy a város felépítése a romos épületek lerombolásával, a föld megművelése a tüskés bokrok felégetésével kezdődik, ugyanígy az életre vezető út is a szív megtisztításával kezdődik.

143.Amikor egy város elhagyott és valaki újjá akarja építeni, előtte romba dönti az épületek veszélyes maradványait … És aki kertet akar művelni elhagyott, bűzös helyen, első dolga, hogy megtisztítja a helyet, bekeríti, árkot ás … Ugyanígy az emberi akarat is a bűnbeesés után elhanyagolt, elhagyott, tele van szórva tüskével … Tehát sok munkára és sok fáradságra van szükség az alap lerakásához, míg az emberek szívébe nem jön tűz és kezdi lepucolni a tüskéktől. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,53)

De miért választotta Isten az ember szívét pihenésének kizárólagos és kiváltságos helyévé? „Add nekem, fiam, szívedet, és szemed vigyázzon útjaimra” (Péld 23,26). Úgyszintén, az első parancs: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből” (MTörv 6,5).

Valójában az ember nem birtokol semmit, ami ilyen alapvetően érzékeny, lágy, édes, irgalmas és gyengéd, mint a szíve. A szív együttesen kifejezi az ember legmélyebb és legigazabb érzéseit. Mindazonáltal nem ezért kéri Isten az ember szívét.

A szívnek van egy tulajdonsága, ami felülmúlja az édességet, lágyságot, az irgalmat és a gyengédséget, mert ő a centrum, ahonnan a személyiség összes összetevője, jellegzetessége, sajátságai kiindulnak. Bizonyos szempontból a szív az emberben a szentek szentje. Kizárólag ez az egyetlen tulajdonság teszi méltóvá, hogy Isten lakóhelye legyen. Így ha az ember teljes szívből szereti Istent, az azt jelenti, hogy belsőleg neki ajándékozza magát.

Amikor Szent Makariosz azt mondja, hogy a szív magába foglalja az értelmet, a lelkiismeretet és a gondolatokat, arra a főigazságra teszi a hangsúlyt, hogy miért áll az emberi szív és szeretet Isten érdeklődésének középpontjában.

Isten számára érdektelen az érzelmi szeretet, akármilyen intenzív, sőt heves is, mert ez olyan szeretet, ami az út alatt, amikor az érzelmek megsérülnek, vagy sebet kapnak, szükségszerűen kialszik. Istennek az olyan szív szeretete kell, amelyben az ember odaajándékozza magát, mindent odaad, ami ő. Az ilyen szeretetnek a sebesülés után újraéled a lángja, a fájdalmak megtisztítják, és a halál tökéletesíti.

Ezért olyan fontos dolog a szív megtisztítása azoknak, akik Istent szeretik. Isten nem kér és nem fogad el részleges vagy megosztott szeretetet. Azt akarja, hogy a szív teljesen az övé legyen. A „teljes szívvel” azt akarja mondani: az emberi érzelmek minden fogyatékosságától, a test hajlamaitól vagy függőségeitől, az érzelmi felindulásoktól megtisztított szív, vagyis azt jelenti, hogy teljesen megtisztítva minden titkos bálványtól és azok ápolásától. A szentek szentje csak Istennek lehet szentelve és felékesítve…

146. Ha tiszta vagy, az ég benned van, meglátod magadban az angyalokat és fényüket, velük és bennük meglátod az ő Urukat. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 43.)

147. Isten tűz, ami lángra gyújtja a szívet, mint a parázs. Így, ha azt érezzük, hogy a hideg elárasztja szívünket, akkor az ellenfél nincs messze, mert a gonoszlélek hideg. Imádkoznunk kell az Úrhoz, hogy jöjjön és hozzon tüzet a szívünkbe, az iránta való szeretet tüzét, és a felebarát szeretetének tüzét. Isten teljesen forró valója elől elmenekül a gonoszlélek, és hidegsége szertefoszlik a szívben. (Szarovi Szent Szerafim)

148. Mi a jele annak, hogy az ember elérte a szív tisztaságát? Az a szív valóban tiszta, amelyik azt tartja, hogy minden ember jó, senki közülük nem tűnik szemében tisztátalannak vagy mocskosnak. Különben hogy teljesítené igazán szívében az apostol szavát, aki azt mondja, hogy aki szert tett minden erényre, mindenkit különbnek tart magánál (vö. Fil 2,2-3), vagy azt, amit a próféta mond: „A jó szem nem nézi a rosszat” (vö. Hab 1,13) (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 35.)

149. A keresztényeknek tehát minden területen arra kell törekedniük, hogy ne tegyenek különbséget az egyik és a másik ember között, hogy ne ítéljenek el senkit, se a prostituáltakat, se a bűnözőket, sem az erkölcsteleneket, hanem mindenkire egyszerűséggel és tiszta szemmel nézzenek, hogy senki se váljon, ahogy természetes és ösztönös lenne, lenézetté, elítélté, megvetetté. Ha látsz valakit egy szemmel, ne vesd meg a szívedben, hanem úgy kezeld, mintha egészséges lenne, és akinek egyik keze nyomorék, mintha egészséges lenne. Úgy kezeld a nyomorékot, mintha egyenes lábai lennének és a bénát, mintha egészséges lenne. Ez a szív valódi tisztasága, hogy így tekints a bűnösökre és a betegekre, légy együttérző és irgalmas. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,8)

150. Ha te újjászületsz Krisztusban, akkor minden ember, aki Krisztusban született, a testvéred. És ha így van, akkor semmiben se tartsd magad különbnek a testvérednél. (Dalyatha Szent János: Homília a Szentlélek adományairól)

152. Az összes rossz szenvedélytől, ami tőrbe csalja és megbabonázza a szívet, csak ezer cselfogással, sok erőfeszítéssel, sok imával és könnyel lehet megszabadulni. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,2,124)

153. Ha nagyon vágysz a szív békéjére és a lelkiismeret nyugalmára, amik az élet fájának gyümölcsei, és nem akarod halállal befejezni, gyökerestül tépd ki szívedből a jó és rossz tudásának fáját, amelyről Isten megtiltotta az első embernek, hogy egyen. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás II, Homília a magányos életről)

154. Ha bírálod testvéreid tulajdonságait és életstílusát, bizonyosan sokat fogsz veszíteni, mert elítéled a személyeket, és anélkül hogy számot vetnél vele, önmagad igazolására azt korholod, Aki a teremtést elrendezte és, így a gőg bűnébe esel. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás II, Homília a magányos életről)

155. Nagy fáradsággal is csak kevés olyan embert találsz, aki eljutott oda, hogy megveti óriási tudását, amit felhalmozott, és felcseréli a bűnös szívek egyszerűségével és ártatlanságával. Ezek a Király koronájának ékkövei. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás II, Homília a magányos életről)

156. Istennek öröm, ha olyan tisztának lát bennünket, mint ahogy megteremtett. Megszomorítjuk, amikor megváltoztatjuk ezt a teremtéskor kapott állapotunkat. A lélek Isten képmása és mi eltorzítottuk. Bensőséges, gyengéd szeretettel tekinthetett Istenre. Mi rontottuk ezt el, mert a Teremtő helyett a szenvedélyek szolgájává váltunk. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás II, Homília a magányos életről)

157. Nincs semmi, ami olyan közel vinné szívünket Istenhez, mint az irgalom, és nincs semmi, ami olyan békét adna az értelemnek, mint az önkéntes szegénység. Ha sokan balgának neveznek kezed nagylelkűsége, istenfélelmedből fakadó mértéktelen bőkezűséged miatt, jobb az neked, mintha bölcsnek és okosnak tartanának zsugoriságod miatt. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 4.)

166. Isten meghallgatja és teljesíti azoknak a kérését, akik tiszta szívből szeretik és keresik őt. Hányan vannak azonban, akik nem teljes szívükből fordulnak hozzá, hanem szívük megosztott és mindezt nem másért teszik, mint hiúságból, hogy dicsérjék őket az emberek. Isten semmit nem hallgat meg az imáikból, hanem még jobban megharagszik, mivel ők képmutatásból cselekedtek. (Nagy Szent Antal, Levelek, 10,1)

167. Tisztaság nélkül senkinek a teste és a szíve nem lehet tökéletes Isten előtt, ahogy a Szent Evangéliumban meg van írva: „Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent” (Mt 5,8). A tökéletesség tehát a tiszta szívből születik…

Legyetek tehát készen halálotokig a küzdelemre és a harcra, és ne őrizzetek haragot magatokban senki iránt, mert különben a gyilkosok közé sorolnak titeket az Írás szerint: „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos” (1Ján 3,15)…

„S bárki, aki közületek igazságtalanságot szenved el, fogadja azt örömmel és ajánlja az ügyet Isten kezébe, hiszen Ő az igazságos Úr, akié a megtorlás joga. És bárki közületek igazságtalan a szomszédjával, siessen az Úrhoz megalázkodni, és kérve kérje szomszédját, hogy az Úr megbocsáthasson neki. Ne hagyd, hogy a nap lenyugodjon haragod fölött” (vö. Ef 4,26), ahogy az Írás tanítja nekünk, és irtsatok ki a szívetekből minden rossz gondolatot, ami aggaszt benneteket. (Nagy Szent Antal, Levelek, 20,3.12.13)”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

A jeruzsálemi zarándok még csak közeledett a heródesi Templom felé, de már dagadt a szíve a büszkeségtől, olyan impozáns, óriási épületkomplexum volt. Nagy Heródes, hogy zsidó alattvalói rokonszenvét elnyerje, elhatározta, hogy felújítja a háborús sérülésektől és az idő rombolásától megrongálódott templomot és egy óriási, impozáns, több szintes, kettős oszlopcsarnokkal övezett épületkomplexumot építtetett, melynek a kerülete 1230 méter volt. Nyolc hatalmas kapu nyílt a templomtérre. Az oszlopcsarnokok és a templom épülete közötti nagy teret színes kövekkel rakták ki, és ez bárki számára megközelíthető volt. Ezért hívták a "pogányok udvarának". A fő munkálatok kb. 10 év alatt befejeződtek, így fel is lehetett a templomot szentelni, de a sétányon még Kr. u. 62–64-ben, Albinus prokurátor idején is folytatódott a munka (vö. Jn 2,20). (Alighogy használatba vették a második templomot, már áldozatul is esett a Jeruzsálemet elfoglaló római légióknak: romhalmazzá vált).

Aki keletről érkezett, itt a magasból látta meg először a várost, amely innen nézve egész különösen a templom köré épült városnak mutatkozott. Közvetlenül a Kidron völgye fölött magasodott a hatalmas, négyszögletes, 300x480 méterre kiterjedő templomtér, és rajta ragyogó ékszerként a templom. A zsidók nagyon büszkék voltak rá.

Amikor keresztülhaladt a hívő a különböző udvarokon és csarnokokon, csak fokozódott a büszkesége, hogy milyen jól meg van szervezve minden. Meg van szabva, ki van írva, hogy ki mennyire mehet beljebb, az áldozatbemutatáshoz szükséges állatokkal rögtön kéznél volt a sokféle árus, gerlicétől a bárányokig, az ökrökig, a templomadó befizetéséhez ott voltak a pénzváltók asztalai, szóval minden készen várta a zarándokokat. És akkor jött ez a názáreti rabbi és ezt a jól megszervezett rendet felforgatta, korbáccsal szétzavarta a vásárt, felforgatta az asztalokat. Jézus ugyan gyakran megbotránkoztatta az írástudókat, de nem szokott botrányt csinálni. Már pedig ez a mostani elég nagy skandalum volt. János evangéliuma szerint Jézus háromszor megy föl nyilvános működése alatt Jeruzsálembe, ez a mostani az első. Megérkezik a küzdőtérre és bemutatkozik az ellenfeleknek. A régi és az új első összecsapása. Jeruzsálem, a templom a zsidó vallási élet központja, szíve. A hitélet tisztaságának meghatározója. Ha ott bálványimádás van, ha ott bemocskolják a templomot, az egész nép bálványimádó, az egész hit bemocskolódik. Látszólag persze nincs ott semmiféle bálvány, sem tisztátalanság, sőt a templomi vezetés előzékenyen megkönnyíti a világ minden tájáról odaözönlő hívősereg számára az áldozatbemutatást, a templomadó befizetését. Miközben látszólag a hitéletet segítik, állatvásárrá, pénzváltóhellyé válik Isten háza. De hiszen nagyon praktikus, ez mindenkinek jó! Jó a hívőnek, hogy ott helyben megvehet mindent, megfelelő módon eleget tehet az áldozatbemutatás előírásainak, a templomadó befizetésének, jó a kereskedőnek és pénzváltónak, mert ez nekik üzletet jelent és persze jó a templom felügyeletének, akik mindebből dupla hasznot húznak: övék az adományok és áldozatok tömege és övék kereskedők és pénzváltók hasznának is egy része, amit azért fizetnek, hogy ott üzletelhessenek. Tényleg mindenkinek jó, épp csak a szent hely válik profánná, Isten háza vásárcsarnokká. De hiszen ez nem olyan üzletelés, ez szent üzletelés! Jézus nem ismer praktikusságot, szent üzletelést. Tettével kimondja, hogy Isten országa nem üzletelés, Isten háza, a templom az Isten imádásának helye és semmi másé. Itt, rögtön az első látogatásnál kiderül, hogy ha Isten országáról, Isten ügyéről van szó nem szelíd, nem engedékeny, nem ismer megalkuvást. Nincs is, is, csak vagy, vagy. „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak”. (Mt 6,24) A templomi vezetést, a főpapokat és a főtanácsot váratlanul és készületlenül éri Jézus erélyes fellépése. Most csak annyi telik tőlük, hogy kérdőre vonják: Hogy merted ezt tenni, ki hatalmazott fel erre, milyen csodajellel igazolod, hogy Isten nevében cselekszel? A zarándokok, a templom felügyelői és az írástudók megdöbbentek. Mi ez a felfordulás és botrány, hogy jön ez az ember ehhez? És egyáltalán mi baja van, amikor szépen, rendben mentek a dolgok? Jézus válasza nagyon egyszerű: Mert ez Isten temploma, szent hely, nem vásárcsarnok, ahol adunk veszünk, pénzzel foglakozunk, üzletelünk. Amikor a szent helyre bevisszük a profán dolgokat, amikor a szent cselekménybe profán dolgok keverednek az botrány. Megszentségteleníti a szent helyet, a szent cselekményt. És ebben a kérdésben Jézus nem ismer engedményt, mert Isten szentségét, az Atya szentségét sérti az ilyesmi. Jézus nyilvános működése alatt az egyetlen erőszakos és haragos megnyilvánulása a templom megtisztítása. Mert nem róla van szó, hanem az Atyáról. Ezt a kis népet arra választotta ki Isten, hogy az ő igazi arcát megmutassák a világnak, hogy megszenteljék az Ő nevét. A vásárrá silányult templom ezt az istenarcot szennyezi be, ennek szól Jézus haragja.

Jézus válaszában a történet végén a templom Jézus saját testének jelképévé válik: “Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra fölépítem azt!”, nyíltan kimondja, hogy a régi templom elpusztul, a helyébe új templom lép: az ő testének temploma, a régi, “vásárcsarnokká” vált templom pusztulása után a helyébe új, valóban tiszta és szent Templom lép (a föltámadt és mennybe fölment Jézus Teste, az Egyház).

A mi saját templomunk a legbenső énünk, a szívünk. Ez az a hely, ahol Isten lakást vehet nálunk. Szent hely. De mi mégis behurcolunk oda mindenféle világi dolgot, ami fontos nekünk. „Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” Mt 6,21). Sokszor ezek önmagukban nem is rosszak, nem is bűnösek, épp csak nincs ott a helyük. A szívünkbe hurcolva bálványokká válnak. Sokféle bálványt tudunk állítani magunkban, ami betölti a szívünkben Isten helyét. A szelíd és alázatos Jézus korbáccsal űzte ki a templomból a kereskedőket. Ez arra utal számunkra, hogy a szív megtisztításában nem ismerhetünk tréfát, nincs megalkuvás, hogy bálványként csak azt a kis vagyoni gyarapodást meg lehet hagyni, vagy az előmenetelt, a karrierépítést, itt-ott egy kis bűnt, stb. Hívőként azt mondjuk, hogy leghőbb vágyunk, hogy Isten a szívünkben lakjon, de amíg az olyan, mint egy állatvásár, addig ő nem költözik belénk.

Amikor 1973-ban először találkoztam Rómában a fokolarinákkal, a beszélgetéseinkben, bármit kérdeztem tőlük – utólag visszagondolva kétségbe ejtően felszínes kérdések voltak – mindig oda lyukadtunk ki, hogy „tudod, Éva, az a legfontosabb, hogy Isten legyen az első helyen az életedben”. Hiába ismertem már a jézusi mondatokat az evangéliumból, de valójában nem értettem, nem tudtam mit kezdeni velük:

„Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24).

„Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját életét is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26-27).

Ráadásul túl erős volt a „gyűlölet” kifejezés a mi nyugati, kevésbé sarkos, finomabb kifejezésekhez szokott fülünknek, amikor amúgy is mindig csak a szeretetet szeretjük hangsúlyozni. Pedig ugyanezt mondták a fokolarinák is, csak finomított formában:

„Isten legyen az első helyen az életedben”.

Egyébként a legutóbbi időkben, amikor megismertem a keleti atyák mondásait, ugyanilyen erős kifejezésekkel találkoztam ezzel kapcsolatban:

„Meg lehet ölni az emberi ént önmagunkban, hogy Istenben éljünk? Igen, az egyetlen eszköz, hogy teljesen alávessük magunkat Isten akaratának.

6. Ha elviseled a büntetést, tudd, hogy határtalan jóban részesülsz, mert Isten a fenyítésnek azt a lelket adja át, amelyik megfeledkezik arról, hogy milyen gyenge, és saját képességét és eredményeit dicsőíti. Isten azt addig fenyíti, amíg nem ad számot gyengeségéről: odáig jut, főleg amikor Isten nem ad kiutat a csüggedésből és minden oldalról körülzárva az ént zsákmányául hagyja a belső vagy külső megaláztatásnak – származzon az bűntől, vagy sértéstől -, hogy a lélek elérkezik az utálatig, akár saját okosságának átkozásáig is, saját képességeinek megtagadásáig és végül alázatosan és bűnbánóan ráhagyatkozik Istenre. Abban a pillanatban az embernek nincs többé nehézsége, hogy saját énjét utálja, sőt egyenesen kívánja, hogy minden összefogjon benne, hogy utálja ezt a megvetendő ént. Ez az alázat valódi útja, ami az én uralmától tévedéseitől, makacsságától és gőgjétől az isteni akaratra való teljes ráhagyatkozáshoz vezet, és ami a lélek megszabadulásába torkollik.

A testi szokások alakulnak ki például a mértéktelen örömszerzésből a bőséges evésben, lustálkodásból, az alvás túlzott szeretetéből, az érzéki örömök kereséséből. Ezek a szokások elvonnak a munkától, az igyekezettől és az imától, a lelki olvasmány, és a szemlélődésben való szellemi elmélyülés megutálására, a szellemi középszerűségben való örvendezésre, a rosszindulatú és jelentéktelen beszélgetésbe való menekülésbe vezetnek. Rabul ejt a televízió, az újságolvasás, a folyóiratok, középszerű könyvek, és az értelem mindennapi szétforgácsolódáshoz folyamodik értékes cél nélkül, a hétköznapiság és a pletyka könnyelműségre ösztökél.

Az ezektől a függésektől való megszabadulás csak akkor következik be, ha lelki buzgalommal karddal levágjuk őket, bátor és férfias lelkülettel, mert az Istenhez vezető útnak a tettek és a hit atlétáira van szüksége.

130. Az Úr kér téged, hogy haragudj meg magadra és indíts hadat a szíved ellen, ne egyezz bele a rossz gondolatokba, és ne leld örömödet bennük. A maradék bűnt és rosszat teljes mértékben csak az isteni hatalom írtja ki. Az embernek sem nem szabad, sem nem lehetséges saját erejéből gyökerestül kiirtani a rosszat. Küzdeni, harcolni, adni és kapni ütéseket a te feladatod, de a gyökeres kiirtás Istenre vár. Ha te azon a fokon lennél, akkor miért lett volna szükség arra, hogy az Úr közénk jöjjön? Ahogy nem lehetséges, hogy a szem fény nélkül lásson, nem lehetséges nyelv nélkül beszélni, fül nélkül hallani, láb nélkül járni, kéz nélkül dolgozni, úgy Jézus nélkül nem lehet üdvözülni, sem belépni a mennyek országába. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 3,3-4)

285. Szükséges folytatni a harcot és háborút, a gondolatokat illetően is. Az Úr kér téged, hogy haragudj önmagadra és harcolj a szíved ellen, hogy ne egyezz bele a rossz gondolatokba, és ne érts velük egyet. Végül is, csak az isteni hatalom van azon a fokon, hogy gyökerestül kitépje a rosszat és társát, a bűnt. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 3,3-4)

(Matta el Meszkín Isten megtapasztalása az imában)

Persze, mondtam a fokolarináknak, de oda se figyeltem rájuk, annyi minden fontos dolog töltötte be az életemet. Közösségeket szerveztünk, lelki programokat, apostolkodtunk, jótékonykodtunk, és közben a világban is annyi érdekes dolog vett minket körül. Isten pedig nem volt harsány. Ha mennydörgött és villámlott volna, akkor a figyelmünk középpontjába kerül. De nincs senki alázatosabb nála, aki oly türelmesen várja, hogy meghalljuk az ő halk szólításait és végre egy nap válaszoljunk rá. Valamikor aztán, talán egy lelkigyakorlaton ráébredtem, hogy nem Ő van az első helyen az életemben, de láttam azt is, hogy a magam erejéből nem tudok változtatni rajta. Az egész zsibvásárt az Ő kezébe helyeztem. Ő aztán megszabadított, megtisztított egy csomó ragaszkodástól. Amikor bekövetkezett, nem mondom, hogy rögtön leesett a tantusz, hogy mi is történik, hogy pont ezt kértem tőle. És bizony nagyon fájdalmas is volt, néha úgy éreztem, mintha a bőröm is vele menne. Nagy vigasztalást jelentett ebben a fájdalmas időszakban ránézni a keresztre, a kereszten függő szenvedő Jézusra, és lélekben átölelni őt.

Sokféle „istent”, bálványt csinál az ember magának, és Isten helyett az élete ezeket a bálványokat szolgálja. Sokszor az ember nem is veszi észre, hogy valami vagy valaki más lett az „istene”, mert valójában nem bűnös dolgok, hanem látszólag értékes, pozitív célok, ügyek is vannak köztük. Úgy vagyunk, mint a jeruzsálemi vallási vezetők, nem is értjük, hogy mi a baj velünk, miért is kéne és mitől kéne megtisztítani a szívünket, amikor mi nem találunk benne semmi kivetnivalót. A mi életünk is olyan jól meg van szervezve, mint a jeruzsálemi templom. Nagyon jól megfér bennünk a zsibvásár a szent dolgokkal, de mi úgy találjuk, hogy minden nagyon praktikusan, jól működik. Mindenfélét beengedünk a szívünkbe, holott az csak a Szentlélek temploma kellene hogy legyen.

„Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!” (Mt 6,21-23).

Rugalmas a lelkiismeretünk, nem érezzük úgy, hogy meg kellene változtatni az életünket. Ahhoz a Lélek világosságára van szükségünk, hogy ne áltassuk tovább magunkat, hanem meglássuk valódi önmagunkat.

Meszkín atya nagyon fontosnak tartja ezt az önmagunkkal való szembesülést:

„Egy vizsgálódó pillantást vetve az életünkre, megállapíthatjuk, hogy akaratunk ellenére milyen erős a vonzereje, hogy hasonuljunk és hozzáidomuljunk a tömeg nagy részének ritmusához, a világ múlékony dolgaihoz való ragaszkodásukhoz.

Furcsa, hogy miközben másokban észrevesszük, hogy milyen nagy erőfeszítéseket tesznek ezért a világért, mégsem vagyunk képesek arra, hogy mi másképp viselkedjünk. Közel megyünk az emberek zajos menetéhez, mintha ez élet egyfajta őrültségét el tudnánk érni, miközben kivonjuk magunkat az áradat sodrásából. Ezzel szemben a mi mozgásunk is felgyorsul, mi is rohanni kezdünk és másokat is magunkkal hívunk, hogy egyesüljünk ezzel a sötét végezete felé haladó rendetlen menettel.

Talán nem pont te vagy, kedves olvasó, akire ezek a szavak vonatkoznak? Nem fontos, hogy pap vagy-e, vagy szerzetes, fölszentelt szolga, vagy egyszerű hívő, mert nem a külső ember felé fordulok, hanem a lelked felé, függetlenül minden múlékony látszattól: hány szőlővesszőt hajtott a lelked, ami lelki gyümölcsöket fog teremni?

Ne nyújtsd be igényed az Úrnál: „A te nevedben beszéltem az evangélium szolgálatában, gyógyítottam a betegeket”, hogy ne kelljen a folytatást is hallanod: „Távozzatok tőlem… megkaptátok már a béreteket rangban, pénzben, ünnepeltségben és jó hírnévben” (vö. Mt 7,22-23; 6,2)

Azt se mondd nekem: „Rendszeresen eljártam templomodba, mindennap bemutattam az áldozatot és a tömjénáldozatot este és reggel, hogy ne halljam a te kemény szavaidat: „Minek nekem véres áldozataitok sokasága? … A tömjénfüst utálat számomra” (Iz 1,11;13); „hosszú imádságotok csak ürügy” (vö. Mt 23,14 a Vulgátában).

Mindez nem gyümölcs, csak zöldellő levél. Egy bizonyos időszakban szükség van rá, de egy nap elszárad, lehullik, és életünk őszén csupaszon hagy bennünket.

A lelked, kedves barátom, a szőlővessző, és a gyümölcs, amit a szőlőműves keres, a lelked növekedése a kegyelemben és javulásod a lelki életben. Igyekezz gyümölcsöt teremni, attól félve, nehogy a szőlőszüreted jelentéktelen legyen, nehogy a szőlőművesnek a gondozásod érdekében kifejtett erőfeszítései hasztalanok maradjanak, és az legyen a véged, mint a lemetszett szőlővesszőnek, amit tűzbe dobtak.

Ha meg akarod ismerni gyümölcseidet, vonulj vissza a szobádba, csukd be az ajtód, ülj le, csendben imádkozz és vizsgáld meg a lelked mélyét. Akkor fel fogod fedezni, milyen nagy a mezítelenséged, fel fogod fedezni, hogy nem vagy olyan gazdag, mint gondoltad, hanem szegény, szánalmas és meztelen (vö. Jel 3,17).

Kétségkívül látni fogod, hogy életed szőlővesszője, vagyis a lelked, minden lelki gyümölcsöt nélkülöz. Az összes munkálkodás és zajos aktivitás, amellyel betöltötted az űrt, piszkos rongyoknak fognak tűnni.

Amikor egészen egyedül leszel Isten előtt, amikor áhítatos csendben fogsz jelenlétében állni, képmásodat, mint tükörben megpillantod Istenben, felfedezed a látványod középszerűségét, és hogy semmiben sem hasonlítasz rá.

Különleges gyengédsége miatt, Isten nem egy csapásra ébreszt rá téged szégyenedre és meztelenségedre, hogy lelkedet nehogy leteperje a szomorúság. Az Úr apránként fedezteti fel veled neheztelésének okait ellened: hűtlenség, gőg, harag, lázadozás, lopás, rágalmazás, irigység, féltékenység. Megmutatja neked, hogy jóllehet ezek a vádak mindig érvényben vannak ellened, Krisztus vére pecsétjének köszönhetően fel vannak függesztve, és őszinte megtérésre és szent egyezségre várnak.

­­Az ember részére nagy kegyelem a saját bűneinek felfedezése. Az egyetlen út, ami a gyógyuláshoz vezet.

A csendben világosan láthatod a gyarlóságaidat és bűneidet, amelyek büntetés alá vonnak téged.

A csendben alkalmat találhatsz a sírásra, hogy könnyeiddel lemosd tetteid ostobaságát. És minden alkalommal csak azután távozhatsz az isteni kihallgatásról, ha megkaptad az új izsópot, hogy lemossa a lelkedet, fehérebbé téve a hónál.

De ne higgyük, hogy elegendő eltávolodni az emberektől, hogy magányban legyünk, visszahúzódunk a szobánkba, hogy csendben legyünk. Nem, a magány mindenekelőtt a szívben születik, a csend az értelmünkben kezdődik, nem a szánkban. Az ember, aki a magányba lép, mindent kiüresített a szívéből: boldogságot és szomorúságot, reményt és elkeseredést, szeretetet és gyűlöletet. Elhagyott minden érdeklődést és észrevételt, odabízott mindent, átadott mindent, mint aki sírba készül lépni.

A magányban és csendben nincs helye a fizikai aktivitásnak. Ez az a terület, ahol a bebörtönzött lélek magánosan tud repülni és kibonthatja minden energiáját.

Amikor elkezdjük gyakorolni a magányt, a test unatkozik, az értelem rugdalózik, egyik is és másik is szenvednek a sír homályától. A lelket próbára teszi a fájdalom és a szűkösség, miközben szabadulni szeretne a testtől, és az érzékek sötétségétől. Valószínűleg tehát, aki belép a magányba, találkozik ezzel a kezdeti kényelmetlenséggel, de csak egy kritikus fordulópontról van szó, ami hitet és türelmet igényel, és amin a lélek nagyobb nehézségek nélkül felül tud emelkedni, mert jól tudja, hogy a fény közel van, és hogy a sír sötétsége mögött a feltámadás dicsősége ragyog.

A magány nem nyugalomban, távol a világtól eltöltött idő, amit ha befejeztünk, újra kezdjük múltunk szokásait, a csevegéseket, a megbeszéléseket, a vitákat, a vicceket, politikai kommentárokat, különféle olvasmányokat és mások megszólását. A magányból való kilépés valamilyen módon hasonló, mint a feltámadáskor kilépni a sírból, a léleknek, amennyire lehetséges, meg kell őriznie a nyugalmat és a mérsékletet, a csendet és a világtól való eltávolodást: „Ne tarts fel engem!” (Jn 20,17), de másokkal szembeni önelégültség, lekicsinylés, felsőbbrendűségi érzés nélkül: „Tapintsatok meg, és lássátok… és a szemük láttára evett belőle” (Lk 24,39; 43).

Amennyire lehetséges, az emberek között őrizd meg a gondolataid, az érzékeid és a szíved érzéseinek tisztaságát, hogy visszatérve a magányba könnyű legyen akadályok nélkül belevetni magad az isteni jelenlét terébe.

Amikor gyakorolni kezded magad a magányban, ne próbáld arra kényszeríteni az érzékeidet, hogy érezzék a szentséget vagy felfogják valamifajta látását Istennek. Ha így teszel, eredmény nélkül kimeríted az értelmed és a tested, mert Istent nem lehet a testi szemünkkel látni, se az érzékeinkkel felfogni.

Az egyedüli tennivaló a magányban … nem csinálni semmit. Figyelj Istenre a nyugalomban, ne akard elérni a képzeleteddel, se a látható teremtés szemlélésén keresztül, csak így jön létre a lélek lendülete Isten jelenléte felé.

És ha mégis tenned kell valamit, akkor lépj vissza önmagadba, bűnbánattal és nagy alázattal, elszomorodva a bűnök miatt, amik gyakran elválasztó függönyt képeztek Isten és a lelked között. Ezek az érzések az alázattól megtermékenyítve fogékonyak lesznek, és utat készítenek, amin a lélek Isten felé lendülhet.

A magány gyakorlása közben kivételes alkalmat találsz, hogy Isten jelenlétében tartózkodj, felfedd lelkedet a Teremtőd előtt, hogy ki tudja javítani a fogyatékosságokat és a hibákat és felkészítsen csodálatos eljövetelére. Így a szőlővessző újjá élesztve a szőlőtőn az élet gyümölcseit hozhatja: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22-23).” (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

A hittel új szívet szeretnénk, de azért a régit is meg szeretnénk tartani, új életet szeretnénk, de azért a régit is meg szeretnénk tartani. Azt gondoljuk, hogy működik az a megoldás, hogy a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. Kicsit jó is vagyok, kicsit önző is, kicsit jót is teszek, kicsit rosszat is. A jeruzsálemi templomot megtisztító Jézus alakja, azonban felhívja a figyelmünket, hogy a szív tisztaságában Jézus nem ismer megalkuvást.

Ha mérlegre tesszük a mindennapjainkat, hogy milyen gyümölcsöt teremnek, nem sok dicsekedni valót találunk bennük.

Szt. Pál a Galata levélben kifejti számunkra, hogy melyek a Lélek gyümölcsei, és melyek a test cselekedetei:

„Mert ti szabadságra vagytok hivatva, testvérek, csak a szabadság ne legyen kibúvó a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak!

Mert az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat«. De ha egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást el ne emésszétek!

Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! Mert a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt. A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint!” (Gal 5,13-25)

Jó, ha a Lélek gyümölcseit tudjuk teremni. Sokféle gyümölcsöt teremhet bennünk a Lélek, de mindnek egy a gyökere: A szeretet. Ősszel részt vettem egy tudományos konferencián. Tudós papok, teológiai tanárok voltak az előadók. Nagyon érdekes előadások voltak, sokat tanultam belőlük. De a legnagyobb benyomást mégsem a tudományuk tette rám, hanem két professzor, akik nem csak nagy figyelemmel, hanem szembetűnő szeretettel hallgatták kollégáikat. Nem azzal voltak elfoglalva, hogy a saját előadásukra készüljenek, vagy hogy a kákán is csomót keressenek a másikban. Az arcukra volt írva, hogy mennyire örülnek, hogy a kollégájuk milyen jó előadást tart, milyen jókat mond. Az ő megnyilvánuló szeretetük bennem is örömöt gyümölcsözött.

Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly. (Weöres Sándor: Egysoros)

Vágvölgyi Éva