Példabeszéd a vetés növekedéséről 26 Ezután így szólt: »Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. 27 Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. 28 Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. 29 Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás« {Jo 4,13}.
Példabeszéd a mustármagról 30 Majd így szólt: »Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? 31 Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; 32 de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai {Dán 4,8k.18}.«
A beszéd befejezése 33 Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az igét, hogy meg tudják érteni. 34 Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.
Isten a teremtés kezdete óta bevonta az embert a teremtés művébe:
„Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg” (Ter 2,15).
Aztán a bűnbeesés után eltévedt emberiség visszatéréséhez is szintén emberi közreműködőt választott Ábrahám és utódai személyében, hogy megmutassák Isten valódi arcát az emberiségnek.
A vetés növekedéséről szóló példabeszédben Isten országa növekedésében szintén szerepet kap az ember. J. Jeremiás szerint a példabeszéd központi mondanivalója a hit és a nagy bizalom. A földműves vet és türelmesen várja, hogy a vetés szárba szökkenjen és a búza kifejlődjön a kalászokban. Ahogy a földműves számára hosszú várakozás után bekövetkezik az aratás, olyan biztosan hozza el Isten, ha elérkezik az ideje, az utolsó ítéletet és királyi uralmát.
A mustármagról szóló példabeszéd tovább viszi a növekedésről szóló hasonlatot és ha még hozzávesszük az előtte lévő magvetőről szóló példabeszédet, a három példázat közös vonása, hogy szembeállítják a jelentéktelen kezdést és a hatalmas befejezést. A kicsi magból termés lesz, a kezdetből vég. A mostban kezdődik a történés, természetesen elrejtve, ahogy a mag is rejtve van a földben. Ebből fog kifejlődni a végidő, a baszileia, Isten királyi uralmának megvalósulása. Ez a folyamat szintén rejtve van a világ számára. Csak akik abban az ajándékban részesültek, hogy megértik Isten országának titkát (Mk 4,11), már a rejtett és jelentéktelen kezdésben Isten eljövendő dicsőségét látják.
Az ember elveti a magot és az a földben, rejtve növekszik. Az élet kezdete nem látványos. Mint ahogy az emberi élet kezdete sem:
„Létem nem volt titokban előtted,
amikor a föld ölén rejtve formálódtam.
Még alakot sem nyertek tagjaim
és szemed már látott engem.
Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam:
napjaim már eltervezted,
mielőtt egy is eltelt volna belőlük” (Zsolt 139,15-16).
Az ember a munkás Isten országának létrejöttében. Ahogy Pál mondja, egyik vet, a másik arat, de egyedül Isten az, aki a növekedést adja:
„Amikor ugyanis azt mondja az egyik: »Én Pálé vagyok«, a másik pedig: »Én Apollóé«, vajon nem vagytok-e emberiek? Vajon mi Apolló? Mi Pál? Szolgák, akik hitre vezettek titeket, mégpedig mindegyik úgy, ahogy az Úr megadta nekik. 6 Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Tehát sem az nem számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz, mind egy; mindegyikük a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok” (1 Kor 3,4-9).
„Emberi fáradozás – isteni áldás
Zarándok-ének. Salamontól.
Ha nem az Úr építi a házat,
építői hiába dolgoznak rajta.
Ha nem az Úr őrzi a várost,
őre hasztalan virraszt felette.
Hiábavaló hajnal előtt kelnetek,
és késnetek a lefekvéssel,
akik a fáradság kenyerét eszitek,
hiszen ő álmában is megad mindent
annak, akit kedvel” (Zsolt 127,1-2).
„(Ábrahám) mivel hitt, azért tartózkodott az ígéret földjén, mint idegen földön, sátrakban lakva {Ter 26,3} Izsákkal és Jákobbal, az ígéretek társörököseivel; várta ugyanis a szilárd alapokon álló várost, amelynek Isten az építője és alkotója” (Zsid 11,9-10).
Isten országa nem emberi mű, Isten műve. Mi csak közreműködünk a megvalósulásban, nem mi valósítjuk meg. Isten megtisztel bennünket, hogy részt vehetünk az építésben, ahogy a teremtés művébe is bevonta az embert (Ter 2,15).
„Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,37-38).
Vagy a jézusi példabeszéd szerint szőlőmunkások lehetünk az Úr szőlőjében.
„Példabeszéd a szőlősgazdáról Mert hasonló a mennyek országa a házigazdához, aki korán reggel kiment munkásokat fogadni a szőlőjébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe” (Mt 20,1-2).
Ha a növekedésről szóló példabeszédeket a saját hétköznapi életünkre vonatkoztatjuk, akkor ezt szűrhetjük le belőlük magunknak: Szavaink és tetteink magja, akár jók, akár rosszak, a körülöttünk lévők lelkének talajába hullik. A példabeszéd arra biztat minket, hogy a szeretetünk soha nem hiábavaló. Bizalommal és türelemmel kell várni. Szeretetből fakadó tetteink magja belehull a másik lelkébe és rejtve növekszik benne. Az én dolgom csak a magvetés, vagyis, hogy szeressek fáradhatatlanul. A növekedést Isten adja. Mi sokszor türelmetlenek vagyunk, azonnal eredményt szeretnénk látni. El kell tanulnunk a földműves türelmét és bizalmát.
Vágvölgyi Éva
