14 Egy vízkóros ember meggyógyítása szombaton 1 Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt.
A szerénységről 7 A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: 8 »Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Nehogy előforduljon, hogy ha nálad előkelőbbet is meghívtak volna, 9 odajöjjön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: `Add át a helyedet!' És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. 10 Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: `Barátom! Menj följebb!' Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. 11 Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.«
A vendéglátásról 12 Annak pedig, aki őt meghívta, ezt mondta: »Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne a barátaidat és testvéreidet hívd meg, se a rokonaidat és gazdag szomszédaidat, akik majd téged is meghívnak és viszonozzák neked. 13 Amikor vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. 14 Így boldog leszel, mert ők nem tudják azt viszonozni neked. De amikor az igazak feltámadnak, megkapod jutalmadat.
Ebben a példázatban Jézus azt tanítja, hogy légy szerény, ne tartsd magad többre másoknál, ne tóld magad előre, ne légy beképzelt, ne légy elbizakodott, ne légy öntelt és önelégült. Mert könnyen kiderülhet, hogy valaki más több nálad, nagyobb tudású, fontosabb ember, rangosabb, mint te. És akkor szégyenben maradsz. Jézus példabeszéde látszólag egy egyszerű lakomáról szól, de a folytatásban és egyéb evangéliumi helyek nyomán látjuk, hogy tulajdonképpen a mennyek országát példázza. És azt mondja, hogy ha valaki a jó cselekedeteivel és a vallási előírások betartásával dicsekedve, elbizakodottan áll Isten elé, mint a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd öntelt farizeusa (Lk 18,9-14), nem sok jóra számíthat. Mindkét példázat szó szerint ugyanazzal a bölcsmondással zárul:
„11 Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják” (Lk 14,11; 18,14).
Az Isten előtti helyes magatartás nem az imádkozó farizeusé, hanem az imádkozó vámosé, előtte senki sem dicsekedhet a kiválóságaival. Isten a kicsiket és alázatosakat magához emeli, de a kevélyeket megalázza:
„Szétszórta a gondolataikban kevélykedőket {Zsolt 89,11}.
Hatalmasokat levetett a trónról,
és kicsinyeket felemelt {Zsolt 147,6}.” (Lk 1,51-52)
Énekli Mária a Magnificatban.
De ugyanerre figyelmeztet a zsoltár és az apostoli levelek:
„Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint,
könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!
Moss egészen tisztára vétkemtől…
Hints meg izsóppal és megtisztulok,
moss meg engem és a hónál fehérebb leszek…
Tiszta szívet teremts bennem, Isten,
s az erős lelket újítsd meg bensőmben!
Színed elől ne vess el engem,
szent lelkedet ne vond meg tőlem!...
A töredelmes lélek áldozat Istennek,
a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”
(Zsolt 51,3-4.9.12-13.19).
„»Isten a kevélyeknek ellenáll,
az alázatosaknak pedig kegyelmet ad« {Péld 3,34G}.” (Jak 4,6)
„Alázkodjatok meg tehát Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Bízzátok rá minden aggodalmatokat {Zsolt 55,23}, mert gondja van rátok. Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen, tudjuk ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés éri testvéreiteket is, akik ezen a világon vannak.
Minden kegyelem Istene pedig, aki meghívott titeket az ő örök dicsőségére Jézus Krisztus által, maga fog titeket – miután kissé szenvedtetek – tökéletesíteni, megerősíteni, megszilárdítani és megalapozni. Övé a dicsőség és az uralom mindörökkön örökké! Ámen” (1Pét 5,6-11).
A sivatagi atyák szerint ennek a szerénységnek és kicsiségnek a legjobb iskolája, ha mindennap átvizsgáljuk magunkat Isten szavának fényében. A Lélek világosságában rögtön fel fogjuk fedezni, hogy milyen távol vagyunk a kiválóságtól, mennyi képmutatás, rosszindulat, stb-stb. lapul bennünk, akkor is, ha előtte azt hittük, hogy nincs halálos bűnünk, nincs semmi baj, jó keresztények vagyunk. Ezt olvassuk Matta el Meszkín atyánál:
„Ha ilyen állhatatos vagy minden nap, akkor bűnbánó szívvel meg tudsz szabadulni a hazug és beteg éntől, és fokozatosan győzelmet aratsz rajta, amíg meg nem szabadulsz a befolyásától. Akkor szembenézel a szerencsétlenség súlyával, amibe az éned belesodort mikor engedelmeskedtél neki, amikor örvendeztél benne, dicsőítetted magad és tiszteletét és méltóságát kerested, és abban a pillanatban, amikor bensődben biztosan érzed, hogy te semmi vagy és Isten a minden, akkor valóban szabad vagy…
A bűnbánó szív” elérése nem egy nap alatt történik, és nem lehet könyvekből megtanulni. Ehhez Istennel való mély kapcsolatra és vele való életre van szükség. Ez kezdetben nehezen megoldhatónak és fárasztónak tűnik, mert magában hordozza az „én” elleni belső küzdelmet, és mert rávilágít az önszeretetünkre. De egy bizonyos idő elteltével, amikor a lélek megtisztul a hamis nagyságtól és az állítólagos méltóságától, eluralkodik benne a bűnbánó élet, és mint egy súlyosan áradó himnusz, fölzeng benne és hívja, hogy közeledjen Istenhez, egyre jobban verjen benne gyökeret, és egészen pihenjen el benne.
A bűnbánó lélek teles-teli van békével. Lassacskán, ahogy előrehalad a kegyelemben és a tökéletességben, erőfeszítés nélkül halad előre az alázatban. Olyan bántó már számára minden eltévelyedés a gőg, a hamis nagyság, vagy önteltség irányába, mint ahogy egy tapasztalt muzsikus fülét nagyon zavarja a hamis hang…
A „tökéletes bűnbánat” bibliai értelemben megfelel az „összetörni” (thraúomai) anyagi fogalomnak, abban az értelemben, hogy „összetörni egy tárgyat, hogy tönkretegyük a nagyságát, végül kicsivé és gyöngévé téve őt”. Ez a fogalom lelki értelemben ugyanakkor az alázatot, a szelídséget, önmegtagadást, és saját akaratunk feladását jelenti. De tartalma szerint az anyagi meghatározás „összetörni egy tárgyat, hogy tönkretegyük a nagyságát, végül kicsivé és gyöngévé téve őt”, nem alkalmazható a lelki élet kereteire abban az értelemben, hogy ártunk a léleknek, vagy megalázzuk az Isten képmására teremtett emberi lelket. Az „összetörni és tönkretenni” a léleknek arra a részeire alkalmazhatók, amelyek eltévelyedtek a hamisságban és hazugságban, és oly módon, hogy a lélek térjen vissza eredeti keretei közé, alkalmazkodjon egyszerű és alázatos valójához, és az ember ne essen többé vissza olyan törekvésekbe, amelyek meghaladják nagyságát, ne törekedjen arra, ami nem felel meg a hitének, és harcának. Ahogy Szent Pál mondja: „Azt mondom ugyanis mindegyikteknek a nekem adott kegyelemnél fogva, hogy senki se gondoljon magáról többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki”(Róm 12,3). Így a „bűnbánó lélek” lelki fogalma teljesen pozitív módon irányul a lélek hiteles és reális, hamisítás, illúzió, nagyravágyás, nagyképűség és önelégültség nélküli újjáépítésére. Az újjáépítés teljesen megfelel az első teremtésnek, előjátéka a Krisztusban való hivatása maximális megvalósulásának: egyesülni az isteni természettel.
A lélek tökéletes bánata két módon megy végbe: az egyik, a szándékos lemondás, a másik, amikor nem áll szándékában felhagyni valamivel. Más meghatározásban, az ember kiirtja lelkéből azokat a részeket, amelyek tévesen látszanak felemelkedésnek a jellemében, viselkedésében, hiábavaló törekvéseiben. Ez a szándékos bűnbánat. Ugyanakkor azt is kérik tőle, hogy fogadja el, amikor a tökéletes bánat felindítása Istentől jön azért, hogy kialakítsa lelkében az alázatot és visszavezesse a gyerekkorába, az eredeti egyszerűségbe. A nem szándékos lemondással történő tökéletes bánatot Isten különleges adományának tartjuk, mert az ember gyakran nem tudja, hogy mondjon le magáról, hogy változtassa meg, hogy kell „összetörnie” saját énjét. Ha nincs a tökéletes bűnbánat egyszerűségben és szelídségben, ami Istentől jön, elkerülhetetlenül tökéletlen marad.
A lélek tökéletes bánata végén az alázat kialakítása egy kényes és súlyos művelet. Őszinteség és világosság szükséges hozzá, hogy az ember meg tudjon állni saját megalázásában, mert a léleknek van egy valódi, természetes határa, amin nem szabad túlmennie. Ha túlontúl megalázkodik nagyképűség lesz a vége, ami nem más, mint a hamis kicsiség, ami csak mímeli, mintha tudatlan lenne, miközben jól tudja, hogy nem tudatlan, vagy a saját egyszerűségén túl mímeli az egyszerűséget, vagy a gyengeséget, miközben nem gyenge, egy másik személyiséget alkalmaz így a sajátja helyett, és az alázat ürügyén képmutatásba esik. Ez a bűnbánat veszélyes oldala.
Az ember a bűnbánatban harcol, hogy el tudja érni az igazságot saját egyszerű, gyenge, szegény lelkéről, hogy eltávolítson minden becsvágyat, dölyföt, minden felsőbbrendűségi érzést és minden elbizakodottságot a másikkal szemben. Ennél a határnál meg kell állnia, és nem szabad átlépnie, nehogy túlzásba essen és addig a pontig jusson önmaga megtagadásában, hogy félreismerje Isten benne való működését, és semmibe vegye a kegyelmet, ami benne lakik. Ebben a vonatkozásban mondta Szent Pál nagyon tömören és világosan, hogy ne értékeljük túl magunkat, se a lelki ítélőképességünket, hanem csak bölcsességgel és kiegyensúlyozottan tekintsünk az adomány határaira, amit az Úr adott nekünk.
Feltételezzük, hogy egy ember a hamis lelkesedéstől és az erények buzgalmától félrevezetve elkötelezi magát a tökéletes bánatban és önmaga semmibe vevésében, és túlmegy azon, mint hogy az ésszerű lenne, és úgy látszik, mintha a saját adományának és hitének reális határai alá ment volna. Azt gondoljuk, hogy ebben az esetben saját maga semmibe vevése túlment saját határain egészen addig, hogy semmibe veszi a hitet és Isten kegyelmét. Az eredmény elkerülhetetlenül az ember istenkapcsolatának eltorzulása, hite sorvadásnak indul, és a kegyelem kezd visszahúzódni lelkéből.
De ha az ember a tökéletes bánatban és alázatban igaz és őszinte magatartáshoz tartja magát teljes egyszerűségben, ésszerűen saját reális határai között, akkor a lélek hitének teljes befogadóképességével kinyílik Isten felé. Akkor elérkezik egy valódi kapcsolat kezdetéhez Istennel, növekedni fog alázatban és egyszerűségben, hogy elérjen egy még mélyebb kapcsolatra, ami még nagyobb növekedést tesz lehetővé és így tovább. „Arra tekintek, aki szegény, aki megtört lelkű, és rettegi szavaimat” (Iz 66, 2).
Így a reális és igaz tökéletes bánat hiteles viszonyt terem Istennel és a kegyelem teljességével, ellentétben a helytelen és hamis tökéletes bánattal, amely Istentől való elszakadást eredményez, és egyre inkább elveszíti a tőle kapott kegyelmet.
Pontosan ez adja a lökést kivétel nélkül minden Atyának, hogy a valódi alázat tekintetében a lélek tökéletes bánatát minden erény alapjának tartsa és ugyanakkor annak, ahová minden lelki cselekedet és tudás torkollik.
Ez a tökéletes bánat a szándékos lemondás, amelynek alapja az önkontroll, az igazságnak és Isten minden fenyítésének és akaratának zúgolódás és fenntartás nélkül való teljes alávetettség, a nehezeknek és megalázóaknak is, a teljes, jókedvű és feltétel nélküli lemondás önmagunkról.
A lélek tökéletes bánatának ajánlásáról szóló beszéd kegyetlennek tűnhet. Valóban kimerítő erőfeszítést követel az én erőszakosságával, a lélek gőgösségével, és hazug törekvéseivel szemben, és nehézségeket, fenyítéseket, sérelmeket sejtet, amiket el kell fogadni Istentől. De a konkrét igazság élesen szemben áll ezzel. A lélek tökéletes bánatának hitelesen megélt, helyes mérték határai közötti gyakorlatának ízét nagyon nehéz szavakkal leírni, mert a szavak nem tudnak számot adni a dolgok valódi zamatáról. Talán le lehet írni a méz édességét? A szavak megörvendeztetik az értelmet, de a lélek csak az átélt igazságnak tud örülni. A lélek tökéletes bánata megélni való igazság, a rá vonatkozó szavak keserűek, mint az epe, de a gyakorlása édesebb a méznél.
Ezért tartjuk kötelességünknek egyszerű tanácsot adni szavainkkal, hogy hol található ez az égi méz, hogyan juthatunk el hozzá, és hogy vehetjük magunkhoz a Misztériumban.
Az alázat völgye sötétnek és szomorúnak tűnik. De abban a pillanatban, hogy lépéseid elkezdik taposni szent völgyeit, meglátod, hozzád vezeti őrtornyának őreit, hogy fogadjanak téged, megmossák a sebeket, amelyekkel lelked és tested össze lett hasogatva, amikor váratlanul és veszélyesen kockáztattad a lezuhanást a világ hamis magasságaiból az alázat ismeretlen síkságának völgyébe. Rövid pihenő időre fogadnak téged, aztán invitálnak, hogy lépj be az égi őrtoronyba, amelyet a nagy völgy bejáratához emeltek. Ott adnak neked egy távcsövet, ami lehetővé teszi neked, hogy minden részét lásd a szent völgynek: oldalán vigasztalások lépes méz formájában, amiből az arra járók táplálkoznak és a kegyelem, ami folyamatosan biztosítja a gyógyulást a sérülteknek, kezelésekkel gyógyítja őket, amik elnyelik a fájdalmakat, és olyan fénylő foltokká alakítják a sebeket, mint megannyi ragyogó lámpa.
Íme elképedsz és csodálkozol: az égi távcső nélkül a völgy sötétnek és szomorúnak tűnik, mintha halál és szorongás lapulna minden szurdok mélyén, de ha a távcső közelre hozza a látványt, akkor látszik, hogy be van borítva mézzel, sűrűn tele van gyógyítással teli szánakozó kézzel, amelyek misztikus fényt lövellnek, ami előbb megvilágítja a dolgok belsejét, mint a külsejét! Lám, felfedezted a völgy titkát.
Miközben megragadott a völgy szépsége, az őrök tanácsolják, hogy emeld kicsit feljebb a távcsövet, hogy nézz túl a völgyön, hogy mi vár téged fent az utad végén. Akkor meglátod messziről a Színeváltozás hegyén az Urat, elmondhatatlan fényben, széttárt karokkal, hogy összegyűjtse azokat, akik átkeltek a völgyön és megérkeztek. A kezén lévő szent sebekből vakító fény árad, megvilágítja az egész hegységet, titokzatosan megtörik a sötét völgyön, a völgy utazóinak sebeire hullva megvilágítva arcukat, mint amikor a nap sugara megérinti az éjszakai csillagot a sötét űrön keresztül.
Akkor eláraszt téged az öröm és a bizonyosság, hogy felfedted a tökéletes bánat örömteli titkát, a világító sebekét és keserűségét, amelybe lépes méz van elrejtve, és égsz a vágytól, hogy átkelj ennek a szent völgynek a sötétségén, most.
Valójában a tökéletes bánat szent völgye, a sebeké, a keserűségé az ember szívében található. A völgy bejáratánál álló őrtornyok őrei az Atyák, akik elviselték a tökéletes bánat keserűségét, ők írták le a felszínt meredeknek és hasznosnak. A távcső az alázat konkrét és őszinte gyakorlata az alázat hibátlan látásának követelménye szerint a Megfeszített dicsőségéért és szeretetéért. Annyi a méz, amennyi az öröm az Úr szenvedéséből való részesedésből. A sebek, azok a megsebzett önérzet: némelyek, felületiek, azok, amelyeket az ember magának okoz. Mások, a súlyosabbak, azok, amelyekkel mások sújtanak bennünket. Végül vannak a szív halálos sebei, amik Isten büntetéséből származnak, ezek eltávolítják az én fekete vérét, amelyre a felületi és a mélyebb sebek nem voltak képesek.
Attól az isteni kisugárzástól, amit az Úr sebei kibocsátanak, és ami visszatükröződik a sérüléseken és az alázat sebein, részlegesen részesedünk az Úr dicsőségében, és nekünk teljes bizonyosságú ígéretünk van afelől, hogy el fog érkezni kisugárzásának és intenzitásának csúcsa, amikor az Úr megmutatkozik, ahogy ő van (vö. 1 Ján 3,2)…
- Ahogy Krisztus miután „szolgai alakot vett fel” (Fil 2,7), és alázatával legyőzte az ördögöt, úgy a kezdetekben a kígyó a büszkeség és a gőg által elbuktatta Ádámot. Most ugyanaz a kígyó a szívükbe fészkelve magát keresztények nemzedékét teszi tönkre és pusztítja el a gőg által. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 27,5)
- Megtörténik, hogy a világ szerint nagyon gazdag, szabad nemes ember miközben hasznát és nyereségét gyarapítja, elveti a sulykot, elbizakodottá válva semmibe vesz és üt-ver mindenkit. Így lesznek azok is, akikből hiányzik a belátás. Egy kis megpihenést találva az imában kezdik fennhordani az orrukat, elmegy az eszük, és ítélkezni kezdenek mások fölött. Végük a föld legmélyebb részeibe való lezuhanás. Ezeknek ugyanaz a kígyó, ami a gőg eszközével kiűzte Ádámot, mert azt mondta neki, „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5), sugallja ma a gőgöt, mondván: „Tökéletes vagy. Elég vagy magadnak. Meggazdagodtál, semmire nincs szükséged, boldog vagy”. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 27,6)
- Ha valaki nem tud szert tenni nagy alázatra, azt átadják a Sátánnak, számos szenvedés próbáját viseli el és megfosztják a neki adományozott isteni kegyelemtől. Akkor kézzelfoghatóan előtűnik önhittsége, mert meztelen marad és nyomorult. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 41,3)
- Az alázat cselekedetek nélkül is sok bűnt eltöröl. De ezzel ellentétben a tettek alázat nélkül nem jók semmire. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 72.)
- Aki Isten szerelméért megalázza magát és kicsivé lesz lélekben, azt Isten felmagasztalja. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 5.)
- Az alázatos mindig könyörületet nyer Istentől. A szív keménysége és a hitetlenség azonban nem várt keménységgel találja szembe magát. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 5.)
- Egyik szent ezt írta: „Annak az imádságát, aki nem tekinti magát bűnösnek, meg se hallja az Úr”. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Epistula ad Symeonem 4)
- Amikor imáddal Isten elé járulsz, olyan légy gondolataidban, mint a hangya, a féreg, vagy mint a bogár, ami a földön mászik. Közeledj hozzá gyermeki szívvel, mint egy gügyögő csecsemő, aki semmi okosat nem tud előtte mondani. Menj hozzá, hogy megkapd azt a szerető gondoskodást, amivel az apák vigyáznak kisgyermekeikre.
Azt mondták: „Megoltalmazza az Úr a kicsinyeket” (Zsolt 116,6)… és nem csak azokat, akik testileg kicsik, hanem azokat is, akik evilági nagy tudásukat elhagyják, és egyetlen bölcsességet tekintenek elegendőnek és életük alapjának. Az akarat szempontjából olyanok lesznek, mint a kisgyermek és attól a pillanattól fogva fölfedezik azt a bölcsességet, amit semmilyen tanulás nem tud megtanítani. A szent apostol, az isteni dolgok ismerője helyesen mondta egy figyelmeztetésében: „Aki közületek bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen” (1 Kor 3,18). Kérd Istentől, adományozza neked, hogy elérkezz a hit mértékére. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 77.)
- Egyesítsd szívedet szenvedélyes imával és a szív sóhajtásaival azokkal, akik szenvednek. Akkor kéréseid nyomán megnyílik az irgalom Forrása. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 2.)
- Jutalmat nem a tettekért kapunk, hanem az alázatért. A kegyelmet az alázatért kapjuk. A jutalom tehát nem tartozik se az erényhez, se a kárhozathoz, hanem az alázathoz, mert annak a gyümölcse, és azért adták nekünk, hogy célba juttasson. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 58.)
- Kis idővel ezelőtt Alexandria városából egy Izidor nevű, tekintélyes, nagy méltóságú ember visszavonult a monostorba. Szent pásztorunk fogadta őt, de megállapítva gonosz, erőszakos, arcátlan és kegyetlen jellemét, körültekintően azt gondolta, hogy minden emberi akadályt felhasznál, hogy meghiúsítsa a démonok álnokságait. Azzal kezdte, hogy azt mondta Izidornak: „Igaz, hogy te elszántad magad és számodra mindennél fontosabb, hogy nyakadba vedd Krisztus igáját és gyakorold magad az engedelmességben?” Az így válaszolt: Kész vagyok neked engedelmeskedni, ó én nagy szentem, mint ahogy a vas engedelmes a kovács kezében”. Akkor a mi szentünk, a képnek megfelelően, vette rögtön Izidor vasát és kezdte megdolgozni, mondván neki: „Megparancsolom neked, ó én testvérem az emberiességben, állj a kolostor kapujába és hajts térdet minden ki és belépő személy előtt, és mondd: „Atya imádkozz értem, mert epilepsziás rohamaim vannak”*. Ő valóban szót fogadott, mint ahogy egy angyal követi az Úr szavát. Így telt el hét év a parancs teljesítésében. Mivel végül elnyerte a mély alázat és töredelem adományát, a pásztor, aki legyen áldott, elhatározta, hogy beengedi őt, mert a hét év időtartama alatt megállapítást nyert, hogy oly rendkívüli türelmet mutat, hogy inkább méltó a szent fogadalomra, mint maguk a testvérek. De Izidor egyfolytában kérlelte a pásztort, sőt még mások által, az én szegény személyemen keresztül is, hogy élete végéig ugyanúgy a kapu előtt maradhasson. (Lépcsős Szent János, Klimax Paradiszou, Paradicsomi létra 4,26)
*Beteget nem vesznek fel a szerzetesek közé.” (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)
Vágvölgyi Éva
