Példabeszéd a farizeusról és a vámosról 9 Néhány elbizakodottnak pedig, akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: 10 »Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. 11 A farizeus megállt, és így imádkozott magában: `Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. 12 Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből.' 13 A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: `Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!' 14 Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.«
Az Ószövetségben az alázat, a szelídség és a szegénység egymáshoz közelálló fogalmak. A szegénység mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben, nemcsak gazdasági és társadalmi kategóriát jelent, hanem vallási magatartást is. A zsoltárok és Izajás alázatosnak nevezi a szegényeket, mert tudatában vannak kicsiségüknek, méltatlanságuknak, mindent Istentől várnak. A szelíd ember ellentmondás nélkül, hűségesen alárendeli magát Istennek és az embereknek. Mózest, akit Isten barátjának nevez a Kivonulás könyve („ Az Úr pedig beszélt Mózessel, szemtől szembe, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni.” Kiv 33,11), hűsége és szelídsége tette méltóvá Isten barátságára:
„Hűsége és szelídsége miatt szentté tette őt,
és kiválasztotta minden élő közül.
Megengedte, hogy hallja szavát,
és bevezette a felhőbe.
Parancsokat adott neki szemtől szembe,
az élet és a fegyelem törvényét,
hogy megtanítsa Jákobot rendelkezéseire
és Izraelt szabályaira” (Sir 45,4-6).
A szelídség a prófétai hagyományban a szegények, elnyomottak és a Messiás fő jellemzője. Jézus magát szelídnek és alázatos szívűnek nevezi (Mt 12,29).
A lelki élettel foglalkozó írásokban kivétel nélkül nagy hangsúlyt kap az alázat.
A gazdag lelkiségi irodalomban, mind az egyházatyáknál vagy akár a későbbi korokból sok fontos és szép gondolatot találunk az alázattal kapcsolatban. Azt mondják, aki sokat markol, keveset fog. Mi most nem akarunk mindent elmondani az alázatról, amit eddig, mint a szorgos méhek, összegyűjtöttek róla a szentek és a nagy lelki írók, csak néhány főbb jellemzőjét akarjuk megfogalmazni méghozzá a Biblia alapján.
A bibliai alázatosság több mindent foglal magába.
- Először is szerény, nem hiú és nem önhitt:
„Ne légy bölcs önnön szemedben,
féld az Istent és kerüld a rosszat” (Péld 3,7).
„Uram, nem fuvalkodik fel szívem,
és nem néz magasra szemem,
nem járok nagy dolgok után,
erőmet meghaladó csodák után,
hanem megnyugtattam
és elcsöndesítettem lelkemet.
Mint a gyermek anyja ölén,
mint a kisgyermek, olyan most a lelkem.
Bízzon Izrael az Úrban most és mindörökké” (Zsolt 131,1-3).
„Azt mondom ugyanis mindegyikteknek a nekem adott kegyelemnél fogva, hogy senki se gondoljon magáról a kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki. Legyetek egyetértők egymás között, nem nagyravágyók, hanem együttérzők az alacsonyrendűekkel. Ne legyetek bölcsek a magatok szemében!” (Róm 12,3.16)
- De az alázat ennél többet is jelent, a teremtmény helyes magatartását a Mindenható Isten előtt, elismeri, hogy mindenét, amije csak van, azt Istentől kapta, önmagától csak por és hamu. Saját erejéből még jó sem tud lenni, haszontalan bűnös, senkinél nem különb, aki a prófétával és a zsoltárossal együtt így szól Isten előtt állva:
„Jaj nekem, végem van!
Mert tisztátalan ajkú ember vagyok,
és tisztátalan ajkú nép között lakom” (Iz 6,5).
„Mi az ember, hogy figyelemre méltatod,
és mi az emberfia, hogy meglátogatod?” (Zsolt 8,5)
Vagy mint amikor Simon Péter a csodálatos halfogás után így kiáltott:
„Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: »Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8)
Szt. Pál is figyelmeztet a leveleiben:
„Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4,7)
„Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét. Mert ha valaki valaminek tartja magát, holott semmi, félrevezeti önmagát” (Gal 6,2-3).
- Szt. Ágoston azt mondja, hogy Isten Fiának alázatossága a szeretet alázatossága. Ennek az „új” alázatosságnak az útján kell haladnunk, hogy gyakoroljuk a szeretet új parancsolatát:
„Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel” (Ef 4,1-2).
„Legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, szeressétek a testvéri közösséget, legyetek irgalmasok, alázatosak!” (1 Pét 3,8)
„Ahol az alázatosság, ott a szeretet” – mondja Szt. Ágoston.
Jézus Krisztus, mint Isten Fia nem kereste a saját dicsőségét, bár a kísértő megpróbálta erre csábítani, hanem szolgai alakot vett fel. A megtestesülésben, Jézus Krisztusban Isten kinyilatkozatta számunkra az alázat misztériumát:
„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,
aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.
Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5-8).
Az utolsó vacsorán, amikor elbúcsúzik a tanítványaitól, ezekben a nagyon fontos pillanatokban példát ad nekik és mindnyájunknak az alázatról:
„Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek” (Jn 13,14-17).
Mózest már emlegettük, mint a hivő és az alázatos ember példaképét, de van valaki, aki még nála is nagyobb példakép számunkra: Mária, az Úr alázatos szolgáló leánya, akit hite és alázatossága tesz méltóvá arra, hogy a Megváltó, Isten Fia Anyja legyen, aki a Magnificatban megénekli az öröm és alázat dalát:
„»Magasztalja lelkem az Urat,
és szívem ujjong megváltó Istenemben {Hab 3,18},
mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát {1 Sám 1,11}.
Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem
minden nemzedék {Ter 30,13},
mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas {MTörv 10,21},
és Szent az ő Neve {Zsolt 111,9}.
Irgalma nemzedékről nemzedékre
azokra száll, akik őt félik {Zsolt 103,13.17}.
Hatalmas dolgokat művelt karja erejével,
szétszórta a gondolataikban kevélykedőket {Zsolt 89,11}.
Hatalmasokat levetett a trónról,
és kicsinyeket felemelt {Zsolt 147,6}” (Lk 1,46-52).
Mária alázata: Isten minden, én semmi.
Mária imájában, a Magnificatban nem önmagát dicséri, hanem Isten nagy tetteit.
Isten kiválasztotta őt egy minden képzeletet felülmúló nagy dologra, és Mária örül. De örömében nem azt sorolja, hogy ő milyen kiváló és értékes tulajdonságokkal rendelkezik, hogy miért is találta Isten méltónak erre, nem önmagát dicséri, hanem Isten nagy tetteit magasztalja. Önmagát alázatos szolgálólánynak nevezi.
Az egész Ószövetségen végigvonul az a motívum, hogy Isten a gőgöst és kevélyt megalázza, de felemeli a kicsinyeket és szegényeket, ami, mint már említettük, a Bibliában egy idő után nem csak anyagi szegénységet és kicsiséget, hanem lelki tartalmat, alázatosságot jelent. Különösen a bölcsességi könyvek hangsúlyozzák az alázat fontosságát:
„Diadalra juttatja az alázatosakat” (Zsolt 149,4).
„Ahol gőg van, ott gyalázat is lesz,
de ahol szerénység van, ott bölcsesség is van” (Péld 11,2).
„Az Úr félelme a bölcsesség tudománya,
s a dicsőség előtt alázatosság jár” (Péld 15,33).
„Minden gőgös ember utálat az Úr előtt” (Péld 16,5).
„Mielőtt összetörne, felfuvalkodik az ember szíve,
a dicsőség előtt pedig alázatosság jár” (Péld 18,12).
„Az embert kevélysége megalázza,
az alázatosnak pedig megbecsülés jut” (Péld 29,23).
„Mivel az igazi bölcsesség és műveltség az Úr félelme,
s ami kedves elotte, az a hűség és az alázatosság” (Sir 1,34-35).
„Az alázatosság
Fiam! Végezd dolgaidat alázatosan,
akkor emberi dicsőségnél is jobban szeretnek.
Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben,
akkor kegyet találsz Istennél,
mert egyedül Istennek nagy a hatalma,
és őt dicsérik az alázatosak.
Ami nálad magasabb, azt ne keresd,
ami erődet meghaladja, azt ne firtasd!
Azzal törődj mindig, amit Isten neked meghagyott,
és ne légy kíváncsi többi művére!
Mert nincs arra szükséged,
hogy szemléld azt, ami el van rejtve.
Ne törd magadat nagyon a felesleges dolgok után,
és ne légy kíváncsi többi művére!
Mert sok olyant jelentett ki neked,
ami meghaladja az ember értelmét.
Sokakat vitt tévedésbe vakmerő kíváncsiságuk,
és tartja gonosz képzelődésben elméjüket.
A dacos szív rosszul jár a végén,
s aki kedveli a veszélyt, elvész benne.
A szív, amely két úton halad, nem ér el sikert;
a gonosz szívű megbotlik rajtuk.
A dacos szívnek sok a szenvedése,
s a bűnös ember bűnre bűnt halmoz.
A dölyfösök gyülekezete számára nincs gyógyulás,
mert bűnös sarj vert gyökeret bennük,
és nem veszik észre.
A bölcs szív megérti a bölcsek mondásait,
s a figyelmes fül kész örömmel fogadja be a bölcsességet.
A bölcs és értelmes szív tartózkodik a bűntől,
és előhalad az igazság cselekedeteiben.
A víz eloltja a lobogó tüzet,
az alamizsna pedig ellenáll a bűnnek.
Mert Isten letekint arra,
aki irgalmasságot cselekszik,
gondja lesz rá a jövőben,
hogy botlása idején támaszt találjon” (Sir 3,19-34).
„Az ember gőgjének kezdete az elpártolás Istentől,
amikor a szíve elfordul Alkotójától.
Minden bűn kezdete ugyanis a kevélység,
aki ragaszkodik hozzá, betelik átokkal,
végül pedig elvész általa.
Ezért tette Isten becstelenné a gonoszok gyülekezetét,
és rontotta meg őket végképpen.
Felforgatta Isten a dölyfös fejedelmek trónját,
s a megalázottakat ültette helyükre.
Kiszárította Isten a dölyfös nemzetek gyökerét,
s a népek közül a megalázottakat plántálta helyükbe.
Felforgatta az Úr a nemzetek országait,
s elpusztította őket fenekestől.
Némelyeket elsenyvedni engedett, szétszórta őket,
és kiirtotta emléküket a földről.
Eltörölte Isten a dölyfösök emlékét,
de meghagyta az alázatos szívűek emlékezetét” (Sir 10,14-21).
A kevélység és a gőg is többféle módon nyilvánul meg az emberben:
A hiúságban, amikor valaki dicsőségre és nagyságra törekszik, akár a lelki dolgokban is (Lk 14,7;Mt 23,6;Róm 12,3.16)
A féltékenységben (Gal 5,26)
A fennhéjázásban (Péld 6,17;21,24)
A mások megvetésében (Lk 18,9-14)
A gazdagságával való kérkedésben (Ám 6,8;Jak 4,6;1 Jn 2,16)
A gőgös ember elutasítja a korholást (Péld 15,12)
De a legsúlyosabb, amikor Istennel szemben bizonyul gőgösnek, egyenlővé akarja tenni magát vele (Ter 3,5).
Ahogy az előbbi ószövetségi idézetek mondták, a gőgös és kevély ember semmi jóra nem számíthat Istentől, amíg meg nem változik.
De vajon hogy is állunk a mai világban az alázattal. Ahogy máskor sem, úgy most sem igazán „trendi”, amit a Szentírás mond. A példabeszédben szereplő farizeus kiválóan megfelelne egy állásinterjún ezzel a szöveggel. Nem állít magáról valótlan dolgokat, büszkén elsorolja, hogy ő milyen kiváló. Mi azt is elnézzük magunknak, ha kicsit felnagyítjuk, feltupírozzuk az értékesnek számító tulajdonságainkat, ismereteinket. Mert ki hallott már olyat, hogy valaki úgy pályázik egy állásra, hogy a gyönge pontjait is felsorolja, azt is, amit nem tud? Ha az ember érvényesülni, boldogulni akar, akkor jó színben kell feltűntetnie magát. Általában a szerénység és az alázat a mai ember szótárában inkább negatívumként szerepel. Úgy gondoljuk, hogy ezek csak gátolnának az előbbre jutásunkban, ha szerény vagyok és alázatos, semmibe fognak venni, mindenki átgázol rajtam, nem fogok érvényesülni. És valóban így is van. Minél több értéket mutatunk fel magunkról mások előtt, minél jobban feldíszítjük magunkat, annál több esélyünk van az előbbre jutásban, állások, pozíciók megszerzésében. Valóban így van ebben a világban. És valljuk be, mindenkinek jól esik, ha elismerik, ha sokra tartják, ha tekintélyes. Mindenkiben ott él a vágy a nagyság, a tekintély, az elismertség után. Aztán van, aki ki is tudja taposni magának, van, akiben csak a vágy marad. Jézus tanítványai sem voltak mentesek ettől:
„Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: »Miről beszélgettetek az úton?« Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: »Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája” (Mk 9,33-35).
Isten országában azonban, mint minden ez is fordítva van. Ha valóban gazdag akarsz lenni, akkor legyél szegény, tanítja Jézus. Ha első akarsz lenni, legyél az utolsó, mindenki szolgája, rendeld alá magad másoknak, ne azt keresd, ami neked jó, hanem ami a másiknak:
„Senki se keresse a maga javát, hanem a másikét” (1 Kor 10, 24).
Akkor majd neked is szólnak a szavak, amikor ítéletre kerülünk:
„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta” (Mt 25,34).
Vágvölgyi Éva
