36 Azt a napot azonban és azt az órát senki sem ismeri: sem az ég angyalai, sem a Fiú, csak egyedül az Atya. 37 Mert mint Noé napjai, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is. 38 Mert amint a vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába {Ter 7,7}, 39 és nem is sejtették, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat: így lesz az Emberfia eljövetele is. 40 Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. 41 S ha két asszony őröl malommal, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.
Az éberségről 42 Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. 43 Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába. 44 Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.
Advent első vasárnapja van, négy hét készület ideje. A mai evangélium szavai a végidőkre figyelmeztetnek. Akkor most mi a végidőkre készülünk? Amikor az evangélium szavai a végidőkre figyelmeztetnek, az nemcsak valaminek a végét jelenti, hanem valami újnak a kezdetét. Ami Fiú megtestesülésével elkezdődött és mindig újra elkezdődik bennünk. Ha innen nézzük, erre figyelünk, akkor nem valami riasztó jövő tárul fel, hanem új élet lehetőségét nyitja meg számunkra. A világvége ijesztő képe helyett arra hív bennünket, hogy egy új nézőpontból tekintsünk a jövőre, amely Jézus Krisztusban van elrejtve. Reményt és jövőt nyit számunkra. Ahogy a tíz szűz példabeszéde figyelmeztet, nem mindegy hogyan várakozunk ennek a jövőnek a beteljesedésére, lesz-e elég olaj a lámpásunkban, hogy kitartson a Vőlegény érkezéséig, vagy nem vagyunk éberek és a lámpásunk kialszik, mire megjön. Izajás szavai szerint ébernek lenni azt jelenti, hogy az Úr világosságában járni, vagyis a világosság cselekedeteit cselekedni, ahogy Szent Pál is kifejti a tesszalonikaiakhoz írt levelében:
„Felszólítás a készenlétre az Úr napja előtt Az időről és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: »Békesség és biztonság«, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! Az alvók éjjel alszanak, a részegek éjjel részegednek le. Mi azonban, akik a nappaléi vagyunk, legyünk józanok, és öltsük fel a hit és szeretet páncélját, sisak gyanánt pedig az üdvösség reményét {Iz 59,17; Bölcs 5,18-19}. Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, ővele éljünk. Vigasztaljátok tehát egymást, és legyetek egymás épülésére, mint ahogy meg is teszitek.
Kérünk továbbá titeket, testvérek, feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok a gyengéket, legyetek türelmesek mindenki iránt! Vigyázzatok, hogy senki rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindenkor szolgáljátok egymás és mindenki javát! Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok!” (1 Tessz 5,1-11.14-22)
Világosságban járni azt jelenti, hogy minden akadályt eltávolítunk magunkból, minden hegynek, amely a hatalom szimbóluma, le kell süllyednie, és minden völgynek, amely az erőtlenség szimbóluma, fel kell emelkednie. Sokszor úgy érezzük, mintha életünk pusztában való vándorlás lenne, de ez a pusztává vált élet úttá válhat, amelyen Isten beléphet az életünkbe, és a kétségbeesés és depresszió, a sötét völgy, amelyen áthaladunk, áldást hozóvá válhat saját magunk és mások számára. A gyengeség és vigasztalanság megtapasztalása helyet teremt bennünk Isten teremtő szava erejének.
Izajás próféta a fogság idején felszólította Jeruzsálemet, hogy menjen fel egy magas hegyre, hogy az érkező Istent kellő időben észlelje (Iz 40,9-11). A felszólítás nekünk is szól, hogy menjünk fel egy magas hegyre, ahonnan széles látókör és kilátás nyílik, hogy figyelmesen és érzékenyen észleljük az idők jeleit. Nem kell félnünk attól, amit látni fogunk, mert abban Isten jön el. Mit fogunk fel a másik valóságból? Mi magunk mit tudunk mondani Isten jöveteléről? A próféta először egy hatalmas háborús képpel írja le: Isten, mint egy hatalmas király érkezik, mint egy sikeres hős hogy megkezdje uralmát; mint győzelmi díjat hozza magával a száműzötteket. De akkor hirtelen képet vált, és a következőkben Isten gyengédnek és anyainak tűnik, mint egy jó pásztor, aki óvatosan vezeti a birkákat és a bárányokat gondoskodóan a karjában hordozza. A kép a lelkünk mélyéig megérint bennünket. Milyen hatással van ránk, ha magunkba engedjük, és teret engedünk neki? Vajon én is megtapasztaltam, hogy életutam egy sötét és kanyargós szakaszán engem is hordozott Isten?
A végidőkről beszélő evangéliumi részletünk nemcsak végről, hanem egy új kezdetről is beszél. Ahogy Izajás próféta is jövendölésében tulajdonképpen egy új kezdetről, egy új Exodusról beszél, amelynek a kiindulási pontja és alapja (Iz 40,1-11), hogy Jahve nem gondol többé Izrael bűnére, amely törésre vezetett az elődöknél, hanem egy feltételnélküli igenről beszél Izraelnek, „mert drága vagy szememben, becses vagy és én szeretlek téged” (Iz 43,4). Az ezáltal lehetségessé vált új kezdetet írja le Izajás az új Exodusban, az egyiptomi szolgaságból való kivonulás képeire támaszkodva. De az új Exodus nem annyira a babiloni fogságból való szabadulást jelenti, hanem sokkal inkább Exodus az Istentől eltávolodottság fogságából és az Isten nélküli sötétségből. Az Iz 40 programszerű nyitószövege ezért Jahve új érkezését hirdeti meg népéhez a pusztában. A fogság pusztájának úttalanságában kell utat létesíteni, amelyen Jahve dicsősége megmutatkozik, és ki tud nyilvánulni. Ennek megfelelően az új Exodus célja természetesen egy konkrét hazatérő út is Jeruzsálembe, de nem új honfoglalásról van szó, hanem Isten uralmának kinyilvánulásáról az egész világ számára (Iz 52,7k). Még ki is emeli: A cél nem egy részleges honfoglalás hanem Isten egész világra kiterjedő uralma. Az új Exodus jövőképe túllép az első Exodus szűk látókörén, a két nép közötti ellentéten és minden nemzeti szűkségen. Az új Exodusban az egész emberiség részt vesz Izrael üdvösségében: „Meglátja a föld minden határa Istenünk szabadítását” (Iz 52,10). A fogság pusztaságán át Izrael lesz az eszköze Isten uralma megvalósulásának. A népek számára ki tudja nyilvánítani Isten igazságát és igazát (Iz 51,4), mert Jeremiás szerint az új szövetség ígéretét, a Törvényt, Isten uralmának életrendjét a szívében hordozza (Iz 51,7). Ezáltal bevonja a nemzeteket az új Exodus dinamizmusába; Sionhoz jönnek, a megújult istennépéhez, ahol megtapasztalják Jahve királyi uralmát. Az új Exodus egyetemes perspektívája azért lehetséges, mert nem kapcsolódik össze Izrael ellenségeinek megsemmisítésével, mint az első Exodus. Ez nem más nép számlájára történő megszabadulás. Ilyen megszabadulás nem lesz a jövőben; ez állandó fenyegetettségben lenne az ellenségességtől és gyűlölettől. Az új Exodus teológiai vezető alakja ezért Isten szolgája, aki „a kialvó mécsbelet nem oltja el” (Iz 42,3), aki az erőszakról való lemondással és a szenvedés elfogadásával tanúsítja a kiengesztelődés és a szeretet világmegváltoztató erejét (különösen Iz 50,4-9 és 52,13-53,12) és így a világ népeit átalakítja. Ő a Messiás, aki üdvösséget és szabadulást hoz mindenki számára. Jézus Krisztus, az Egyszülött Fiú, aki elhagyva az Atya dicsőségét, közösséget vállalt velünk, bűnös emberekkel, kiüresítette magát, szeretetből vállalta értünk a kereszthalált, hogy aztán feltámadása után visszatérjen a mennyei dicsőségbe és vele együtt az emberi természetünk is részesévé válik az isteni dicsőségnek.
Miközben az első Exodus az egyiptomiak hullahegyeit hagyja hátra, és haldoklók kiáltása kíséri, és így akkor a kanócot eloltják, az új Exodust még a „sakálok és struccmadarak” is ujjongással kísérik, amelyek pedig normál körülmények között a halálhörgést kísérik vinnyogásukkal, és a halált jelképezik (Iz 43,14k). Mindez a nemzetek aktív közreműködésével fog történni (Iz 49,22k). Igen, az új Exodust ég és föld, minden állat és az egész természet ujjongása fogja kísérni (pl. 49,13); békét fog hozni, amelyben megszűnik minden ellenségeskedés és idegenség és a világ mindenki otthonává válik.
Ezt a belső utat járjuk végig Adventben. Gyengeségeink, bűneink és padlóra kerülésünk ugródeszkává válik, hogy Isten belépjen az életünkbe. Belső szegénységünk és pusztaságunk megtapasztalása utat készít Isten számára egy új kezdethez.
Az emberek elmerülnek mindennapi életük kisebb-nagyobb dolgaiban, nem törődnek Istennel. Így volt ez már Noé idejében, Jézus idejében, és így van ez mai is. Mintha sötétben lennének, mintha aludnának. Jézus figyelmeztet: „Legyetek tehát éberek” (Mt 24,42), „Legyetek tehát készen” (Mt 24,44).
„Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl egy malomban, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják” (Mt 24,40-41). Első hallásra igazságtalannak tűnik, miért veszik föl az egyiket, miért hagyják ott a másikat, hiszen együtt vannak, nincs különbség köztük? Igen, valóban, látszólag semmi különbség nincs köztük, mint ahogy a tíz szűz között sem volt egészen addig, amíg a késő éjszakai órákban nem közeledik a vőlegény. Akkor kiderül, hogy valami alapvetően fontos dologban különböznek: Ezek a szüzek nem csak véletlen nézelődőként vannak ott, hanem azért, mert feladatuk van, hogy égő lámpásokkal fogadják a vőlegényt. Öt szűz jól felkészül a feladatra, visz magával elegendő olajat, öt szűz pedig hanyag, nincs nála elég olaj. Teljesen egyformák, csak az egyiknek van olaja, amikor jön a vőlegény, a másiknak nincs. Akinek ég a lámpása, az bemegy a vőlegénnyel és az ajtókat bezárják, a másik öt kinnreked. „Az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják” (Mt 24,40) „Legyetek tehát éberek” (Mt 24,42), „Legyetek tehát készen” (Mt 24,44). - figyelmeztet Jézus. Ne merüljetek el a mindennapi élet kisebb-nagyobb dolgaiban, ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok a sötét, vak anyag. A vőlegény közeleg, Isten Fia közeleg, készülj az ünnepre, „az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják”, mert csak azt engedik be, akinek ég a lámpása. Lámpásunkban a hit , a remény és a szeretet olaja ég. Amikor elborít a sötétség, akkor csak az tud virrasztani, akiben ott a hit, a remény és a szeretet olaja. Ez az olaj életünk, vérünk cseppjeiből sajtolódik ki bennünk, s gyűlik lámpásunkba.
Mit jelentenek tehát itt és most számomra Jézus szavai, hogyan állhatok készen a vőlegény érkezésére? Nem azzal, ha az ajtót lesem, hogy mikor lép be. Készen állni nem azt jelenti, hogy szüntelenül a végre gondolni. Akkor úgy járunk, mint azok, akikről Szt. Pál azt írta: „Egyesek izgágán élnek köztetek, nem dolgoznak semmit és, és hiábavalóságokkal töltik idejüket” (2 Tessz 3,11).
Készen állni nem azt jelenti, hogy szüntelenül a végre gondolni, sőt ellenkezőleg, a jelenre figyelni, hogy itt és most a lehető legjobban tegyünk mindent, ha gondoskodunk arról, hogy legyen olajunk.
Vágvölgyi Éva
