Találkozás a Feltámadottal az emmauszi úton 13 Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, 14 s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. 15 Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. 16 De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. 17 Megszólította őket: »Miről beszélgettek egymással útközben?« Ők szomorúan megálltak. 18 Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt fe­lelte: »Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?« 19 Ő megkérdezte tőlük: »Micsoda?« Azt felelték: »A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. 20 Hogy hogyan adták őt a főpapok és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg őt. 21 Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. 22 De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, 23 s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. 24 Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.«

25 Erre ő azt mondta nekik: »Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! 26 Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?« 27 És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. 28 Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29 De marasztalták: »Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!« Bement hát, hogy velük maradjon. 30 Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. 31 Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. 32 Ők pedig így szóltak egymáshoz: »Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta e­lőt­­tünk az Írásokat?« 33 Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34 Azok elmondták: »Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!« 35 Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

A nagy összeomlás, a halál győzelme

Mint a nagy földrengés után romok alá temetett emberek, akik még élnek ugyan, de semmi reményük, hogy életben maradjanak, olyan volt az Emmauszba igyekvő két tanítvány hite:

„Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt” (Lk 24,21).

Jézus szenvedése és kereszthalála láttán elveszett a reményük, elveszett a Jézusba vetett hitük. Akik Jézus örömhírét hallgatták, föllelkesültek tőle: Lehetséges egy új világ, Isten országa elérkezett. Az ember Jézuson keresztül megtapasztalhatta az Atya gyógyító szeretetét és hozzá hajló irgalmát. És akkor jött Jézus szenvedése és kereszthalála, ami mindent összetört. A halál legyőzte az új életet. Hogy örülhetett a sötétség, amikor Jézus be volt zárva a sírba, a tanítványok meg a félelmükbe. Úgy látszott, mindennek vége, győzött a sötétség.

Jézus legyőzte a halált és a sötétséget

 De Jézus nem maradt a sírban és az a sír azóta is üres és diadalmasan hirdeti, hogy Jézus legyőzte a halált és a sötétséget. Ahogy ő nem maradt a halál és a sötétség hatalmában, úgy bennünket sem hagy. Nincs az a zárt ajtó, félelem és kétségbeesés, amin át ne tudna hatolni, hogy megnyissa számunkra is a szabadulás útját. A testünket falak közé zárhatják, elzárhatnak az örömtől és a fénytől, de a szívünket nem tudják elzárni Jézustól. Áthatol a falakon, a zárt ajtókon, és a félelmeken, mert győzött, győzött az élet! Nem hagysz magunkra a zárt ajtók mögött és a félelmeink között.

„Békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33).

Aki ezt a győzelmet, szabadulást megtapasztalta a szívében, abba nem fér bele ez a nagy öröm, ki akar áradni, meg akarja osztani másokkal.

Az idők során a kereszt, a feszület a kereszténység meghatározó szimbólumává vált. És voltak korszakok, különösen a középkorban, amikor bizonyos irányzatokban nemcsak szimbólum, hanem a lelkiélet központi témája volt. A kereszt volt a memento mori, az emlékezzél a halálra. Pedig János evangéliumában a feltámadás fényében a kereszt nem kínhalált, hanem megdicsőülést és az élet diadalát jelenti a halál fölött.

Pál apostol nem győzi hangsúlyozni a feltámadás tényét és fontosságát a Jézus-eseményben. A leveleiben 45 alkalommal ír a feltámadásról. Ez különösen akkor szembetűnő, hogyha összehasonlítjuk a többi apostoli levéllel: Mindössze az Első Péter levél foglalkozik három helyen a feltámadással.

Valaki azt mondta egy nagyböjti elmélkedésben, hogy az embernek három sivataga van: A lélek sivataga, a test sivataga és az ész sivataga. A szenvedéssel és a kereszttel való szembesülés mindhárom sivatagot magába foglalja. A szembesülésben felsikoltó miért az ész sivataga. Csak ott állunk a kereszttel szemben értetlenül és félve, és azt kérdezzük: Miért? És nem találunk rá ésszerű választ vagy magyarázatot.

Egyetlen válasz van csupán, maga a feltámadt Jézus. Ha őt beengedjük a szívünkbe, akkor fogjuk fel, hogy a halál mégse győzte le az életet.

Az evangéliumi részlet az Emmauszba igyekvő tanítványokról nemcsak a feltámadt Jézussal való találkozást mutatja be, hanem lépésről lépésre megmutatja számunkra az emberi lélekben lejátszódó belső folyamatot is. A feltámadt Jézus, amikor társul szegődik hozzájuk, először elmondatja velük a fájdalmukat és kétségbeesésüket, hagyja, hogy kiöntsék a szívüket. Csak aztán ad rá gyógyírt. Először az Írásokkal nyitogatja reményeik sírját. A beszélgetés kezdetén csak önmagukat látják, el vannak temetkezve a saját fájdalmukba, nem ismerik fel Jézust. Az Írások azok, amik kivezetik őket ebből a sírból, megnyitják az értelmüket, megnyitják a szemüket és a fülüket, hogy készek legyenek a feltámadt Jézussal való találkozásra, hogy végre felismerjék őt. A találkozás csúcspontja, amikor Jézus megtöri a kenyeret és hálát ad. Ekkor következik be a felismerés pillanata. De amint felismerték, az az ember, aki kísérőjük volt, el is tűnik a szemük elől. Mert a feltámadt Jézus már bennük élő örömteli valósággá vált. Olyan örömteli valósággá, amit föltétlen meg kell osztani másokkal. A fárasztó, egész napos gyaloglás után újra felkerekednek és visszamennek Jeruzsálembe, hogy elvigyék a többi tanítványnak az örömhírt és ott ugyanaz az örömhír várja őket: „Valóban feltámadt az Úr!” (Lk 24,34) 

Ha jól meg akarunk érteni egy szentírási részt, hasznos, ha megnézzük a szövegkörnyezetét. Ennél a lukácsi részletnél, ha tovább olvassuk, kiderül, hogy miközben az emmausziak megosztják örömüket a Jeruzsálemben maradt tanítványokkal és azok is elújságolják, hogy Péternek is megjelent a feltámadt Krisztus – tehát ezek a tanítványok még nem találkoztak vele – a feltámadt Jézus megjelenik köztük. És ezek a jeruzsálemi tanítványok, bár az eszükkel tudják a többiek elmondásából a tényt, mégis megijednek, nem hisznek a szemüknek, mert „kétely támad a szívükben” (vö. Lk 24,38), ahogy a feltámadt Jézus mondja nekik. És Lukács megismétli, hogyan győzi meg a feltámadt Jézus a tanítványokat, hogy valóban ő az, megmutatja megsebzett kezét és lábát és eszik. Sőt ahogy az emmausziaknak, az Írásokból, Mózes törvényén keresztül, a prófétákon és a zsoltárokon át bebizonyítja, hogy mindennek így kellett történnie, a „Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadnia a halálból” (Lk 24,46).

„`Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz,
Mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket,
megvert, de gondjába is vesz minket.
Két nap múlva ismét életre kelt minket;
harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt.
Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat!
Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal,
eljön hozzánk, mint az őszi eső,
és mint a tavaszi eső a földre.'
Mit tegyek veled, Efraim?
Mit tegyek veled, Júda?
Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő,
és mint a reggel tovatűnő harmat.
Ezért vertem őket a próféták által,
megöltem őket szám igéjével.
Ítéletem elérkezik, mint a világosság.
Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot,
és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat” (Óz 6,1-6).

Az evangélium nyomán az emmauszi események után újra átélhetjük a hívővé válás lelki folyamatát. Ezeknek az elbizonytalanodásoknak és megerősödéseknek az ismétlődése biztatás számunkra. Mi is így vagyunk. Örülünk Isten jótéteményeinek, szeretetének, irgalmának, aztán jön a betegség, a szenvedés és a halál, ami mindent összetör, legyőzi az életet. De a feltámadt Jézus eljön, és bennünket is új életre támaszt. Azáltal, hogy a folytatásban Jézus szavaiban szinte újra megismétli Lukács, de most már részletezve felsorolva azokat az ószövetségi jövendöléseket, amelyek rá, a szenvedésére és feltámadására vonatkoznak, még inkább hangsúlyozza a Szentírás szerepét a feltámadt Jézussal való találkozásban.

A feltámadt Jézussal való találkozás mindenki számára lehetséges. Annak is, akiben a miértek összetörték a hitet. Társul szegődik hozzánk, kezünkbe adja a Szentírást, hogy kivezessen bennünket a kétségbeesések sírjából. Az Írások által, ahogy az emmauszi tanítványoknak, megnyitja a fülünket és a szemünket, hogy beléphessen a szívünkbe.

Amikor az események eljutottak Jézus elfogásához, elítéléséhez, keresztre feszítéséhez, a tanítványok pánikba esnek és elmenekülnek. Minden úgy történik, ahogy Jézus előre megmondta nekik:

„Akkor Jézus azt mondta nekik: »Ezen az éjszakán ti mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: `Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai' {Zak 13,7}. Erre Péter megszólalt és azt mondta neki: »Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom.« Jézus azt felelte neki: »Bizony, mondom neked: ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor is megtagadsz engem.« Péter erre így fogadkozott: »Még ha meg is kell veled együtt halnom, akkor sem tagadlak meg téged.« Hasonlóan beszéltek a tanítványok mindnyájan” (Mt 26,31.33-35).

„»Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: `Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok' {Zak 13,7}. De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.« Péter erre azt mondta neki: »Ha mindenki megbotránkozik is benned, én nem fogok!« Jézus azt felelte neki: »Bizony, mondom neked, te még ma éjszaka, mielőtt a kakas kétszer megszólal, háromszor is megtagadsz engem.« Ő még erősebben fogadkozott: »Még ha veled együtt meg is kell halnom, akkor sem tagadlak meg téged!« Ugyanígy beszéltek a többiek is valamennyien” (Mk 14,27-31).

Mintha Jézus nem részesítette volna őket az utolsó vacsorán az eucharisztiában, nem mosta volna meg a lábukat, nem beszélt volna nekik haláláról, János szerint már hat órával azelőtt, hogy bekövetkezett volna, mintha nem jövendölte volna meg a feltámadását, a visszatérését az Atyához és a Vigasztaló elküldését, mintha bátorítás és az öröm ígérete nélkül hagyta volna el őket. Mindez elszállt, mint a füst, amikor szembesültek az erőszakkal és eluralkodott rajtuk a félelem.

Az egyház teológiájában a feltámadás és a kereszt egyetlen, összefüggő folyamat, egy és ugyanazon folyamat mozzanata, kölcsönösen feltételezik és értelmezik egymást:

„Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26)

„Azt mondta nekik: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból” (Lk 24,46).

„De nemcsak róla írták meg azt, hogy beszámították neki, hanem rólunk is, akiknek beszámítják, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézus Krisztust, a mi Urunkat, aki bűneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámasztatott” (Róm 4,23-25).

„Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele. Hisz tudjuk: a régi embert bennünk azért feszítették meg vele együtt, hogy a bűn teste elpusztuljon, s ne szolgáljunk többé a bűnnek. Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól.

Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, 9 mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt a halottak közül, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta” (Róm 6,3-8).

Ahhoz, hogy tapasztalatot szerezzünk valakiről, aki a „másvilághoz” tartozik, ahhoz nem elégségesek az érzékszervek. A két Emmauszba tartó tanítvány hiába látja testi szemeivel a hozzájuk csatlakozó Jézust, nem ismerik fel őt. A remény beteljesülését csak az láthatja, aki remél. Amikor a feltámadt Jézus csatlakozik a két tanítványhoz, azok éppen a reményeik összeomlásáról beszélnek maguk között, ezt osztják meg a hozzájuk csatlakozó idegennel:

„A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. Hogy hogyan adták őt a főpapok és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt” (Lk 24,19-21).

A „test szerinti” feltámadást nem lehet „elképzelni”, mivel az nem egy korábbi állapot helyre állítását, mint a Jézus által feltámasztottak esetében, hanem egy új teremtést jelent.

„Jézus feltámadása az Atya legnagyobb csodatette – a Fiú döntő tanúskodása önmagáról; a végső időnek és a végső idő üdvösségének kezdete – az üdvösség tapasztalása a jelenben; teljes megismerése Jézusnak mint – Messiásnak, mint Isten szolgájának, mint az Emberfiának, mint a második Ádámnak, mint az „élet fejedelmének”, mint az új teremtés alapítójának és mintaképének, mint a kozmikus végső embernek, mint Küriosznak, aki megdicsőült alakban jelen van közössége számára.”  (Teológiai Kisszótár)

A két tanítvány szeme fokozatosan nyílik meg Jézus szavai nyomán, ahogy az Írások magyarázatával újra éleszti bennük az elveszettnek hitt reményt. Minél élőbbé válik bennük a remény, annál közelebb vannak ahhoz, hogy felismerjék ki is csatlakozott hozzájuk. Ez a lassan ébredező remény teljesedik be a kenyértörés pillanatában. Akkor, mintha hályog hullott volna le a szemükről, felismerik a feltámadt Jézust, és mint egy fényrobbanás tölti el őket a felismerés és az öröm:

„Így szóltak egymáshoz: Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta e­lőt­­tünk az Írásokat?” (Lk 24,32)

A feltámadt Jézussal való találkozás öröme nagyobb annál, mint, hogy elférne az ember szívében, ki akar áradni:

„Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor” (Lk 24,33.36).

A Szentírásban gyakran találkozunk az öröm fogalmával, mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben. Az Ószövetség szerint csak az igaz ismeri a valódi örömet, amely Isten félelmében gyökerezik (Sir 1,12). Az Újszövetségben az öröm forrása főképp az ószövetségi várakozás beteljesülése: az üdvösség jelenléte Jézusban. János evangéliumában a Krisztus által megnyitott új élethelyzet nyomán ébred a hívőben:

„Az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen” (Jn 15,11).

„Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki” (Jn 16,22).

„Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük” (Jn 17,13).

Szt. Pál leveleiben is aranyfonálként húzódik végig az öröm:

„Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz” (2 Kor 13,11).

„Mindig örüljetek!” (1 Tessz 5,16)

A valódi öröm a Lélek gyümölcseinek egyike (Gal 5,22) és felülmúl minden más örömöt, amit a világ adhat.

A filippieknek írt levelében szenvedésből és szomorúságból fakad az öröm, börtönben ülve hívja örvendezésre a filippieket:

 „Bilincseimet Krisztusért viselem, és az Úrban való testvérek többsége bilincseimből bizalmat merítve bátrabban, félelem nélkül meri hirdetni az igét. Némelyek ugyan irigységből és versengésből, mások azonban jóakaratból hirdetik Krisztust. Ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelméért vagyok itt; azok meg versengésből, nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, s azt hiszik, hogy lelki kínt okoznak bilincseimben. De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár hátsó gondolattal, akár őszinte szándékkal. Én örülök neki. Sőt, ezután is örülni fogok, mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik” (Fil 1,13-19).

Szenved a hamis testvérek miatt, miközben be van börtönözve és a legnagyobb bizonytalanságban van, hogy kiszabadul vagy elítélik:

„Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4)

Pál számára a valódi öröm:

„Egyébiránt, testvéreim, örvendezzetek az Úrban” (Fil 3,1).

Ez a valódi öröm Krisztus feltámadásának gyümölcse. Ez az öröm tölti el az első keresztényektől kezdve mind a mai napig az Egyházat minden nehézség, szenvedés, kín, üldözés ellenére. A feltámadt Jézusban minden gyengeség, minden emberi érzelem, mint a szomorúság, szorongás, fájdalom, gyűlölet áttranszformálódik, szeretetté, örömmé, békévé, szelídséggé, türelemmé.

Erről éneklünk az Ó Uram a kereszt c. latin antifónában a Nagyheti liturgia során:

„Crucem tuam adoramus, Domine
et sanctum resurrectionem tuam laudamus, et glorificamus
ecce enim propter lignum venit gaudium in universo mundo.

A te Keresztedet imádjuk, Urunk,
És feltámadásodat magasztaljuk,
Mert a Keresztfa által jött az öröm az egész világra”

Ezt imádkozzák a görög katolikus feltámadási liturgiában:
„Látván Krisztus föltámadását, az egyedül bűn nélküli Úr Jézust imádjuk. Kereszted előtt leborulunk, Krisztus, és szent föltámadásodat énekeljük és dicsőítjük, mert te vagy a mi Istenünk és kívüled mást nem ismerünk, a te nevedet nevezzük. Jertek, minden hívek, hajoljunk meg Krisztus szent föltámadásának, mert íme, kereszt által lőn az egész világ öröme. Mindenkor áldva az Istent, énekeljük az ő föltámadását, mert a megfeszíttetést elszenvedvén halállal megrontotta a halált.”

És ezt imádkozzák a koptok:

„Krisztus feltámadását szemléljük és dicsőítjük a Szentet, a mi Urunk Jézus Krisztust, az egyetlen bűn nélkül valót.

Keresztedet imádjuk, ó Krisztus, és feltámadásodat magasztaljuk.”

Vágvölgyi Éva