³³ Vigyázzatok tehát, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő! ³⁴ Mint az ember, aki idegenbe készült: mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga dolgában, az ajtónállónak pedig megparancsolta, hogy ébren legyen. ³⁵ Legyetek tehát éberek; nem tudjátok ugyanis, mikor jön el a ház ura, este-e vagy éjfélkor, kakasszókor vagy reggel; ³⁶ hogy amikor váratlanul eljön, alva ne találjon benneteket. ³⁷ S amit nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Legyetek éberek!«

Az adventi időszak minden évben felteszi nekünk a kérdést: Alszol, ébren vagy? És fel is szólít egyben: Ébresztő! Ne aludj! Lépj ki a káprázatok kábulatából! A legtöbb ember úgy jár-kel a világban, mint az alvajáró. Nem is tud különbséget tenni a valóság és a káprázatai között. Aztán ha valami mégis felébreszti, döbbenten azt mondja, hogy pedig én azt hittem, hogy, pedig én úgy láttam, hogy… A káprázatok kiszolgáltatnak a sötétség erőinek, aminek a vége aztán tragédia is lehet. Mint Júdásé. Mikor felébredt, már késő volt: „Elárultam az igaz vért!” (Mt 27,4) És belezuhant a sötétségbe, mert az utolsó pillanatban a bűnében hitt, nem Isten végtelen szeretetében.

„Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta physika pedig annyit jelent, hogy túl a természeten. Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát…

Héraklétosz mondja, hogy az álmosak közül mindenkinek külön-külön világa, az ébereknek egyetlen közös világa van. Ez a külön-külön világ az Én. Ennek az Énnek külön álomképe, személyes sorsa, személyes gondolata, cselekvése, világszemlélete van. Minél mélyebben alszik valaki,minél mélyebben merül el a kábaságban, annál elszigeteltebb és magányosabb, annál individuálisabb és egyénibb…

Az alvás mélysége attól függ, kicsoda mennyire tartja valóságnak álomképeit; csalódásait, káprázatát mennyire tartja igaznak; homályát mennyire tartja világosságnak. Mennyire tudja igaznak azt, ami csak Énjében van, soha másutt: gondolatait, érzéseit, világszemléletét, elveit, ítéleteit. Annál hiúbb, annál kevélyebb, elbizakodottabb, magabiztosabb, gőgösebb, önteltebb – annál inkább vak, tudatlan, irreális, képzelgő, alvó, annál kábább, tompább és álmosabb.” (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

Légy éber! Ébresztő! – mondja Márk evangéliumában Jézus, négyszer egymás után. Úgy szól a fülünkbe, mint egy harsona, mint annak idején a Templom sófárja az ünnep kezdetén.

Az autóvezetőknek megvannak a saját trükkjeik, hogy hogyan tudják elkerülni az ellankadó figyelmet. Van, aki kinyitja az ablakot, hogy a friss levegő segítsen, van, aki eszik, van, aki hangosan énekel, stb-stb.

A lelki életünkben mi az, ami ilyenkor Advent idején fel tud rázni bennünket, éberré tud tenni? Remete Szt. Antal azt mondja, hogy Isten tud éberré tenni bennünket a kegyelem eszközei által:

„241. Fiaim… nem fáradok bele, hogy kérjem az Urat értetek, azért hogy felismerjétek a kegyelmet, amelyet fenntart számotokra. Isten irgalmában valóban éberré tesz mindenkit a kegyelem eszközei által. Tehát ne fáradjatok bele fiaim, és ne hanyagoljátok el, hogy éjjel és nappal fohászkodjatok az Úrhoz, amíg rá nem veszitek az Atyaisten jóságát, hogy adományozzon nektek segítséget a magasságból, és tanítsa meg, hogy mit kell tennetek. (Nagy Szent Antal, Levelek, 5,1)”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Matta el Meszkín atya azt mondja, hogy ahhoz, hogy a kegyelem eszközeit elnyerhessük, nem a személyes akaratunk még nagyobb erőfeszítésére van szükség, sőt, pont ellenkezőleg, a saját akaratunk helyett minél inkább Isten akaratára kell bízni magunkat:

„De ha szeretnénk elkerülni az elhibázott lépéseket, a bűnöket és az eleséseket, ne hibáztassuk az akaratunkat, és ne ösztönözzük önkényes erőfeszítésekre, inkább tulajdonítsunk neki kevesebb jelentőséget, ne számítsunk többet rá, erélyesen rendeljük alá Istennek, és végérvényesen bízzuk rá. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az énre való hallgatással szemben előnybe részesítem az Istenre való hallgatást, kényszerítve az akaratot, hogy tartsa be Isten parancsait, bármilyenek legyenek a sérülések és megalázás. Hogy viselje el az alávetettségben a fáradtságot, nehézségeket, a kötelezettségeket és virrasztást, hogy végrehajtsa az Atyák tanításait és rendelkezéseit. Utasítsa vissza saját tekintélyét, hajoljon meg és vesse alá magát a Szentléleknek, így kezd elhomályosulni az akarat a kegyelem mögött. Akkor nyeri el az ember a lelki sikert.

Minden szerető együttérzés az énnel szemben az ellenség kísérlete, hogy felébressze a saját akaratot és az egyéni vágyakat.

Minden téves lépés, amit utunkon megteszünk, ugyanazt az okot mutatja: annak visszautasítása, hogy teljesen visszaadjuk az akaratunkat Istennek, ez bizalmunk hiányának árulkodó következménye.

Téves lépéseink buzdítanak tehát bennünket az akaratunkról való lemondás hitelességének és az Istenbe vetett bizalmunk fejlődésének újrafontolására. Aláhúzzák a saját akaratunk visszautasításának szükségességét, mert az elragad bennünket, hogy a vágyainkat megvalósítsuk, és a folyamatos megtérésnek a szükségességét nyugalomban, türelemben és tűrésben.

Tudnunk kell azt is, hogy a túlzott szomorúság és lehangoltság, amelyeknek az ember átadja magát miután vétkezett vagy elbotlott, sértett büszkeségünkre utal, és azt mutatja, hogy többre tartottuk magunkat, és elbizakodottan túlbecsültük a saját akaratunkat, többre tartottuk magunkat és akaraterőnket annál, hogy ilyen gyalázatosan elessünk. Ilyenkor vigaszt és csalóka bátorítást keresünk az embereknél vagy a lelkiatyánál, hogy sértett büszkeségünk sebeire gyógyírt szerezzünk.

Az ember egészséges hozzáállása az eleséshez a tévedés megvallása, az azonnali megtérés. Ezt kövesse, hogy szüntelenül erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy egyre tökéletesebben feladja személyes akaratát, és lelkét alávesse az Úrnak…

246. Amikor valaki az Úrhoz közeledik, akkor mindenekelőtt kényszeríteni kell magát a jóra, akkor is, ha a szíve nem akarja, és mindig rendíthetetlen hittel várni az ő irgalmát. Noha nincs benne szeretet, kényszeríteni kell a szeretetre, noha nincs benne szelídség, kényszeríteni kell a szelídségre, együttérző és irgalmas szívre kell kényszeríteni, kényszeríteni kell, hogy elviselje a lenézést, hogy türelmes legyen, amikor mások semmibe veszik, és ne lobbanjon haragra, amikor megvetik és gyalázzák, ahogy írva van: „Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim” (Róm 12,19), bár nem vagytok képesek a lelki imádságra, kényszerítsétek magatokat az imára. És így Isten látva ezt a harcot, és hogy erőszakkal kényszeríti magát akkor is, ha a szíve nem akarja, valódi lelki imát ajándékoz neki, valódi szeretetet ajándékoz neki, valódi szelídséget, belső irgalmat, valódi jóságot, egyszóval eltölti őt a Szentlélek gyümölcseivel. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 19,3)

262. Ez a világ versenypálya, a küzdelmek helye… az ember próbáknak van alávetve, aki állhatatos a harcban és nem fogadja el, hogy legyőzzék, az megmenekül. Nem egyszer megtörténik, hogy egy ember, aki teljesen használhatatlan, és akit tanulatlansága miatt szüntelenül bántanak, és mellőzik, és mindig a leggyengébb, hirtelen kiragadja a zászlót a hatalmas harcosok, óriások fiainak kezéből, és a nevét híressé teszi …Senki ne veszítse el tehát a reményét. Csak: ne hagyjuk el az imát, ne hanyagoljuk el kérni Isten segítségét. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 73.)”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Nincs ebben semmi új, hiszen Szt. Pál leveleiben is ezeket találjuk:

„Mi azonban, akik a nappaléi vagyunk, legyünk józanok, és öltsük fel a hit és szeretet páncélját, sisak gyanánt pedig az üdvösség reményét. Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, ővele éljünk. Vigasztaljátok tehát egymást, és legyetek egymás épülésére, mint ahogy meg is teszitek” (1 Tessz 4,8-11).

Pál tehát így fogalmazza meg az éberséget, „hogy öltsük fel a hit és a szeretet páncélját, sisak gyanánt pedig az üdvösség reményét”, öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Az efezusi levélben részletesen kifejti a régi és az új ember közti különbséget:

Ef 4,17-5,20: „ A régi és az új ember  Azt mondom tehát, és kérve kérlek titeket az Úrban, hogy most már ne éljetek úgy, ahogy a pogányok élnek, akik hiúságokon jártatják az eszüket. Sötétség borult az értelmükre, az istenes élettől elidegenedtek a bennük levő tudatlanság miatt, amely szívük megátalkodottságának következménye. Érzéketlenné váltak, átadták magukat a fajtalanságnak, és haszonlesésből mindenféle tisztátalan tettet elkövetnek.

Ti azonban nem így tanultátok Krisztustól, ha valóban őt hallottátok és róla kaptatok oktatást, annak az igazságnak megfelelően, amely Jézusban van: vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt; újuljatok meg gondolkodástok szellemében, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére teremtetett, valóban igaz és szent emberként.

Kötelességek a felebaráttal szemben  Éppen ezért szakítsatok a hazugsággal, és mindenki mondjon igazat felebarátjának, hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Ha haragszotok is, ne vétkezzetek; a nap ne nyugodjék le haragotok fölött, és ne adjatok helyet az ördögnek. Aki lopott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját kezével szerezzen javakat, hogy legyen miből adnia a szűkölködőnek. Semmiféle gonosz beszéd ne kerüljön ki szátokból, csak olyan, amely, ahol szükséges, alkalmas az építésre, hogy kegyelmet közöljön a hallgatókkal. Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki által meg vagytok pecsételve a megváltás napjára.

Minden keserűség és harag, indulat, szóváltás és szitkozódás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.

Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként Istennek.

Út a sötétségből a világosságra Paráznaság és mindenféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, mint ahogy ez a szentekhez illik, sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás. Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, azaz bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és Isten országában.

Senki se vezessen félre benneteket üres fecsegéssel, hiszen ilyenek miatt sújtja Isten haragja a hitetlenség fiait. Ne legyetek tehát bűneik részesei. Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei – a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság –, keressétek azt, ami az Úrnak tetszik. Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen. Mindenre azonban, ami elmarasztalásban részesül, világosság derül, s minden, ami napvilágra jut, világossággá válik. Innen a mondás: »Kelj fel alvó, támadj fel a halottak közül, és Krisztus rád ragyog!«

Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek, ne mint esztelenek, hanem mint bölcsek. Jól használjátok fel az időt, mert rossz napokat élünk! Ne legyetek tehát ostobák, hanem értsétek meg, hogy mi az Úr akarata! Ne részegedjetek le bortól, mert abból erkölcstelenség fakad, inkább teljetek el Lélekkel! Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek, énekeljetek és zengedezzetek szívetekben az Úrnak! Adjatok hálát mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztus nevében az Istennek és Atyának!”

Róm 13,11-14: „Itt az óra, amikor fel kell kelnünk az álomból. Most ugyanis az üdvösség közelebb van már hozzánk, mint amikor hívők lettünk. Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban!”

Aludni annyi, mint nem Istenre figyelni, elmerülni az anyagi világban - „Akik az igét hallják, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét, így az terméketlen marad” (Mk 4,18). Aludni annyi, mint a sötétség cselekedeteit tenni (ld. fenn Pálnál: részegeskedés, bujálkodás, kicsapongás, civódás, versengés, lopás, gonosz, ocsmányság, ostoba vagy kétértelmű beszéd, keserűség és harag, indulat, szóváltás és szitkozódás, keményszívűség, mindenféle tisztátalanság, paráznaság, kapzsiság, bálványimádás, stb).

Az Újszövetség több helyén is az éberség együtt szerepel az imádsággal Mk 14,38; Mt 26,41: ”Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Eszerint a virrasztó élet az imádságban nyilvánul meg. A tanítványok csak imádkozva tudnak ellenállni a kísértésnek és a próbatételeket kiállni.

Ef 6,18-19: ^„Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért, és értem is”

Kol 4,2: „Az imádságban legyetek állhatatosak, legyetek abban éberek, hálaadással!”

Szüntelenül imádkoznunk kell, hogy bebizonyítsuk kitartásunkat, szívbeli éberségünket (Lk 18,1-7) Jézus a getszemáni jelenetben a virrasztás példaképeként jelenik meg.

A virrasztásra való buzdítás újra és újra visszatér a jelen élet veszélyei miatt (1 Kor 16,13; Kol 4,2; Ef 6,10-20). Különösen kifejező ennek megfogalmazása abban a szakaszban, amelyet azelőtt minden este olvastak a kompletóriumban: ”Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1 Pét 5,8). A páli levelekből úgy tűnik, hogy az első keresztényközösségek gyakorlatához tartozott az imádságban töltött éjszakai virrasztás (Ef 6,18; Kol 4,2).

Lukácsnál a végidőkről szóló párhuzamos rész (21,25-36) három gondolatra fűzhető fel:

„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (Lk 21,28).

„El ne nehezedjen szívetek… az élet gondjai között” (Lk 21,34)

„Virrasszatok…, minden időben imádkozzatok” (Lk 21,36)

Mint egy tarkónkra nehezedő súlyos kéz, annyi minden van, ami lekényszeríti a tekintetünket, bajok, gondok, vagy éppenséggel az örömök és sikerek kötik le a figyelmünket.

Jézus megszólít:

„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok”

Jézus hív, rázzátok le magatokról ezt a súlyos kezet, keressétek az én arcomat, tekintsetek rám.

Az a kérdés, hogyan tud a tekintetünk Jézuséba kapcsolódni, mi a recept rá? Hogy tudom megcsinálni? Ő keresi az enyémet, de én hogyan találom meg az övét?

„Buzdulj tehát föl, és térj meg. Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele étkezem, és ő énvelem” (Jel 3,19-20).

„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű (Mt 11,28-30).

Az iga: Az Ószövetségben a kocsirúd végén keresztbe helyezett fa, amelyet az igavonó állatoknak, ökörnek vagy ritkábban tehénnek, illetve harci szekér esetében lovaknak a nyakára helyeztek és alul megkötötték. A képes beszédben, ahol olykor vasiga is előfordult, jelenthet függőséget, kierőszakolt meghódolást, vagy fenyítéket, a legtöbbször mégis leigázottságra, elnyomásra utal. (vö. Haag Bibliai lexikon)

Amíg az evilági terhek ránk nehezednek, földre nyomnak, Jézus azt mondja, hogy az a teher, amit ő tesz ránk felüdít, nem hajszol, hanem nyugalmat nyerünk általa.

A Jézusban való lét, a tanítása szerinti élet is kötöttséget jelent, de ez a kötöttség nem elnyom, leigáz, hanem szabaddá tesz:

„Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,31-32).

Az álmos, elnehezedett tekintet látása eltompul, az álmos, elnehezedett szív látása eltompul. A szerető szív mindig éber, még akkor is, amikor tulajdonosa alszik:

„Aludtam, de szívem ébren volt” (Én 5,2).

Jézus felszólításának az éberségre nem a rettegés a gyökere, hanem a szeretet. Szerető, virrasztó szívvel készülünk az örömünnepre, hogy velünk az Isten, újjá akar születni bennünk, és mi újjá születhetünk általa.

Vágvölgyi Éva