Jézus születésének hírüladása 26 Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, 27 egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. 28 Bement hozzá az angyal, és így szólt: »Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.« 29 Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. 30 Az angyal pedig folytatta: »Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. 31 Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni {Iz 7,14}. 32 Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, 33 és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége« {2 Sám 7,13; Iz 9,6}.
34 Mária erre így szólt az angyalhoz: »Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?« 35 Az angyal ezt felelte neki: »A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. 36 Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, 37 mert Istennek semmi sem lehetetlen« {Ter 18,14; Jób 42,2}. 38 Mária erre így szólt: »Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.« És eltávozott tőle az angyal.
Kicsi vagy nagy
Mária: Egyszerű, nagyon fiatal zsidó leány. Ránézésre kicsi, jelentéktelen, nincs benne semmi rendkívüli. Éli a fiatal lányok egyszerű életét. Vizet hord a kútról, őrli a búzát, eteti a csirkéket, amikor feljön a csillag, pénteken este elmegy a zsinagógába és az asszonyok számára kijelölt helyen együtt mondja a többiekkel az imákat, hallgatja, ahogy felolvassák a Tórát és a prófétákat. A jövője már biztosítva van, a szülei eljegyezték egy férfival, akit Józsefnek hívnak. Senki nem sejt semmit, maga Mária sem. Mária valódi lénye, eredeti bűn nélkülisége rejtve van mindenki előtt. Nincs benne az Ádám és Éva óta bennünk rejtőző dac Istennel szemben, hogy mi magunk akarjuk tudni a jót és a rosszat, azt akarjuk, hogy a mi hatalmunkban álljon megítélni mi a jó és mi a rossz, vagyis olyanok akarunk lenni, mint Isten. A környezet csak annyit lát, hogy kedves, engedelmes fiatal leány. És akkor Isten belép az emberi történelembe, méghozzá Márián keresztül. És a megtestesülés által ez az egyszerű, jelentéktelen fiatal leány hatalmas kapuvá válik:
„Táruljatok fel, hatalmas kapuk,
táruljatok fel, örök kapuk,
hadd vonuljon be a dicsőség királya!” (Zsolt 24,7) - énekli a zsoltáros. Az örök kapuk nem a jeruzsálemi templom kapui, hanem az egész mindenség, az egész teremtés kapui. Mária a mindenség, az egész teremtés kapujává lesz, amikor kimondja:
„Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).
Kapu, amelyen keresztül majd az isteni fényesség kiárad a földre. Csodálatos kettősség, hogy mindez úgy, hogy megmarad az emberi lépték keretein belül. Úgy feszíti szét a valóságot, hogy látszólag nem változik semmi. Máriára leszáll a Szentlélek, de nem kezd el ragyogni. Mózesről tudjuk, hogy az Úrral töltött idő után, amikor lejött a Hórebről, az arca úgy ragyogott, hogy a nép nem tudott ránézni, el kellett födni az arcát:
„Amikor aztán Mózes leszállt a Sínai hegyéről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt. Áron és Izrael fiai azonban meglátták, hogy sugárzik Mózes arca, ezért féltek a közelébe menni. Ő azonban hívta őket. Erre Áron is, a gyülekezet fejedelmei is odamentek hozzá. Miután velük már beszélt, odamentek hozzá Izrael fiai is mindnyájan, és ő megparancsolta nekik mindazt, amit az Úrtól a Sínai hegyén hallott. Amikor aztán befejezte beszédét, fátyolt borított az arcára. Ezt mindig levette, ha bement az Úrhoz, hogy beszéljen Vele, addig, amíg ki nem jött. Akkor aztán elmondta Izrael fiainak mindazt, amit az Úr parancsolt neki. Amikor kijött, látták, hogy sugárzik Mózes arca, ő azonban ismét eltakarta arcát, amikor hozzájuk szólt” (Kiv 34,29-35).
De Mária arca nem ragyogott. Márián csak annyi változás látszott, hogy gyermeket vár. A Szentlélek által csak a kicsi Keresztelő János ismerte fel anyja méhében, és rajta keresztül Erzsébet is, amikor Mária és Erzsébet találkoztak, hogy ki is a Máriától a születendő Gyermek.
Az élet, a természet csodája, ahogy egy kicsinyke mag fává tud növekedni, ahogy aprócska sejtek találkozásából élőlény, maga az ember is megszületik. De a megtestesüléskor még valami sokkal nagyobb csoda történt, az anyag és a természet fölötti világ kapcsolódott össze a Szentlélek által, hogy megszülessék az Istenember, Jézus Krisztus.
Kerekes Károly atya szerint minden szentmise egyben egy angyali üdvözlet is. Az oltáron a szentmise áldozatban Jézus Krisztus újra és újra megtestesül közénk, és mi a szentáldozásban részeseivé válunk ennek a megtestesülésnek. Bár mi nem vagyunk olyan szerencsések, mint Mária, aki mentes volt az eredeti bűntől, de az ő példája nyomán újra és újra kimondhatjuk:
„Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).
Adventben élni azt jelenti, hogy elindulni Máriával az alázat útján, Máriával kijárni az alázat iskoláját.
Hát nem volt abszurdum Mária és József számára, hogy minden igyekezetük ellenére a Megváltót egy istállóban kellett Máriának világra hoznia? Ahogy olvassuk az egész kínos históriát, azt mondhatjuk kis szemrehányással magunkban, hogy ezt azért jobban kellett volna előkészíteni. Miért nem indultak időben, hogy még jókor Betlehembe érkezzenek? Ha a térképre nézünk, a galileai Názáret és a júdeai Betlehem nincsenek egymástól elérhetetlen távolságban. A becslések szerint 150-170 kilométernyire vannak egymástól. A szüleim a második világháború végén két nap alatt tették meg gyalogosan három kicsi gyerekkel a 40 kilométeres utat hazafelé.
Az angyali üdvözlet után, a József aggodalmát eloszlató álombeli angyal után Mária és József szívükben közösen őrizték a titkot a születendő Gyermekről. Ahogy minden gyermeket váró pár, örömmel készültek a világra jövetelére. Ha a mi eszünkkel próbáljuk elképzelni, József faragta a kis bölcsőt, Mária készítette a kis ruhákat. Persze a világnak azon a táján nem volt bölcső, és a kisbabákat csak kendőkbe csavarták. Szóval örömmel készültek, amikor váratlanul jött a szigorú császári rendelet a népszámlálásról, és József származása miatt Betlehembe kell menniük. Ott kell hagyni a barátságos, biztonságos kis otthonukat, ahol már minden elő volt készítve a Gyermek számára, ott kellett hagyni a bölcsőt és elindulni. Mindazt, amit előkészítettek, terveztek, el kellett veszíteniük, alázattal fejet kellett hajtaniuk Isten akarata előtt. És elkezdődött a készülődés. 150-170 kilométernyi távolság nem olyan rettenetesen sok – ma, aszfaltozott úton, autóval. De ha gyalogosan kell megtennünk a dimbes-dombos galileai tájon és a júdeai kopár hegyoldalakon vezető ösvényeken, már nem ilyen biztató a kép. Két ember nem is vállalkozhatott magában ilyen útra, csak csoportosan, karavánban, akik teherhordó állataikkal együtt nekivágtak egy ilyen útnak, segítséget és védelmet jelentve egymásnak a vadállatok és a rablók ellen. Tehát Józsefnek találni kellett útitársakat, akik szintén Júdeába akartak eljutni. Ugyan az evangéliumban nincs szamárról szó, de szinte biztos, hogy a várandós Máriának nem gyalogosan kellett megtennie a fárasztó utat. Szóval amikor összejött egy kisebb vagy nagyobb csapat, akik szintén Júdeába tartottak, akkor lehetett elindulni és a ritkán lakott vidéken településtől településig menve közeledni a kitűzött célhoz, mert csak a településeken volt kút, ahol vízhez jutottak, ott tudtak élelemhez és biztonságos szálláshoz jutni. De közben az idő feltartóztathatatlanul haladt előre és egyre jobban közeledett Mária szülésének ideje. Az evangélium szerint szinte az utolsó pillanatban, este értek Betlehem határába a „szálláshoz”, ami valószínűleg egy karavánszerájt jelentett. Ezek a magas fallal körülvett fogadók egy nagy, tágas udvart jelentettek, az udvar végében egy néhány szobás, árkádos épülettel. Aki meg tudta fizetni és volt szabad hely, az a kevés szobák valamelyikében kapott szállást, akinek kevesebb pénze volt, vagy már elfogytak a szabad szobák, az az árkádok alatt éjszakázhatott vagy az udvaron, a szabad ég alatt. Istálló nem volt, az állatokat összeterelték az udvar közepén. Legnagyobb kincs a kút volt, ahonnan vizet lehetett meríteni, és a fal is fontos volt, ami éjszakai védelmet jelentett. De miután sokan érkeztek a népszámlálás miatt Betlehembe, a szálláson tömeg volt, nem volt hely, főleg olyan hely nem, ahol egy asszony megszülhette a gyermekét. Betlehem és környéke tele van kisebb-nagyobb barlangokkal. Talán egy ilyen barlang jelentett a Szent Családnak menedéket. De a kutatások szerint, régen sok ház is úgy épült, hogy az alsó szintet egy ilyen barlang képezte, arra épült a ház. Egy másik vélemény szerint mivel a lakóházak úgy voltak kialakítva, hogy volt egy mélyebben fekvő rész, ahol az állatok voltak, ahonnan néhány lépcső vezetett fel a család lakószobájába, és gyakorlatilag ember és állat egy légtérben volt, talán az állatok alsó szintjére tudták őket valamelyik házban befogadni. Lukács evangéliumából csak annyi derül ki, hogy Mária az újszülött Jézust jászolba fektette. Barlangról nincs szó a szövegben. A pásztorok közelsége azonban arra utal, hogy a Szent Család a város határában valami nagyobb barlangfélébe húzódhatott meg, amit rossz idő esetén alkalmilag a pásztorok is igénybe vettek, ezért volt benne az állatok számára jászol is kifaragva a sziklából. Szegény József minden tőle telhetőt megtett, de csak ez lett az eredménye. Józsefnek nagyon kínos lehetett, hogy ennyit tudott nyújtani a rábízottaknak. Szinte látom a verejtékes igyekezetét, kínját és szégyenét. Ekkora égés! Persze ők nem tudhatták, hogy az isteni mivoltból emberré levésben akkora volt a különbség, hogy az a barlangistálló már nem számított. De Isten miért így akarta? Hogy legalulról, a legkisebbek szintjéről induljon, nem a kiváltságosok szintjéről, ami csak keveseknek adatik meg? Onnan legalulról indulva, mindenkinek mutatta az utat. Nem a magas hegycsúcsot, ahol csak kevesek járnak, hanem az egyszerű sík földet, ahol mindenki él, azt kötötte Jézus Krisztus össze az éggel. Egészen kicsivé alázta magát a megtestesülésben, annál kisebbre már nem is lehetett volna. És Mária se lázadt és József se lázadt, elfogadták az Atya akaratát, akkor is, ha nem értették, hogy miért kell így történnie. Alázatuk az égen feltűnő üstökös másaként ragyog előttünk.
Bűnbeeséskor az ember szembe ment Isten akaratával, úr akart lenni, fellázadt, mint maga a kísértő. Az ember maga akarta tudni mi a jó és mi a rossz, olyan akart lenni, mint Isten:
„Megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” (Ter 3,5)
A bűnbeesés óta mi akarjuk tudni mi a jó, mi a rossz, és mindazt, amink van, Isten ajándékait nem az Ő akarata szerint használjuk: Az életünket, a testünket, az anyagi és a szellemi javainkat.
Mária kimondta, de már előtte is megélte:
„Mária erre így szólt: »Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).
Jézus ugyanígy kimondja:
„Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét” (Jn 4,34).
Mária a Magnificatban megénekli az alázat dicséretét:
„ Hatalmas dolgokat művelt karja erejével,
szétszórta a gondolataikban kevélykedőket {Zsolt 89,11}.
Hatalmasokat levetett a trónról,
és kicsinyeket felemelt {Zsolt 147,6}.
Éhezőket betöltött jókkal,
és üresen bocsátott el gazdagokat {Zsolt 107,9}.
Felkarolta szolgáját, Izraelt,
megemlékezve irgalmasságáról {Iz 41,8-9; Zsolt 98,3},
amint megmondta atyáinknak,
Ábrahámnak és utódainak mindörökre« {Ter 17,7}.”
(Lk 1,46-55)
Szent Ágoston azt mondja: Ahol az alázatosság, ott a szeretet.
A sivatagi atyák azt mondják, hogy ahol pedig kevélység üti fel a fejét, az mindent összerombol. Az önhittség, a kevélység az összes erényeket megsemmisíti. Minden bűnnek és gonoszságnak ez a forrása, minden erény pusztulását hozza. Leginkább azokat veszélyezteti, akik már a tökéletesség tetőfokán állnak.
A szentírási helyek egész sora figyelmeztet:
Ter 3,5; Szám 15,30; Zsolt 51,19; 131,1-2; 138,6; Péld 6,17; 11,2; 21,24; Sir 10,7; 13,9; 17,20k; Mt 23,5-6; Lk 1,51; 10,18; 14,7k; 18,9; Róm 12,3.16; Gal 5,26; Fil 2,6k; Jak 4,16
Lucifernek rendkívüli ragyogása és ékessége miatt lett ez a neve. Ő a felfuvalkodottsága miatt bukott le az égből. Azt hitte, hogy bölcsességének fényét, és erényeinek szépségét önmagának köszönheti, emiatt felfuvalkodott, azt hitte nincs szüksége Isten segítségére, Istennel egyenlőnek tartotta magát, mint aki hozzá hasonlóan semmire sem szorul rá. Ez volt bukásának kezdete. Míg Lucifer azt hitte, hogy saját szabad akaratával és igyekezetével elérheti az Isten dicsőségét, aközben még azt is elvesztette, amit alkotója kegyelméből kapott.
Hozzá hasonlóan járnak, akik gőgössé lesznek, mint ő:
Ter 3,5; Iz 14,13-14; Zsolt 52,9 és a Róm 1,21-26:
„Mivel ők, bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt, mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem üressé váltak gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat, és esztelenek lettek, fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó embereknek, sőt madaraknak, négylábúaknak és csúszómászóknak a képmásával.
Ezért Isten átadta őket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik felcserélték Isten igazságát a hazugsággal, és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtőt, aki áldott mindörökké. Ámen. Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek.”
Csak egy orvossága van a gőgre: Az alázat.
Az Ószövetségtől az Újszövetségig számtalan helyet találunk, ami az alázatot dicséri és figyelmeztet az alázatos magatartás helyességére.
„Megvetett volt, és utolsó az emberek között,
fájdalmak férfia és betegség ismerője,
aki elől elrejtettük arcunkat;
megvetett volt, és nem becsültük őt.
Pedig a mi betegségeinket ő viselte,
és a mi fájdalmainkat ő hordozta;
mi mégis megvertnek tekintettük,
Istentől sújtottnak és megalázottnak.
De őt a mi vétkeinkért szúrták át,
a mi bűneinkért törték össze;
a mi békességünkért érte fenyítés,
és az ő sebe által gyógyultunk meg.
Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,
mindenki a maga útjára tért;
és az Úr őrá rakta
mindnyájunk bűnét.
Megkínozták, és ő alázatos volt” (Iz 53,3-10)
„Fiam! Végezd dolgaidat alázatosan, akkor emberi dicsőségnél is jobban szeretnek. Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben, akkor kegyet találsz Istennél, mert egyedül Istennek nagy a hatalma, és őt dicsérik az alázatosak” (Sir 3,19-21)
„Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4).
„Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: `Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,10)
„Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. 5 Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15,4-5).
„Nem azon múlik, aki akar, vagy aki törekszik, hanem a könyörülő Istenen” (Róm 9,16).
„Azt mondom ugyanis mindegyikteknek a nekem adott kegyelemnél fogva, hogy senki se gondoljon magáról a kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki. Ne legyetek bölcsek a magatok szemében {Péld 3,7}!” (Róm 12,3.16)
„Senki se fuvalkodjék fel kérkedve az egyikükkel a másikkal szemben. 7 Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4,6-7)
„Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1 Kor 15,10.
„Mert ha valaki valaminek tartja magát, holott semmi, félrevezeti önmagát” (Gal 6,3)
„Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9).
„Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak” (Fil 2,3).
„Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint” (Fil 2,13).
„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan fölülről, a világosság Atyjától származik” (Jak 1,17).
„Mindnyájan öltsétek magatokra az egymás iránti alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad {Péld 3,34G}. Alázkodjatok meg tehát Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején” (1 Pét 5,5-6)
Maga Isten is alázatos. Olyan szépen énekli meg Weöres Sándor:
„Valaha én is úr akartam lenni,
Bár jó szolga lehetnék,
De jaj, szolga csak egy van, az Isten
És uraktól nyüzsög a végtelenség.”
Meszkin atya is arról beszél: „Milyen alázatos Isten, hogy bűnösségünk ellenére kérlel bennünket, hogy szánjunk rá időt!…
Isten kész arra, hogy osztozzon az ember evilági életében, minden gyengeségében és kiszolgáltatottságában, magára vállalva a teremtett világ, amely „hiábavalóságnak van alávetve” (Róm 8,20) természetéből fakadó hiányosságot és szolgai állapotot…
Hallatlan az Isten készsége: hív bennünket, hogy elé járuljunk, elfogadja a velünk való párbeszédet és megosztja velünk minden nehézségünket: „Minden nyomorúságukban…osztozott velük” (Iz 63,9)* Amikor az imában és a mindennapokban találkozunk vele, kinyilvánul előttünk az ő nagyságának és alázatának titka.”
(Matta el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában)
Az alázatunk a kapu, amelyen keresztül Isten beléphet az életünkbe.
„Ha a lélek nincs alávetve Istennek, szabadon, függetlenné válva Isten akaratától, akaratát és tetteit saját hajlamai és szenvedélyei szabják meg, akkor az emberi én önmagának él és meghalt Isten számára. Istentől független autonóm lény, amit a rossz és az anyagvilág illúziója tart fenn. Ez az Istentől független, ez a rosszban autonóm lény önmagában pusztulásra van ítélve, az Istentől független én a pusztulás útján van.” (Matta el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában)
Alázatosnak lenni azt jelenti, hogy aggodalom, zúgolódás, és kishitűség nélkül teljesen rábízni Isten akaratára mindent, ami történt, ami történni fog, de közben nem hanyagoljuk el a probléma megoldására tett emberi erőfeszítéseket sem, elutasítjuk a rosszat, kezeljük a bajokat, és egy világos Istentől kapott lelki akarattal próbáljuk a nehéz helyzeteket megoldani. Az isteni akaratra való ráhagyatkozás révén bekövetkezik a végső eredmények elfogadása, miután minden erejével teljesítette és kitartóan megvizsgálta, ha saját akarata valóban megegyezik Isten akaratával, és nem bujtogatja a saját akarata, akkor nyoma sem lesz benne a gőgnek, nagyképűségnek, kapkodásnak.
Hogyan valósul ez meg a mindennapi életben?
Ha kész vagyok arra, hogy ne hagyatkozzak a saját bölcsességemre és képességeimre: „Jaj azoknak, akik bölcsek a maguk szemében, és önmaguk előtt okosak!” (Iz 5,21)
Ha tudatában vagyok annak, hogy mindaz, ami jó és hasznos bennem Istentől van, nem az enyém, se az intelligenciám, se az erényem, se a sikereim. A legfontosabb, hogy szilárdan elhatározzam, hogy tettekben és szavakban minden erőmmel kész vagyok bensőleg ráhagyatkozni Istenre. De tudnom kell, hogy a teljes ráhagyatkozás Isten akaratára és ítéletére, az valóban ajándék és kegyelem. Ennek elnyeréséhez az imával és a könyörgéssel együtt szükségünk van a hit bizakodó erejére és a szív kitartására, azért hogy Isten ne büntessen, és ne szolgáltasson ki bennünket elhomályosodott értelmünknek. Ezen kívül nagy elhatározással az önmagunkról való lemondást kell választanunk minden pillanatban és minden alkalommal, nem a világ előtt, hanem a tudatunk mélyén. Boldog, aki lelke gyengeségét és középszerűségét feltárja, elismeri és bevallja Isten előtt élete utolsó napjáig.
„De vannak rejtett tényezők is, amik közbeszólnak, beleavatkoznak a lélek útjába, összezavarják, és a végén földig rombolják.
Az első ezekből a tényezőkből a tudatlanság: nem tudom mi az Isten akarata, nem tudom mit vár tőlem, nem ismerem a keskeny utat, ami az örökéletre vezet, nem ismerem fel a jó ellenségének ravaszságát, amely nem szűnik meg, hogy az öndicsőítés és öntetszelgés útjára térítsen, és ezzel Isten iránti engedetlenségbe vigyen bennünket. Nem tudom milyen jelentéktelen a világ, milyen ideiglenes a földi dicsőség, és milyen kisszerű a testi öröm.
Isten akaratának nem-tudására az evangéliumban és a szüntelen imában találunk orvosságot.
A keskeny út nem ismerésének ellenszere a bátorság és a haladéktalan útnak indulás, most azonnal.
A jó ellensége ravaszságának és csábításának nem ismeretére az Isten előtti alázat és a lélek ébersége az orvosság. (Matta el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában)
„38 Mária erre így szólt: »Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.«
(Lk 1,38)
Vágvölgyi Éva
