A vihar lecsendesítése ³⁵ Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: »Menjünk át a túlsó partra!« ³⁶ Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. ³⁷ Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. ³⁸ Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltették, s ezt mondták neki: »Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?« ³⁹ Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: »Csendesedj és némulj el!« Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. ⁴⁰ Azután hozzájuk fordult: »Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?« ⁴¹ Erre nagy féle­lem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: »Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?«

Nagy baj van, életveszély. Hiábavaló küszködés. A tanítványok nagyon félnek. Jézus ott van a bárkában, de nem avatkozik be, nem tesz semmit. Részvétlenül alszik. Tehetetlenségükben és félelmükben felébresztik Jézust:

„Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” (38)

Jézus a vihart lecsendesíti, de szemrehányást tesz a tanítványoknak:

„Még mindig nincs hitetek?” (40)

Vagyis miért féltek, ha én veletek vagyok?

Az ember megijed az életveszélyben, fél a haláltól. Aki Jézussal van, annak nem kell félnie a haláltól. A Lukács evangéliumban (12.fej.) azt mondja Jézus, hogy akik hozzá tartoznak, azoknak nem kell félniük azoktól, akik megölik őket. Akik az ő barátai, azoknak nem kell félniük a testi haláltól. A kárhozattól kell félni. A hajótörésben Isten néha megment, néha nem ment meg. Nem a megmenekülésre kell figyelnünk, hanem hogy mindvégig Vele legyünk.

A tanítványok halásznak, nem fognak semmit. Viharba kerülnek, küszködnek, de nem jutnak semmire. Aztán a Jézus szavára kivetett háló töménytelen halat fog. A jézusi szó lecsendesíti a vihart. Mire hívnak ezek az evangéliumi történetek? Üljünk ölbe tett kézzel és várjuk a sült galambot, ne dolgozzunk, ne fáradozzunk, ne harcoljunk az elemekkel az életünkért? Semmiképp nem azt akarják mondani, hogy legyünk passzívak. Mi a legjobb tudásunk szerint tegyünk meg mindent, hogy a dolgok jobbra forduljanak. De soha ne feledkezzünk meg az isteni jelenlétről. Ő ad sikert, Ő ad biztonságot.

A feltámadásával Krisztus széttörte a halál bilincsét, soha többé nem kellene félnünk a haláltól. Aki találkozott Vele, az nem retteg. A szentek és vértanúk sora bizonyítja napjainkig.

A Csel 27. fejezet is leír egy napokig tartó tengeri vihart. Pál nem fél, mert tudja, hogy Isten vele van. A haláltól sem félt, ezt írta a filippieknek:

„Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor nem tudom, mit válasszak. A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. Mivel meg vagyok erről győződve, tudom, hogy maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a ti előrehaladásotok érdekében, és hitből fakadó örömötökre, hogy még inkább dicsekedhessetek velem Krisztus Jézusban, amikor újból elmegyek hozzátok” (Fil 1,21-26).

2015-ben a dzsihadisták által kivégzett 20 kopt vértanúnak egy szavába került volna, hogy megmentsék az életüket. Elég lett volna, ha megtagadják a kereszténységüket, és nem fejezik le őket a líbiai tenger partján. És ha a félelmük nagyobb lett volna, mint a Jézus Krisztusba vetett hitük és bizalmuk, ki is mondják azt a tagadó szót.

„Mindenfelől szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben. Mert minket, élőket, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön. Bennünk tehát a halál munkálkodik, bennetek pedig az élet.

Mivel azonban a hitnek ugyanaz a lelke van bennünk, mint amiről írva van: »Hittem, azért szóltam« {Zsolt 116,10G}, mi is hiszünk, és ezért beszélünk. Hiszen tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébe állít. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. Éppen ezért nem csüggedünk el, sőt, még ha a mi külső emberünk romlásnak indul is, a belső emberünk mégis napról napra megújul. Ez a mi mostani, könnyű szenvedésünk ugyanis a dicsőségnek igen nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk. Ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. Mert a látható: ideigvaló, a láthatatlan pedig örökkévaló.

Reménység Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben. Azért is sóhajtozunk ebben a testben, mert vágyakozunk felölteni rá égi hajlékunkat, hogy ha le is kell vetkőznünk, mezítelennek ne bizonyuljunk. Mert amíg ebben a sátorban vagyunk, roskadozva sóhajtozunk, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így azt, ami halandó, elnyelje az élet. Aki pedig felkészített erre bennünket, Isten az, aki foglalóként a Lelket adta nekünk.

Ezért mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben élünk, távol járunk az Úrtól, mert hitben járunk, és nem szemlélésben. De bizakodunk, s jobban szeretnénk kiköltözni a testből, és elérkezni az Úrhoz. Ezért igyekszünk is neki tetszeni, akár nála vagyunk, akár távol élünk tőle. Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki elvegye a bérét, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett testében” (2 Kor 4,8-5,10).

A vihar lecsendesítésnek történetébe egy dráma van belesűrítve. Önmagában kerek egészet alkot. A 35. vers bevezeti a 37. versben kirobbanó feszültséget, a tengeri vihart. A drámai feszültséget fokozza a vihar, az életveszély, a tanítványok halálfélelme, és a békésen alvó Jézus képe közti ellentmondás. A perikópa bizonyos szempontból Jónás történetére hasonlít: kitör a vihar, Jónás a hajó mélyén alszik. A tenger azonban ebben a történetben csak akkor nyugszik meg, amikor Jónást a tengerbe dobják. Az alvás a Bibliában annak a jele, hogy valaki nem akar részt venni az eseményekben, egy fajta menekülés, úgy tesz, mintha ott sem lenne (Jónás, a tanítványok a Getszemáni kertben). Jézus alvása a viharban hánykolódó hajóban ezzel szemben biztonságát és uralmát fejezi ki. Ezzel szöges ellentétben áll a tanítványok nyugtalansága, akik kétségbeesésükben felébresztik Jézust, szavaikban szemrehányás érződik. Jézus először a viharos tengerhez fordul, és mintha egy élőlény lenne, úgy szólítja meg: „Csendesedj és némulj el!” (39). Hasonló parancs hangzik el az ördögűzési történetekben. A leírás hátterében az az elképzelés húzódik meg, hogy természet ártó erőiben démonok működnek. A tengeri vihar okozta rémületet és félelmet az éjszaka sötétje még fokozza (ez szintén az ártó erők, szellemek fokozott működésének ideje). A csend beálltát az elbeszélő ellentétbe állítja a 37, versben szereplő vihar kitörésével. Ún. szabadító csodának vagyunk tanúi, ilyennel találkozunk az Ószövetség számos helyén, csak néhányat említek ezek közül, a Vörös tengeren való átkelést, vagy amikor Jahve a 107. zsoltárban lecsendesíti a forgószelet és hullámokat és kimenti az embert szorongatott helyzetéből:

^„Szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak,
s ő gyötrelmükből kiragadta őket.
A szélvészt szellővé változtatta,
és lecsendesedtek a habok.
És amíg ők örültek, hogy nyugtuk lett,
elvezette őket abba a kikötőbe, amelybe törekedtek.
Áldják tehát az Urat irgalmasságáért,
az emberek fiaival művelt csodáiért;
magasztalják őt a nép gyülekezetében,
és dicsérjék őt a vének tanácsában.”

Zsolt 46,2-4

^„Menedékünk és erőnk az Isten,
a ránk zúdult számos bajban ő a mi segítőnk.
Nem félünk tehát, rendüljön bár meg a föld,
merüljenek bár a tenger mélyére a hegyek.
Zúgjanak bár és háborogjanak vizei,
rendüljenek meg bár erejétől”

Zsolt 65,7-8

„Aki hatalmaddal megszilárdítottad a hegyeket,
magadat erővel övezed.
Megfékezed a tenger zúgását,
hullámainak bömbölését”

Zsolt 89,9-10

„Hatalmas vagy, Uram, és hűséged övez téged.
Te uralkodsz a tenger erején
és háborgó hullámait te fékezed meg.”

Az ószövetségi szabadító csodákkal ellentétben itt nem imádság nyomán Jahve tesz csodát, hanem Jézus saját erejéből hajtja végre a szabadítást, szavának erejével csendesíti le a vihart. Csak ezután fordul az apostolokhoz és válaszol a szemrehányásukra feddő szavaival: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” (40) A vihar lecsendesítésének történetének központi mondanivalója nem a csoda, mert a csoda csak megnyitja az embert, hogy felismerje az Isten jelenlétét, megtapasztalja az isteni erő titkát, de nem fakad belőle bizalom, hanem inkább ijedtség, félelem. A történet központi mondanivalója a Jézusba vetett feltétlen bizalom, amelyet a szorongatások között bizony nem könnyű megőrizni. A bizalom azt jelenti, biztosnak lenni valakiben, hű maradni hozzá, vele maradni, ragaszkodni hozzá. Jézus magatartása ezt a bizalmat állítja elénk:

Jézus bízik önmagában, nincs benne kétely, bizonyos abban a feladatban, amellyel az Atya megbízta.

Jézus Istenre bízza magát, nyugodtan alszik a viharban (Zsolt 23,4)

Jézus bízik a tanítványaiban, hogy a rájuk bízott feladatot (menjünk át a túlsó partra 35.) jól elvégzik. Hagyja, hogy teljes felelősséggel cselekedjenek. Alvásával is bátorítani akarja őket, nem pedig érdektelen, ahogy a tanítványok vélik.

Vágvölgyi Éva