Jairus lányának feltámasztása és egy beteg asszony meggyógyítása ²¹ Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. ²² Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, ²³ és így esedezett hozzá: »A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!« ²⁴ El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta.

²⁵ Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, ²⁶ és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, ²⁷ amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. ²⁸ Azt gondolta: »Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.« ²⁹ Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. ³⁰ De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: »Ki érintette meg a ruhámat?« ³¹ Tanítványai azt felelték neki: »Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?« ³² Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. ³³ Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előt­te, és őszintén elmondott neki mindent. ³⁴ Ő pedig ezt mondta neki: »Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.«

³⁵ Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: »A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?« ³⁶ Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: »Ne félj, csak higgy!« ³⁷ Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. ³⁸ Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házához, ahol látta a tolongást, s a hevesen sírókat és jajgatókat. ³⁹ Bement, és azt mondta nekik: »Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.« ⁴⁰ De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. ⁴¹ Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: »Talíta, kúmi!« – ami azt jelenti: »Kislány, mondom neked, kelj fel!« – ⁴² A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt ugyanis. Mindenki nagyon csodálkozott. ⁴³ Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak a lánynak enni.

„Ne félj, csak higgy!” (36)

Isten minden embert a saját képmására teremt.

„Amikor az emberben maradéktalanul tudatosul, hogy lelke Isten képmására lett teremtve, és így az övével azonos létminőséget kapott. Amikor számot vet azzal, hogy léte az isteni valóság része, akkor érkezik el annak felfogására, megértésére és megérzésére, hogy része Istennek…

Isten létének tudatosítása nélkül nem lehetséges, hogy az ember valóban hitelesen és reálisan megismerje önmagát; mert Isten a lélek teremtője, és a lelket saját képmására teremtette. Amikor az ember önmaga létére tekint, Isten képmásával néz szembe. Még ennél is több, maga az öntudat, amely olyan képesség, amit Isten ajándékozott az emberi léleknek, nem más, mint az isteni tudat képmása bennünk. Tehát az út a valódi öntudat eléréséhez erőfeszítés nélkül elvezet Isten létének felfogására…

Természete mélyén Isten folyamatosan megszólítja az embert, hogy az isteni terv végső céljaként elérkezzék a vele való egyesülésre. Ebben a viszonyban, amelyben az ember néha-néha felébred és válaszol erre a megszólításra, amely arra hívja, hogy Isten jelenlétében legyen, hogy vele legyen, kifejezésre jut az ember szabad akarata.” (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Mi hát a hit? Az ember válasza Isten megszólítására.

Az Úr megszólította Ábrahámot:

„Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak:
»Menj ki földedről,
a rokonságod közül és atyád házából
arra a földre,
amelyet mutatok majd neked!
Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak,
s naggyá teszem neved, és áldott leszel.
Megáldom azokat, akik áldanak téged,
s megátkozom azokat, akik átkoznak téged.
Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.«
Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki” (Ter 12,1-4).

Ábrahám hitt az Úr szavának.

Szt. Pál azt írja Ábrahámról a Rómaiakhoz írt levelében:

„Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki létre hívja a nemlétezőket, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: »Annyi lesz a te utódod« . És nem gyengült meg a hitben, hol­ott már majdnem százesztendős volt, nem gondolt sem életerejét vesztett testére, sem Sára elapadt méhére, és Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerősödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek abban a teljes meggyőződésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. És ez számíttatott be neki megigazulásul” (Róm 4,17-22).

Ábrahám hite által lett minden hívő atyjává.

Mária és Erzsébet találkozásakor ezt mondja Erzsébet Máriának:

„Boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).

A kafarnaumi királyi tisztviselőről, akinek szolgáját Jézus meggyógytotta ezt mondja a János evangélium: „Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki” (Jn 4,50).

Jairus lányának feltámasztásáról szóló történetbe beleékelődik a vérfolyásos asszony gyógyítástörténete. A kulcsszó, ami összekapcsolja őket, a Jézusba való feltétlen hit. A vérfolyásos asszony is és Jairus is már a csoda megtörténte előtt hittek.

Az ember biztonsága érdekében elsősorban a tárgyi, fogható valóságban keres támaszt, segítséget. A létbiztonságát, az egészségét az anyagi javaktól, a tudomány vívmányaitól reméli. De vannak helyzetek, amikor kiderül, hogy ezek a támaszok végesek. A Példabeszédek könyvében már ott a figyelmeztetés:

„Aki gazdagságában bízik, elbukik,

az igazak pedig virulnak, mint a friss lombkorona” (Péld 11).

Az evilági kapaszkodókban reménykedő ember egyszercsak ott áll tehetetlenül és kiszolgáltatottan a bajjal és betegséggel szemben. Elérkezik ahhoz a ponthoz, hogy az evilág valóságából át kell lépnie a hit valóságába. A hit belső bizonyosság, ami az isteni jelenlét megtapasztalásából fakad.

„Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, mert Isten ereje az mindenkinek az üdvösségére, aki hisz, elsősorban a zsidónak, aztán a görögnek. Mert Isten igazsága nyilvánul meg benne, amely a hitből hitre vezet, amint írva van: »Az igaz a hitből él« {Hab 2,4}” (Róm 1,16).

Az ember kicsi, mint egy porszem, amit felkap és tovább sodor a szél. Akiben azonban él a hit bizonyossága, azt a hite megtartja a nehéz helyzetekben is. Beszámolókból tudjuk, hogy a koncentrációs táborok, a gulág borzalmait csak annak volt esélye túlélni, aki hitt.

Jairus leányának története gyógyítás történetnek indult, de az események hirtelen tragikus fordulatot vettek, még mielőtt Jézus odaért volna, a kislány halálhírét hozták a kétségbeesett apának. Jézus szava azonban mentőövet nyújt az összeomlás szélére került apának:

„Ne félj, csak higgy!” (36)

Mire vonatkoznak Jézus szavai, miben higgyen Jairus, és miben higgyünk mi magunk Jézus biztató szavai nyomán, a gyógyulásban, a feltámasztásban vagy más esetben a valamilyen bajból való szabadulásban? Jézus hitre való biztatása Istenre vonatkozik, Benne kell bíznunk és hinnünk, nem valamilyen számunkra pozitív fordulatot jelentő esemény bekövetkeztében.

A Zsoltárok könyvén aranyfonálként húzódik végig a hívő ember magatartása:

„GÍMEL Hisz senki, aki tebenned bízik,
meg nem szégyenül.
De szégyen éri mindazokat,
akik hiábavalóságok miatt hűtlenek lesznek.
DÁLET Utaidat, Uram, mutasd meg nekem,
és ösvényeidre taníts meg engem!
HÉ Vezess és oktass engem igazságodra,
mert te vagy az én üdvözítő Istenem,
VAU és én tebenned bízom szüntelen!” (Zsolt 25,3-5)

„TÉT Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr,
boldog az az ember, aki őbenne bízik!
JÓD Féljétek az Urat, szentjei mind” (Zsolt 34,9-10).

„Seregek Ura, boldog az az ember,
aki tebenned bízik!” (Zsolt 84,13)

„MÉM Rossz hírtől nem kell félnie.
NÚN Erős a szíve, bízik az Úrban,
SZÁMEK rendületlen a szíve, nem fél” (Zsolt 112,7-8).

„Izrael háza az Úrban bízik,
ő a segítőjük és oltalmazójuk.
Áron háza az Úrban bízik,
ő a segítőjük és oltalmazójuk.
Akik félik az Urat, az Úrban bíznak,
ő a segítőjük és oltalmazójuk” (Zsolt 115,9-11).

„Aki az Úrban bízik, olyan, mint a Sion hegye:
meg nem inog, örökre megmarad” (Zsolt 125,1).

„Benned bízom, Uram.
Lelkem bízik az ő szavában,
várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őr a hajnalt.
Jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,5-6).

„Szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak,
s ő gyötrelmükből kiragadta őket.
Kihozta őket a sötétségből s a halál árnyékából
és összetörte bilincseiket” (Zsolt 107,13-14).

„Járjak bár a halál árnyékában,
nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy,
vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem” (Zsolt 23,4).

„Bármikor fog is el a félelem,
én tebenned remélek.
Istenben, akinek dicsőítem szavát,
az Istenben remélek, nem félek” (Zsolt 56,4-5).

„Az Úr velem van, nem félek” (Zsolt118,6).

Izajás próféta szavai:
„Íme, Isten az én üdvösségem,
bízom és nem félek,
mert erőm és ujjongó dalom az Úr,
ő lett nekem üdvösségem.
Örömmel merítetek majd vizet
az üdvösség forrásaiból” (Iz 12,2-3).

Végezetül álljon itt egy csokorra való idézet a hitről Meszkín atyától:

„Az Egyház nem szentelheti magát kizárólag a hittani tanítások tanulmányozásának. A Jézus Krisztusban való hit nem elmélet, hanem erő, ami képes megváltoztatni az életet. Minden embernek, aki Jézus Krisztusban él, hordoznia kell egy olyan erőt, ami képes arra, hogy megváltoztassa az életét, és Krisztus erejéből megújítsa.

De a Krisztusban való hitünk erőtlen marad mindaddig, amíg nem találkoztunk vele személyesen, szemtől szembe, saját magunk legmélyén a türelemben, az állhatatosságban és a bátorságban, amik lehetővé teszik, hogy elviseljük a végtelen megalázást, hogy látjuk lemeztelenített lelkünket az ő ragyogó szemei előtt, és aztán látjuk, amint a találkozás végén Krisztus szentsége és szeretete valódi ismeretének tapasztalatával meggazdagodva, megújult lélekkel távozik.

Minden Krisztussal való találkozás a megújulás imája. Minden ima a hit megtapasztalása. A hit minden megtapasztalása az örökélet jelenti.

Ez nem jelenti azt, hogy a hit és a teológia igazságai egy pillanat alatt meg tudják változtatni, és át tudják formálni az ember belső tapasztalatait. A hitigazságok szilárdak magának Istennek a szilárdsága miatt. A tapasztalat növeli bennünk a hit tényeinek világosabb felfogását….

Mindazok, akik Isten szenvedésének iskolájában tökéletesedtek, megerősödtek a hitben:

„Akik, mivel hittek, legyőztek országokat, igazságosságot cselekedtek, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, elfojtották a tűz erejét, megmenekültek a kard élétől, felgyógyultak betegségükből, diadalmaskodtak a harcban, megfutamították az idegenek táborát. Másokat viszont kínpadra vontak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy jobb feltámadást nyerjenek, mások meg gúnyt és megvesszőzést szenvedtek, ezenfelül még bilincseket és börtönt is; megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányva megölték őket, szerte bujdostak juhok és kecskék bőrében, szűkölködve, szorongatást szenvedve, nyomorogva, akikre nem volt méltó a világ, sivatagokban bolyongtak, hegyek közt, barlangokban és a föld üregeiben. És mindezeken, akiket hitük tanúságtétele igazolt, nem teljesült be az ígéret, mert számunkra Isten valami jobbat rendelt” (Zsid 11,33-34. 36-40).

Ugyanígy, aki tökéletes akar lenni a hitben, mindenekelőtt hagynia kell, hogy a Szentlélek pedagógiája vezesse a tökéletességre a helyreigazítás és javítás számos módszerén keresztül, fájdalmakon, próbákon és a legszörnyűbb fenyegetések között, egészen a halálig, hogy méltóvá váljon arra, hogy tanúságot tegyen az Istenbe vetett hitéről. A szenvedései méltóvá teszik az isteni tanúságtételre, ami meghívja, hogy osztozzon dicsőségében: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta” (Mt 25,34)…

Az imában ott találjuk őt szívünk ajtajánál, és nem hagyja abba a zörgetést, amíg az ki nem nyílik (vö. Jel 3,20). Mikor válaszolunk neki, és ő bennünk lakik, rögtön kiemelkedünk a világ sötétségéből és elkezdődik feltámadásunk. A Krisztus képmására teremtett új ember csakis akkor él, növekszik, ha a hit imája és vágya által Krisztus lakik a szívében. „Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,17). Mert Krisztus az élet Igéje, Ige, akit az ember az ima és az evangélium eszközével őriz meg a szívében…

Az elmélkedés legmagasabb foka azonban kétségkívül az isteni megtestesülés „művéről”, a kereszten beteljesülő megváltásról és a feltámadásról való elmélkedés, amely megadta számunkra az élet lehetőségét. Ha az ember elégséges időt szán az Isten tervének misztériumairól való elmélkedésre, amelyet az evangélium egyszerű és világos szavakkal ír le, akkor titkos értelmük megnyílik szíve számára, lángoló erővel töltik el, amely képes arra, hogy új életet ajándékozzon neki: „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra” (Fil 3,10); „Hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, mely minden ismeretet meghalad, s beteljetek Isten egész teljességével” (Ef 3,17-19)…

Ami azt illeti, hogy miért nem származnak az értelmi tudat érzékeléséből azok az elmondhatatlan isteni titkok, amelyek Isten ismeretére és szeretetére vonatkoznak, a felelet egyszerű és nyilvánvaló: Az emberi értelem jellege szerint a gyakorlatban a valóság anyagi mérlegelését, a képzeletet és a logikát foglalja magába. Ezeknek az értékeknek a hatására növekedett, fejlődött ki, és érlelődött meg. Ezzel az Isten teljes és valódi megismerésére való majdnem-alkalmatlanságban is növekedett, mert Isten természete nem származtatható sem képzelettel, sem logikával az anyagi értékekből. Ezért ha valóban hinni akar Istenben, az Istenbe vetett hitnek felül kell múlnia az értelmet, túl kell emelkedni önmagán, az értelme és a környező világ fölé kell emelkednie. Tehát a hit értéke meghaladja önmagának, az embernek és a világnak az értékét és ennek a mindent felülmúló hitnek a jutalma az emberi javakért és a világ minden dicsőségéért, ő maga, Isten. Emiatt a hitnek nagyobb az értéke, mint az eksztázisnak, a látomásoknak és a kinyilatkoztatásoknak: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek” (Jn 20,29).

Azonban azért, hogy Isten ki tudja mutatni az őt szerető és benne hívő ember felé szeretetét, időnként ki akarja azt nyilvánítani, mert az ő szeretete az egyénnek szóló valódi személyes szeretet az emberi valóság szintjén: „Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21). Azért, hogy ezt Isten ki tudja nyilvánítani az ember számára, elkerülhetetlenül szükséges, hogy az ember lépjen túl mindenen, amit a látás, a hallás, a gondolkodás és az összes érzékszerven keresztül érzékel, addig, amíg a testi és észbeli képességek már nem vesznek részt az érzékelésben, nem térítik el, nem hamisítják meg Isten igazságát. Ebből következik, hogy ez szükségszerűen megköveteli az őt szeretőktől, hogy ideiglenesen függesszenek fel minden értelmi és érzelmi tevékenységet, mert csak így tudja megvalósítani ezt a felfoghatatlan kapcsolatot, amely felülmúlja a kézzelfogható világot, és hogy Isten kinyilvánítsa az ember iránti szeretetét, és tanúságot tegyen róla…

De meg kell ismételnünk, hogy Isten megmutatkozása nem jelenti a formájának vagy látványának fizikai szemmel való megpillantását, hanem tulajdonságainak és a műveinek látását, bölcsessége és minden ismeretet felülmúló szeretetének megismerését. Most, ebben az életben, természetünk romlottsága miatt ez a látás nem tökéletes. A romlottság azonban nem teljes, mindig hagy számunkra egy lehetőséget, hogy Istent megismerjük, amelyhez hozzájárul a másik lehetőség, ami lényünk legmélyébe van írva, és ami segít legyőzni a romlottságot, és lehetővé teszi, hogy Isten ismeretében növekedjünk.

­­Ez a két lehetőség (a maradék romolhatatlanság, amelyet természetünk mindvégig megőriz magában és a lehetőség, amely még lényünk legmélyén létezik, amely segít bennünket, hogy legyőzzük a romlottság hatását), teret nyitnak az Istenben való hit számára: „Akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel” (1 Pét 1,8).

Így a hit a látás egy formája, ami azonban még nem lát tisztán, vagy még inkább csak részlegesen lát, mert még nem ért egészen a megismerésünk töredékessége miatt: „Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk… Most ugyanis tükör által, homályban látunk” (1Kor 13,9; 12).

Ez a tökéletlenség reális és konkrét tény. Jelenleg az ember a hitnek azon a fokán áll, hogy folyton azt kérdezi, hogy Isten miért tette ezt így, és miért nem tette úgy. Az értelem sötétsége miatt, sok dolog érthetetlennek és ismeretlennek tűnik számára. De a hittel legyőzi saját tudatlanságát, a hittel legyőzi a megismerés töredékességét, a hittel keresztül jut az értelem sötétségén. Ezért a hit, legyen bár tökéletlen, ahogy Istent látja, és nem tudja teljesen felfogni Őt, mindazonáltal kegyelme egyenrangú a látás tisztaságával. Ugyanis a hit felkészít a látásra és a hitnek köszönhető, hogy mostantól fogva elnyerjük a feltámadás erejét, amelyben színről színre látjuk Istent: „Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy és is ismert vagyok” - Vagyis úgy fogom ismerni Istent, ahogy Ő ismer engem. – „Most azért megmarad a hit” (1Kor 13,12; 13)…

Tehát a Jézus Krisztusban vetett hit misztériuma és a természetünkre kiáradt Szentlélek tevékenysége által elnyerjük a szentséget, amely alkalmassá tesz Isten látására, azaz, hogy az egység és a belőle való részesedés mély megtapasztalása nyomán megismerjük: „Hogy a szívük megvigasztalódjék, és szeretetben összeforrva eljussanak a megértés teljességének minden gazdagságára, Isten titkának, Krisztusnak ismeretére” (Kol 2,2).

De mivel a szentté válás, a megtisztulás és a megigazulás lényeges részei a látásnak, mind össze vannak kötve a hittel, és mivel a hit természete szerint kisebbedik és tágul, növekszik és megáll az emberi természet kötelékei és függőségei miatt – amely változik, képes növekedni és fejlődni – így, az Isten látása is (azaz az ő ismerete) alá van vetve a változásnak és növekedésnek.

Istenbe vetett hitének, bizalmának és a szeretetébe vetett reményének növekedése mértéke szerint növekszik és fejlődik az ember saját istenlátása.

A hit a tökéletesség olyan fokára tud növekedni, ami alkalmassá teszi az embert, hogy elérje a tökéletes szentség állapotát, lehetővé téve neki hogy a mi korunkban világosan lássa Istent?

Elméleti szempontból ez lehetséges, mert egyrészről egy kötelességről van szó: „Nem azt mondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” (Jn 11,40). De gyakorlati szempontból lehetetlen, mert megakadályozzák az ember érzései és az értelme, amelyek nem egységesen fejlődnek, kétségek közt és elemezve, és ennek következménye, hogy amikor hatnak a látásra, amíg meg nem szűnnek a kétségek okai, megrontják a megismerést, csökkentik a tisztaságát,: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos!” (Jn 11,39)…

Így az ember természete bárhogy is megújul ebben a földi létben, a testi érzékelésében és a gondolkodásában megtartja a kezdeti romlás elemeit, amelyek megakadályozzák, hogy világosan lássa Istent. Semmise tudja megsemmisíteni a kezdeti romlást, ha csak nem a sír, és utána a feltámadás. Íme, amiért az ember szempontjából, a természete és a lehetőségei miatt ebben a földi létben lehetetlen, hogy világosan lássa Istent.

De talán Isten ki tudja magát nyilatkoztatni az embernek?

Egyszerű a válasz, a hit meggyőződése alapján Istennek semmi sem lehetetlen!

Isten ki tudja nyilatkoztatni magát az embernek. Ezt felfoghatatlan módon megtette az isteni megtestesülés misztériumában, megengedve az embernek, hogy lássa Istent Krisztus közbenjárása által, aki abban a pillanatban, amikor megjelent, kiirtotta a romlott emberi természet minden akadályát, megsemmisítette az érzelmek és az értelem negatív hatását, és felfoghatatlan megszentelő erejével teljesen megtisztítva az embert Isten szentségétől átváltozott új teremtménnyé formálja át. Akkor ez az átváltoztatott ember világosan látja Istent, ahogy Ő van: „Nem vagyok-e szabad? Nem láttam-e Jézust, a mi Urunkat?” (1 Kor 9.1).

Tehát most már egy új út nyílik előttünk a világosan látás felé, nem az ember hite, hanem Isten kinyilatkoztatása által. Isten kinyilatkoztatása akaratának jóváhagyása alapján az egyedüli eszköz arra, hogy eltávolítson minden akadályt a világosan látás elől, és lehetővé tegye az embernek, hogy ugyannak a látása nyomán eljusson a tökéletes megszentelődésre…

Ostobaságból sokan azt állítják: „Láttuk az Urat, ahogy (látták őt) az apostolok”. De ezek, szeretett fiaim, tévednek, és félre vannak vezetve, mivel hogy nincs szemük, amivel látnák az Urat, ahogy az apostol látta. Ezek valóban látták, ahogy az apostolok és sokan mások, akik hittek az Úrban és kísérték őt a tömegben, de csak az egyszerű embert ismerték fel benne. De a vérfolyásos asszony szívének szemével nézte őt, hitt abban, hogy ő Isten, megérintette ruhája szegélyét, és meggyógyult … A többiek, Pilátus, Annás és Kaifás, nos ők is csak a fizikai szemükkel látták az Urat, nem a hit szemével néztek rá, ahogy az apostolok tették, tehát semmi hasznuk nem származott belőle, hogy látták őt. Az apostol azonban a szív tekintetével nézett rá és hitének szenvedélyével, ahogy a vérfolyásos asszony tette, aki hittel megérintette és meggyógyult.

Így ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus megjelent apostolának, Szent Pálnak, szabaddá téve őt, ugyanúgy azoknak is, akik legyőzték szenvedélyeiket megmutatkozott az Úr, tehát aki tartózkodik a szenvedélyektől, az saját szívének szemével látja az Urat, és szabaddá lesz. Mindazonáltal annak a ragyogásnak a fényét, amit Szent Pál apostol látott, nem lehet fizikai szemmel látni, .…Urunk annak mutatkozik meg, aki, ahogy ők, nem rabszolgája a szenvedélyeknek. Leírták Izajás prófétáról, hogy az Úr megjelenései abbamaradtak és nem tudott prófétálni, mert nem tett szemrehányást Uzija királynak. Uzija halála után megjelent a prófétának az Úr angyala, és izzó fogóban tartott égő parázzsal megtisztította a száját (vö. Iz 6,6).

Tudjátok meg tehát szeretteim, hogy amikor az emberben kevesebb lesz a bűn hatalma, Isten megmutatkozik a léleknek, és a testtel együtt megtisztítja. De ha él benne a bűn hatalma, az ember nincs azon a fokon, hogy lássa Istent, mert a lelke sötétben van, és a fény, ami Isten látása, nem tud megmutatkozni benne.

Valóban ezt mondja Dávid: „Világosságod által látunk világosságot” (vö. Zsolt 36,10). De mi ez a fény, ami által az ember látja Istent? Ez az a fény, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus említ az evangéliumban, amikor azt állítja: „Ha tehát tested egészen világos, nincs benne semmi sötétség” (vö. Lk 11,36). És amikor azt mondja: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (vö. Mt 11,27). A Fiú, kedveseim, nem mutatja meg az Atyát a sötétség fiainak, hanem csak a világosság fiainak: a parancsok ismeretével megvilágosítja a szívük szemét…

A kereszténységben az egység egy megélt valóság, amelyet a szertartások során és Krisztus szeretetében megízlelünk, de az eszünkkel nem tudjuk azt se felfogni, se megérteni. A racionális logika szerint az a lehetetlenség körébe tartozik, de a megtestesülés misztériuma, a szeretet és a hit tapasztalata szerint valóság, felfogható tény.

Az Istennel való egység nem másodlagos eleme a hitnek, ez minden hitnek és dogmának az alapja. Végső célja Istennek, amiért a megtestesülés által a világba küldte egyetlen Fiát: „Megismertette ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban, mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben, és ami a földön van” (Ef 1,9-10).

Más meghatározásokban az emberség Krisztusban való egységének misztériuma nem csak a megtestesülés, a kereszt és a feltámadás végső állomása, hanem az egész teremtésé…

Az alávetettség ebben az esetben azt jelenti, hogy aggodalom, zúgolódás, és kishitűség nélkül teljesen rábízni Isten akaratára mindent, ami történt, ami történni fog, de közben nem hanyagoljuk el a probléma megoldására tett emberi erőfeszítéseket sem, elutasítjuk a rosszat, kezeljük a bajokat, és egy világos Istentől kapott lelki akarattal próbáljuk a nehéz helyzeteket megoldani. Az isteni akaratra való ráhagyatkozás révén bekövetkezik a végső eredmények elfogadása, miután minden erejével teljesítette és kitartóan megvizsgálta, ha saját akarata valóban megegyezik Isten akaratával, és nem bujtogatja a saját akarata, akkor nyoma sem lesz benne a gőgnek, nagyképűségnek, kapkodásnak.

Hogyan valósul meg az emberi én alávetettsége Istennek azért, hogy a lélek felszabaduljon és teljesen Isten akaratára hagyatkozva éljen?

1. Figyelj, és ne hagyatkozz a saját bölcsességedre és képességeidre, ne táplálj emberi vágyakat valamilyen tevékenység iránt, a miatta érzett aggodalom megállítja lelked, elhomályosítja látásod, elhagy a kegyelem, és te azt kockáztatod, hogy szem elől téveszted az isteni utat, elveszíted az igazságot, az ellenség hálójába esel, rabszolgája leszel az énednek és emberi vágyaidnak. „Jaj azoknak, akik bölcsek a maguk szemében, és önmaguk előtt okosak!” (Iz 5,21)

2. Tekints magadra, és ha azt hiszed, hogy valamiben fontos vagy, hogy nélküled a dolgok megállnak, a munkák félbeszakadnak, akkora az éned fontosnak látszik szemedben. De tudd meg, hogy Isten valaki más által sokkal jobban véghez tudja azt vinni, mint veled. A gyengéket erőssé tudja tenni, az erőseket gyengévé, a tudatlanokat bölcsé, a bölcseket tudatlanná. Mindaz, ami jó és hasznos benned Istentől van, nem a tied, és ha nem vagy elővigyázatos és magadban nem Istennek tulajdonítod ezeket, elveszik tőled. Ha dicsekszel az okosságoddal vagy erényeiddel, Isten elhagy, és ezek romlásodra lesznek, bajt és pusztulást hoznak.

3. Ha az éned fél alávetni magát Istennek, meg akarja úszni az önmagáról való lemondást, és saját hatalmát magasztalja; ha magadnak tulajdonítod az intelligenciád, az erényed és a sikered, Isten megbüntet, és ez ismétlődni fog, egyik megpróbáltatás következik a másik után, amíg alázattal alá nem veted, és el nem hagyod önmagad. De ha visszautasítod a fenyítést, és nem tudod elviselni a megpróbáltatást, akkor Isten örökre magadra hagy téged.

4. Figyelj tehát, és hallgass jól ide, mert vagy valóban semmivel egyenlőnek tartod magad, tettekben és szavakban szilárd elhatározásod, és minden erőddel kész vagy bensőleg ráhagyatkozni Istenre, és ebben az esetben Isten kegyelméből szívesen megszabadítod magad az énedtől, vagy büntetésben részesülsz addig, amíg kényszer alatt meg nem szabadulsz az énedtől. Válassz tehát jól, válaszd az önkéntes alávetettség útját, tartsd magad semminek, hogy kövesd a kegyelmet a Szentlélek útjain.

5.Tudd, hogy az Istennek való alávetés és a teljes ráhagyatkozás akaratára és ítéletére, az valóban ajándék és kegyelem. Ennek elnyeréséhez az imával és a könyörgéssel együtt szükségünk van a hit bizakodó erejére és a szív kitartására, azért hogy Isten ne büntessen, és ne szolgáltasson ki bennünket elhomályosodott értelmünknek. Ezen kívül nagy elhatározással az önmagunkról való lemondást kell választanunk minden pillanatban és minden alkalommal, nem a világ előtt, hanem a tudatunk mélyén. Boldog, aki lelke gyengeségét és középszerűségét feltárja, elismeri és bevallja Isten előtt élete utolsó napjáig.

6. Ha elviseled a büntetést, tudd, hogy határtalan jóban részesülsz, mert Isten a fenyítésnek azt a lelket adja át, amelyik megfeledkezik arról, hogy milyen gyenge, és saját képességét és eredményeit dicsőíti. Isten azt addig fenyíti, amíg nem ad számot gyengeségéről: odáig jut, főleg amikor Isten nem ad kiutat a csüggedésből és minden oldalról körülzárva az ént zsákmányául hagyja a belső vagy külső megaláztatásnak – származzon az bűntől, vagy sértéstől -, hogy a lélek elérkezik az utálatig, akár saját okosságának átkozásáig is, saját képességeinek megtagadásáig és végül alázatosan és bűnbánóan ráhagyatkozik Istenre. Abban a pillanatban az embernek nincs többé nehézsége, hogy saját énjét utálja, sőt egyenesen kívánja, hogy minden összefogjon benne, hogy utálja ezt a megvetendő ént. Ez az alázat valódi útja, ami az én uralmától tévedéseitől, makacsságától és gőgjétől az isteni akaratra való teljes ráhagyatkozáshoz vezet, és ami a lélek megszabadulásába torkollik.

7. Ha el akarod érni a lélek megszabadítását a legjobb, és legrövidebb úton láss hozzá a kegyelem iskolájához, ülj le minden nap, vizsgáld meg a gondolataidat, viszonyaidat, szándékaidat, céljaidat, szavaidat, tetteidet Isten szavának fényében. Fel fogod fedezni éned romlottságát, képmutatását, rosszindulatát, csalásait, gőgjét, mocskait… Ha ilyen állhatatos vagy minden nap, akkor bűnbánó szívvel meg tudsz szabadulni a hazug és beteg éntől, és fokozatosan győzelmet aratsz rajta, amíg meg nem szabadulsz a befolyásától. Akkor szembenézel a szerencsétlenség súlyával, amibe az éned belesodort mikor engedelmeskedtél neki, amikor örvendeztél benne, dicsőítetted magad és tiszteletét és méltóságát kerested, és abban a pillanatban, amikor bensődben biztosan érzed, hogy te semmi vagy és Isten a minden, akkor valóban szabad vagy…

Az Ószövetségben az új szív teremtése kivételes és egyedi dolog volt. Az Újszövetségben ez általánossá válik, nem csak egy viszonylag új szívnek a megteremtése, hanem az ember egész belsejének újjá teremtése.

Ezt a három dolgot megtaláljuk a keresztség misztériumában, amely a szívet lemossa, megtisztítja a hit által: „a hit által megtisztította szívüket” (Csel 15,9). Ezt az érzékelés síkján a Krisztus Nevében vízbe való alámerítéssel fejezi ki. De a megtisztulás csak akkor valósul meg, amikor a bűnbánó szív a megbánás és a bűn visszautasítása következtében elnyeri a bocsánatot: „Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára: akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (Csel 2,38). Tehát a tökéletes megtisztulás, hogy az ember a megkapja a Szentlelket, a hit és a bűnbánat által jön létre.

Tehát az új szív teremtése a víz és a Szentlélek által, a hit és a megtérés útján válik lehetségessé minden ember számára. Fontos különbség van tehát a szívnek a hit és megtérés útján való megtisztítása, és egy új, tiszta szív Szentlélek általi megteremtése között.

A szív megtisztítása kötelezően és szükségesen bejárt út számunkra, miközben egy új tiszta szív teremtése természetfölötti tett, ami egyedül Istent illeti. Mindazonáltal össze van kötve a mi utunkkal, mert amilyen mértékben megtisztítjuk szívünket a hit és a megtérés által, olyan mértékben válunk képessé ennek az új, Isten képmásra teremtett szívnek a befogadására.”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

(Vágvölgyi Éva)