17 Jézus színeváltozása ¹ Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, ² és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. ³ És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. ⁴ Péter ekkor azt mondta Jézusnak: »Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« ⁵ Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s a felhőből egy hang szólt: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok« {Iz 42,1; MTörv 18,15}. ⁶ Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. ⁷ Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: »Keljetek föl, és ne féljetek!« ⁸ Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.

A színeváltozáskor a három kiválasztott tanítvány részesedik Jézus misztériumában, kinyilvánul számukra a szenvedő és dicsőséges Emberfia, akinek halála és feltámadása be fogja teljesíteni az Írásokat. Kinyilatkoztatja számukra a Fiú személyét, aki magának Istennek a dicsőségét bírja, de akinek dicsősége a kereszt útján át vezet dicsősége és fiúi méltósága teljes kibontakozásához.

A misztérium görög szó, titkos vallást, titkos rítust, titkot jelent, amelyben csak a beavatottak részesülnek. Valószínűleg a müein, szájat befogni igéből származik.

Már az ószövetségi próféták is beszéltek Isten titkairól, de Jézus maga volt a titok feltárulása, ezt főleg János evangéliuma bontja ki számunkra:

„Ekkor Fülöp kérte őt: »Uram, mutasd meg nekünk az A­tyát, és az elég nekünk!« Jézus így válaszolt neki: »Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: `Mutasd meg nekünk az Atyát'? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tettekért higgyetek” (Jn 14,8-11).

„Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).

„Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25).

„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6)

A szinoptikusok arról beszélnek, hogy a kiválasztottak, vagyis a tanítványok részesednek Jézus misztériumában:

„A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta” (Mt 13,16-17).

„Ezt mondta nekik: »Nektek adatott, hogy ismerjétek az Isten országa titkát, azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példabeszédekben hangzik el,

hogy nézvén nézzenek és ne lássanak,
hallván halljanak és ne értsenek;
nehogy megtérjenek
és bűneik bocsánatot nyerjenek« {Iz 6,9-10}” (Mk 4,11-12).

Az isteni valóságot csak az emberi lélek képes megismerni, az értelem, a tudás nem. A lélek is csak annyiban, amennyit Isten Lelke feltár számára.

„A misztériumteológia központi kérdése az általános üdvtörténelem és a kegyelem egyedi megvalósulása viszony kérdése, pontosabban: Jézus Krisztus üdvözítő tettének valóságos és hatékony jelenléte a szentségi történésben.

Az Újszövetségben és az atyáknál elsősorban Istennek a történelmi emberekben véghezvitt cselekvését jelenti, mely számukra üdvösséget vagy ítéletet hoz: nevezetesen Isten örök döntését (alapmisztérium), a teremtés művét, a megváltást (Krisztus misztériuma szűkebb értelemben), az Egyházat, a hitet és a szentségeket (a kultusz misztériuma), az üdvösség valóságát és beteljesülését, ellentétben a gonosz misztériumával.” (vö. Teológiai Kisszótár)

Isten titkainak gondolata Izraelben már a próféták kora óta otthonos. Ezek a titkok nevezetesen arra az üdvösségtervre vonatkoznak, amelyet Isten a történelemben valósít meg, és amely a kinyilatkoztatás tárgyát képezi.

Dániel könyve: „Semmiféle emberi tudás sem tudna ilyen ismeretet adni a jövendőről; de Isten a „a misztériumok kinyilatkoztatója. Van Isten az égben, aki fel tudja tárni a titkokat. A nagy Isten megmutatta a királynak azt, ami egykor történni fog; s az álom igaz, és megfejtése biztos. Ekkor Nebukadnezár király arcra borult és meghajtotta magát Dániel előtt, és megparancsolta, hogy mutassanak be neki áldozatokat és tömjént. Majd így szólt a király Dánielhez: Valóban a ti Istenetek az istenek Istene, a királyok Ura, a titkok kinyilatkoztatója, mert te meg tudtad fejteni ezt a titkot” (Dán 2,28.45-47).

Az Újszövetség - „Ti be vagytok avatva Isten országa titkaiba (Mk 4,11) - hallgatósága soraiban megkülönbözteti azokat, akik meg tudják hallani a misztériumokat, és a „kívülállókat”, akiket szívük keménysége - Izajás szavai szerint (6,9) – megakadályoz abban , hogy értsenek (Mk 4,12).

Jézus műve abban áll, hogy felavatja az Országot itt a földön, és teljesen kinyilatkoztatja az isteni titkokat, amelyek reá vonatkoznak, és amelyek „rejtettek voltak a világ teremtésétől fogva” (Mt 13,35). Jézussal befejeződik a kinyilatkoztatás, mert az ígéretek beteljesednek: az Ország misztériuma az ő személyében van jelen itt a földön. De ezzel az emberiség mindjárt kettészakad: a tanítványok befogadják, a kívülállók bezárják a szívüket. A misztérium kihirdetése tehát nem rejtett értelmű (vö. Mk 1,15; 4,15) de a parabolák fátylát csak azok számára lebbentik fel, akik tudnak meghallgatni (vö. Mt 13,9.43). Ezek számára is a misztériumba való behatolás nem emberi értelem dolga, hanem Isten ajándéka.

A misztérium szó egy mély, kifejezhetetlen valóságot sugall; a végtelenségre nyit rá. A szóval jelölt tárgy nem más, mint az evangélium: az üdvösség megvalósulása Krisztus halála és feltámadása által, beültetése a történelembe a Szó hirdetése által.

„Pál első levelei (2 Tessz, 1 Kor, Róm) felváltva ennek a misztériumnak egy-egy szempontját vizsgálják. Azonosság van „Isten misztériumának hirdetése” (1 Kor 2,1) és a keresztre feszített Jézus (vö. 1 Kor 1,23; 2,2) evangéliumának hirdetése (1 Kor 1,17) között. Ez az üzenet, amelyet Pál elvitt a korintusiaknak: botrány a zsidóknak, és esztelenség a görögöknek, de bölcsesség azoknak, akik hisznek (1 Kor 1,23). Ez az isteni Bölcsesség, amely a misztérium alakját ölti fel (1 Kor 2,7), eddig el volt rejtve, a világ egyetlen fejedelme sem ismerte fel (1 Kor 2,8); de a Lélek kinyilatkoztatta nekünk, az a Lélek, aki Isten mélységeit is kikutatja (1 Kor 2,10). Ez a Bölcsesség hozzáférhetetlen a „pszichikai” embernek, tehát annak, aki csak saját természetes erejére támaszkodik, érthető a lelki embernek, akit megtanít rá a Lélek (1 Kor 2,10.15; Ef 1,9;).” (vö. Biblikus Teológiai Szótár)

Az evangélium mindenkinek adva van, de a keresztények hivatása az, hogy fokozatosan elmélyítsék annak ismeretét.

Az evangélium annak a misztériumnak a kinyilatkoztatása, amelyre ősidők óta csend borult, de amelyet most az örök Isten parancsára a próféták írásai kinyilatkoztattak és minden nemzet előtt ismertté tettek (Róm 16,25).

Az igazi isteni Bölcsességet Krisztus keresztje nyilvánította ki (1 Kor 1,17-25).

Isten országnak titka csak egy maroknyi nyáj, a beavatottak számára tárul fel, azok számára, akik hisznek Jézusban, akinek tetteiben megmutatkozik Isten országa (Mt 12,28).

Meszkín atya az imát szorosan összekapcsolja a Krisztus misztériumában való részesedéssel az „Isten megtapasztalása az imában” című könyvében:

„Amikor Krisztus arra buzdít bennünket, hogy állhatatosan imádkozzunk nevében az Atyához, kinyilvánítja különleges közvetítői szerepét. Amikor egyesülünk vele az imában, azáltal erőt ajándékoz nekünk, és lehetővé teszi, hogy fellépjünk arra a szellemi szintre, ami meghaladja a lehetőségeinket, érzékelésünket, érzékeinket és minden emberi képességünket.

Minden ima, amit Jézus Krisztus nevében felajánlunk az Atyának, egyfajta lelki áradat, ami feltör Krisztus szívéből a mi szívünk felé. Lelki energiájával, láthatatlan, tapinthatatlan erejével áthatol és elfoglalja a lélek mélységeit, hogy azt önmaga fölé emelje, és az Atyához vigye.

A Krisztusról való elmélkedés misztériuma mindegyik imánkban, amit felajánlunk az Atyának az ő nevében, az ő közben járását jelenti, annak értelmében, hogy Ő a főpap és Ő hullatta vérét engesztelő áldozatként, „örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hiszen mindenkor él, hogy értük közbenjárjon” (Zsid 7,25).

Amikor Krisztus imára buzdít bennünket és arra, hogy tegyük meg az akaratát, biztosít arról, hogy imánk meghallgatásra talál, de egyben felelőssé és vétkessé is tesz, ha nem imádkozunk, és nem vagyunk állhatatosak, amíg választ nem kapunk. Így az ima a legjelentősebb cselekedetek között azzá válik, ami azonnali közösségre vezet Krisztussal, ahol a kéréseink egyenesen az Atyánál találnak meghallgatásra…

Az ima úgy kezdődik, mint titokzatos megszólítás Isten részéről, hogy jelen legyünk számára, amely megszólításra mi szabadon válaszolunk, és amely megszólítás heves vágyat ébreszt bennünk a vele való párbeszédre. Ez aztán, Isten tervei szerint folytatódik a megtérés és a megtisztulás művében, míg végül elérkezik végső céljához: felajánlani önmagunkat a szeretet alázatos áldozatában, hogy utat nyissunk az Istennel való közösségre.

Jóllehet az ima olyan szellemi képesség, amely a tudat mélyében gyökerezik, és a lélek önmagában hordozza, sokan vannak, akik nem gyakorolják, és egész életük folyamán lappangó állapotban hagyják: meghalnak anélkül, hogy tudatában lennének lelkük valódi természetének és Istenhez fűződő viszonyának. Júdás apostol ezeket azokhoz a lelkekhez hasonlítja, akik olyanok, mint „bolygó csillagok, akikre a sötét alvilág vár mindörökre” (Júd 13).

Ez azért súlyos dolog, mert az ima nem olyan képesség, ami pusztán az evilági életre irányul. Az ima természetünkben gyökerezik azért, hogy általa Istenhez emelkedjünk, hogy vele egyesüljünk és a tünékeny evilági lét elmúltával eljussunk az örök életre.

Mondhatni, az imára vagyunk teremtve…

Az ima az egyedüli kötelék, amely Istennel egyesít. Szívünkben jelképezi számunkra az örök életet, amely felé haladunk.

Az ima olyan állapotot teremt bennünk, hogy általa felfedezzük a saját szentháromságos istenképiségünket.

Minél kevesebb az ima, annál kevésbé vagyunk Istenhez hasonló képmások.

Az ima az az út, amelyen keresztül Isten magához vonz bennünket és az ima az az út, amelyen felé haladunk, egy mély és szavakba nem foglalható misztériumba.

Jobban mondva valójában mi vagyunk, akik az ima eszközével hozzuk közel magunkhoz Istent: ő hozzánk jön, és lakóhelyet vesz nálunk (vö. Jn 14,23).

Isten számára a szeretet nem érzelem, hanem önmaga odaajándékozása; az imában Isten önmagát ajándékozza nekünk.

Isten akkor is felajánlotta önmagát nekünk, amikor saját képmására teremtett bennünket. Az imában megadta nekünk, hogy vele egyesüljünk, egészen közel legyen hozzánk és mi egészen közel legyünk hozzá (vö. Én 6,3).

Az imában életünk kinyílik Isten felé: „Minden nyomorúságában osztozott velük, nem követ vagy angyal, hanem az ő arca szabadította meg őket”(Iz 63,9).

Az imában Isten élete kinyílik számunkra: az imában „maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26)…

16. Szavakból kiindulva jutunk el a misztériumhoz: az ima közel viszi a lelket Istenhez. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,1,134-135)

A keresztény élet ajándékai – legyenek általánosak, mint az újjászületés, a megváltás, amely eltörli a bűnöket, a megigazulás a kegyelem által és a megszentelődés Krisztus vére által… legyenek azok személyre szólóak, mint a szeretet karizmái, az alázat, a szenvedélyes lelki vágy az Úrral való állandó bensőséges együttlétre -, mindezek az ajándékok pusztán az ima által, annak erejével és hatékonyságával tudják feltárni magukat.

Az ima által tárul fel Krisztus természetének hatékonysága bennünk. Az ima által és annak hatása révén hatja át cselekedeteinket és viselkedésünket az ő életének és halálának ereje.

Az ima által a gondolataink és szavaink, sőt a hallgatásunk és a nyugalmunk „Krisztus jó illatát” (vö. 2 Kor 2,15) tudja lehelni.

Csak az imaéletben tud manifesztálódni a megváltás hatékonysága, a megmentés ereje, a győzelem a bűn felett és az élő tanúságtétel az újjászületésről.

Minden kísérlet, amely arra irányul, hogy imaélet nélkül nyilvánítsa ki ezeket az isteni hatásokat az emberi természetben, hamis, csupán a spekuláció síkján marad és nem egyéb, mint a „régi ember” énjének és akaratának kinyilvánítása, aki kitart szenvedélyei és viselkedése, azaz porból lett (vö. Ter 3,19) régi természete mellett.

Ha egész szívünkkel és minden erőnkkel hozzáfogunk, hogy elfogadjuk ezeket az igazságokat az imáról, elkerülhetetlenül el fogunk érkezni Krisztus felfoghatatlan misztériumaihoz, amelyeket csak hallomásból ismertünk.

Ez csakis akkor válik valóvá, ha az ima legfőbb foglalatosságunkká válik. Az ima fontossága felülmúl minden más fontos dolgot, olyan kötelesség, amely felülmúl minden más kötelességet, olyan boldogság, amely magába foglal minden más boldogságot. Imádkozni minden pillanatban, minden körülmények között, mindenhol… hogy egy soha ki nem alvó tűzzel vessük bele magunkat a Krisztussal való bensőséges kapcsolatba, amelyben szavai, élete, műve és gesztusai irányítanak bennünket, „… tanuljatok tőlem” (Mt 11,29). Belső életünk, minden részletében végső céljára irányul: hogy Krisztus engedelmes személyén keresztül kedvessé váljunk az Atya előtt. Ez töltse be életünket, gondolatainkat: csüggjünk rajta álomban és ébren, beszélve és hallgatva, azért hogy megvalósuljon, hogy „élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy Krisztus „kialakul” bennünk (Gal 4,19), és akarata szerint napról napra, az ő képére és hasonlatosságára új teremtménnyé formál át bennünket. Meg fogjuk tapasztalni, hogy ő megvalósítja bennünk minden lelki törekvésünket, és semmit nem utasít vissza abból, amire vágyunk, vagy amit imában kérünk.

Látni fogjuk azt is, hogy ő megváltoztatja életmódunkat, megszünteti bennünk a bűn vérző sebeit, és kioltja bennünk az erőszak tüzét. Minden reggel új fület ad nekünk (vö. Iz 50,4), hogy az igazság teljes egészében érthetővé váljon számunkra, új fület, amely képes arra, hogy meghallja az evangélium titokzatos igazságait, melyeket a Szentlélek fennkölt módon és teremtő erővel kinyilatkoztat…

Minél jobban előre haladunk az imaélet útján, szívünk annál inkább gyökeret ver a Krisztussal való bensőséges együttlétben, egyre jobban belekóstolunk az Istennel való egyesülés érzésébe, egyre jobban érezzük, hogy már átszőnek bennünket az örökkévaló szálak, irányítják érzéseinket és gondolatainkat, és egyre jobban az ő személyéhez kötnek bennünket.

Krisztust nem kell az ima által lehozni magunkhoz az égből, hanem önmagunkban, lényünk mélyén fedezzük fel őt. Ő, mérhetetlen szeretetétől, végtelen irgalmától indítva és önmaga felajánlásával véghezvitte a megváltásunkat, és úgy tetszett neki, hogy a keresztség által belőlünk megszületett új emberben lakjék. Az imában ott találjuk őt szívünk ajtajánál, és nem hagyja abba a zörgetést, amíg az ki nem nyílik (vö. Jel 3,20). Mikor válaszolunk neki, és ő bennünk lakik, rögtön kiemelkedünk a világ sötétségéből és elkezdődik feltámadásunk. A Krisztus képmására teremtett új ember csakis akkor él, növekszik, ha a hit imája és vágya által Krisztus lakik a szívében. „Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,17). Mert Krisztus az élet Igéje, Ige, akit az ember az ima és az evangélium eszközével őriz meg a szívében.

Ő az örök Élet (vö. 1 Jn 5,20), az igazi ország, akit az ember az ima és a szent misztériumokkal való egyesülés segítségével a szívébe fogad.

Ő az igazi Világosság (vö. Jn 1,9), akit az ember az imában a lelkébe fogad, hogy igazsága és parancsai szerint éljen.

Krisztus magára vállalta, hogy abban az emberben, aki az ima eszköze által megszilárdítja vele az állandó és valódi bensőséges kapcsolatot, abban legyőzze és megsemmisítse az ősi kígyót, széttiporja fejét, és véget vessen kísértésének és csábításának. A Krisztussal való imaélet nélkül nincs világosság, nincs örökélet, nincs ország, nincs győzelem.

Az ima olyan hatóerő, amely egyesít a bennünk élő Krisztussal, aki minden áldás, minden igazi élet, minden igazi erő forrása.

„Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1Kor 1,30).

Az az ember, aki nem gyakorolja az imára való képességét, nem tudja megismerni a benne élő Krisztust, idegen marad az ő égi bölcsességétől, megfosztja magát az ő igazságától, megszentelésétől és megváltásától.

Ima nélkül, bármennyire is igyekszünk, csak személytelen módon ismerjük őt meg, mint a világ üdvözítőjét és az emberek megváltóját, mint aki szentté teszi a szenteket és felemeli a bűnösöket. De mi magunk híján maradunk ezeknek a kegyelmeknek, mert ezeket csak akkor kaphatjuk meg, ha az ima segítségével befogadjuk Krisztus személyét az életünkbe, hogy megpihenjen szívünkben, velünk éljen, minden dolgunkban vezessen bennünket, és mindenben osztozzon velünk.

20. Mindenekelőtt fáradhatatlan szívvel és hittel, és a Lélek erejéből kérnünk kell Istent, hogy adományozza nekünk, hogy megtaláljuk szívünkben az ő gazdagságát, Krisztust, az igazi kincset. Először saját magunk számára kell megtalálnunk az üdvösséget és az örök életet, vagyis az Urat. És amilyen mértékben bennünk él, olyan mértékben válik lehetségessé, hogy mások hasznára tudunk majd lenni belső kincsünkből, Krisztusból merítve jó, lélekkel teli szavakkal beszélni a mennyei misztériumokról. Úgy tetszett az Atya jóságából, hogy valóban ott lakjék minden ember szívében, aki hisz, és aki azt kéri tőle. „Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki. Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála” (Jn 14,21.23).

Úgy akarta az Atya leírhatatlan jósága, úgy tetszett Krisztus szeretetének, hogy ott legyen minden gondolatunkban, ahogy a Lélek elmondhatatlan jósága ígérte.

Dicsőség a Szentháromság felfoghatatlan könyörületességének.

Akik méltóvá váltak, hogy Isten fiaivá legyenek és újjászülessenek a magasságból a Szentlélek által, akik Krisztust hordozzák magukban, aki megvilágosítja őket és megnyugvást ad nekik, azokat a Lélek számos és eltérő módon, láthatatlanul vezeti szívükben, lelkük nyugalomba kerül, és a kegyelem mozgatja őket. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 18,6-7)

Az elmélkedés legmagasabb foka azonban kétségkívül az isteni megtestesülés „művéről”, a kereszten beteljesülő megváltásról és a feltámadásról való elmélkedés, amely megadta számunkra az élet lehetőségét. Ha az ember elégséges időt szán az Isten tervének misztériumairól való elmélkedésre, amelyet az evangélium egyszerű és világos szavakkal ír le, akkor titkos értelmük megnyílik szíve számára, lángoló erővel töltik el, amely képes arra, hogy új életet ajándékozzon neki: „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra” (Fil 3,10); „Hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, mely minden ismeretet meghalad, s beteljetek Isten egész teljességével” (Ef 3,17-19).

Isten Fiának megtestesülése után először Krisztustól nyerik el a Szentlelket a mennybemenetele előtt, aztán Pünkösd napján teljességgel megvalósul a Joel próféta könyvében szereplő isteni ígéret. és a Szentlélek szabadon kiárad mindenkire. Ettől a naptól, hála Krisztusnak, minden ember képessé válik arra, hogy Jézus Krisztusban, a rá kiárasztott Szentlélek által, az isteni misztériumok erejéből, mint az ószövetségi próféták, a Szentlélek hatása, tanítása és helyes vezetése alá kerüljön.

Nem arra kap meghívást, mint az apostolok és a próféták, hogy a hitre vonatkozó új kinyilatkoztatásoknak legyen letéteményese, hanem inkább ennek a hitnek a megismerésére, arra, ami személyesen rá vonatkozik, hogy megértse saját üdvössége útját, felfedezze Krisztus szeretetének neki szóló titkát, és Krisztus ígérete szerint megkapja Krisztus személyéről a kinyilatkoztatást: „Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21). Világos, hogy a Szentlélek hatása és az a mód, ahogy az egyes lelket vezeti minden ember számára különböző.

Az eksztázis ma még annak az időszaka, hogy a megismerés és a személyes, Isten és az őt őszintén szerető hívő közötti szeretet növekedésének eszköze legyen, de a különböző lépcsőfokok végén elérkezik a tökéletes eksztázisra. Ennek a megismerésnek és szeretetnek a napról napra, az idők végezetéig tartó növekedését ígérte meg Isten.

Ami azt illeti, hogy miért nem származnak az értelmi tudat érzékeléséből azok az elmondhatatlan isteni titkok, amelyek Isten ismeretére és szeretetére vonatkoznak, a felelet egyszerű és nyilvánvaló: Az emberi értelem jellege szerint a gyakorlatban a valóság anyagi mérlegelését, a képzeletet és a logikát foglalja magába. Ezeknek az értékeknek a hatására növekedett, fejlődött ki, és érlelődött meg. Ezzel az Isten teljes és valódi megismerésére való majdnem-alkalmatlanságban is növekedett, mert Isten természete nem származtatható sem képzelettel, sem logikával az anyagi értékekből. Ezért ha valóban hinni akar Istenben, az Istenbe vetett hitnek felül kell múlnia az értelmet, túl kell emelkedni önmagán, az értelme és a környező világ fölé kell emelkednie. Tehát a hit értéke meghaladja önmagának, az embernek és a világnak az értékét és ennek a mindent felülmúló hitnek a jutalma az emberi javakért és a világ minden dicsőségéért, ő maga, Isten. Emiatt a hitnek nagyobb az értéke, mint az eksztázisnak, a látomásoknak és a kinyilatkoztatásoknak: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek” (Jn 20,29).

Azonban azért, hogy Isten ki tudja mutatni az őt szerető és benne hívő ember felé szeretetét, időnként ki akarja azt nyilvánítani, mert az ő szeretete az egyénnek szóló valódi személyes szeretet az emberi valóság szintjén: „Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21). Azért, hogy ezt Isten ki tudja nyilvánítani az ember számára, elkerülhetetlenül szükséges, hogy az ember lépjen túl mindenen, amit a látás, a hallás, a gondolkodás és az összes érzékszerven keresztül érzékel, addig, amíg a testi és észbeli képességek már nem vesznek részt az érzékelésben, nem térítik el, nem hamisítják meg Isten igazságát. Ebből következik, hogy ez szükségszerűen megköveteli az őt szeretőktől, hogy ideiglenesen függesszenek fel minden értelmi és érzelmi tevékenységet, mert csak így tudja megvalósítani ezt a felfoghatatlan kapcsolatot, amely felülmúlja a kézzelfogható világot, és hogy Isten kinyilvánítsa az ember iránti szeretetét, és tanúságot tegyen róla. Íme, az eksztázis (magamon kívül), Istenben, amelyet mi abszolút eksztázisnak nevezünk, mivel felülemelkedik a behatárolt és az érzékelhető dolgok világán.

Így az ember természete bárhogy is megújul ebben a földi létben, a testi érzékelésében és a gondolkodásában megtartja a kezdeti romlás elemeit, amelyek megakadályozzák, hogy világosan lássa Istent. Semmise tudja megsemmisíteni a kezdeti romlást, ha csak nem a sír, és utána a feltámadás. Íme, amiért az ember szempontjából, a természete és a lehetőségei miatt ebben a földi létben lehetetlen, hogy világosan lássa Istent.

De talán Isten ki tudja magát nyilatkoztatni az embernek?

Egyszerű a válasz, a hit meggyőződése alapján Istennek semmi sem lehetetlen!

Isten ki tudja nyilatkoztatni magát az embernek. Ezt felfoghatatlan módon megtette az isteni megtestesülés misztériumában, megengedve az embernek, hogy lássa Istent Krisztus közbenjárása által, aki abban a pillanatban, amikor megjelent, kiirtotta a romlott emberi természet minden akadályát, megsemmisítette az érzelmek és az értelem negatív hatását, és felfoghatatlan megszentelő erejével teljesen megtisztítva az embert Isten szentségétől átváltozott új teremtménnyé formálja át. Akkor ez az átváltoztatott ember világosan látja Istent, ahogy Ő van: „Nem vagyok-e szabad? Nem láttam-e Jézust, a mi Urunkat?” (1 Kor 9.1).

Tehát most már egy új út nyílik előttünk a világosan látás felé, nem az ember hite, hanem Isten kinyilatkoztatása által. Isten kinyilatkoztatása akaratának jóváhagyása alapján az egyedüli eszköz arra, hogy eltávolítson minden akadályt a világosan látás elől, és lehetővé tegye az embernek, hogy ugyannak a látása nyomán eljusson a tökéletes megszentelődésre.

Különbözve a jövőbeni világosan látástól, ami el fogja érni a tökéletességet a végtelen egységben, ennek a látásnak a hatása ideiglenes és ideiglenes ideig tart.

Most fontos azonban aláhúzni a két fogalom közötti nagy különbséget: az, ami Isten látása és az, ami Isten kinyilatkoztatása vagy megjelenése között van. Isten látása magába foglalja azt, amit az ember megsejt az isteni tulajdonságból saját képessége és megszentelődése szerint. Ebben az értelemben lehetetlen, hogy az ember elérkezzen Isten tökéletes látására.

Isten kinyilatkoztatása azonban azt jelenti, hogy Isten nyilatkoztatja ki magát, vagyis hogy Isten saját szeretetétől, irgalmától és jóakaratától vezérelve megmutatja magát az embernek. Ebben a kinyilatkoztatásban felfedi az ember számára lényének mélységét, és ő maga gondoskodik a megszentelődés megszerzéséről és a szükséges erőről, hogy Isten dicsőségéről elmélkedjen: „Mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is” (1 Kor 2,10).

Ez az alapvető különbség az olyan látás, amit az ember erőfeszítése és a személyes megszentelődés eredményez egy részről, és az olyan látás között, amely Isten ingyenes kinyilatkoztatásából ered, másrésztől, megvilágítva számunkra az Ószövetség szakaszait, amelyek azt állítják, hogy Istent lehetetlen látni, ugyanakkor van lehetősége bizonyos látomásoknak.

Egyrészről Isten azt mondja Mózesnek: „Ám arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Az evangélium azt mondja: „Istent soha senki nem látta” (Jn 1,18; vö. Jn 6,46 és 1 Ján 4,12). Szent Pál apostol pedig így dicsőíti: „Egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya, az urak Ura, aki egyedül birtokolja a halhatatlanságot, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit senki ember nem látott és nem láthat, akinek dicsőség és örök hatalom! Ámen!” (1 Tim 6,15-16).

De másrészről az is igaz, hogy az Ószövetségben találunk olyan részeket, amelyek ellentmondanak annak, hogy Isten valóban megmutatta magát Mózesnek, Izajásnak, Jóbnak és sok másnak. Az Újszövetség azt mondja: „Mi láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14) és „És meglátja minden test Isten üdvösségét” (Lk 3,6 amit az Iz 40,5-ből vesz át). „Mert az élet megjelent, és mi láttuk” (1 Ján 1,2) János szerint. És Krisztus mondja: „Aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14,9). És megígérte: „Aki pedig szeret engem, azt Atyám­ is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21). Szent Pál mondja: „A Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is” (1 Kor 2,10) .

Ebből származik, hogy ami lehetetlen volt emberi erőfeszítéssel vagy érdemek alapján, azaz Istent látni, az lehetségessé vált Isten kinyilatkoztatása által, amely a szeretet bizonyítéka és a kegyelem ingyenes ajándéka. Ez igaz marad napjainkban is: Azt keresni, hogy lássuk Istent lehetetlen vállalkozás az embernek, ha nem ugyanilyen mértékű a tisztasága, szeretete, az isteni parancsok iránti engedelmessége. Mennyi kinyilatkoztatást adott Istenről az embernek az Úr, megszorítások és feltételek nélkül, erőfeszítések és érdemek nélkül, mert figyelembe veszi az ember képességét és szentségét, amelyek lehetővé teszik számára, hogy lássa Istent, ahogy ő van vagy még inkább, ahogy ő ki akarja nyilatkoztatni magát.

Ezt a valóságot nagyon világosan kifejti maga az Úr a következő szavakkal: „Atyám mindent átadott nekem. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya; és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni (apocalýpsai)” ( Lk ,10,22), a következő kifejezést használva „kinyilatkoztatni”, abban az értelemben, hogy a látás útján kinyilatkoztatni.

Az Úrnak ezekből a szavaiból származik, hogy a kinyilatkoztatás vagy az Atya és a Fiú látása, azaz Isten lényegi tulajdonságainak belső ismerete alapvetően és elkerülhetetlenül össze van kötve Jézus Krisztus akaratával és közvetítésével. Ebben a kérdésben a kinyilatkoztatás a látás, ami elvezet Isten ismeretére az ő saját kinyilatkoztatásának köszönhetően oly módon, hogy az ember megérti az Igazságot, ami Istenben van és eljut a végtelen boldogságra, így valóban életközösségre lép Istennel.

Isten látása, Szent Kürillosz szerint, Krisztus ajándéka, amely felragyog bennünk a Szentlélek által. Ezt a verset magyarázva „Kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21), Szent Kürillosz azt mondja:

83. A tiszták valóban tiszta módon fognak beszélni Isten látásáról … Krisztus a szenteknek a Szentlélek által beszél saját és más misztériumokról. Pontosan ezt tartalmazza, amit mondanak: „Nekünk azonban kinyilatkoztatta Isten a Lélek által” (1 Kor 2,10), máshol: „Bennünk pedig Krisztus gondolatai vannak” (1 Kor 2,16), megértve Krisztus gondolatát az ő Lelke által. (Alexandriai Szent Kürillosz, Commentarii in Iohannem 14,21)

Na mármost Krisztus helyes ismerete, ami azonos Isten látásával és az Istennel való misztikus egységgel, amit Kürillosz gyakran „átistenülésnek” nevez, nem egy távoli cél, ami felé törekszünk, hanem inkább egy jelen valóság, amelyben a kegyelem ajándékaként részt kapunk a szent misztériumokból. A látás tehát nem egy a szemlélődés megszabott programja szerinti csúcson helyezkedik el, hanem a Szentlélek működése nyomán a megvilágosodás által jön létre bennünk. Az Istennel való egység, ami a célok célja nem megközelíthetetlen cél, hanem a szent misztériumokban való részesedésből született kincs, olyan hozzáférhető és valóságos, mint amikor eszünk a kenyérből és iszunk a kehelyből. Tehát az embernek nincs más dolga, mint hogy felfogja ennek mélységét, maradjon meg a kegyelemi állapotban, ami beragyogja őt, és hogy összehangolja a saját magatartásával és az irgalommal, amely azt ingyen adta neki, így fizetve vissza az adósságot annak a szeretetnek, amit a Szentlélek helyezett a szívébe.

Kürillosz alátámasztja, hogy Krisztus az Igazság Napja, aki eljött közénk, akik homályban és a sötétségben voltunk, hogy eltöltse lelkünket a valódi istenismeret sugaraival. Ő maga, aki megmutatta nekünk az Atyát és alkalmassá tett bennünket a felfoghatatlan misztériumok megismerésére.*14

94. Nem tudtuk volna megismerni Isten misztériumait, ha Mesterünk, az Ige nem lett volna emberré. Senki más nem lett volna képes feltárni az Atya misztériumait, csakis az ő saját Igéje. „Ki” más „ismeri az Úr gondolatait? Vagy ki” más „volt az ő tanácsadója?” (Róm 11,34) Másrészről nem tudtuk volna megismerni őt más módon, mint hogy láttuk mesterünket, fülünkkel hallottuk hangját. Mivel tetteiben követtük, és szavait végrehajtottuk, közösségben lehetünk vele, felemeltettünk általa, mi, akik utoljára lettünk teremtve, általa, aki tökéletes volt már az egész teremtés előtt!… Tehát az Úr saját vére árán megszabadított bennünket, lelkét adva a lelkünk számára és testét a testünkért, elárasztott bennünket az Atya Lelkével, hogy létrehozza az egységet Istennel és az emberek között. A Szentlélek által lehozta Istent az emberekbe és megtestesülése által felemelte az embert Istenhez. Bizonyosan és valóban az ő eljövetele ajándékozta nekünk a romlatlanságot a vele való egység által. (Lyoni Szent Iréneosz, Adversus haereses 5,1,1)

De amit mindig szem előtt kell tartanunk, ha az Istennel való egységről beszélünk, az Jézus Krisztus személye: az iránta érzett szeretetünk és a személye iránti engedelmességünk által teljesül az Istennel való egység, mert az ő személyében valósult meg istenség és emberség egysége, hogy elkezdődjön számunkra a szeretet felfoghatatlan misztériuma.

A kereszténységben az egység egy megélt valóság, amelyet a szertartások során és Krisztus szeretetében megízlelünk, de az eszünkkel nem tudjuk azt se felfogni, se megérteni. A racionális logika szerint az a lehetetlenség körébe tartozik, de a megtestesülés misztériuma, a szeretet és a hit tapasztalata szerint valóság, felfogható tény.

Az Istennel való egység nem másodlagos eleme a hitnek, ez minden hitnek és dogmának az alapja. Végső célja Istennek, amiért a megtestesülés által a világba küldte egyetlen Fiát: „Megismertette ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban, mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben, és ami a földön van” (Ef 1,9-10).

Más meghatározásokban az emberség Krisztusban való egységének misztériuma nem csak a megtestesülés, a kereszt és a feltámadás végső állomása, hanem az egész teremtésé.

303. Minden dolognál jobban szeresd a csendet, mert meghozza neked annak gyümölcsét, hogy nyelved képtelen lesz a magyarázkodásra. Mindenekelőtt igyekezzünk hallgatni. Így létrejön bennünk, ami elvezet a csendhez. Akkor Isten megadja neked mindazt, ami a csendben születik. Ha így teszel, nem is tudom, mekkora fény ragyog fel benned. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 65.)

304. A száj csendjében kinyilatkoztatják magukat Isten misztériumai. De attól, aki mindig kész a beszédre, eltávolodik Teremtője. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 43)”

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Amikor olvassuk a színeváltozásról szóló szentírási részletet, mindnyájan egy ilyen élményben szeretnénk részesülni, hogy ott legyünk a hegyen a három tanítvánnyal és elragadtatva szemléljük Jézus dicsőségben ragyogó alakját. Azt gondoljuk, hogy ha egy ilyen élményben részesítene Isten, akkor az magával ragadna, minden könnyen menne, nem sodornának el a dolgok, valóban Ő lenne életünk középpontjában. Teljes valónkat magával ragadó nagy élményekre vágyunk, azt gondoljuk, hogy Isten megrázó csodákban, és rendkívüli eseményekben mutatja meg magát nekünk. De az átlagember nem hall hangokat, nem lát látomásokat és csalódott. Azt gondolja, ha ilyesmikben részesedne, hinni tudna, lelkesedni tudna, de így …

Az Úr „azt mondta erre neki: »Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,« s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása.  Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába” (1 Kir 19,11-13).

„Ekkor Fülöp kérte őt: »Uram, mutasd meg nekünk az A­tyát, és az elég nekünk!« Jézus így válaszolt neki: »Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: `Mutasd meg nekünk az Atyát'?” (Jn 14,8-9) Fülöp szerette volna, ha Jézus megmutatja nekik az Atyát, mennyei dicsőségben ragyogva, ahogy ők elképzelték. Az eszébe sem jutott, hogy Isten egyszerű emberi alakot felvéve ott jár-kel már három éve köztük és velük.

Szent Bishoj sivatagi atyának gyakran megjelent Jézus. Amikor szerzetestársai tudomást szereztek Bishoj látomásairól, unszolni kezdték, hogy ha újból megjelenik neki az Úr, vezesse őket hozzá. Pár nap múlva Jézus tudtára adta Szent Bisójnak, hol fog neki legközelebb megjelenni. Szent Bishoj elmondta a szerzeteseknek, hogy menjenek a sivatagba egy bizonyos helyre, mert ott fog várni rájuk az Úr. A szerzetesek nagy sietve, egymással versengve rohantak a megbeszélt helyre. Útközben találkoztak egy gyönge és beteg öregemberrel, aki arra kérte a szerzeteseket, hogy vigyék magukkal. De a szerzetesek így szóltak: "Hagyj most minket, nem érünk rá veled foglalkozni, hiszen Jézussal kell találkoznunk!" - azzal tovább siettek. Szent Bishoj szerzetestársai után haladt. Amikor meglátta az öregembert, megsajnálta, a hátára vette és vele együtt haladt tovább a célja felé. Ahogy Szent Bishoj közeledett ahhoz a helyhez, ahol a többi szerzetes várta Jézust, az öregember egyre könnyebb lett, és mire odaért, hirtelen eltűnt. "Hol van Jézus?" - kérdezték Szent Bishojtól a szerzetesek. "Ő volt az az öregember, aki az út szélén segítséget kért tőletek" - válaszolta Szent Bishoj. "De ti a nagy sietségben, hogy találkozzatok Jézussal, elfelejtettétek, hogy keresztények vagytok. "

Mint Szent Bishoj és sok más szent példája mutatja, nem lehetetlen elérni olyan lelki csúcsokra, hogy a feltámadt Jézus megjelenjen nekünk. Márk evangéliumában Jézus hallgatásra utasítja azokat, akik felismerik, hogy ki ő, mert a Messiás valódi alakja csak a kereszttel együtt értelmezhető. Tehát fordított a sorrend, mint ahogy mi képzeljük. Első lépés, hogy Jézus nyomába szegődünk („Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” Mt 16,24) és aztán jön a lelki magasság és az elragadtatás.

Vágvölgyi Éva