Jézus a vízen jár 22 Ezután mindjárt megparancsolta a tanítványoknak, hogy szálljanak bárkába, és menjenek előtte a túlpartra, amíg ő elbocsátja a tömeget. 23 Miután elbocsátotta a tömeget, egyedül fölment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott.
24 A bárka pedig már sok stádiumnyira volt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél volt. 25 Éjjel pedig, a negyedik őrváltás idején odament hozzájuk a tengeren járva. 26 Amikor a tanítványok meglátták őt, amint a tengeren jár, megrettentek és azt mondták: »Kísértet!«, és félelmükben kiáltozni kezdtek. 27 Jézus azonban mindjárt szólt nekik: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!« 28 Péter így válaszolt neki: »Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen.« 29 Ő azt mondta: »Gyere!« Péter kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment. 30 Mikor azonban látta az erős szelet, megijedt, és amint merülni kezdett, felkiáltott: »Uram! Ments meg engem!« 31 Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és azt mondta neki: »Te kishitű! Miért kételkedtél?« 32 Amikor beszálltak a bárkába, elállt a szél. 33 Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és azt mondták: »Valóban Isten Fia vagy!«
A félelem végig kíséri az ember életét. A Szentírás szerint a bűnbeesés után jelenik meg az ember életében, amikor félelmében elrejtőzik Isten elől. Ekkor szakadt meg a paradicsomi állapot, a felhőtlen bizalom és biztonság korszaka. Attól kezdve annyi minden veszélyezteti az ember létét: Félni kell Istentől, aki megtorolja majd az engedetlenséget, félni kell a természeti erőktől, bajoktól, betegségtől, legfőképpen a haláltól, és félni kell a másik embertől is, akinek megromlott természete akár gyilkolni is képes, ahogy ezt később Káin személye példázza. Az ember többé nem érzi magát abban a teljes biztonságban, amit az Isten jelenlétében való élet jelentett számára. Csak a hit képes áthidalni a félelem szakadékát, tudja visszavezetni az embert ebbe a bizalommal és biztonsággal teli létbe. Minél inkább visszatalálunk Isten jelenlétének tudatába - hiszen Ő mindig jelen van számunkra, csak mi nem vagyunk jelen az Ő számára -, annál kevésbé félünk, mert tudjuk, hogy szeretve vagyunk.
Ha nagyon nagy a vihar, kevésnek bizonyult a jól megépített bárka, hiába a halászok szakértelme, nyilvánvaló, hogy a tanítványok élete veszélybe került. Reménytelenül küszködtek a széllel és a vízzel, újra és újra elborítják őket a hullámok, ha a bárka megtelik vízzel, elsüllyednek. Hát persze, hogy félnek, nagyon félnek, hogy a tó éhes szája elnyeli őket, hullámsírban végzik. A helyzet félelmetességét a sötétség még fokozta. A sötétségé, ami sötét hatalmak órája, kísérteteké, gonosz erőké, szörnyeké. A tanítványok valószínűleg Istenhez kiáltottak valamelyik zsoltárral vagy csak szavak nélkül a szívükben, hogy mentse meg őket. Eközben Jézus a hegyen imádkozott, bensőséges együttlétben volt az Atyával. De ebből a bensőséges együttlétből kiszólította őt a tanítványok segélykiáltása, amit a szívével meghallott és a megmentésükre indult. Micsoda kontraszt, a bárka, amit az ember azért épített, hogy fenn tudjon maradni a vízen, amiben biztonságban érezte magát, most süllyedőben volt a hullámok között, míg Jézus minden eszköz nélkül jön feléjük a hullámok között a víz tetején. De vihar van és sötét van, szinte alig látnak valamit és a félelem is vakká teszi őket. Azt hiszik, hogy egy vízi szörny közeledik feléjük, hogy a mélybe rántsa őket. És egyébként se gondolnak arra, hogy a vízen lehessen valakinek járni, ahhoz erősebb hitre lenne szükségük. Jézus megszólította őket: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Az evangélium egy másik helyén Jairusnak azt mondta, hogy „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) Ott is nagy vihar és sötétség volt, a halál hullámai elnyelték a leányát. Tehát a félelemnek egyetlen ellenszere van, hinni és bízni Istenben. Úgy tűnik Péterben megvan ez az erős hit és bizalom, ami legyőzi a félelmet, Jézus szavára kilép a csónakból, de aztán kiderül, hogy mégsem elég erős a hite, süllyedni kezd.
Az ember viharba kerülve, sötétben, életveszélyben fél. Ez természetes. Jézus is félt és gyötrődött a Getszemáni kertben:
„Odaértek a majorba, amelyet Getszemáninak hívnak. Akkor azt mondta tanítványainak: »Üljetek le itt, amíg imádkozom.« Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és elkezdett remegni és gyötrődni. Azt mondta nekik: »Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok.« Egy kissé előbbre ment, a földre borult és imádkozott, hogy ha lehetséges, távozzék el tőle ez az óra” (Mk 14,32-35).
A valódi hit nem vak, Jézus is tisztában van a helyzetével. Pontosan látja, hogy nagyon nagy bajban van és annak ellenére hisz. Jézus, pontosan tudja mi vár rá, a szenvedés és kínhalál, az alvilág sötétsége, és azt is megtehetné, hogy ne vállalja, de ő teljes hittel rábízza magát az Atyára:
„Ezt mondta: Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (Mk 14,36).
És ez a teljes hit és bizalom teszi lehetővé a teljes sötétség megtapasztalása után a feltámadás csodáját.
Vannak helyzetek, amikor nem marad semmi emberi kapaszkodónk. Vagy teljes hittel rábízzuk magunkat Istenre vagy végleg elsüllyedünk. Jézus példája azt mutatja számunkra, hogy aki hisz, annak a szenvedés, a sötétség és halál megtapasztalása átmeneti állapot, azt feltámadás követi:
„Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk” (2 Tim 2,11-12).
„Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt a halottak közül, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta” (Róm 6,8-9).
„Amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele” (Róm 6,4-5).
Gyönyörű, ahogy Jézus nap, mint nap visszavonul, hogy kettesben legyen az Atyával. Nem elég neki, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), bizalmas együttlétben, kettesben akar lenni vele. Elküldi a tömeget, elküldi a tanítványokat, még azt a három kiválasztottat is, és „egyedül fölment a hegyre imádkozni” (Mt 14,23). Nem tudjuk meddig tartott volna ez a bizalmas együttlét, mert közben a tanítványok bajba kerültek. Számunkra is jól ismert, hogy milyen veszélyes a Balatonra hirtelen lecsapó szélvihar. Ráadásul sötét éjszaka van. A tanítványok számára nincs más, csak a sötétség és a fejük fölé tornyosuló hullámok, a hajó kormányozhatatlan, az oldalán becsap a víz, életveszélyben vannak. Jézus abbahagyja az imádkozást, semmivel nem törődve hozzájuk siet, hogy kisegítse őket a bajból, hát ha a víz tetején járva jut el hozzájuk, akkor a víz tetején jár. El lehet képzelni a tanítványok riadalmát, nem a elég a sötétség, a fejük fölé tornyosuló hullámok, most még egy szellem is előbukkan a semmiből, azt hiszik, hogy végük van. Jézus nyugtatni próbálja őket: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!« (27) De hát az egész olyan valószínűtlen, lehetetlen és hihetetlen, hogy a szélvihar kellős közepén, a vízen járva jön hozzájuk Jézus! De Péter föltalálja magát: »Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen.« (28) Nem kis bátorság és hit kellett ehhez a vállalkozáshoz. Mert a Jézusban való hit nélkül Péter nem mert volna kilépni a csónakból. De Péter hitte, hogy Jézus az és „kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment” (29). De miközben ment, ráeszmélt az egész dolog valószínűtlenségére, hogy ő a víz tetején jár, a mélység felett, miközben föléje tornyosodnak a hullámok és majdnem elborítják, és mint aki álomból ébredt, hirtelen nagyon megijedt. Mert hitte, hogy Jézus az, aki a vízen járva hozzájuk jön, csak az tűnt neki lehetetlennek, hogy erre ő is képes. És máris süllyedni kezdett az elnyelni kész mélységbe. Ijedtében felkiáltott: »Uram! Ments meg engem!« Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és azt mondta neki: »Te kishitű! Miért kételkedtél?« Amikor beszálltak a bárkába, elállt a szél” (30-32).
Olyan gazdag ez a szentírási rész, hogy az ember nem is tudja melyik részleténél álljon meg elmélkedni. Maradjon a hegyen imádkozó Jézus alakjánál és abban mélyedjen el, vagy a viharba került tanítványokon, a hiten és hitetlenségen elmélkedjen.
Aki valóban egész valójával Jézusba kapaszkodik, az észre sem veszi, hogy mélységek fölött lépked, megy Jézus felé, mint az első lépéseit megtevő kisgyermek az édesanyja karjai felé. A mamára néz, a mamához akar eljutni, és legyőzi a gravitációt. Igen, mélységek fölött járunk, belső világunk mélységei és a külső világ mélységei fölött, de ha van valaki, aki fontosabb nekünk, akkor rá figyelünk és nem a mélységekre. De ilyen hitre csak a tiszta, ártatlan szív és szeretet képes. A szólás úgy mondja „vakon megbízik”, vagyis maradéktalanul, teljesen. Hát ez ránk nem mondható el, még Istennel szemben is bizalmatlanok vagyunk, nem bízzuk rá magunkat. Olyan ez, mint amikor valaki fél a víztől, görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a lába alatt érezze a talajt, nem mer ráfeküdni a vízre, pedig az megtartaná, alig kellene mozdulnia.
Hadd osszam meg a feltétlen bizalom egy egészen közeli tapasztalatát. Az elmúlt napokban egy kismamát kísértem az orvoshoz egy három hónapos kisbabával, hogy megkapja az esedékes oltást. A mamája a babát a vizsgáló asztalra tette, a hátára fektette és levetkőztette, az asszisztensnő pedig azt mondta, hogy a mamája fogja ez egyik kis kezét, a másikat meg én, miközben a vékonyka combocskájába szúrta az injekciós tűt a doktornő. Persze én nem számítottam, a babának a mamája volt a fontos. A mamája simogatta, fogta a kis kezét, beszélt hozzá. Az első oltásra nem reagált, csak a második oltásnál sírt fel, hogy ez aztán már mégis csak sok, de ahogy a mamája felvette és magához szorította, hamar abbahagyta a sírást és megnyugodott. Kis várakozás után átmentünk a gyógyszertárba, a kisbaba a kocsiban feküdt. A mamája ellépett mellőle, hogy kiváltsa a gyógyszereket. Meglepődve láttam, hogy a kisbaba milyen élesen figyelő tekintettel követte a mamája mozgását. Nem volt szorosan a közelében, de látta, tehát nem sírt: A mama ott van, biztonságban van.
Hitetlenség, kishitűség, keményszívűség, kételkedés: visszatérő motívumok Jézus szavaiban a tanítványok és a kortársak jellemzésére.
Amikor valaki találkozik Istennel, egy erős és meghatározó belső élményben megtapasztalja jelenlétét és szeretetét, az egy örömteli, ünnepi, lelkesítő pillanat. Oly szép és az ember azt hiszi soha nem lesz vége. De ennek a kegyelmi időszaknak egyszer csak vége van és amikor úgy érezzük kiszaladt a talaj a lábunk alól, akkor megtelünk félelemmel és szorongással. Már nem érezzük boldogító jelenlétét, csak küszködünk lelkünk éjszakájában, mint a tanítványok a viharos tengeren. Chiara Lubich azt mondja, hogy ebben az elhagyatottságban egyek lehetünk Jézussal, az Elhagyott Jézussal, azzal a Jézussal, aki így kiáltott a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” (Mt 25,46) Ha nem ellökni akarjuk magunktól, hanem átöleljük a keresztet, akkor a szenvedés, a fájdalom marad ugyan, de a lélek éjszakája elmúlik az ő jelenléte nyomán, szívünkből elmúlik a szorongás és a félelem. Péterrel együtt járni fogunk a háborgó vizek fölött, de csak addig, amíg teljes szívvel rajta csüggünk, ha figyelmünk a mélység felé fordul, kételkedni kezdünk, ugyanúgy süllyedni kezdünk, mint ő. Mint a hullámverés, követi életünkben egymást kételkedés és megkapaszkodás. Fontos, hogy mindig tudjuk, bármit is érzünk, bármilyen sötétségben is találjuk magunkat, ő mindig velünk van, megfogja kinyújtott kezünket és nem hagy elsüllyedni.
Vágvölgyi Éva
