6 Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. 7 Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. 8 Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.
Keresztelő János vallomása 19 Ez János tanúsága, amikor a zsidók papokat és levitákat küldtek Jeruzsálemből hozzá, hogy megkérdezzék őt: »Ki vagy te?« 20 Ő megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: »Nem én vagyok a Krisztus.« 21 Erre megkérdezték tőle: »Mi vagy tehát? Illés vagy?« Ő azt válaszolta: »Nem vagyok.« »A próféta vagy?« Azt felelte: »Nem.« 22 Akkor azt mondták neki: »Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket! Mit mondasz magadról?« 23 Ő azt felelte:
»A pusztában kiáltó szava vagyok:
`Tegyétek egyenessé az Úr útját' {Iz 40,3},
amint Izajás próféta mondta.«
24 A küldöttek a farizeusok közül voltak. 25 Ezért tovább kérdezték: »Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem a próféta?« 26 János ezt felelte nekik: »Én vízzel keresztelek, de köztetek áll az, akit ti nem ismertek. 27 Ő az, aki utánam jön, akinek a saruszíját megoldani sem vagyok méltó.« 28 Ezek Betániában történtek, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.
Ki vagy te?
Ezt kérdezik Jánostól a farizeusok és leviták. És János pontos választ ad nekik, mert pontosan tudja, hogy ő kicsoda. Honnan tudja János ilyen jól, hogy ő kicsoda?
Isten már a születése előtt kiválasztotta: „Ne félj, Zakariás, mert meghallgatást nyert könyörgésed; feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és a nevét Jánosnak fogod hívni {Ter 17,19}. Örömöd és vigasságod lesz ő, és sokan örülnek majd születésén. Mert nagy lesz az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik {Szám 6,3; Bír 13,4}, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog előtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa {Mal 3,23-24}, a hitetleneket pedig az igazak okosságára, s így alkalmas népet készítsen az Úrnak” (Lk 1,12-17).
Apja a Szentlélek által születésekor megjövendölte: „Apja pedig, Zakariás, betelt Szentlélekkel és így jövendölt:
»Áldott az Úr, Izrael Istene {Zsolt 41,14},
mert meglátogatta és megváltotta az ő népét {Zsolt 111,9}.
Az üdvösség jelét támasztotta nekünk,
Dávidnak, az ő szolgájának házában {Zsolt 18,3; 132,17},
amint megmondta szentjeinek ajkával,
ősidőktől fogva prófétái által.
Megmentett minket ellenségeinktől,
és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket {Zsolt 106,10};
hogy irgalmasságot cselekedjék atyáinkkal,
és megemlékezzék szent szövetségéről,
az esküről, melyet Ábrahám atyánknak esküdött,
hogy majd megadja nekünk {Zsolt 105,8; 106,45; Lev 26,42 },
hogy ellenségeink kezéből megszabadulva,
félelem nélkül szolgáljunk neki,
szentségben és igazságban színe előtt
életünknek minden napján.
Téged pedig, gyermek,
a Magasságbeli prófétájának fognak hívni:
mert az Úr színe előtt fogsz járni,
hogy előkészítsd az ő útját {Mal 3,1},
és népét az üdvösség ismeretére tanítsd,
bűneik bocsánatára,
Istenünk mélységes irgalmából,
amellyel meglátogatott minket a magasságban felkelő,
hogy fényt hozzon azoknak,
akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek {Iz 9,1; 42,7},
s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa« {Iz 59,8}” (Lk 1,67-79)
Aztán pedig ez a kiválasztottság és küldetés a növekedéssel tudatosult benne: „80 A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben” (Lk 1,80).
Mint egy fa, növekszik és terebélyesedik, kivirul benne és a megfelelő pillanatban, kilép a nyilvánosság elé. Lukács azt írja, hogy léte rejtve volt eddig a pillanatig, mert a pusztában növekedett fel. Nem ült és tanult és készült egyik farizeus vagy ismert tanító lábainál sem, egyszer csak előbukkant, szinte a semmiből, tanított és ráadásul bevezetett egy új gyakorlatot, az alámerítés bűnbánati aktusát. Nagy hatása volt, széles tömegmozgalom alakult ki körülötte. Amikor válaszolt a farizeusok és leviták kérdésére, akkor tagadja, hogy benne elérkezett volna a Messiás, hogy benne Illés tért volna vissza. Még azt is tagadja, hogy próféta lenne. És valóban, az ószövetségi próféták kora Jánosig tartott. János több mint próféta, ő az, aki előkészíti a Messiás érkezését. Jánossal egy új korszak kezdődött, ő a messiási kor kezdetének a hírnöke, akiről ezt mondja Jézus: „Amikor azok elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: »Miért mentetek ki, mit akartatok látni a pusztában? Széltől lengetett nádat? Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Finom ruhákba öltözött embert? Íme, akik finom ruhákat hordanak, a királyok házaiban laknak. Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Prófétát? Igen, mondom nektek: prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről írva van:
`Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt,
aki elkészíti előtted utadat' {Kiv 23,20; Mal 3,1}.
Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála. A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt. Az összes próféta és a törvény Jánosig erről jövendölt; 14 és ha el akarjátok őt fogadni: igen, ő Illés, aki eljön. Akinek van füle, hallja meg” (Mt 11,7-15)
Jánost Isten egy egészen különleges feladatra választotta ki a megváltás történetében: „Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki elkészíti előtted utadat” (Mt 11,10).
Az apostolokat és pünkösd után a keresztségben mindenkit erre a különleges feladatra választ ki Isten: Utat készíteni, kopogtatni a szívek ajtaján, hírt adni az Emmanuelről, hogy „velünk az Isten” (Mt 1,23). Vágyat ébreszteni a szívekben, hogy akarják megismerni, akarják beengedni a szívükbe Istent, aki olyan közel jött hozzánk, ember arcot vett magára, az elérhetetlenül Hatalmas és Végtelen kicsivé és törékennyé vált értünk, hogy láthassuk, hogy szerethessük, hogy a szívünkbe fogadhassuk.
Konrad Lorenz jut eszembe és a kis libái. Egyszer nyári lúd tojásokat keltetett ki otthon. A kislibák azt fogadják el anyjuknak, akit a kikelés után először meglátnak. Miután a neves etológust látták meg először, őt tartották az anyjuknak. De különös módon, ha előttük állt, nem „látták”, kétségbe esetten sírtak utána. Ha leguggolt hozzájuk, akkor megnyugodtak, hogy itt a mama. Így aztán, amikor kivitte őket a kertbe, kénytelen volt négykézlábra állva vezetni őket. És amikor felnézett döbbent arcú turisták fejét látta a kerítés fölött bekandikálni, akik a kislibákat nem látták a nagy fűben, csak azt, hogy egy kövérkés öregember négykézláb mászkál a kertjében.
Hírt adni csak az tud a világosságról, aki maga már ismeri a világosságot.
„Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12) – mondja magáról Jézus. De azt is mondja, hogy „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). Mert nemcsak megismertük: „megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott” (2 Pét 1,3) hanem a Szentlélek által bennünk is megtestesül Isten, hordozói vagyunk a világosságnak. A mi kicsi és törékeny emberi szeretetünk által Isten szeretete, Isten be akar lépni a világba, hogy a mi kicsi, gyenge széltől is veszélyeztetett világosságunk hirdesse: Emmánuel, „velünk az Isten” (Mt 1,23).
Vágvölgyi Éva
