Jézus utolsó nyilvános beszédei; a döntő órák 20 Azok között, akik fölmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen, volt néhány görög is. 21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából volt, és kérték őt: »Uram, látni szeretnénk Jézust!« 22 Fülöp elment és szólt Andrásnak, mire András és Fülöp elmentek, és szóltak Jézusnak. 23 Jézus ezt felelte nekik: »Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. 24 Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. 25 Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. 26 Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya. 27 Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért. 28 Atyám, dicsőítsd meg nevedet!« Erre szózat hangzott az égből: »Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.«
29 Az ott álló tömeg, amely ezt hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt. Mások így szóltak: »Angyal beszélt hozzá.« 30 Jézus azt felelte: »Nem miattam hangzott el ez a szózat, hanem miattatok. 31 Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. 32 Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.« 33 Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.
A görögök „látni” szeretnék Jézust. Különös kérés, hiszen látják. Mit akarnak hát valójában? Jánosnál a valódi látás találkozást jelent, találkozást azzal, aki Ő valójában. És ez meg is történik, amikor három mondatban összefoglalja, feltárja küldetésének célját:
„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. 24 Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. 25 Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. (23-25)
Aki „meglátja” Őt, aki találkozik Vele, annak számára elkezdődik egy párbeszéd, megnyílik egy út. Az út maga Jézus. Ő meghív mindenkit, a kérdés csak az, hogy válaszolunk-e a meghívására. A valódi látás találkozást jelent, találkozást azzal, aki Ő valójában, elindulást Vele egy új úton, a gabonaszemmé válás útján. Hiszen a gabonaszem ott a föld mélyén valójában nem meghal, hanem átadja életét egy termést hozó új növénynek. Akkor halna meg, ha csak megsemmisülne, elrohadna. De nem, a földbe elvetett magból új növény kel ki. A jó mag sokszoros termést hoz. A halálban eltemetett Fiú azóta is termi a sok termést. Mert halálában újjá szül minket. De csak úgy, ha készek vagyunk Vele együtt a halálba temetkezni. Akkor már nem csak tanúk vagyunk, mi is belekerülünk a történetbe, elkezdődik íródni a Fiú nyomán, mint fiaknak, a mi személyes történetünk az Atyával.
Föltehetjük magunknak a kérdést, hol tartunk ebben a személyes történetben? Egyáltalán tanúk vagyunk-e, látjuk-e Isten jelenlétét, működését a világban? És ha már megláttuk, megmaradunk-e külső szemlélőként, vagy a látásunk találkozást is jelent egyben? Valódi találkozást és elindulást Vele egy új úton, a gabonaszemmé válás útján?
„Most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31).
A bűnbeesés óta az ember ki volt szolgáltatva a szenvedés és a halál rémületének. Ősidők óta tanácstalanul állunk a nagy kérdéssel szemben: Miért van szenvedés, miért van halál? A Bibliában a Teremtés könyvének válasza az, hogy a szenvedés és halál a bűn következménye. A bűn vonja maga után a bűnös bűnhődését. Egyszerű volt a képlet, Isten a bűnösöket megbünteti, a jókat megjutalmazza. A Második Törvénykönyv hosszan sorolja Isten áldásait azok számára, akik betartják törvényeit, és az átkokat, amelyek azokat érik, akik megszegik a Törvényt. Csak arra nem találtak magyarázatot, hogy a jókat miért érik akkor csapások, miért szenvednek? Mi is feltesszük a kérdést: Miért szenvednek a bűnösökkel együtt az igazak is? Miért kellett magának Jézus Krisztusnak is szenvednie? Jézus Krisztus szenvedése és kereszthalála, a megváltás műve miért nem szüntette meg a szenvedést? Mi a szerepe Jézus Krisztus szenvedésének a megváltás művében, nem volt más útja a megváltásnak?
Nézzük meg, hol is kezdődött az egész: Amikor a bűn megjelent a világban, amikor a nem-Isten megjelent a világban. A tagadás, a nem, előbb volt mint az ember. Az ősbűn az angyaloknál kezdődött. Tagadásukkal a világban megjelent a sötétség, az Isten nélküliség. Aztán a bukásuk után irigységből az embert is belevonták. És az ember hagyta magát rászedni. Az Istent megtagadó angyalok kizuhantak az „égből”, vagyis Isten jelenlétéből, az ember pedig, miután nem állta ki a kísértés próbatételét, kipenderült a paradicsomból, ahol az ég a földdel még összeért, az ember is elveszítette az isteni jelenlét tudatát. A föld pedig a jó és a rossz, a sötétség és a világosság küzdőterévé vált. És az ember gyenge természete miatt, hol ide, hol oda sodródott. Újra és újra hagyta magát rászedni a kísértőtől. De Isten megkönyörült rajta,segítségére sietett, mert nem volt egy súlycsoportban a kísértő és az ember, mivel a kísértő szellemi hatalom volt, sokkal erősebb, mint az ember. A bűn következménye a szenvedés, tehát engedetlenségével az ember bűnnel a szenvedésbe lökte magát, amelyből, mint a verembe esett állat, nem tudott szabadulni. Miután a bűn törvénye az igazságtalanság, a szenvedés bárkit sújthat, nemcsak a bűnösöket, hanem a bűnteleneket is. Ez a válasz az igaz ember szenvedésére. De miért volt Isten értünk vállalt szenvedése a szabadulásunk útja? Tudunk valamit válaszolni erre? Szabad akarat van, rossz döntés van, bűn van, tehát szenvedés is van. Miután Isten szabad akaratot adott az embernek, a rossz döntés, a bűn lehetősége és a bűn következményként a szenvedés van, nem szűnik meg. Jézus kereszthalálával és feltámadásával sem szűnt meg. Isten „nem tudja” megszűntetni a szenvedést, mert amíg bűn van, addig szenvedés is van. A bűn miatt a szenvedés nem szűnt meg a világban, volt, van és lesz, amíg a bűn létezik. De akkor mi változott Jézus kínszenvedésével és kereszthalálával?
Az ember, ha megtehetné, szabadulna a szenvedéstől. Senki nem mazochista, senki nem akar szenvedni, legfeljebb kényszerűségből beletörődik. Jézus, aki egészen ember volt, de egészen Isten is, nem kényszerűségből vállalta a szenvedést és kínhalált. Azt mondja a János evangéliumban, hogy életét önként adja oda:
„18 Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól” (Jn 10,18).
Jézus kínszenvedése és kereszthalála által nem megszűntette a szenvedést, hanem más dimenziót adott neki. A szeretetből értünk vállalt szenvedése átminősíti, fénnyé változtatja a sötétséget.
„27 Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért. 28 Atyám, dicsőítsd meg nevedet!« Erre szózat hangzott az égből: »Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.
(27-28)
A megtestesülés célja az volt, hogy Fiú kinyilatkoztassa az Atyát az embereknek. Ezt a kinyilatkoztatást szolgálta a tanítása, a csodái, de legfőképpen szenvedése és kereszthalála. A szenvedés és a kereszthalál a megtestesülés csúcspontja, beteljesülése, mert abban nyilvánult ki legteljesebben az Atya irántunk való szeretete:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
„Abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk” (1 Jn 3,16).
„Mi úgy tartjuk: ha valaki bűnös, mert bűnt követett el és szenved és gyötri a fájdalom, ez a bűn törvényének a következménye. És ha egy jó ember szenved, sokkal inkább, mint egy rossz, ez azért van, mert a bűn törvénye mindkettőjüket hatalmában tartja: a bűn szabálya szerint nem létezik különbség. És ha egy ártatlan gyermek úgy szenved, mint egy felnőtt, az azért van, mert a bűn gyermeke az igazságtalanságnak és elnyomásnak alárendelve született.
De hogy lehet, hogy Krisztusnak el kell viselni ezt a romboló szenvedést? Hogyan lehetett a lelke halálosan szomorú? Ő a Szentlélektől született és egy eredeti bűntől mentes Szűztől, bűn nélkül élt és azt mondta: „Én vagyok az igazság” (Jn 14,6). Csak azt a következtetést tudjuk levonni ebből, hogy Krisztus saját elhatározásából elfogadta igazságtalan szenvedését és hagyta, hogy igazságtalanul elítéljék „nagy kiáltással és könnyhullatással” (Zsid 5,7).
Lehetséges, hogy vannak emberek, akik igazságtalanul szenvednek és akik szigorúbban bűnhődnek, mint amit a bűnük miatt érdemelnének, de mit mondhatunk Krisztussal kapcsolatban? A szenvedésében elviselt minden igazságtalanságot és lelkének halálos szomorúságát, levezekelve minden bűnös büntetését. Ahogy Izajás próféta mondja:
„Pedig a mi betegségeinket ő viselte,
és a mi fájdalmainkat ő hordozta;
mi mégis megvertnek tekintettük,
Istentől sújtottnak és megalázottnak.
De őt a mi vétkeinkért szúrták át,
a mi bűneinkért törték össze;
a mi békességünkért érte fenyítés,
és az ő sebe által gyógyultunk meg.
Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,
mindenki a maga útjára tért;
és az Úr őrá rakta
mindnyájunk bűnét.
Megkínozták, és ő alázatos volt,
nem nyitotta ki száját;
mint a bárány, melyet leölésre visznek,
és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul,
nem nyitotta ki száját.
Sanyargatás és ítélet után vitték el;
és sorsával ki törődik?
Mert kivetették az élők földjéből,
népem vétke miatt sújtották halálra.
Istentelenek között adtak sírt neki,
és gazdag mellett, amikor meghalt,
bár nem követett el erőszakot,
és nem volt álnokság a szájában.
De az Úrnak úgy tetszett,
hogy összetörje betegséggel.
Ha odaadja engesztelő áldozatul életét,
meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait;
és az Úr tetszése az ő keze által teljesül.
Lelkének gyötrelme után
meglátja a világosságot, megelégedett lesz.
Tudásával szolgám igazzá tesz sokakat,
és bűneiket ő hordozza.
Ezért osztályrészül adok neki sokakat,
és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon,
amiért halálra adta életét,
és a bűnösök közé számították;
pedig ő sokak vétkét viselte,
és a bűnösökért közbenjár” (Iz 53,4-12).
Aztán a fájdalom ajándékká válik
Isten ilyen módon megsemmisíti a szenvedés zsarnoki uralmát, igazságtalanságát és elnyomását: nem egy isteni szózattal vagy törvénnyel, nem egy látomásban vagy angyal által, hanem hogy hasonlóvá lett az emberhez, elszenvedve ugyanazt az elnyomást, alárendelte magát az igazságtalanság törvényének, elviselve a megaláztatást, anélkül, hogy száját szóra nyitotta volna. Így Krisztus elfogadva a szenvedést mérhetetlenül nagy értéket ad a fájdalomnak: azután, hogy előzőleg a szenvedés a bűnért megérdemelt büntetés volt, a fájdalom a szeretet áldozatává és a megváltás művévé vált. Attól a pillanattól kezdve a szenvedés többé nem volt összekötve a bűnnel: vége lett ennek az érzetnek, és meggyőződésnek, ami az ember szívét és lelkiismeretét gyötörte, hogy büntetésképpen törleszt és a bűnéért ad elégtételt. Ezt az érzetet, ami pszichikailag aláásta a lelkiállapotát és aggodalmakkal, szorongásokkal és halálos betegségekkel terhelte azt; de most , aki Krisztusban van, úgy tudja megélni a szenvedést, hogy kiegészíti Krisztus szenvedését, a szenvedést már nem a bűn következményének tartja, hanem hogy részt vesz Krisztus szeretetből vállalt szenvedésében, az áldozatban és a megváltásban. A fájdalom, bármi legyen is a formája, Krisztusban ajándékká vált:
„Áldják tehát az Urat szeretetéért, az emberek iránti jóindulatáért” (Zsolt 107,8)”
(Matta el Meszkín: Közösség a szeretetben)
A szenvedés seb, lyuk a léten, amin keresztül elszivárog az élet.
A szeretetből vállalt szenvedés a negatív előjelet átfordítja pozitívvá, értékteremtő, gyümölcstermő: „Nem láttam én szebb termőfát, mint a Jézus keresztfáját”.
A szenvedés megnyomorítja az embert.
A szeretetből vállat szenvedés kiteljesíti.
A szenvedés önmagában sötétség. Fény akkor születik belőle, ha kimondott igenünkkel találkozik. A kimondott igenünk meggyújtja életünk gyertyáját és világítani fog. Életünkből, fájdalmainkból, szenvedéseinkből, mindennapi halálunkból akkor születik fény, feltámadás, ha igent mondunk rá. A gyertya nem befelé világít, önmagának, hanem kifelé. Lehet, hogy belül én mindvégig sötétség vagyok, fájdalom, szenvedés és halál. De az igenem lángra lobbantja ezt a sötétséget és ragyogni fogok. Nem önmagamnak, hanem másoknak. Újjászületni, feltámadni csak akkor tudunk, ha vállaljuk a halált, vállaljuk, hogy meghalunk önmagunknak és hagyjuk, hogy eltöltsön bennünket Isten. Aki foggal-körömmel ragaszkodik önmagához, meg akarja őrizni önmagát, abban nem jut hely Istennek, sohase tapasztalja meg a feltámadást. A legrövidebb ima: Igen!
A legrövidebb ima
Amikor a kíntól már nincsenek szavaid, csak könnyeid,
Amikor már a Miatyánk is komplikált és hosszú,
Akkor mondd és ismételd a legrövidebb imát: Igen!
Vágvölgyi Éva
