Jézus a jó Pásztor *11 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. *12 A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut – a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat –, *13 mert béres, és nem törődik a juhokkal. *14 Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, *15 amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. *16 Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. *17 Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. *18 Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.«
A János evangélium sajátosságai közé tartozó „én vagyok” kijelentésekből összesen hét van:
Én vagyok az élet kenyere (Jn 6, 35.48)
a világ világossága (Jn 8,12)
az ajtó (Jn 10,7.9)
a jó pásztor (Jn 10,11.14)
a föltámadás és az élet (Jn 11,25)
az út, az igazság és az élet (Jn 14,6)
az igazi szőlőtő (Jn 15,1)
A képes beszédet néha még az üdvösség ígérete vagy fenyegetés követi, hogy a hallgatót döntésre késztesse, így a felhasznált kép a következő felépítést mutatja:
1. Önkijelentés az
a) „én vagyok” kijelentés és a
b) képi vagy üdvfogalmi kijelentés.
2. Felszólítás a döntésre a
a) felhívással és az
b) üdvösség ígérete ill. fenyegetés.
A döntésre való felhívás nem csatlakozik mindig kifejezett formában a képes beszédhez, de megtalálható a megfelelő szövegösszefüggésben. Az azonban fontos, hogy mindig szorosan összekapcsolódik az élet központi fogalmával.
Jézus az Atya küldötte és kinyilatkoztatója, aki megadhatja az igazi életet a világnak. Ő a „jó pásztor”, ugyanabban az értelemben, mint ahogy ő „a világ világossága”, „az élet kenyere”, az „igazi szőlőtő” ... Mindegyik esetben arról van szó, hogy Jézust úgy hirdetjük, mint aki a hívőnek életet ajándékoz. Hiszen „azért jött, hogy életük legyen és bőségben legyen”(vö. 10,10; 12,50; 20,31).
Isten választott népe vándorló, nomád pásztornép volt. A nagyon tisztelt ószövetségi ősatyák egytől egyig pásztorfejedelmek voltak: „Aztán mondd az Úr, a te Istened színe előtt: `Kóborló arám volt az én atyám, s ő lement Egyiptomba, s ott tartózkodott jövevényként kevesedmagával, s nőtt nagy és erős, temérdek sokaságú nemzetté” (MTörv 26,5).
Az éghajlati és területi adottságok miatt a letelepedésük után is fontos része volt a mezőgazdaságnak az ún. aprómarhák, kecskék és juhok legeltetése. Ezek az állatok elengedhetetlen szükségletei voltak a pászka megünneplésének is.
Már az Ószövetség is szívesen felhasználta Istennel való kapcsolatának jellemzésére a pásztor és juh képet, megtaláljuk a Teremtés könyvétől kezdve egészen a prófétákig és a zsoltárokig. Az ószövetségi írások a nyáj legfőbb vezetője és atyjaként ábrázolják Jahve alakját, aki szerető Istenként, mint jó pásztor gondoskodik népéről:
„Isten, aki pásztorom volt
ifjúságomtól kezdve mind a mai napig” (Ter 48,15).
„Gyümölcsöző fa József,
gyümölcstermő fa a forrás felett,
ágai áthajolnak a falon.
Megkeserítették azonban, és belekötöttek,
ellene fordultak a dárdavetők.
Ám összetört az íjuk,
s karjuk inai szétszakadtak
Jákob Hatalmasának keze által,
Izrael Pásztorának, Kövének neve által” (Ter 49,22-24).
„Figyelj ránk, Izrael pásztora,
aki Józsefet nyájként vezérled!
Aki a kerubok felett trónolsz, ragyogj fel
Efraim, Benjamin és Manassze előtt!
Ébreszd fel hatalmadat
és jöjj, szabadíts meg minket!” (Zsolt 80,2-3)
„Az Úr az én pásztorom,
nem szűkölködöm,
zöldellő legelőkön adott nekem helyet,
csöndes vizekhez vezetett engem.
Felüdítette lelkemet,
és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért” (Zsolt 23,1-3).
„Isten irgalma azonban kiterjed minden élőlényre.
Ő megkönyörül, tanítja és oktatja őket,
mint a pásztor a nyáját” (Sir 18,12b-13).
„Mint pásztor, legelteti nyáját,
karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi,
az anyajuhokat gondosan vezeti ”(Iz 40,11).
„Aki szétszórta Izraelt, össze is gyűjti,
és őrzi, mint pásztor a nyáját!
Mert megváltotta az Úr Jákobot,
és kiváltotta őt a nála erősebb kezéből” (Jer 31,10-11)
„Izrael megmentése
Egy szálig összegyűjtelek, Jákob,
összeterelem Izrael maradékait!
Összegyűjtöm őket, mint a juhokat az akolban,
mint a nyájat a karámban,
nagy lesz a tolongás az emberek sokasága miatt.
Előttük jár, aki utat tör,
utat nyitnak, és ők kitörnek,
és áthaladnak a kapun és kimennek rajta;
előttük halad királyuk,
és élükön jár az Úr” (Mik 2,12-13).
„A jó pásztor Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat. Amint a pásztor gondját viseli nyájának azon a napon, amelyen elszéledt juhai között van, úgy viselem majd én is gondját juhaimnak, és kiszabadítom őket minden helyről, amerre elszéledtek a felhő és a sötétség napján. Kihozom őket a népek közül, és összegyűjtöm őket az országokból; a saját országukba viszem, és Izrael hegyein legeltetem őket a patakok mentén és az ország minden lakott helyén. A legdúsabb legelőkön legeltetem őket, és Izrael magas hegyein lesznek az ő legelőik; ott fognak megpihenni zöldellő füvön, és kövér legelőkön legelnek majd Izrael hegyein. Én magam legeltetem juhaimat, és én pihentetem meg őket! – mondja az Úr Isten. – Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és az erőst megoltalmazom, és igazságosan legeltetem őket” (Ez 34,11-16).
A pásztor vezeti a nyájat jó legelőre. Azon a vidéken, ahol akár fél évig is nem esik az eső, nagy kincs a víz, élet-halál kérdése. A pásztor tudja merre találni a sivatagban kutat, amelyből vizet merítve meg tudja itatni juhait. A települések is a források, kutak mellett jöttek létre. Emlékezhetünk Rebekka és Ábrahám szolgájának találkozására Náchor városának határában, vagy Jézus és a szamáriai asszony találkozására Jákob kútjánál: Korsó nélkül hiába van ott a víz, nem tud inni, ha nem tud meríteni belőle.
Az ószövetségi gondoskodó jó pásztor képe Jézus metaforájában egy új vonással gazdagodik, amelyben feltárul Isten végtelen szeretete:
„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért” (11)
Ezek a szavak már itt előre vetítik a szeretetből vállalt keresztáldozatát. Aztán ez az önfeláldozó szeretet a 15. fejezetben újra felbukkan: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,12-13).
Itt Jézus ugyanarra az önfeláldozó szeretetre szólítja fel tanítványait, ahogy ő szereti őket.
A feltámadt Jézus utolsó megjelenésénél a Genezáreti tónál nem mondatja fel Péterrel tanítása lényegét, hanem azt kérdezi tőle, hogy szereti-e:
„Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: »Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?« Ő azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd bárányaimat!« Majd másodszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd juhaimat!« Aztán harmadszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: »Szeretsz-e engem?«, és azt felelte: »Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!« Ekkor így szólt: Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15-17).
A János evangélium befejező része segít nekünk, hogy jobban megértsük mit jelent a tanítványság. Háromszor is megismétlődik a szinte azonos fordulat: Péter először megvallja, hogy szereti az Urat, és aztán ezt követi a jézusi felhatalmazás: „Legeltesd bárányaimat”
Péter háromszor megismételt vallomása azután hangzik el, hogy Jézus elárultatásának éjszakáján háromszor megtagadta Mesterét. Itt már Péter bukásából felkelve, szeretetében felnőve vallja meg szeretetét.
Szeretetben követni Jézust nem tökéletességet jelent. Elindulni és elbukni, elbukásból felkelni, ahogy a kisgyerek járni tanul. Jézus a jó pásztor, aki életét adja a juhaiért. Mert annyira szereti őket. Mi mindnyájan, akik az Ő nyomdokain járunk nap, mint nap próbáljuk megélni ezt az önfeláldozó szeretetet. Újra meg újra elbukunk az önzésünk miatt, de újra meg újra újrakezdjük, mert „Krisztus szeretete ugyanis sürget minket. Mert azt gondoljuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon. És ha Krisztust emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek” (2 Kor 5,14-17).
Vágvölgyi Éva
