6 Jézust elutasítják saját falujában 1 Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. 2 Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: »Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? 3 Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?« És megbotránkoztak benne. 4 Jézus pedig azt mondta nekik: »Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonai között és a házában.« 5 Nem is tudott egy csodát sem tenni ott, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét. 6 És csodálkozott hitetlenségükön.
„Hinni a szó legáltalánosabb értelmében annyi, mint szabadon igaznak elfogadni valakinek a kijelentéseit, a belé vetett bizalom alapján („hiszek neked”). A hit mindig a személyek közti dialógikus viszony eseménye, amely annak a személynek a szavahihetőségén áll vagy bukik, akinek hisznek. A hit ebben az értelemben különbözik a bizonyítékokon és ellenőrizhetőségen alapuló tudástól…
A hit feltétele bizonyos etikai magatartás is (nyitottság, tanulékonyság, önkorrekció, törekvés az elmélyült gondolkodásra, az egzisztenciát megvilágító, Isten kinyilatkoztatásában feltáruló ismeretre).” (Herbert Vorgrimler)
A kételkedő és hitetlen magatartásnál mindez háttérbe szorul.
Ebben az evangéliumi részben Márk leírja a názáretiek hitetlenségét, akik azért nem hittek, mert előtte Jézus semmi rendkívüliséget nem mutatott köztük, vagy legalább is az nem volt nyilvánvaló számukra. Egy volt közülük, aztán egyszer csak fellép, mint tanító és csodatevő rabbi. Nem tudnak arra figyelni, amit mond és tesz, hanem csak az önmagukban róla kialakított képre. Ezt az új Jézust nem tudják elfogadni, nem tudják és nem is akarják látni, csak azt, akit ők ismertek, a bennük róla alkotott képhez ragaszkodnak. Hiába van szemük, nem látnak, és hiába van fülük, nem hallanak. Vakká és süketté lettek, ahogy Izajás írja:
„Hallván halljatok, de ne értsetek,
és látván lássatok, de ne ismerjetek!'
Tedd hájassá e nép szívét,
fülét tedd süketté, és szemét ragaszd le,
hogy ne lásson szemével,
fülével ne halljon, és szívével ne értsen” (Iz 6,9-10).
Az evilág istenei hájassá teszik a hitetlen ember szívét. Szt. Pál ezt írja a hitetlenekről:
„Ha a mi evangéliumunk mégis el van takarva, azok előtt van eltakarva, akik elvesznek, akikben ennek a világnak az istene elvakította a hitetlen értelmet, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium fénye ne ragyogjon fel számukra. Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat; önmagunkat pedig mint a ti szolgátokat Jézusért. Mert Isten, aki azt mondta: »A sötétségből világosság ragyogjon fel«, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2 Kor ,4,3-6).
Aki a hit szemével néz, másképp kezdi ismerni a dolgokat:
„Mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon” (2 Kor 5,15).
Se a názáretiek, se az írástudók nem tudtak elszakadni az emberi módon megismert Jézustól:
„Aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember” (Fil 2,6-7).
Szt. Pál a Jézussal való megrendítő találkozásban elveszítette a csak a felszínt látó szemmel való látását és átmenetileg napokig megvakult, hogy közben egy új szemet kapjon, és azontúl a hit szemével lásson:
„Saul pedig fölkelt a földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit.
Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: »Ananiás!« Ő pedig így felelt: »Itt vagyok, Uram!« Az Úr így folytatta: »Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.« Ananiás azonban azt felelte: »Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.« De az Úr azt mondta neki: »Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.« Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: »Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.« Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, azután ételt vett magához és megerősödött” (Csel 9,8-19).
A magyar szólások között is szerepel a hályog, mint szókép:
„Hályog van a szemén = nem a valóságnak megfelelően ítéli meg a dolgokat”
„Leesik (lehull) a hályog a szeméről = most már végre helyesen ítéli meg a dolgokat, tisztán lát valamilyen vonatkozásban”
Lehet Istent elutasítani. Úgy is mondhatjuk, hogy az embernek „hatalmában áll”. De ez a nem egyben saját létem, életem tagadását is jelenti, önmegsemmisítéshez vezet, mivel Isten az élet és minden élet forrása. A szabad akarattal szabadságom van arra, hogy megsemmisítsem önmagam és magam körül minden más életet. Az úgy nevezett hatalmam ellenem fordul. És persze Isten hatalmát a legkevésbé sem csorbítja.
Én a semmi, a porszem, aki mindent, az egész létem neki köszönhetem, mondhatok Istenre nemet, mondhatok az életre nemet. Milyen felső hatalom tűrné ezt el rajta kívül?
„Milyen alázatos Isten, hogy bűnösségünk ellenére kérlel bennünket, hogy szánjunk rá időt!” (Matta el Meszkín).
„Kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,7).
De miért teszi ezt? Szeretetből, irántam való szeretetből. De hát lehet ennyire szeretni? Ő megmutatta, hogy lehet. Átlendül az elutasítás, sőt a gyűlölet szakadékán és velünk van, akkor is, ha mi nem vagyunk vele. Nem tudjuk az elutasításunkkal megakadályozni a megváltás művét. Mert ő feltámadásával legyőzte a világban lévő összes sötétséget, hitetlenséget és gyűlöletet. Ha én nem szeretem őt, ő akkor is szeret. A fény áttör a sötétségen, a világ sötétségén, az én sötétségemen.
Lehetett Jézusra is nemet mondani. Lehetett nemet mondani a tanítására, a csodáira. Meg lehetett kérdőjelezni: „Honnan vette mindezt?” (Mk 6,2). Megtehették a názáretiek. És ezzel megfosztották magukat, hogy Jézusban elérkezzen közéjük az Isten országa. Visszautasították Isten ajándékát, amit Isten ingyen, szeretetből adott. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem mert szeret, és az üdvösségünket akarja. Igen, de itt és most mi nem az üdvösséget akarjuk, hanem sok egyéb mást, amivel a világ elkápráztat bennünket:
Az ember önmagát föléje helyezi mindannak, amit Istennek vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába, és úgy mutogatja magát, mintha Isten volna.
„És mindenféle csábítás a gonoszságra, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem fogadták be az igazság szeretetét, hogy üdvözüljenek. Ezért bocsátja rájuk Isten a megtévesztés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak, és ítélet alá essenek mindannyian, akik nem hittek az igazságnak, hanem beleegyeztek a gonoszságba” (2 Tessz 2,10-12).
Néha azt gondolom, hogy milyen veszélyes dolog az élet. Bele vagyok lökve a döntés szabadságába, ahogy az egzisztencialisták mondják. Csakhogy ők azt nem látják, vagy nem akarják látni, hogy soha nem vagyok egyedül ebben a veszélyes szabadságban a megtestesülés óta. Valóban megvan a szabadságom a rossz döntésre, de arra is, hogy felálljak a disznók vályúja mellől és visszatérjek atyám házába. Mindig van választásom, mondta Christian de Cherge, az Algériában vértanúhalált halt Thibirinei szerzetesek perjelje a kolostorukat megtámadó lázadóknak.
„Mert ti szabadságra vagytok hivatva, testvérek” (Gal 5,13), mondja Szt. Pál, a szeretet szabadságára.
A názáretieket az előítéleteik kötötték meg.
„Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?« És megbotránkoztak benne” (Mk 6,3).
Pedig ők is nagyon várták a messiást. Aztán amikor belépett az életükbe nem ismerték fel. Azt mondták, hogy hiszen ez csak egy közülünk, az ács, akit jól ismerünk, ez nem lehet a messiás.
Isten sokszor váratlanul belép az életünkbe, nem úgy és nem akkor, ahogy mi vártuk. Aki belsőleg szabad, nem köti le a világ káprázata, az előítéletei, az felismeri őt és követi:
„Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,27-30).
Az evangéliumi példabeszédben a tékozló fiú nemet mondott az apjára, de az apa soha nem mondott nemet a fiára. A bátyja nemet mondott az öccsére. És igaza volt. De csak igaza volt, nem volt benne se szeretet, se irgalom. Az apa mindvégig igen volt, mindvégig szerette a családot az örökrészével elhagyó és rossz életet élő fiatalabb fiát. Mintha magunk előtt látnánk, ahogy a tékozló elmenetele után nap mint nap fürkészi a látóhatárt, hogy nem látja-e felbukkanni az elveszett fiút. Ez a hosszú, szeretetteljes várakozás emeli ünnepivé a pillanatot, amikor a fiú valóban visszatér, adatja rá az ünnepi köntöst, húz gyűrűt az ujjára és rendezi az ünnepi lakomát. Amikor a kimondott nem átváltozik igenné, amikor az eltávozott és elveszett visszatér, nagy-nagy örömünnep, ahogy az apa mondja:
„Mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott” (Lk 14,25).
Mindig szabadon eldönthetjük, hogy elutasítjuk az örömhírt, hogy Isten köztünk él, hogy Jézus Krisztusban elkezdődött a mennyek országa. És igent is mondhatunk rá, megtérhetünk és akkor bennünk is elkezdődhet. A nemmel kizárjuk magunkat az örömünnepből, az igennel részesévé válhatunk:
„Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” (Lk 14,15)
Amikor a názáretiek nemet mondtak Jézusra, benne nemet mondtak arra, aki őt küldte:
„Aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött” (Mk 9,37).
„Aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött” (Lk 10,16).
„Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre” (Jn 5,24).
A názáretiek megfosztották magukat az örömünneptől, megfosztották magukat attól, hogy a halálból átmenjenek az örökéletbe.
„ Isten a halálból az életre vezet És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben jártatok egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan ezek között forgolódtunk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban” (Ef 2,1-7).
Mit jelent ez itt most a mi számunkra? Minden azzal kezdődik, hogy a saját önös akartunkhoz való ragaszkodás helyett mondjunk igent Isten akaratára. Ahogy Mária tette az angyali üdvözlet alkalmával. Neki, miután személyisége nem volt megosztva az eredeti bűn átka miatt, elég volt egyszer igent mondani, de nekünk pillanatról pillanatra meg kell tennünk ezt a belső lépést, mert a testünk, egész emberi valónk másfelé húzna bennünket:
„Én azonban testi vagyok, rabszolgája a bűnnek. Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. De ha azt teszem, amit nem akarok, helyeslem a törvényt, hogy jó. Így már nem is én cselekszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, már nem én teszem azt, hanem a bűn, amely bennem lakik. Így tehát én, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom, hogy a rossz áll hozzám közel; mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van.
Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által!” (Róm 7,14-25)
Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatos könyvében a naponta többszöri lelkiismeretvizsgálatot tartja üdvösnek, de legkevesebb háromszor, reggel, délben és este. Egy lelkigyakorlaton ez minden további nélkül megtehető, de a hétköznapi élet forgatagában kivihetetlen akár ez a háromszori megállás is. De az igazság az, hogy egy bizonyos lelki érzékenység kialakulásával, amikor a lelkünk éber és soha nem tompul el, nem is nagyon van szükség külön lelkiismeretvizsgálatra, rögtön észleljük, ha autónk letért az útról, Isten akaratának követéséről, és azonnal korrigáljuk.
Megkérdezhetjük, mi teszi érzékennyé a szívünket, hogy nyerjük el az eltompulás nélküli éberséget?
Az Énekek éneke szerelmes menyasszonya ezt mondja:
„Aludtam, de szívem ébren volt” (Én 5,2).
Az eltompulásra egyetlen orvosság van, a szüntelen szeretet, aminek számtalan megnyilvánulási formája van. Akit szeretek, annak a kedvét keresem. Jézus nem hagy bennünket bizonytalanságban, pontosan megmondta a tanítványoknak és rajtuk keresztül nekünk is, mit jelent őt szeretni, hogyan lehet a kedvét keresni:
„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,15.21).
Akit szeretek, azzal örömmel vagyok együtt. A szüntelen ima célja is ez az örömteli együttlét Istennel.
„Vigyázzatok, hogy senki rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindenkor szolgáljátok egymás és mindenki javát! Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok!” (1 Tessz 5,15-22)
A szüntelen ima, az Istennel való folyamatos párbeszéd megóv bennünket attól, hogy letérjünk a helyes útról, és ha ne tán ez mégis bekövetkezik, akkor rögtön észleljük és visszatérjünk rá, vagyis visszatérjünk Istenhez:
„Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt 26,41)
„Minden Krisztussal való találkozás a megújulás imája. Minden ima a hit megtapasztalása. A hit minden megtapasztalása az örökélet jelenti…
Krisztus hív bennünket, hogy imádkozzunk Istenhez. Sürgeti és akarja, hogy fáradhatatlanul és nagy kitartással imádkozzunk. Ez a felhívás valójában rámutat az átváltozás, megújulás és növekedés kegyelme ajándékának forrásra. Krisztus megmutatja az ima szükségességét, hogy azon keresztül elnyerjük, amit másképp nem tudnánk elnyerni. Mert az, amit csak az ima által tudunk elérni, az csak Isten sajátja (Proprium Dei): „Mennyivel inkább adja a Szentlelket, mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13)…
Az ima lelki kapcsolat Istennel.
Isten tervében az állandó ima célja, hogy nap, mint nap, félbeszakítás nélkül lényegi változást hozzon létre bennünk. Azért szeretné, hogy az ima nagyon buzgó legyen, mert át akar formálni bennünket, többé, mint a mi saját természetünk. Ez történik, amikor azt érezzük, hogy többek lettünk. Így állhatatosan kell könyörögnünk, hogy az imánk meghallgatást nyerjen, mert általa elérjük, hogy megkapjuk, amit más módon nem tudunk kiérdemelni.
Az ima lényeges cselekedet, amelyben maga Isten, anélkül, hogy mi számítanánk rá, változást hoz létre bennünk, megújulást és a lélek növekedését.
Se a boldogság, se a belső béke, se annak érzése, hogy meghallgatást nyertünk, se semmilyen más jó érzés nem mérhető a Szentlélek titkos cselekedetéhez, ami a lelket méltóvá teszi az örökéletre. Az ima a leghatékonyabb lelki tevékenység, aminek azonnali jutalma van anélkül, hogy felfognánk. Az imának nem lehet fontosabb tárgya önmagánál: az ima a legfontosabb cselekedet legfontosabb célja.
Az ima megnyílás az Isten cselekedetei, energiája, és láthatatlan ereje felé. Krisztus ígérete szerint (Jn 6,37), az ember nem hagyhatja el Isten jelenlétét lényegi átalakulás nélkül. Ezek nem váratlan és nagyszabású változások, hanem inkább aprólékos és lassú építkezés, amely szinte észrevehetetlen.
Aki állhatatos Isten előtt, és az ima által kitart a benne való bizalomban, többet kap annál, amit remélt és sokkal többet, mint amit érdemelne. Aki az imában él, fölhalmozz az Istenbe vetett bizalom belső kincsét.
Ennek az erőnek és bizonyosságnak az érzése felülmúlja a dolgok látható és kézzel fogható rendjét, miután a lélek egész létével mélyen át van hatva Istentől, és az ember nagy bizonyossággal felfogja Isten jelenlétét, annyira, hogy annál jobban és erősebben már nem is lehet érezni. Akkor bár elismeri a saját gyengeségét, és nem felejti a saját határait, elnyeri egy másik jelenlét meggyőződését, magasabb rendűt az ő jelenlegi életénél.
Teljes bizonyossággal érzi Isten jelenlétét és erejét, és ez létrehozza a lélekben az isteni igazságok felfogásának, a megkülönbözető képességnek és látásnak a növekedését. Ily módon, a lélek egy új születés, egy új horizont, egy új látás tanúja lesz önmagán belül. Kiemelkedik önmaga mélységeiből egy új világba, az ő új kedves világába, ami Istentől van, ami Jézusé és nem én világa. Ez a világ, amit az ember megismert a Szentlélek akarata szerint való és nem a saját akaratából, nem játszott benne szerepet az emberi bölcsesség és erőfeszítés.
Attól a perctől, amikor a lélek kezd felemelkedni a világból az „igaz világosság” felé, ami benne van, az ima által kezd kialakulni benne a harmónia Istennel, és folytatja az imát, míg megszűnik minden elválasztás, minden kétség, minden aggodalom. Akkor az Igazság irányítja mozgását és érzéseit és az isteni szeretet tüze elolvasztja a múlt és a jelen tapasztalatait, megszüntetve a részlegességet, az én féltését, az egoizmus hibáit és kételkedéseit, úgyhogy a lélek mélyén nem marad más, mint a Szentlélek legfőbb hatalmának teljessége és a rendkívüli boldogság, hogy aláveti magát az ő akaratának”. (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)
Isten alázata: Isten nem csak lehajolt az emberhez, ahogy egy felnőtt lehajol egy kisgyermekhez, hanem „lekicsinyedett” hozzá, az erős, hatalmas és végtelen Isten olyan kicsi, gyenge és kiszolgáltatott lett, mint az ember. Nem átmenetileg, egy-egy pillanatra, nem látszólag, hanem a megtestesülésben magára vette az emberi sorsot, a születéstől a halálig. És mindezt az ember iránti szeretetből, hogy egészen közel tudjon lenni hozzá. A rossz felfoghatatlan és megérthetetlen misztériuma, hogy az ember miért utasítja el magától ezt a végtelen szeretetet. Az Isten valósága helyett miért választja a látszatokat, az örökkévalóság helyett a pillanat kínálta előnyöket és örömöket. Életünk történései bennünket is minden pillanatban választás elé állítanak, meglátjuk-e őt, vagy megcsalnak a látszatok? Hitetlenek vagyunk-e, akik csak önmagukban hisznek, vagy hiszünk teljes szívvel, és akkor megnyílik számunkra a természetfeletti, az Isten világa, ahol semmi sem lehetetlen.
„Krisztus szeretete ugyanis sürget minket. Mert azt gondoljuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon. És ha Krisztust emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek” (2 Kor 5,14-17).
Vágvölgyi Éva
