7 A tisztaságról és a tisztátalanságról ¹ Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. ² Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. ³ A farizeusok ugyanis, és általában a zsidók, hacsak kezüket egy maréknyi vízzel meg nem mossák, nem esznek, követve a régiek hagyományát. ⁴ Ha a piacról jönnek, nem esznek, amíg meg nem mosdanak; és sok egyéb dolog van, amit hagyományaik szerint meg kell tartaniuk: a poharak és korsók, a rézedények és ágyak mosását. ⁵ Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: »Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?« ⁶ Ő ezt felelte nekik: »Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van:

`Ez a nép ajkával tisztel engem,
de a szíve távol van tőlem.
⁷ Pedig hiába tisztelnek,
ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak' {Iz 29,13}.

⁸ Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományát tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.«

¹⁴ Ezután ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: »Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: ¹⁵ Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. ¹⁶ Akinek füle van a hallásra, hallja meg.«

¹⁷ Amikor bement a házba a tömeg ­e­lől, megkérdezték őt tanítványai a példabeszéd értelméről. ¹⁸ Így válaszolt nekik: »Hát ti is ilyen értetlenek vagytok? Nem látjátok be, hogy mindaz, ami kívülről megy be az emberbe, nem szennyezheti be őt, ¹⁹ mert nem a szívébe jut, hanem a gyomrába, aztán pedig az árnyékszékre kerül?« Ezzel megtisztított minden ételt. ²⁰ »Hanem, amint mondtam, ami az emberből kijön, az teszi tisztátalanná az embert. ²¹ Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, házasságtörések, lopások, gyilkosságok, ²² hűtlenség, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. ²³ Mindez a rossz belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.«

Már a próféták is harcoltak a vallási formalizmus ellen, amikor a belső kiüresedés, a tartalom megfogyatkozása formasággá silányította a vallási előírásokat:

„Minek nekem véresáldozataitok sokasága? – mondja az Úr –
Elegem van kosáldozatokból
és a hízott állatok hájából;
bikák, bárányok és bakok vérében
nem lelem kedvemet.
Mikor eljöttök, hogy megjelenjetek színem előtt,
ki kívánta ezt tőletek,
hogy így tapossátok udvaraimat?
Ne mutassatok be többé hazug ételáldozatot!
A tömjénfüst utálat számomra,
az újhold, a szombat s az ünnepi összejövetel;
nem tűröm a bűnt és az ünnepi gyülekezetet.
Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm,
terhemre lettek, belefáradtam, hogy elviseljem.
Amikor kinyújtjátok kezeteket,
eltakarom szememet előletek;
akármennyit is imádkoztok,
nem hallgatom meg,
mert kezetek csupa vér.
Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat,
távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől!
Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek,
tanuljatok jót tenni!
Keressétek a jogot,
siessetek segítségére az elnyomottnak,
szolgáltassatok igazságot az árvának,
védelmezzétek az özvegyet!” (Iz 1,11-17)

„Ha megtérsz, Izrael,
– mondja az Úr –,
ha hozzám megtérsz,
ha eltávolítod utálatosságaidat színem elől,
és nem tévelyegsz,
ha így esküszöl: `Él az Úr!',
hűséggel, törvénnyel és igazsággal,
akkor áldást nyernek benne a nemzetek,
és benne fognak dicsekedni.
Mert így szól az Úr
Júda férfiaihoz és Jeruzsálemhez:
Szántsatok fel magatoknak ugart,
és ne vessetek tövisek közé!
Metélkedjetek körül az Úrnak,
és távolítsátok el szívetek előbőrét,
Júda férfiai és Jeruzsálem lakói!
Nehogy előtörjön haragom, mint a tűz,
és fellángoljon, mert nincs, aki eloltsa,
tetteitek gonoszsága miatt!” (Iz 4,1-4)

A szokások és hagyományok adnak szilárd keretet akár az egyén mindennapjainak, akár a közösségeknek. Önmagában a hagyomány minden kultúra, minden vallás fontos részét képezi, minden közösség számára fontos. A vallási hagyományok és szokások keretet adnak a vallási tartalmaknak és a hitnek. Nemzedékről nemzedékre átadunk bizonyos eszméket, szokásokat, hiedelmeket, szertartásokat, imaformulákat stb. A Biblia világát környező társadalmakban a vallási hagyomány beleilleszkedik a civilizációt alkotó emberi hagyományok együttesébe.

Az ószövetségi nép számára a hitet közvetítő hagyományt Jahve Mózes által adott törvényei foglalták keretbe, melyet a Tórában foglaltak össze, melyet a papság közvetített a választott nép számára, kezdetben élő szóban, aztán leírt formában is. Az idők folyamán a leírt Tóra mellett kialakult egy szóbeli Tóra is, amelyet már nem a papság, hanem a leírt Tórában jártas írástudók közvetítettek. A leírt hagyomány, a Tóra szent, mert nem csak az előttük járt nemzedékek hagyatéka volt számukra, hanem isteni eredetű, az emberi meggyőződés mögött az a kinyilatkoztatás áll, amelyet Isten küldöttei adtak Izraelnek. A bibliai hagyomány ezekben a szent írásokban kristályosodik ki, és az idő múlásával ezeknek a szent írásoknak a jelentősége egyre nő. A későbbi korokban kialakult élő hagyományt őrző szóbeli Tórának nincs akkora tekintélye, mint a leírt szent hagyománynak, a Tórának. Hogy a kettő, a szent és az ősök hagyománya össze ne keveredjen, ezt a szóbeli Tórát tilos volt leírni, csak később, az első század utáni időkben kezdték írásba foglalni és különböző formátumokban és gyűjteményekben írásban rögzíteni. Ahogy a választott nép valódi hitélete a különböző korokban lanyhulni kezdett, úgy tolakodott előre a hagyománytisztelet. A külsőséges szokások előbbre valók lettek a törvény valódi betartásánál. Minden korra jellemző: A belső kiüresedés és a tartalom megfogyatkozása mindig együtt jár a formaságok és külsőségek egyre fontosabbá válásával és elburjánzásával. Valóságos istenkapcsolat helyett formaságokba menekül.

A szokások és hagyományok adnak szilárd keretet akár az egyén mindennapjainak, akár a közösségeknek. Ha aztán ezek átveszik az uralmat (A szokás második természet – Montaigne), akkor nem csak keretet adnak, hanem kényszerítő erővel is bírnak. De minden merev, változatlanságra törekvés élet ellenes. Lassan elhal a tartalom, és marad az élettelen, kiüresedett váz. A mostani fiatal generáció leleplezi a kiüresedett vallási formaságokat, amelyek szépek, de olyanok, mint a halott, üres csigaházak, leleplezi és elhajítja. Az egyik püspök atya egy prédikációjában figyelmeztet bennünket, keresztényeket, hogy az Egyház nem múzeum. Nagyon érdekes meglátogatni egy középkori kastélyt, végigjárni a szép, díszes falfestményekkel díszített termeit, na de ki szeretne bennük lakni, nélkülözve a mai kor kényelmet szolgáló és számunkra nélkülözhetetlennek számító civilizációs vívmányait, mint a korszerű fűtés vagy a fürdőszoba.

Már a választott népnek adott főparancs is pont ezt a bemerevedést és kiüresedést volt hivatott megakadályozni: Istent és a másik embert szeretni csak itt és most, a változó körülményekhez alkalmazkodva lehet, itt és most megtenni, ami Isten akarata számomra, itt és most jót akarni a másik embernek, a felebarátnak. De az első Pünkösd óta a Szentlélek, aki élteti és élővé teszi az Egyházat, időzített bombaként nem engedi, hogy múzeumot csináljunk magunkból, szétfeszíti a bemerevedni akaró keretetek és formákat. Általa ebből az önmagát mindig újratermelő hagyomány-bűvkörből Isten meg akar szabadítani bennünket. A szívünkbe hatol Jézus szava által, az emberi lélek legbensejével lép kapcsolatba, megszűnik az Istentisztelet és a mindennapi élet közti szakadék, és az ember képessé válik arra, hogy valóban belülről tudja megélni az Istennel való kapcsolatot. Sokat változott az Egyház a kezdetek óta, a külsőségek és formák, de ami él, az változik. Az alap, akire épül, azonban mindig ugyanaz: Jézus Krisztus.

Ebben az evangéliumi részletben Jézus, ahogy már a próféták is, hadat üzen a vallási formalizmusnak, különbséget tesz a formális tisztaság és a valódi belső tisztaság között és szemére veti a Jeruzsálemből érkezett írástudóknak, hogy a hagyománytisztelet, a külsőséges szokások előbbre valók lettek a törvény valódi betartásánál.

Ennek a márki szövegnek a formája ún. szabályvita, amikor a jézusi mondást a váddal vagy támadó kérdéssel együtt közli az evangélista, melyet Jézus visszautasít. A forma: kérdés - zavarba ejtés - ellentámadás - mondás.

Márk végig ellentétpárokból építkezik, ez adja meg a szöveg feszültségét és drámaiságát. A farizeusok és írástudók által képviselt hagyomány (ősök hagyománya, 7,3.5; a ti hagyományaitok, 7,9.13; emberi hagyomány, 7,8) ellentétben áll a tanítványok gyakorlatával és legfőképpen ellentmondásban van Isten törvényével (7,7.8.9) éppúgy, mint Isten szavával (7,13).

1. ősök hagyománya - tanítványok gyakorlata

2. emberi hagyományok- Isten törvénye és szava

3. Istenszolgálat - az emberek szolgálata

4. külső tisztaság- belső tisztátalanság

A farizeusok és írástudók, akik „Jeruzsálemből jöttek” (1. v.), tehát a hivatalos zsidóság képviselői a szöveg szerint csak a külső, formális tisztaságra törekszenek, a szájat csak külsőleg tartják tisztán, a szív belső tisztátalanságával nem törődnek (6. v.). Ellentét van a kifelé mutatott magatartás és a belső magatartás között (15.18.20-23. v.). Az isteni parancsokat külsőségekben teljesíti, de szíve távol van Istentől (6. v.).

Itt is, mint még sok más helyen, megfigyelhető egy befelé tartó haladási irány: az ellenfelekkel való összecsapás után következik a nép tanítása, tehát az ellenséges közeg után egy semleges közegnek beszél, majd ezt követi a tanítványoknak szóló tanítás, akik hozzá tartoznak. Az olvasó egyre közelebb megy Jézushoz, míg végül belép az őt követők közösségébe.

Jézus két helyen beszél a szív tisztaságának fontosságáról, ebben az evangéliumi szakaszban és a Hegyi beszédben:

 ^„Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8).

Már a Példabeszédek könyve is figyelmeztet:

„Óvd szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad!” (Péld 4,23)

Meszkín atya azt írja, hogy:

„Bibliai értelemben a szív a központja annak, ahonnan a lelki és fizikai élet minden reakciója fakad: „Óvd szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad” (Péld 4,23). Nem csak a jók, hanem a rosszak is: „Mert a szívből származnak a rossz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, erkölcstelenségek, lopások, hamis tanúskodás, káromkodások”(Mt 15,19).

Így a szív az ember helyzetének kifejezőjévé válik, legyen az jó, vagy rossz: „A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő” (Lk 6,45), ami azt jelenti, hogy az, ami az ember szívében zajlik, az hatással van az ember egész belsejére, gondolataira, szavaira és tetteire. Akár akarja, akár nem, nem tud úgy beszélni, hogy közben a szíve meg ne nyilatkozna: „Mert a szív bőségéből szól a száj”(Lk 6,45). Az ember szava kifejezi a szíve belső valóságát, és következésképp igazzá tudja tenni vagy elítélni: „Mert szavaid alapján fognak felmenteni, vagy szavaid alapján fognak elítélni.”(Mt 12,37).

A szív és a száj közötti kapcsolatról ezt mondja Szent Pál: „A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál.” (Róm 10,10). Tehát azt, amit a szív hisz, a szájnak kell megvallania…

A Bibliában az új szív teremtése három lényegbevágó dologgal azonos. Az első: A bűnös ember szívének megbánása. A második: Az ember szíve mélyéig meg van mosva és meg van tisztítva. A harmadik: Az ember megkapja a Szentlelket.

Ennek a három dolognak a kifejeződését nagyon világosan megtaláljuk az 51. Zsoltárban:

„Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint,
könyörületességed szerint töröld el gonoszságoat!
Moss egészen tisztára vétkemtől…
Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek…
Tiszta szívet teremts bennem, Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!
Színed elől ne vess el engem, szent lelkedet ne vond meg tőlem!...
A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”.

Az Ószövetségben az új szív teremtése kivételes és egyedi dolog volt. Az Újszövetségben ez általánossá válik, nem csak egy viszonylag új szívnek a megteremtése, hanem az ember egész belsejének újjá teremtése.

Ezt a három dolgot megtaláljuk a keresztség misztériumában, amely a szívet lemossa, megtisztítja a hit által: „a hit által megtisztította szívüket” (Csel 15,9). Ezt az érzékelés síkján a Krisztus Nevében vízbe való alámerítéssel fejezi ki. De a megtisztulás csak akkor valósul meg, amikor a bűnbánó szív a megbánás és a bűn visszautasítása következtében elnyeri a bocsánatot: „Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára: akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (Csel 2,38). Tehát a tökéletes megtisztulás, hogy az ember a megkapja a Szentlelket, a hit és a bűnbánat által jön létre.

Tehát az új szív teremtése a víz és a Szentlélek által, a hit és a megtérés útján válik lehetségessé minden ember számára. Fontos különbség van tehát a szívnek a hit és megtérés útján való megtisztítása, és egy új, tiszta szív Szentlélek általi megteremtése között.

A szív megtisztítása kötelezően és szükségesen bejárt út számunkra, miközben egy új tiszta szív teremtése természetfölötti tett, ami egyedül Istent illeti. Mindazonáltal össze van kötve a mi utunkkal, mert amilyen mértékben megtisztítjuk szívünket a hit és a megtérés által, olyan mértékben válunk képessé ennek az új, Isten képmásra teremtett szívnek a befogadására.” (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Befejezésül álljon itt egy történet: A közösségünkhöz tartozó egyik idősebb asszony mesélte, hogy a háború alatt elhurcolták az édesapját a Szovjetunióba. Az édesanyjával éveken keresztül minden vasárnap elmentek Makkosmáriára, a Fogolykiváltó Szűzanyához imádkozni, hogy az édesapja élve visszajöjjön. Aztán amikor egy fogolytársa hazajött, attól megtudták, hogy az édesapja már a fogságba vivő úton meghalt. Hiába volt sok ima és zarándoklat. Akkor ő meggyűlölte Istent, többet nem járt templomba, nem imádkozott. Aztán összetalálkoztunk és lassan visszaszelídült Istenhez. A hagyomány-bűvkörből kiszabadulva egy valódi, bensőséges, mély kapcsolata alakult ki Istennel és ennek a mély istenkapcsolatnak köszönhetően nem omlott össze a hite a súlyos csapástól, amit következő időszakban a fia halála jelentett számára. A rászakadt magányt azzal orvosolta, hogy nevelőszülőként magához vett egy állami gondozott kisfiút.

Vágvölgyi Éva