Az uralkodásról és a szolgálatról *35 Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: »Mester! Azt szeretnénk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.« *36 Ő megkérdezte tőlük: »Mit akartok, hogy megtegyek nektek?« *37 Azt felelték: »Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.« *38 Jézus erre azt mondta nekik: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?« *39 Ők azt felelték neki: »Meg tudunk.« Ekkor Jézus azt mondta nekik: »A kehelyből, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. *40 De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.«
*41 Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. *42 Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: »Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. *43 Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a szolgátok; *44 aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. *45 Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul.
A rabbik, a tanítók nem maguk választották ki a tanítványaikat, pont fordítva történt. A tanítvány választott magának mestert. A híres tanítókhoz messze földről érkeztek a tanítványok. Szt. Pál Tarzusból Jeruzsálembe ment, hogy a híres Gamáliel tanítványa lehessen: „Zsidó ember vagyok, a cilíciai Tarzusban születtem, de ebben a városban nevelkedtem fel Gamáliel lábánál. Az atyák törvényének szigorúsága szerint nyertem oktatást” (Csel 22,3).
Jézus nem követte ezt a hagyományt, ő maga választotta ki a tizenkettőt. Nagy ajándék Jézus meghívása, nagy megtiszteltetés kiválasztottnak, Jézus munkatársának lenni már ott és akkor is, hát még majd az eljövendő Isten uralmában.
Az evangelista hangsúlyozza a tanítványok (főleg a szenvedéssel szemben mutatott) értetlenségének motívumát. Péter, Jakab és János fenn voltak a Színeváltozás hegyén, látták Jézus dicsőségét és lám, máris megcsapja őket a nagyravágyás szele: a megvalósuló Isten országában, ahol Jézus lesz a dicsőséges király, helyettesei akarnak lenni a hatalomban, hiszen a Jézus melletti jobb és baloldal, amit kérnek, a rang legmagasabb fokát szimbolizálja. Jézus elhárítja kérésüket: Isten országában azok kerülnek a fő helyre, akik méltóvá válnak, akiknek élete egészen elégő áldozattá válik Isten ügyéért. Hogy ezek kik lesznek, azt nem lehet előre kijelölni, tudni, hiszen az ember szabad akarata következtében bármikor bekövetkezhet, hogy nemet mond Isten akaratára. Ezután a tanítványoknak szóló tanításban Jézus újra kifejti, hogy ezek a fő helyek egészen másképp néznek ki, mint ahogy ezt a tanítványok elképzelik. Isten országában a nagyra vágyásnak, a hatalomra törésnek nincs helye, s akiben ilyesmi van, annak meg kell tanulnia kicsivé válni, mert Isten uralma nem hatalomra és erőre épül, hanem szeretetre. A szeretet pedig nem gőgösködik, és nem hatalmaskodik, nem azt keresi ami neki hasznos, hanem megalázza magát, szolgálja a másikat, azt keresi, ami a másiknak jó, ami üdvösségre segíti őt. Aki Jézust követi, annak az ő útján kell járnia, annak az útján, akinek akkora szeretete volt, hogy életét adta nem csak barátaiért, hanem mindenkiért, gonoszokért és jókért egyaránt.
A keresztény hit nem merül ki a helyes hitvallás formula ismeretében, mert a keresztúton járás készségében áll. Az előnyben részesítés más mérce alapján fog történni, mint amelyre a testvérpár gondolt: ez a szenvedés mértéke. Tehát a tanítványok újra tanítást kaptak Jézustól arról, hogy aki megalázza magát, az a legnagyobb az ő követői között, pont fordítva, mint ahogy a világban történik.
A világias gondolkodással Jézus mint követendő példát, szembe állítja saját magát:
„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul” (45)
Jézus egyszer ezt a példabeszédet mondta a szolgálatról:
„Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legeltetés után hazatér a mezőről: `Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?' Nem azt mondja-e neki inkább: `Készíts nekem vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz majd magad is'? Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy megtette mindazt, amit parancsolt? Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: `Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,7-10)
A Zebedeus testvérpár úgy gondolta, hogy azzal, hogy mindenüket elhagyták Jézusért, hogy készek mindent vállalni érte, kiinni a szenvedés kelyhét, vállalni a vértanúságot, cserébe nekik is lehetnek elvárásaik, ma úgy mondanánk, hogy benyújtották a számlát.
Ejnye - mondjuk rosszallóan fejcsóválva - ezek a Zebedeusok!
De tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be, vajon nem járunk-e mi magunk is hasonló cipőben? Persze nem olyan nagyravágyó elvárások vannak bennünk, hogy Jézus oldalán megdicsőüljünk majd, hanem sokkal szerényebbek. Ahogy az ószövetségi ember, aki Isten törvényeit betartva él, számított Isten áldására, úgy a szívünk mélyén mi is arra számítunk, hogy cserébe a Jézussal való barátságunkért, a hűséges hitünkért kiváltságosak leszünk, mentesülünk a bajoktól és betegségektől.
Az Apostolok Cselekedetei azt írja Pál megtérésével kapcsolatban:
„Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: »Ananiás!« Ő pedig így felelt: »Itt vagyok, Uram!« Az Úr így folytatta: »Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.« Ananiás azonban azt felelte: »Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.« De az Úr azt mondta neki: »Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért” (Csel, 9,10-16).
Pálnak meghívásakor nem dicsőséges jövőt mutatott az Úr, ha őt követni fogja, hanem hogy mennyit kell majd szenvednie az ő nevéért. A korintusi levélben Pál fel is sorolja ezeket a szenvedéseket:
„Számtalan fáradság, igen sokszor fogság, módfelett való verések, gyakori halálveszély közepette. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a nemzetek között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben” (2 Kor 11,23-27).
Ennek a sok szenvedésnek a megkoronázása aztán a vértanúság volt.
Miért érte meg Pálnak vállalni ezt a sok szenvedést? Mert a Jézussal való találkozásban megismerte Isten olyan fokú teljes szeretetét, ami mindent megért, sőt mindenkivel meg akarta ismertetni ezt a szeretetet:
„Mert én, bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg. A zsidóknak olyan lettem, mint zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény alatt levőknek, mintha a törvény alatt volnék – bár én magam nem vagyok a törvény alatt –, hogy a törvény alatt levőket megnyerjem; a törvény nélkül levőknek, mintha a törvény nélkül volnék – bár nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye alatt élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkül levőket. A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek” (1 Kor 9,19-22).
A nagyravágyás, a hatalomvágy a bűnbeesés óta, Bábel óta kísérti az embert. Ebben az evangéliumi történetben még Jézus szenvedése és kereszthalála előtt vagyunk. A Zebedeus testvérpár ennél az eseménynél még nem ismerte Jézus minden képzeletet felülmúló szeretetét. Jézus kereszthalála és feltámadása után, a Lélek világossága nyomán már ők sem gondoltak dicsőségben és trónusokban.
Jézuson kívül egy valakit nem sikerült kísértésbe ejteni a gonosznak, mert ez a valaki mentes volt az eredeti bűn átkától: Máriát. Ő minden ember példaképe alázatával: „Íme az Úr szolgáló leánya!” (Lk 2,38). Ő nem várt megbecsülést és dicsőséget igenjéért cserébe.
Ahogy a magát megalázó Fiút az Atya felmagasztalta:
„Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta őt,
és olyan nevet adott neki,
amely minden más név fölött van,
hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd
az égben, a földön és az alvilágban,
és minden nyelv vallja {Iz 45,23},
hogy »Jézus Krisztus az Úr!«
az Atyaisten dicsőségére” (Fil 2,8-11)
úgy alázatos szívű Anyját a Fiú magasztalta fel és emelte halála után magához a mennybe. Onnan folytatja alázatos szolgálatát a kereszt alatt rá bízott gyermekei, az Egyház javára és közbenjár értünk.
Vágvölgyi Éva
