15 A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. 16 János így szólt mindnyájukhoz: »Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket.
Jézus megkeresztelkedése 21 Történt pedig, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, 22 és mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek, s ez a szózat hangzott az égből: »Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem« {Iz 42,1}.
Jézus megkeresztelkedése a konkrét eseményen túl kozmikus távlatot nyit számunkra. Jézus alámerülésében a Jordánban elérkezett ugyanaz a pillanat, mint a kezdet kezdetén, amikor a megtermékenyítő isteni szó, a víz és a Lélek létrehozza a művet, a teremtést. Ez az új teremtés pillanata, az élő és hatékony „Isten szava”, - a Logos, Isten Fia, a második isteni személye a Szentháromságnak – együtt a vízzel és a Szentlélekkel, aki által Isten kezdettől fogva egy új teremtést szánt az embernek, a Messiás által, Krisztus képére és hasonlatosságára. Ebben az új teremtésben Jézus a teremtő, a lelki emberség feje, nemző atyja, „aki sok fiat vezet a dicsőségbe” (Zsid 2,10)
„Megnyílt az ég” (21)
Jézus születésekor egy angyali hírnök nyilvánította ki az Ige megtestesülését, amikor megnyílt az ég és angyalsereg hirdette a pásztoroknak Isten dicsőségét.
Aztán hosszú csend után, harminc év elteltével újra megnyílt az ég, de most már nem angyalok, hanem maga az Atya szólal meg, nyilvánítja ki a megtestesülést, kinyilvánítja, hogy Jézus Isten szeretett Fia. Jézusban beteljesedik Izajás jövendölése:
„Íme, az én szolgám, akit támogatok,
választottam, akiben kedvemet találom.
Ráadtam lelkemet,
igazságot visz majd a nemzeteknek” (Iz 42,1).
„Bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál!
Színed előtt a hegyek megrendülnének!” (Iz 63,19)
Ami a születéskor elkezdődött, most a megkeresztelkedéskor kiteljesedik, szélesebb körben kinyilvánul.
Jézus megkeresztelkedésekor ugyanaz a teofánia ismétlődik, mint a teremtés kezdetén, a Szentháromságos egy Isten önkinyilatkoztatása: Atya – Fiú – Szentlélek egyidejű megmutatkozása.:
„testi alakban leszállt rá a Szentlélek, s ez a szózat hangzott az égből: »Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem (22)
„A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt” (Ter 1,2-3)
A teremtés kezdetén víz volt, Isten Lelke és a teremtő isteni Szó.
Az új teremtéskor is víz van, Szentlélek és a megtestesült Ige.
A galamb megjelenése se véletlen. A teremtés és az új teremtés között volt egy közbülső állomás, amikor az Úr a vízözönnel büntetésből majdnem elpusztította a földet. A galamb volt a hírhozója annak, hogy a pusztító özönvíz véget ért.
„Kibocsátotta a galambot a bárkából. Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöldlevelű olajfagallyat hozott a csőrében” (Ter 8,10-11)
„Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet” (Ter 9,9-11)
Mindezt Pál az efezusiaknak írt levelében így foglalja össze:
„Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek , mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,14-18).
Krisztusban újra visszanyerhetjük az istengyermekséget, amit a bűn miatt elveszítettünk. Jézus lépésről lépésre önmagán keresztül mutatja, ahogy visszatalálhatunk az Atyához. Neki nem volt szüksége a bűnbánat keresztségére, számunkra mutatta meg, hogy az első lépés visszafelé az Atyához, a bűnbánat. Alámerülni, meghalni a régi embernek, hogy helyet adjunk az újnak, hogy megszülethessen bennünk. De ez nem varázsolás. Amikor a bűnbánatban megszületik bennünk, az új ember, kicsi és gyámoltalan, mint egy csecsemő. Ápolásra, gondozásra, táplálásra szorul bennünk. Mit jelent ez? Hogy a Lélek gyümölcseit gondoznunk, táplálnunk kell magunkban:
„A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal, 5,22-23).
A régi ember cselekedeteinek pedig nem adunk teret magunkban, azokat kitessékeljük magunkból:
„A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók” (Gal 5,19-21).
Keresztelő János meghirdeti, hogy az ő bűnbánati keresztsége, a vízben való alámerítés után új korszak kezdődik, a Szentlélek, a tűz keresztsége. „Én vízzel kereszteltelek titeket” - vízbe merítettelek titeket - „ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni” - Szentlélekbe fog meríteni, füröszteni benneteket. A két korszak egymásból kinövő folyamatosságának jele, hogy Jézus, bár bűntelen lévén nem szorult bűnbánatra, alázatosan mégis maga is aláveti magát a bűnbánati keresztségnek, utat mutatva számunkra: A bűnbánatot követi az Isten Lelkével való keresztség, vagyis eltölt Isten lelke. A Szentlélekkel való keresztségben egy új teremtés történik.
A Szentlélekről az Újszövetség gyakran úgy beszél, mint tűzről. Jól emlékszünk a pünkösdi eseményekre:
„Mikor elérkezett pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre” (Csel 2,1-3).
De máshol is, amikor a tűzről beszél indirekt módon akkor is a Szentlélekről szól:
„Mindenkit tűzzel fognak megsózni” (Mk 9,49).
„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna!” (Lk 12,49)
Csakis a Szentlélek által tudunk vágyakozni az istengyermekségre. Minden ember magában hordja az isteni tükörképet és ezáltal képes meglátni és felismerni a Szentlelket. Ha a bűnbánatban megtisztulunk, hozzánk is felhangzik az atyai szó: Te vagy az én szeretett fiam! Az Atya Jézusban mindnyájunkat magához ölel.
A misztériumvallásokban a beavatás megérkezést jelent. A kereszténységben a keresztség, a beavató szentség nem megérkezést, hanem elindulást jelent, azt jelenti, hogy ráléptem az Isten országába vezető útra.
Pálnál a régi és új ember a keresztség előtti és utáni ember neve. A régi ember nem változik egy csapásra új emberré, hanem egyre inkább azzá válik, ahogy a testi ember egyre lelkibbé válik. A régi ember lassan szelídül át lelki emberré, fokozatosan vedli le a testi ember szokásait. Az új teremtés Jézussal elkezdődött, de nem fejeződött be, vele elindult a beteljesedés, de csak Krisztus második eljövetelkor fejeződik be.
„Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. (16)
A keresztséggel meggyújtja ezt a tüzet bennünk, s minél nagyobb, minél jobban átjár bennünket ez a tűz, annál közelebb vagyunk Isten országához.
„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával” (Lk 12,49-53).
A szövegből első látásra úgy tűnik, mintha a környezetünkkel, akár a legközelebbi rokonainkkal állnánk harcban, pedig sokkal inkább belső küzdelmet jelent, amit nap mint nap meg kell vívnunk önmagunkkal. Hogy a gyenge pontjaink, az önzésünk kiderüljön, szükségünk van a másikra. Ezért mondják a sivatagi atyák, hogy csak a lelkileg nagyon érett, Isten közelében élő ember alkalmas a remeteségre. Szükségünk van az együttélés adta kihívásokra, hogy kiderüljön, hogy jó választ tudunk-e adni. Megtévesztő a probléma mentesnek látszó magányos élet, mert a próbatételekben tisztulunk, meg:
„Emiatt örvendeztek, ha most szomorkodnotok is kell egy kissé a különféle kísértésekben, hogy a ti megpróbált hitetek a romlandó aranynál – melyet tűz által próbálnak meg – sokkal értékesebbnek bizonyuljon dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre Jézus Krisztus megjelenésekor, akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s örvendeztek kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, 9 mert eléritek hitetek célját, lelketek üdvösségét” (1 Pét 1,6-9).
„Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon a perzselő szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket” (1 Pét 4,12).
Senki se hiheti azt, hogy már tökéletes, hogy már megérkezett:
„Aki tehát azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1 Kor 10,12).
De nem kell aggodalmaskodnunk, Jézus nem hagyott magunkra ebben a küzdelemben:
„Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek” (1 Kor 10,13).
„Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20)
Mi a különbség a megkeresztelt és a meg nem keresztelt ember között? Szorosan véve semmi. Nem jobb és nem rosszabb egyik a másikánál. De a keresztségben az ember újjászületik, a keresztség az összes addigi bűnét eltörli, új életet kezdhet. Jézus azt mondja a János evangéliumban, hogy a bűn terhével a vállunkon lehetetlen a visszajutás, a hazatalálás Istenhez: „Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Gondoljunk csak arra, hogy mennyivel nehezebb egy meredek hegyet megmászni egy súlyos hátizsákkal a hátunkon, mint hátizsák nélkül. Jézus szavai szerint lehetetlen. A keresztségben a lélek leteheti minden terhét, szabadon új életet kezdve haladhat Isten felé. Még nem lép be, de kinyílik számára egy kapu, vagy a hegymászós hasonlat szerint még nincs a csúcson, de egy lehetőséget kap az Isten országába való eljutásra. A keresztség a mi számunkra nem megérkezés tehát, hanem elindulás a krisztusi úton. Törekvés arra, hogy Istennek adott, szép ajándék legyen minden napom. De a jó szándékunk ellenére újra meg újra szembesülünk azzal, hogy imádság közben szétszórtak vagyunk, hogy napközben együttérzés helyett közömbösnek bizonyulunk, türelmetlenek, szeretetlenek vagyunk, nem Isten iránti szeretetből tesszük a dolgokat, stb-stb. Ez nem szabad, hogy elkedvetlenítsen. Sillye Jenő egyik dalszövegében van ez a mondat: „Repülni vágytam, s a földön jártam, kövekben botlott meg a lábam”. A hibáink és mulasztásaink alázatra tanítanak bennünket.
„Hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen.” (2 Kor 12,7), mondja magáról Szt. Pál.
Az elkalandozó figyelem ellenére az imádság szavai azért belénk ivódnak, átjárnak bennünket, és ha a kihagyott pillanatokat, gyengeségeinket keretbe fogja a jó szándék, Istennek akkor is kedves ajándék, ha tökéletlen.
A Matta el Meszkín atya egy új következtetést is kibont számunkra Jézus megkeresztelkedésével kapcsolatban, amit magunkra, a saját életünkre vonatkoztathatunk:
„Az egyszerű jászolban megszületett Gyermekben gyógyulást lelünk a hatalomvágyra és gőgre. A megtestesült Ige alázata szembesít bennünket a romlottságunkkal, ami az évek folyamán megkeményített és érzéketlenné tett bennünket, és megláttatja velünk a közönyösségünket. A Karácsony ünnepében megnyílt előttünk egy kapu, amely Jézus gyermeksége által egy új életre vezet bennünket, hogy beléphessünk Isten országába.
„Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. 4 Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3)
Most, az Úr Jordánban való megkeresztelkedésének ünnepén ugyanezzel a magatartással szembesülünk, mint Karácsonykor.
A harminc éves Jézus Krisztus kicsiként, a gyermek lelkületével lép elénk – egy igazán meghökkentő dolog – hogy mint egy egyszerű embert, János megkeresztelje.
A jászolban megszületett gyermeki magatartáshoz hasonlóan Jézus egy szellőzőnyílást nyit a gőgbe és hatalomvágyba fülledt lelken, vagyis egy oxigénforrást, amelyből erőt lélegezhet be, hogy felszámolja az alap problémát: „Ki a nagyobb?” Ez olyan kérdés, amit senki nem tud megkerülni. Maguk a tanítványok is áldozatául estek ennek, ahogy Lukács evangéliumában leírja:
„Versengés is támadt köztük arról, hogy ki a nagyobb közülük. Erre azt mondta nekik: »A nemzetek királyai uralkodnak a népeken, és akiknek hatalmuk van fölöttük, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így tegyetek, hanem aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga. Mert ki nagyobb: az, aki az asztalnál ül, vagy az, aki felszolgál? Nem az, aki az asztalnál ül? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál” (Lk 22, 24-27).
De most a keresztségben, Jézus Krisztus fejét János keze alá hajtva, egy még mélyebb és meghatározóbb és húsba vágóbb problémára ad megoldást: „Ki az igazabb?” Azt mondtam, hogy ez a kérdés még mélyebb és meghatározóbb, mint a „Ki a nagyobb?” kérdése, és össze van kötve a külső látszattal. Lehetséges, hogy valaki úgy kerüli ki a problémát, hogy hagy másokat az első helyre ülni, és így azt a látszatot kelti, hogy ő alázatosabb. De a valódi nehézség egy sokkal nehezebb kérdésben áll: „Ki az igazabb?” Az ember a szíve mélyén állandó harcban áll önmagával és nagyon nehezére esik a másik igaz voltát elismerni és dicsérni. Jézus keresztelkedésekor azonban azt látjuk, hogy az igazabb áll János elé, aki nálánál kevésbé igaz (vagyis kevésbé isteni), fejét alázatosan meghajtva ösztönzi Jánost, hogy keresztelje meg őt.
Figyeljünk, mert amikor Jézus Krisztus azt mondja: „Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot” (Mt 3,15), nem Jánostól kapja az igazságosságot, nem Keresztelő János teszi őt igazzá, hanem a keresztség által János és az egész emberiség számára „teljesít” minden igazságosságot. Bár úgy tűnik, hogy itt Jézus önmagának kapja meg a keresztség kegyelmét, valójában az ő keresztsége által nem önmagának nyeri el az igazságosság teljességét, hanem bárkinek, aki követi az ő példáját. A keresztség során a nagyobb alávetése a kisebbnek, az emberiség számára hoz igazságosságot. Jézus ezzel a gesztussal lehetővé teszi az ember számára azt a képességet, ami addig hiányzott belőle, hogy az igaz aláveti magát a kevésbé igaznak. Ez a megalázkodás, amit Jézus „minden igazságosságként” határozott meg, életet adott egy új igazságosságnak, ami felismerteti velünk a bennünk lévő gőgöt és hatalomvágyat.
Ma Jézus Krisztus felajánlja a legjobb gyógyszert erre a súlyos betegségre: Fejét János keze alá hajtva és megkapva tőle a keresztség kegyelmét, Jézus átadja nekünk az alázat lelkületét vagy még erősebben kifejezve az alázat misztériumát, hogy „teljesítsünk minden igazságosságot”.
Izrael népe mindvégig „keménynyakú” és „nyakas” volt. De kivel szemben? Magával Istennel szemben! Izrael népe soha nem hajtotta fejét Isten keze alá és nem hordott a föld a hátán még egy ilyen népet, ami így viselkedett volna. Jézus azért jött, hogy Izrael keménynyakú népét és az egész világot meggyógyítsa.
Jézus Keresztelő János keze alá hajtotta a fejét, szabadon, egyszerűségben, alárendeltként. Ezzel átadta nekünk a gyógyírt, amivel bekenve a kemény nyak meggyógyul a gőg betegségéből és megkapja a „minden igazságosság” misztériumát.
Jézus úgy jelenik meg János előtt, mint akinek szüksége van a keresztségre, de János szavaiból egyértelműen kiviláglik: „Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?” (Mt 3,14), azaz „Úgy jössz hozzám, mint aki híján van az igazságnak”. Nyilvánvalóan Jézus Krisztusnak nem volt szüksége keresztségre, nem volt szüksége arra, hogy igazabbá tegyék. Mégis megjelenik, hogy felvegye a keresztséget, mint olyan valaki, akinek szüksége van rá. Meghajtja fejét az engedelmesség alávetettsége jeléül, kinyilvánítva számunkra a minden igazságosság misztériumát. Amikor mi hozzáfogunk, hogy megvalósítsuk az alázat és a megalázkodás valamelyik cselekedetét, nem csak leereszkedő módon kell tennünk, hanem valóban a kicsivé válás belső magatartásával! Jézus a mi megmentésünk érdekében, hogy teljesítse életünk igazságosságát, nem úgy viselkedik, ahogy hozzá, Isten Fiához illene, hanem úgy viselkedik, ahogy nekünk illene.
De ezzel még nem jutottunk el a János előtti főmeghajtás teljes jelentéséhez. Jézus főmeghajtása a Jordánnál felrázza a lelkiismeretünket: Ez a tett leleplezte gőgünket és hatalomvágyunkat és nyilvánvalóvá tette, hogy milyen messze vagyunk a „valódi igazság” gyakorlatától. Milyen nehéz dolog egy egyszerű kereszténynek vagy egy papnak hogy áldást kapjon olyan valakitől, aki nem egyenlő vele! Jézus Krisztus gesztusa minden jó érzésű ember logikáját meghaladja: Amikor nem volt benne semmi bűn, miért kellett meghajtani valakinek a keze alá az ő isteni fejét, hogy az kegyelemben részesítse.
Ez a megalázkodás a papság minden logikáját meghaladja. Jézus Krisztus egy olyan igazságosságot állít elénk, amely felülmúlja minden más igazság nagyságát, hatékonyságát és intenzitását. A Jordánt választotta, hogy az legyen a helyszíne, amikor misztériumának nyilvánosságra hozatala elkezdődött, és amely szilárd és erős alapja lett minden más misztériumnak: „a meghajtott fej”. Ez egyébként kinyilvánul és megerősítést nyer a párhuzamban, amikor az Úr az utolsó vacsora misztériumakor ugyanezt a gesztust teszi: Megalázza magát és a földre ereszkedve megmossa a tanítványok lábát. A meghajtott fej által, az alávetettség gesztusában és bűnbánatban alapította minden isteni kezdet misztériumát, a keresztséget és az Eucharisztiát is.
Ha visszaemlékszünk rá, ennek az igazságnak a hitelessége kinyilvánult, amikor Jézus azt mondta Péternek, amikor megalázkodott ehhez a lábmosáshoz, és amikor Péter vissza akarta tartani az Úr Krisztust, hogy mint egy rabszolga, elé térdeljen és megmossa a lábát: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem. (Jn 13,8). Ugyanez történik, amikor János el akarja hárítani, hogy Jézus Krisztus megalázkodva előtte, fejét meghajtva általa részesüljön a keresztségben. Jézus Krisztus rövidre vágja ezt mondva: „Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot” (Mt 3,15).
Az igazság, amiről nekünk keresztényeknek soha nem szabad megfeledkeznünk az, hogy Jézus Krisztus itt kibúvók nélkül nyilvánítja ki a dolgok autentikus rendjét, hogy éberekké váljunk; Jézus visszautasítja az emberi gondolkodást az igazságról és teljesen felborítja azt, elutasít és semmibe vesz minden önvédelmi logikát. Azután, hogy Jézus János keze alá hajtotta a fejét, nem tudjuk önérzettel azt kérdezni: „Ki a nagyobb?”. Az önérzetünknek minden önérzet folyamatos és elszánt elhagyásából kell állnia és átadásából annak, aki alatta van. Nem igényelhetünk többé magunknak elsőbbséget és privilégiumot az igazságunk megerősítésére. Szabadságunk foka attól függ, ahogy megalázkodunk a közösség előtt; a cselekedeteink annak arányában minősülnek kiválónak amilyen arányban lemondunk valamilyen jogos igényünkről.
Keresztelő János készsége, hogy Jézus Krisztust megkeresztelje engedelmességből és alávetettségből fakad és párhuzama Szűz Mária alázatos és szerény válaszának, amikor Isten kiválasztotta őt, hogy benne foganjon meg a Messiás. Keresztelő János alázata és alávetettsége az Úr parancsára, hogy keresztelje őt meg, utat készít Krisztusnak, hogy megvalósítsa a keresztség misztériumának rítusával az alázat mindent felforgató misztériumát, amit ő a minden igazságosság misztériumának nevezett. Itt a Jordánnál János keze alatt – ahogy később a lábmosáskor – az Úr olyan magatartást tanúsított, mint egy rabszolga, hogy eltörölje az ember szégyenkezését afölött, hogy megalázkodva Isten keze alá helyezze magát.
Álljunk még meg egy kicsit és elmélkedjünk el azon, hogy az ég megnyílt Jézus alázatos gesztusának válaszaként. Amikor a megtestesült Ige megszületett egy istállóban és jászolba helyezték, megnyílt az ég és az angyal az égi seregekkel együtt meghirdették az üdvösség örömhírét és dicsőítették Istent. A Jordánnál hasonló esemény történik, az ég megnyílik, a Szentlélek látható formában megjelenik, és az Atya kihirdeti, hogy ki ez az Ember, aki fejét meghajtja Keresztelő János előtt: „17 És íme, egy hang hangzott az égből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17). Ez történik akkor is, annak a mértékében, amilyen mértékben földig alázzuk magunkat, hogy Isten tanúságot tesz rólunk és a mennyei angyalokkal dicsőséget ad nekünk. „Aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják” (Mt 23,12).”
(Matta el Meszkín: Közösségben lenni a szeretetben)
Vágvölgyi Éva
